No és milyen volt az állásinterjú, fiam? Mit kérdeztek? Tudtál felelni? Igen, mindenre tudtam felelni anya, de olyan gépies volt az egész. Amin persze aligha lehet csodálkozni. Vera, a HR-es, ugyanis robot. Nem, nem 2050-ben járunk, már ma is több száz világcég alkalmaz névvel, személyiséggel felruházott robotokat a HR-munkában, főleg az előszűrésnél. De a későbbiekben szélesebb körben digitalizálják majd ezt a tevékenységet, kiejtve azokat, akik eleve nem kerülnek szóba a felvételnél, hogy aztán a személyes beszélgetésnél csak a valóban komoly jelöltekkel kelljen foglalkozni. Ily módon felszabadul a munkaidő egy része, és más, érdemlegesebb (?) teendőket lehet elvégezni. Az elmúlt évtizedekben leginkább a munkahelyeinken történtek forradalmi változások. Nemcsak azért, mert megszűntek egyik napról a másikra mesterségek, és léptek színpadra a semmiből újak, sosem hallottak, hanem mert – ezzel párhuzamosan – az internet szinte minden munkakört megváltoztatott. A munkás, aki eltűnt Dolgozni persze ma is sokat kell, gyárban, sőt bányában is, aki eltűnt, az a munkás. Őket szinte sehol nem látni a médiában, ezek az emberek legfeljebb egy-egy útépítésnél vagy aratáskor villannak fel, vágóképként. Ezt a szót ugyanis összekötik a régi társadalmi rendszerrel, a munkás-paraszt hatalommal. Ma mindegy ki, mit csinál, szövőnő vagy futószalag alá rakosgat műanyag dobozokat, akkor sem munkás. Legfeljebb munkavállaló, munkaerő vagy alkalmazott. Végső esetben: közmunkás. Ez persze új, teljesen más fogalom. A politikai felhangváltáson nem kell csodálkozni. A többin viszont egyfolytában csak ámulunk. Ma a munkaerőt megbecsülik – legalábbis bizonyos munkahelyeken. Félő ugyanis, hogy ha nem tetszik neki valami, tovább­áll. És akkor hiába „edukálták”. Igen, ez a szörnyszó egyre gyakrabban feltűnik. Nem oktatják, képzik az embereket – edukálják. Belefektetnek időt és munkát – és van képe tovább állni… Elmegy tehát az alkalmazott egy másik gyárba, irodába, de még inkább külföldre. Ugyanakkor a magyar munkaerő nem mobil. Aki Győrben él, semmi pénzért nem hajlandó mondjuk Debrecenbe költözni, csak mert a cég másik fiókja ott van. Ugyanis röghöz köti a lakás, amelynek még évtizedekig nyögi a részleteit, a gyerek iskolája, ahová hál’istennek, nagy protekcióval, de végre felvették, vagy az idős szülők, akiket ápolni kell. Hogy is mondta annak idején a drága Salamon Béla? De ki megy akkor Dunabogdányba? Előbb vándorol ki Angliába a magyar – ma London a második legnagyobb magyar város – mint hogy egyik megyéből a másikba költözzön. Viszont Sopronból vagy akár Kőszegről naponta átjár dolgozni Ausztriába. Mert így megéri neki. Míg számos ágazatban, például a vendéglátásban lasszóval fogják – főleg persze a fiatalokat –, bizonyos területeken ma is nagyon kiszolgáltatottak a munkavállalók. Elsősorban a kisebb településeken, ahol kevés a munkahely és nincs választási lehetőség. Szakszervezet? Erről ne is beszéljünk. A művészeti életben, a tudományos intézetekben vagy a médiában, ha egy-egy intézmény vagy állás megszűnik, nincs helyette másik. Míg régen valaki egy életre választott hivatást, addig ma – hiszen tovább is élünk – tíz-tizenöt évenként szakmát vált. Fogorvosból cukrász lesz, netán filmrendező, divattervező-stylist éttermet nyit, újságíró ingatlanirodához szegődik. Mert élni kell – vagy éppen eljött az ideje, hogy egy gyermekkori álmot megvalósítson. A gép tudja, ha ki akarsz lépni Az internet és a multinacionális cégek teljesen új munkakultúrát honosítottak meg Magyarországon, óhatatlanul átszivárogtatva az anyaország ebbéli szokásait. Cafeteria, meetingek, coach, burn out – csupa új, többnyire angol nyelvű fogalommal kellett megismerkednünk. A tehetséges embert nagyon megbecsülik az egyes világcégek, főleg persze azok, amelyek értékelik a nyelvtudást és a szakirányú kreativitást. Olvasom, hogy egy sikeres vállalkozás ma már nem engedheti meg magának, hogy toborzásra költsön, nagyon fontos a meglévő munkaerő megtartása, méghozzá elemzések igénybevételével, azaz digitálisan. Az alkalmazottak napi tevékenységéből következtet egy gép arra, hogy valaki tervezi-e, hogy elmegy a cégtől… A HR, vagy ahogyan fél évszázada mondtuk, a személyzeti munka mesterséges intelligencia segítségével lesz mérhető, a konkrét munkavégzés minőségén át egészen az alkalmazottak viselkedéséig. A világ legnagyobb üzleti közösségi hálózata, a LinkedIn nemrég vásárolt fel egy munkavállalói elkötelezettséget mérő céget, amellyel újabb eszközt adnának a vezetők kezébe. A szisztéma egy okos gép segítségével rendszeresen elemzéseket végez majd, és figyelmeztetést küld, mielőtt egy alkalmazott felmondana! Ami azért elég félelmetes. Ugyanakkor mindennapos jelenség, hogy a multi átszervezi egy másik országba egy-egy gyárát, mert ott alacsonyabb a munkabér, és hipp-hopp, egyik pillanatról a másikra megszűnik az üzem vagy annak egy részlege. A napokban nyolcszáz embernek mondott fel egyszerre a svéd nagyvállalat Jászberényben. Ennyi ember munkahelyének megszűnése egy kis településen és annak környékén óriási érvágás. Hol maradt ezúttal a boldogságkeresés? Az önmegvalósítás? A karrierépítés? Vagy az futószalag mellett nem divat? Ha viszont egy multicégnél megbecsülnek, akkor szinte minden elérhető: egyéves szabadság, kiégés esetére – a munkahelyi kiégést a WHO hivatalosan is betegségnek nyilvánította! Sci-fi vagy valóság? Ultramodern irodák egzotikus virágokkal, élő növényfallal, olyan cateringgel, ahol az összes létező „mentes” diétának megfelelő menza elérhető, táv- és részmunkaidő, céges kocsi, külföldi utak, a kismamák meglátogatása és bevonása a közösségbe, hogy ne szakadjanak el a régi kollégáktól – ez például skandináv szokás. Az szinte természetes, hogy pszichológust kérnek fel egyes alkalmazotti konfliktusok megoldására. A világ vezető óriásvállalatainak főhadiszállásai ma elképesztő külleműek. Az Apple ufószerű, ötmilliárd dollárból épített központjában egy földalatti előadóterem található a nagyobb meetingekre, a világ legnagyobb szénszálas tetőjével. De működik itt mindent beborító napelemdzsungel, 10 ezer négyzetméteres fitneszközpont meg egy húszezer férőhelyes óriásparkoló. Egyes hírek szerint dolgozói mégsem elégedettek az új munkakörnyezettel, főként az „open office” elgondolásra épült terek zavarják őket az elmélyülésben. Ennél már csak az Új-Mexikóban létesült első űrrepülőtér irodái izgalmasabbak – mert ami pár éve sci-fi volt, ma valóság. A jegyek már elkeltek az első járatokra… Közben itthon is egymást érik a munkaügyi konferenciák, üzleti szemináriumok, workshopok, amelyek öntik a spameket a gépemre, rengeteg a témába vágó szaklap, online és offline, azaz van miből okosodni. Cégek százai élnek irodaépítésből, -berendezésből, műszaki felszerelésből, -takarításból, -bérlésből, -adásvételből. Ez is külön üzleti ágazat lett. Otthon és közösségi irodában Sok olyan munkakör létezik, amikor megoldható a home office, azaz otthon végezheti a munkáját valaki, ha úgy jobb neki. Egy felmérés szerint a fiatalabbak 48 százaléka már csak olyan munkahelyet keres, ahol megengedett a távmunka vagy az otthoni munkavégzés, de az idősebb generáció is úgy gondolja, hogy vonzóvá tesz egy munkahelyet egy ilyen lehetőség. Az egyik szakmai online magazin szerint több fiatal, nyugdíjas és megváltozott munkaképességű ember kap majd állást a jövőben. Szakemberek szerint ez a tendencia jót tesz a cégeknek, azonban fel kell készülni az esetleges konfliktusokra is, ami az eltérő elvárásokból és munkamódszerekből, tempóból fakad. Erre külön programot célszerű létrehozni, különben sok lesz az ütköző pont – figyelmeztet a szakember.  Mondjuk régen sem volt mindenki egy korosztályból való – csak akkor erre nem figyeltünk, talán, mert mi voltunk fiatalok? De az biztos, hogy külön program és team nem foglalkozott generációs problémákkal. A home office mellett feltűntek a közösségi irodák is – van, aki jobban kap ihletet, ha társak veszik körül. Hajdanán a kávéházakban alkottak sokan, most sokan óra-, vagy napi, esetleg havi bérleti díjat fizetnek azért, hogy használhassanak egy minden digitális eszközzel felszerelt irodát valahol a Belvárosban. A kávégép persze itt is elengedhetetlen. Egyes rövid távú, mondjuk, féléves munka elvégzésének idejére világcégek sem nyitnak irodát, hanem bérelnek valahol, jó pénzért. Új fogalmak lépnek be: ilyen például a munkavállalói boldogság és jól-lét. Ennek növeléséhez a People Matters előrejelzése szerint elengedhetetlen a folyamatos mérés! Vajh, hogy történik ez? Figyelik, hogy a dolgozó milyen tartalmú e-maileket küld és kinek? Hányszor nevet egy nap? Sír-e titokban a mosdóban? Kevésbé utálja a főnöknőjét? Stressz és boldogság Miközben a csapat egyik fele a boldogsággal, a másik a stresszkezeléssel van elfoglalva. Azt már megállapították – feltalálva a hidegvizet, mondhatnánk, némi szarkazmussal – hogy az emberek többnyire frusztráltak, elégedetlenek. De túlterheltek is, s a stresszkezelésben nem jeleskednek a hazai munkavállalók, ami egyenes út lehet a kiégés felé – derül ki a Workania online kutatásából. Mi a megoldás? Ma a varázsszert állítólag csapatépítésnek hívják, amelyről külön céges internetes blogot vezetnek, és persze millió fotó készül már a helyszínen, menet közben is. Régen közös brigádszórakozás – napló járta – de hát azok más idők voltak. Emberrel még nem találkoztam egyébként, akik szerette volna a többnyire erőltetett, szabadulószobás, közösen sütő-főző, netán túrázó, kertészkedő vagy jótékonykodó csapatépítést, ami vagy úgy sikerül, mint egy osztálykirándulás, vagy mint a kivagyiságot és a cég hatalmát fitogtató, buliba és alkoholmámorba fúló wellnesshétvége. De senki nem mer ellene tiltakozni. Ez viszont nem változott semmit.

Duty free shop – akad meg a szemem a Belvárosban nemrég nyílt áruház feliratán. Már nemcsak a reptéren bukkanhatok ilyenre? Benyitok, a tágas, fényes térben kínai kislányok csivitelve valamilyen vicces sztorit mesélhetnek, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy bóklászok már vagy tíz perce. A kérdéseimre sem tudnak válaszolni – pedig lenne jócskán. Ahogy száz boltjában másutt is a városnak – manapság. Az utca, ahol a stúdió, vagy mifene található, halott, az átmenő forgalom ismeretlen. A helyiségben már vagy a harmadik bolt nyílik, az első kettő hamar csődbe ment. A cégér, számomra legalábbis, semmit nem mond. A nagy üvegablakokon annyit látni, hogy bent fiatalok üldögélnek egy-egy laptop előtt. Egyikük előtt jeges tea, az íróasztal sarkát piros masnis plüssmaci vigyázza. Igencsak kora huszon­éves lehet a gárda. Próbálok jobban belesni a kirakatablakon, de nem derül ki semmi. Aztán megnézem az interneten – nos, elektromos-digitális kütyüket kínálnak, jó drágán. Míg ott téblábolok, ember nem nyit be. De lehet, hogy nem is kell, mert minden online bonyolódik. Cuki, csajos mütyürök lelőhelye – így nevezem azokat a mostanában nyílt és villámgyorsan terjeszkedő üzleteket, amelyekben semmi olyat nem árulnak, amire égető szükségünk lenne. Viszont bent óriási a forgalom. Tizenéves lánykák és negyvenes kismamák tömik tele a kosarukat rózsaszín bulicuccokkal, narancsszínű Halloween plüss tökökkel, színváltós bögrével, vicces lufikkal, rózsás tálcákkal, vízilovas noteszekkel, pici, semmire nem jó dobozkákkal, türkiz-fekete, kacsintós szalvétával és más aprósággal. Állítólag kiváló gyógyszer depresszió ellen: ha nem sikerült a dolgozat vagy a randi, akkor ide kell bemenekülni, és mindjárt jobb kedvre derül az ember lánya. Multi ez is, persze, bár a szelídebb, skandináv fajtából való. Ugyanez a kör a célközönsége a design shopoknak – csak így, magyarosan – ahol nehéz ellenállni a tizenhatodik díványpárnának, szívószálas befőttes üvegnek, mécsesnek, polcnak, pohárnak, bögrének, konyharuhának, vázának. Kényszervásárlóknak ideális célpont, ugyanis nem hizlal, viszont otthon már nem lehet hova tenni az újabb cuccokat. Chanel és Lalique Régen létezett a használtcikk-bolt meg az antikvitás. Ma turkáló van, vagy ennek elegáns, emelt változata, a vintage. Míg a turkálóhoz elég, ha valaki szegény, vagy éppen van egy üres félórája, és már vagy két napja nem vett semmilyen pólót – addig ehhez érteni kell. Az egyik budai vintage butikban olyan holmikat árusítanak, amelyek akár divatmúzeumban is megállnák a helyüket: igazi Chanel-táskát meg Dior-sálat az ötvenes-hatvanas évekből, sőt, Balenciaga és Laura Biagotti kosztümöt is. Kapni 40 évvel ezelőtti parfümöt, amelyet igaz, hogy nem locsolhatsz már magadra, viszont a szépséges Lalique üvegcse nagyon jól mutat az új fürdőszobában, és sikere lesz azok körében, akik ezt tudják értékelni. A bolt tulajdonosa maga is mintha egy régi világban élne – és becsapni nem lehet. Rögtön megállapítja egy darabról, hogy mondjuk, Louis Feraud melyik korszakából való. Ami selyemsantung és kézzel behúzott rajta a gomb, az bizonyára régi szalonmunka, és rögtön alku tárgya lehet. Annyi a bizsu, hogy leroskad tőle a polc – mind gyönyörű és régi, akárcsak a finom porcelánok a kirakatban. A másik vintage típus, aki mindezt a Facebookra rakja fel, mert már nem bírta fizetni a bérleti díjat. Sikerének titka, hogy ízléses hátteret alkot: nem egyszerűen egy bájos Wedgwood kávéscsészét árul, hanem egy életérzést. A fotón a csészealj mellett egy régi barna-fehér képecske, lornyon, tollas legyező, selyemsál – ezek jelzik a korszak miliőjét. Így minden pillanatok alatt elfogy, míg ugyanez egy régiségboltban hónapokig porosodna a polcon. Ínyenceknek könnyű A minap végigsétáltam a Margit körúton. Az üzletek közül szinte egyik sem létezett ötven éve. Másra, máshol és máskor vagyunk vevők. A kapitalizmus beköszöntével a kereskedelem változott a legtöbbet – érthetően, hiszen a fogyasztás eme társadalmi-politikai rendszer éltető atyaistene. És mindegy számára, hogy az a fogyasztás értelmetlen, netán fölösleges. Ingyenes hallásvizsgáló központ. – ebből egyre több van, hogy miből élnek, ki tudja. Kínai áruház. Turkáló. Szolárium – csokicsöves! Használt, színhibás cipők boltja. A mozinak már leáldozott, színház próbálja becsalogatni a nézőt. A régi magyar kisközért még működik, de minden percben elirigyelheti a helyet valamelyik multi. A sarki BÁV helyén az országszerte terjeszkedő pékség nyitott elegáns árudát – a kenyérpaloták reneszánszát éljük! – amely fölött, nem is olyan régen, még égett esténként a hajdani Fény presszó retro neonja. Nicsak, itt megmaradt egy ruházati bolt. Persze, nem így hívják. Belép az ember és vehet egy pizsamát, anélkül, hogy órákig bolyongana egy sokemeletes, műlevegőjű, örök fényáradatban úszó plázában. Gyógycipő üzletecske. Órás. Régiség. De hopp, itt már következik ismét egy turkáló, ki tudja, hányadik errefelé. Kínai büfé. Albán fagyizó. Síruha és -eszköz áruház. No, ez sem volt ekkora 50 éve – sportszerbolt persze működött – de nem is volt nagyon hol síelni, legfeljebb a baráti Csehszlovákiában. Ha valaki ma karácsonyi ajándékon töri a fejét, elég, ha ellátogat egy hipermarketbe vagy egy pazar ínyencboltba. A világ szinte összes élelmiszere kapható Budapesten, amelyekből csodás ünnepi csomagot alkothatunk, a megajándékozott ízlését figyelembe véve. Elég csak tudni, hogy a thai, a Tex-Mex, netán a japán konyha imádója-e amatőr séf barátunk, máris tele lehet a kosarunk az adott konyhaművészet legfontosabb fűszereivel. Van, aki csokizóban szerzi be az ajándékot, és nagy sikert arat vele majd a fa alatt – igaz, itt nem a híres táblás márkákra kell gondolni, hanem a Dél-Amerikából az óceánon át ide zötyögtetett valódi kakaóbabokra és pasztillákra Mit kenünk magunkra? Ami újdonság, a biokozmetikum. Bár nagyon sok világcég nevezi ki magát bionak – hiszen ez ma a legdivatosabb jelszó – valójában nem tudjuk, mit kenünk az arcunkra. Mint ahogyan azt sem, azt a valamit előtte vajon milyen állatkán tesztelték? (Bár ez ellen élénken tiltakoznak a kozmetika nagyágyúi.) Az egyik budai biodrogéria úgy hirdeti magát, hogy náluk tökéletesen vegyszermentesen szerelhetjük fel fürdőszobánkat organikus tisztálkodó és tisztítószerekkel, bőr- és hajkencékkel, és ott is maradhatunk egy kicsit vásárlás után, hogy az ünnepi hajrában ellazuljunk a bolt infraszaunájában. Idősebb nagynéninek, rokonnak elég, ha a közeli patikát célozzuk meg karácsonyi ajándékvásárlás céljából – úgy ott hagyunk 25 ezer forintot 10 perc alatt, mint a pinty, pedig csak vitaminokat, porcvédő glükozamint, cseppeket, fájdalomcsillapító krémeket vásároltunk. Ha szépen becsomagoljuk egy elegáns dobozba, jobban fog neki örülni, mint a bonbonnak, vagy egy újabb meleg sálnak. Ami nem látszik az utcán, és kirakatának üvegjében nem igazíthatjuk meg a sapkánkat, az az online webáruház. Nagyszerű innen könyvet rendelni, vagy valami elektronikus konyhai dolgot, mondjuk turmixgépet. Ez már nem az NDK lehajtható ajtós… Évről-évre nő az online forgalom. Jóllehet, eddig csak szolidan, szinte fű alatt voltak jelen életünkben az elektronikus felhőkben leledző áruházak, az utóbbi pár hónapban nagyon erős reklámhadjáratok indultak, az egyik éppen beveti a legdrágább celebet, a legnézettebb műsor­időt, megveszi az olyan magazinoldalt, ahol 3 milliónál kezdődik az egyszeri megjelenés ára. Mindent ingyen szállít és vissza is veszi, ha nem tetszik. A megrendelés persze 2 perc, de azért otthon kell maradni vagy elmenni a holmiért, és ha mégsem jó, hiszen nem próbáltuk fel – akkor a visszaküldés is elég macerás. Mégis biztos megéri – időtöltésnek például kiváló. És mindig akad olyan huszonéves, aki megveszi a tizenötödik felesleges ruhát is.

Kevesen gondolják vagy tudnak róla, de Budapest közigazgatási területén belül több mint 200 féle védett vagy fokozottan védett növényfaj és 270-nél is többféle madárfaj található. S a rovarokat, kétéltűeket, puhatestűeket, emlősöket még számba sem vettük. Ezzel a fajgazdagsággal pedig Budapest az európai fővárosok között az első helyen áll. Ebben a tekintetben még a legzöldebbnek ismert és elkönyvelt Stockholmot is megelőzi. De hogyan és miként sáfárkodunk ezzel az örökölt gazdagsággal? Megbecsüljük-e eléggé? Ennek jártunk utána Bajor Zoltánnal, a FŐKERT legfiatalabb egységének, mindössze öt fős Természetvédelmi Csoportjának vezetőjével. A 2015-ben alakult „természeti területkezelő elit alakulat” 872 hektáron lát el speciális feladatokat a fővárosban. Mindez annak tükrében érdekes szám, hogy eközben a FŐKERT teljes szervezeti apparátusa 630 hektár közparkot kezel. Igaz ez utóbbit jóval intenzívebb módon teszi: a természetvédelmi területeken máshogy kell érteni a gondozást. A kaszálás itt nem a szép nyírott gyep miatt szükséges olykor-olykor, hanem hogy a vidék tájidegen fajokkal történő beerdősülését megakadályozza, vagy gátat szabjon a természetes flórát kiszorítani igyekvő invazív gyomoknak, például a selyemkóró vagy az aranyvessző elterjedésének. A természetvédelmi területekről nem gereblyézi össze senki a lehullott lombot, nem viszi el a holt fákat, nem sepri el a havat, mert a rovaroknak, a lebontást végző gombáknak, talajlakó vagy ott áttelelő élőlényeknek szükségük van rájuk a nagy természeti körforgásban. Ami a kertbarátok szemének „rendezetlen”, az a természetnek maga az évmilliós rend. Itt a természetes folyamatok elő- és megsegítése a cél, nem a közparki rendezettség. Ezt sokszor nehéz elmagyarázni a politikusnak, a lakosságnak, de Bajor Zoltán türelmes ember, s legtöbbször sikerül láttatnia, miért van az avarra, korhadékra is szükség a természetben. Ferenc-hegy Kik védenek, mit védenek? 1989 és 2007 között a fővárosi helyi jelentőségű védett természetvédelmi területek kezelése még megoszlott a Pilisi Parkerdő Zrt., a kerületi önkormányzatok és a főváros között. A jogszabályi helyzet tisztulásával a kerületek által helyileg levédett természeti értékek jelentős része ekkor átkerült fővároshoz, majd a 25/2013-as fővárosi közgyűlési rendelet teremtette meg ennek a mostani jogszabályi alapjait. Azokat a területeket, amelyek európai, illetőleg országos védelem alá tartoznak, a Duna-Ipoly Nemzeti Park gondozza, a fővárosi helyileg védett területek és egyedi természeti értékek kezelése viszont 2007-re már teljesen a FŐKERT-hez került. Jelenleg a fővárosi természetvédelmi területek ügyeit egy kis létszámú, de stabil „háromlábú szék” intézi. Ebből a hatósági láb a Fővárosi Városigazgatási Főosztály, ahol Takács Noémi biológus a terület felelőse. A rendészeti lábat a Fővárosi Önkormányzati Rendészeti Igazgatóság (FÖRI) természetvédelmi őrszolgálata jelenti, amely bírságok kiszabását is kezdeményezheti. A fenntartó lábat pedig a FŐKERT Természetvédelmi Csoportja adja. Csuszka A hazai természetvédelem mai szervezeti helyzete nem túl rózsás. A magyar városok helyi természetvédelmi értékeinek kezelése sem áll éppen a helyzet magaslatán. Ebből a szemszögből nézve különösen hálás a csoportvezető Szabó József FŐKERT-vezérigazgatónak és Nagy Dénes zöldfelület-fejlesztési igazgatónak, akik mindketten rendkívül nagy fogadókészséggel vannak a csoport munkája iránt. Az elmúlt időszakban ennek köszönhetően az eszközállományuk sokat korszerűsödött, s bár a FŐKERT teljes költségvetésének kevesebb, mint 1,5 százalékával (bruttó 40–50 millió forinttal) gazdálkodhatnak évente, ez az összeg területarányosan messze magasabb, mint amellyel az országos természetvédelem dolgozik. Kékcinege Összesen huszonnyolc helyileg védett terület van a fővárosban, emellett pedig kilenc olyan egyedileg védett növény, amelynek megalakulása óta a Természetvédelmi Csoport a gondozójává vált. A legnagyobb helyileg védett fővárosi terület a csaknem 200 hektáros (két és fél városligetnyi) Felsőrákosi rétek, amely a Rákos-patak külvárosi szakaszait kíséri. De ilyen fővárosi védelem alatt áll a Naplás-tó, a Merzse-mocsár, az Újpesti Homoktövis természetvédelmi terület, a Szilas-patak közeli Turjános, a Kőérberki szikes rétek, a Rupp-hegy, a Palotai-sziget, a Mocsáros-dűlő, a Róka-hegyi bánya, a Fazekas-hegyi kőfejtő, a Ferenc-hegy, az Ördögorom, az Apáthy-szikla, a Kis Háros-sziget vagy a Tétényi fennsík Budapest közigazgatási területére eső része. Ez utóbbi kakukktojás: hamarabb került fővárosi védelem alá, mint hogy az országos védettséget megszerezte, így aztán a FŐKERT és a Duna-Ipoly Nemzeti Park közösen kezeli. Segítség nélkül nem megy – hajrá, civilek! Ki tudja, a fenti felsorolásból hányra ismer rá a nyájas olvasó? Bajor Zoltán szerint sok fővárosi polgár számára maximum azoknak a neve lehet ismerős, amelyek közel esnek a lakóhelyéhez, de nagyon kevesen vannak, akik minden fővárosi természetvédelmi területen jártak már legalább egyszer. Pedig a legtöbb szabadon látogatható. S a csoportvezető ebben látja a kitörési pontot is: tervei, elképzelései között szerepel tematikus túrák szervezése ezekre a területekre. Igény lenne rá, de jelenleg a csoport túl kis létszámú ahhoz, hogy ezek a túrák rendszeressé tehetők legyenek. Ők tartják karban a sétautakat, a tanösvényeket, kaszálják az útszegélyeket, metszik az utakra belógó fákat, természetvédelmi célú kaszálást végeznek a tájidegen fajok visszaszorítása érdekében. A természetvédelmi területen külön feladat az invazív gyomfák eltávolítása, a honos növénytakaró megerősítése, a parkerdei bútorzat karbantartása és a szemétgyűjtés. Ez utóbbi a legkeservesebb probléma. Éves szinten átlagosan 200m³ illegális hulladékot kell eltávolítani az általuk kezelt természetvédelmi vidékekről. Van olyan év, amikor a 600 köbméter is összejön. Bajor Zoltán azt mondja, ahová rendszeresen vissza tudnak járni, ott jelentősen sikerül csökkenteni az illegális hulladék újratermelődését, de ez egy lassú folyamat és nagyon kevesen vannak az igazán hatékony jelenléthez. Itt jön képbe a civilek nyújtotta háttértámogatás: a FŐKERT-en belül nagyon komoly a kapcsolattartás a szakmai civil szervezetekkel, ami a szemétgyűjtési akciókban különösen jól működik. A FŐKERT a szervezeti hátterével számos olyan szemétszedési akcióban koordinál, ami bevonzza a civil társadalmat. A TESZEDD akcióknak egy idő óta kiemelt célterületévé vált a fővárosi természetvédelmi területek megtisztítása, de ugyancsak akcióznak a Takarítási Világnapon (szeptember végén), valamint február végén rendszeresen hirdetnek meg közösen ún. élőhelykezelési akciókat a Tétényi fennsíkon a Zöld Jövővel és a Magyar Madártani Egyesülettel. Ezeken az eseményeken rengeteg a civil önkéntes, akik egy kicsit más szemmel kezdenek el nézni e területekre, miután részt vettek a megtisztításukban. Merzse-mocsár madárles De nemcsak a szemétgyűjtési akcióknál könyvelhet el sikereket a FŐKERT legfiatalabb csoportja. A Merzse-mocsárnál kezdeményezői, támogatói voltak annak, hogy a Magyar Madártani Egyesület pályázati források felhasználásával egy új madárlest építsen a régi helyett. A régi les a viszonylag kis terület közepén helyezkedett el, így megközelítése, használata miatt az ott élő vízimadár-fajok jelentős zavarásnak voltak kitéve. A régi les lebontásával és a 2015-ben létesült új madárlessel, amely a terület szélén helyezkedik el, sikerült a látogatókat a part egy pontján koncentrálni. Az új helyzet következtében pedig olyan madárfajok (pl.: bölöm­bika, vörös gém, feketenyakú vöcsök) jelentek meg a tó faunájában, amelyeket 30–40 éve nem láttak errefelé. Legnagyobbak, legkisebbek, sorban állók Külön figyelem övezi a csoportnál azokat a helyileg védett fa-matuzsálemeket vagy növényritkaságokat, amelyek egyedi védelmet élveznek a fővárosban. Több olyan van köztük ebben az elit klubban, amely valamiben leg-nek számít. Itt van például az az öreg kislevelű hárs, amely a hagyomány szerint Budapest legöregebb fája. Egyes – valószínűleg kissé túlzó – vélemények szerint akár 500 éves is lehet. A szakma nagyjából 250–300 év körülire becsüli a korát. Jó egészségnek örvend, a Gazda utcában, Pesthidegkút-Ófalu területén található. Vagy ott van a főváros legmagasabb fája, a Felhő utcai mamutfenyő, amely jelenleg 30 méter körüli, de még növésben van. De említhetnénk a Mártonfa utcai fehér eperfát is a Mártonhegyen: Budapest legöregebb eperfája, törzsét csak több ember éri körül. A csoport büszke arra is, hogy a Kondor utcai libanoni cédrus alól kitisztították a sarjakat, s így elősegítették, hogy a fa meglelje a Csontváry képéről oly emlékezetes habitusát. Ez a cédrus az alcsúti és a soproni fajtársa után a harmadik legnagyobb cédrus az országban. Ám nem csak a már védett különlegesen értékes fákon tartják rajta a szemüket. A Béla király út egyik elhagyatott telkén tudomásuk van például egy olyan törökmogyorófáról, amelynek 6 méter a törzsátmérője, és legalább 30 méter koronaátmérővel rendelkezik. Reméljük, nem sokat kell arra várni, hogy ez a fa is bekerüljön az elit klubba. Megérdemelné. Sömörös kosbor Libanoni cédrus De mégis mi szükség van egy nagyvárosban a természetre? Bajor Zoltán ezt is készséggel elmagyarázza. Konkrét mérési adatokkal rendelkeznek például arról, hogy a pollengyűjtő rovaroknak, a kár­tevőket pusztító, szúnyoglárvával táplálkozó énekesmadaraknak, kétéltűeknek, fecskéknek, denevéreknek mennyivel biztonságosabb, zavarásmentesebb környezetet jelent egy-egy ilyen természetvédelmi terület, mint a városon belüli, úgynevezett épített zöldfelületek. Sok esetben (például a méheknél) egyenesen a túlélést jelentik ezek a menedékek. Ha a városon belüli ökológiai kiegyenlítő felületek eltűnnének, a kertvárosokban sokkal kisebb eredményességű lenne a beporzás, romlana a gyümölcsfák termésátlaga, vagy sokkal több rovarölőre, vegyszerre lenne szükség a szúnyogok, kártevő rovarok egyedszámának kordában tartására. A természetvédelmi területeket a méhészek is előszeretettel használják, hiszen itt nem kell félni a méhcsaládokat tizedelő növényvédő szerektől. A terület használatát hatósági engedéllyel igénybe vevő méhészekkel napi szintű kapcsolatban áll a FŐKERT, közösen egyeztetnek a kaptárak telepítési helyéről, a kaszálási időpontról. Még nagyon a jövő zenéje, de a természetvédelmi kezelésű gyeptársulások génbankjai is lehetnek majd azoknak az ökológikus növényágyásoknak, amelyekkel most kísérletezik a FŐKERT. Az ökológikus növényágyások sokkal kisebb fenntartási munkával, nagyobb stressztűrő képességgel rendelkeznek, s úgy adnak a parkokban virágdíszt, hogy minimalizálható a fenntartásuk. Angliában már élőhely szerinti csoportosításban rendelhetők különféle magkeverékek, amelyekből előállítható a vadvirágos rét a város közepén. Magyarországon ennek még csak a távoli lehetősége adott, amennyiben a főváros természetvédelmi területeit szaporítóanyag-begyűjtés céljára is hasznosítanánk. Ehhez azonban jelentősen bővíteni kellene a természetvédelmi csoport létszámát. A jelenlegi 5 fős csapat a főváros védett területeinek szinten tartását képes elvégezni. Apáthy-szikla A legfrissebb természetvédelmi terület a fővárosban a 2015-ben védetté nyilvánított Szilas-tó. Bajor Zoltán szerint a most védett státuszú területeken túl még legalább 750 hektár olyan fővárosi területről rendelkeznek felmérési adatokkal, amelyeket érdemes lenne természeti oltalom alá helyezni. Példaként a soroksári Sósmocsarat, és a pesterzsébeti Erzsébet-ér környéki homokpusztagyep- és lápmaradványokat említi, ahol ezres nagyságrendben találhatóak védett orchideafajok, de ugyanilyen természetileg értékes terület a III. kerületi – beépüléssel fenyegetett – Péterhegy vagy a XI. kerületi Kamaraerdő, az Apenta kutak körüli szikes rétek vagy a pesthidegkúti Alsójegenye-völgy is. Ha csak Bajor Zoltánon és csapatán múlna, még jócskán növekedne a fővárosi védett területek aránya. Nagy kérdés, hogy a beépítési és az infrastruktúra-építési nyomás alatt lehetséges lesz-e valaha bővíteni a védett területeket? Nem kérdés: ez a nagyszerű város megérdemelné, hogy így legyen. Róka-hegy

Ahány szerelem, annyiféle. Ugyanolyan, mint száz éve, és mégis más. Csak az eszközök változnának? Nem lúdtollal, pennával, golyóstollal írjuk a szerelmes leveleket, hanem mobillal? Vagy mást írunk? „Kiraktalak a szívemben a képernyőre, és az összes ikonom eltűnt tőle. Nézlek egymagam – közben vívódom. Légy a jelszavam! Légy a PIN kódom!” Tóth Krisztina bájos négysorosa tökéletesen foglalja össze a mai rekvizitumokat – és közben megragadja a lényeget. Minden csupán kémia lenne? A titkot tudósok népes csapata próbálja évtizedek óta megfejteni. Donatella Marazziti, a Pisai Egyetem pszichiátriaprofesszora a szerelmesek biokémiáját tanulmányozta – üzeni az egyik hazai magazin. Donatella azt kutatta – miután maga is kétszer átesett már ezen a „betegségen” – hogy a szerelem és a hangulatváltozással járó zavarok, illetve kényszerbetegségek között milyen hasonlóságok léteznek. Nos, a két állapot jellemzői módfelett hasonlatosak, mindkét esetben jelentősen csökken a szerotonin mennyisége. Egy másik kutatás során kísérleti alanyoknak megmutatták a szerelmük képét, válaszként agyuk örömhöz és jutalmazáshoz kapcsolódó részei aktivitást mutattak. Azok, melyeken nagy számban találhatók a dopamint érzékelő receptorok. Mintha kábítószer lenne, egyre több kell belőle, majd következik a megszokás. Nem a szeretetről van szó – az jó esetben a csitult szenvedélyt követő boldog állapot. A szenvedélynek sokszor nincs köze a házassághoz, a fajfenntartáshoz, még olykor a szexhez se. Ezért különösen izgalmas, nem csak a tudománynak. Zubolyba is belezúghatsz Szerelemhez nem kell szépség, szerelemhez nem kell ész – állítja egy örökzöld sláger, egy a több millióból, amely erről a páratlan érzésről szól. Csak szerelem kell és kész… Shakespeare is tudhatott erről valamit, hiszen több száz évvel ezelőtt elregélte már az örökkévalóságnak, hogy Zubolyba is bele lehet zúgni. Hát lehet egy ilyen bolond érzésre bízni házasságokat? Hiszen azok sokszor fél országnyi földbirtokok egyesüléséről vagy éppen birodalmak szövetségéről szóltak. Több kontinensen gondolkodnak ma is úgy, hogy ilyen múló valamire komoly dolgokat nem lehet alapozni. Sokan leéltek úgy egy emberöltőt, hogy nem voltak soha szerelmesek, mások többször is megtapasztalták ezt az érzést. De ha állandóan azok lennénk, ki találta volna fel a kőbaltát, a televíziót, a vasutat, a penicillint vagy a radioaktivitást? Hiszen a lázban égő ember egész nap olyan, mintha amfetamint vett volna be, merész, vidám, a föld felett jár, dudorászik magában és csak a kedvesére gondol, nem pedig bonyolult képletekre és algoritmusokra. Évszázadokig valóban nem sok köze volt a szerelemnek a házassághoz – az arisztokraták és a jobbágyok között ez egyaránt jellemző volt –, ami bizonyára elszomorította az eme érzésben szenvedőket, de tudomásul vették, mert ezt látták maguk körül, és a társadalmi konvenciók ellen sokat nem tehettek. Kivételek persze akadtak, megénekelni való Rómeók és Júliák, a maguk tizenéveivel. Végül a reformkor tette szalonképessé az érzést, persze szigorú korlátok között. A fiatal, értelmiségi középosztály, a költők, írók jártak elöl dicsőítésében. A szabadság úgy a 20. század közepe-vége felé érkezett meg, a fogamzásgátló tablettákkal és a hippikorszakkal. Ma már mindenki szerelmes lehet mindenkibe, kortól, nemtől függetlenül. Ezzel a helyzet nem lett kevésbé bonyolult, csak más. Mert bármennyire is nagy a szabadság, az előítéletek még mindig aratnak, például 2019-ben Magyarországon nehezen tudják megbocsátani egy szép fiatal színésznőnek, hogy szerelmes legyen egy nála fiatalabb férfiba, és a rosszallást még az sem enyhíti, hogy férjhez ment hozzá. Milyen jogon mer boldog lenni? Hogyan meri őszintén kijelenteni, hogy a régi kapcsolat már nem működött? Nem akar abban vergődni élete végéig, csak mert szült két gyereket? A konzervatív, macsó attitűd persze lépten-nyomon arat, hiszen az ilyesmit férfinek ritkán róják fel… Régen elképzelhetetlen volt, hogy valaki 40-50 év felett szerelmes legyen, igaz, az emberek általában jóval korábban haltak meg. Kivételek persze akadtak, de még a híres alkotókat is – akár férfiakat! – kinevették emiatt, lásd Jókai kései fellángolását. Pedig valójában nincs korhatár. Az idősotthonokban élők nemi élete volt a tárgya a közelmúltban egy tudományos cikknek, amit egy szaklapban olvastam. Bizony ma sem könnyű a korosabb szerelmesek helyzete. Mert a kémia akkor is működik, ha már rosszabb a szaglás és homályos a látás… Csak éppen nehéz megoldani, hogy a senior Rómeók és Júliák zavartalanul együtt lehessenek. Két lakás – egy lovag A szerelem jelei nem változnak az évszázadok múlásával: a féltékenység, a rajongás, a kis titkok, a meglepetések, a becézések, a kényeztetés utáni vágy ma is erős, legföljebb az eszközök mások. Ki is használja ezt a fogyasztói társadalom és lépten-nyomon tukmálják a gyöngéd érzelmekkel bírók számára az ajándék-, meglepetéstárgyak millióit, Valentin-naptól függetlenül. De aki igazán szerelmes, az nem az értékre figyel – egy saját kezűleg szedett ibolyacsokornak ugyanúgy örül, mint egy ékszernek. Legalábbis eleinte. Míg hajdanán a postást lestük a szerelmes levelekért, ma a mobilon csüngünk. Ha nem jön naponta két sms, kétségbeesik a fehérnép. Mert állítólag az üzenetek és fotók számából lehet következtetni az érzés intenzitására, aggódva: csitulására. A kilométereket legyűri a Skype, a fapadosok egész nap röpködnek a levegőben – nincsenek távolságok és határok, de az egyértelmű, hogy az érzést állandóan táplálni kell, mert hamar elfonnyad, mint az érzékeny virág. Az sms-eket nem lehet átkötni rózsaszín selyemszalaggal, és levendula illatú dobozkában őrizni. Külön titkos jelszó alatt persze el lehet menteni ideig-óráig, amíg tönkre nem megy a gyárilag két éves élettartamra tervezett mobilunk. De kevesen kínlódnak ezzel, ugyanis az elektronikus szerelmes üzenetek hetven százalékát azonnal törlik a címzettek. Okkal, hiszen nem akarják, hogy a feleségük vagy a férjük esetleg elolvassa. A világsikert aratott Teljesen idegenek című olasz film – amelynek magyar változata, a BUÉK is nagy látogatottságnak örvend a mozikban – éppen arról szól, ki meri-e tenni a szilveszteri buli közepén a házaspárokból álló társaság minden tagja a mobilját az asztalra és hangosan felolvasni az üzeneteket… Előre borítékolhatók a botrányok. Arra is akad példa, hogy a laptopon kapott szerelmes leveleket, kinyomtatva, széfben őrzi a címzett – mindenkitől egyet, az utókornak. A találkahelyszínek persze változhatnak. Bár… ma nem a Kalefon találkozunk, nem is a Széll Kálmánon, hanem csak azért is a Moszkván. De ez inkább buliba induló társaságokra áll. Csókolózni parkban, padon? Nem jellemző. Presszó, csónakház, ötórai tea? Hol vannak már a hatvanas évek… Étterem – abban hol a romantika? Airbnb? Nos, talán – de annyira megemelték az áraikat a hotelhelyettesítők, hogy azon az áron szállodába is mehetünk, bár ez elég ritka eset. Mindenkinek van barátja, barátnője, aki ilyenkor segít. Az sem ritka, hogy két lakást tart fenn a nős lovag, amiről a hivatalos család mit sem tud. A fiatalok helyzete nem könnyű, hiszen vagy külföldön élnek, vagy a mamahotelben, netán horror áron albérletben. (Egyébként éppen az airbnb nyomta fel ennyire a fővárosi albérlet tarifákat!) Szóba jöhetnek még nagynénik, és ritkán az is előfordul, hogy a pár valamely tagjának saját lakása van. Eltűnni, mint a szellem Történjék bármi, a szerelemnek nem árt semmi, sem a neten tomboló pornóőrület, sem a pedofil botrányok, sem a trágárság, sem a metoo. A szenvedély ezektől függetlenül ma is tombol, és bizonyára virágzik majd az elkövetkező századokban is. S ahogy keletkeztek, többnyire ma is elmúlnak, annak rendje-módja szerint. Bár örömteli kivétel mindig akad: ismerünk olyanokat, akik egymásba szerettek, és örökké együtt éltek, míg meg nem haltak. De nem ez a jellemző. Egyre több a személytelen, rideg szakítás. Mert oly könnyen el lehet bújni az elektronika mögé… A világsajtót is bejárta, hogy a többszörös Oscar-díjas Daniel Day-Lewis nyolc éves kapcsolatának Isabelle Adjanival faxban vetett véget, mert beleszeretett Rebecca Millerbe. (Ebből kitűnik, nem ma történt a dolog.) De akad, aki gyáván, sms-ben szakít, ami bizony nagy bunkóságra vall, és ezzel töröl minden addigi szerelmi vallomást. Divat lett a ghosting – ezzel az angol szóval azt jelölik, amikor valaki szó nélkül eltűnik a ködben, mint egy szellem. Nincs többé. Nem magyarázkodik, nem küld magáról életjelet. Nyoma vész, akárcsak a múló időnek.

Évfordulója van a New York-palotának. És persze évfordulója a legendás kávéháznak. Némi történelem, némi visszaemlékezés, erős kanyarok. Tudja szinte mindenki, akit a város históriája valamelyest is foglalkoztat, hogy a sok évtizedes életút első szakasza máig ragyog. Azt is, hogy meglehetősen hosszú szünet után álnéven nyílt újra. Azt már kevesebben, hogy ötvenhatban emlékezetes és kegyetlen harcok folytak a palota előtt és a palotában. Tönkretéve másodszor is mindent, amit lehetett. 125 éve, 1894. október 23-án adták át rendeltetésnek a házat, amelyet mindenki ismer Pesten, Budán, sokan a világban. Ez pedig itt az elnöki lakosztály – mutatott rá a szálloda megnyitóján a piáros kislány a fényűzően berendezett teremre, amelynek plafonja szinte leszakadt a hatalmas, muránói, színes üvegcsillártól. Nem, ez itt a deszk – mondtam magamban. Itt volt a régi Magyar Hírlap szerkesztőségének szíve, ahol az 1968-ban indult napilap készült. Emlékszem, mennyire megilletődötten léptem be először ide 1974. május 24-én. Tudtam – mint mindnyájan – író -és költőóriások alkottak valaha a csodás palotában, sőt, ugyanabban a szobában is, ahol az íróasztalom állt. Akkor Hungáriának hívták a patinás helyet. Szerettem ide belépni. Nap mint nap élő zsenikkel lifteztem fel a másodikra, akik a házban lévő irodalmi folyóiratokhoz igyekeztek. Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Szabó Magda, Lázár Ervin cipelték kéziratokkal teli, nehéz bőrtáskáikat a tágas, fedett folyosókon. A büfében Királyhegyi Pali szórakoztatta disznó vicceivel és hollywoodi történeteivel a hölgyeket, Demeter Imre pedig szállította a szaftos pletykákat a színházak környékéről. Itt működött ugyanis a nagyon népszerű Film Színház Muzsika. Később az Új Tükör is. A kávé, a gondolkodás és a faunok Az egészről Max Aufricht tehet, más néven dr. Arányi Miksa, aki szülővárosában, Trencsénben kezdte meg és Budapesten fejezte be tanulmányait. Jogot végzett, majd irány Párizs, hogy aztán pár év múlva visszatérjen a magyar fővárosba, a New York Biztosító Társaság igazgatójával. A cég hálózatának szélesítése székházat igényelt. Jó érzékkel megtalálják a Blaha Lujza térhez közeli nagy telket, és megbízást adnak neves építészeknek. Hauszmann Alajos, Korb Flóris és Giergl Kálmán megtervezik az 1894. október 23-án! – a felkiáltójel csak a hónapra és a napra vonatkozik) megnyitott négyemeletes, eklektikus stílusú palotát, a földszintjén helyet foglaló kávéházat. A külső szobrok és díszek, a portált koronázó faunok Senyey Károly művei. Bár mindenki tudta, hogy egy biztosítótársaságé, az Erzsébet körút 9–11. szám alatt magasodó épület nem ezért lett híres. A földszintjén berendezett New York kávéház miatt lett az, így vonult be az irodalmi és művészi asztaltársaságok, kávéházi szerkesztőségek révén a magyar irodalmi és művészeti élet történetébe. A pazar luxussal berendezett, hatalmas belső tér még az úri köröket is meglepi. A csavart márványoszlopok, az operett­primadonnás lépcsők, a belső bronzszobrok, a szökőkút, a velencei csillárok tobzódó eleganciát sugároznak. A tizennégy faun az érzékiséget, a csúfolódó kedvet szimbolizálja. A kávéház homlokzatán található El Asmodáj alakja is, amely a kávé és a gondolkodás szellemét hirdeti a mai napig, ezzel inspirálva az itt alkotó, agyserkentőre vágyó művészeket. Asmodájt Luciferrel is szokás azonosítani, neve fényhozót jelent, ebből következően ideális lámpatartó funkcióra. A mennyezeti freskók Mannheimer Gusztáv és Eisenhut Ferenc munkái. Volt itt külön női szála is, meg játék- és billiárdterem, amely később Mélyvíz néven híresült el, és avanzsált máig élő, átvitt értelemben is használandó fogalommá. Csupán legenda, hogy a megnyitó napján pesti bohémek (élükön Molnár Ferenc) a Dunába dobták volna a kávéház kulcsait, hogy az éjjel-nappal nyitva legyen, hiszen Molnár ekkor még csak 16 éves. De ez egy olyan épület, amelyhez már akkor is, legendák fűződtek, elszakíthatatlanul. Varázsának nem lehet ellenállni Irodalmi kávéházi rangját akkor nyerte el, amikor 1900-ban Harsányi Adolf és fivére vette át a menedzsmentet. Hamarosan neves írók törzshelyévé válik, olykor itt alkot Ady Endre, akit csak Kávéházi Borzasnak becéznek, egyes források szerint ez volt a gúnyneve 1910 körül. Ady sok időt töltött itt, ahogy Kosztolányi és Karinthy meg szinte az összes akkori író és költőfejedelem, a sármőr Bródytól a szerény, szemüveges Tóth Árpádig. Külön törzsasztala van a festőknek és a filmeseknek: Kertész Mihály – akiről épp most mutattak be egy önéletrajzi filmet – és Korda Sándor már filmszüzsékről tárgyalnak a márványasztaloknál és itt szerkeszti Korda az első magyar filmmagazint. „A New York minden előkelőségével is demokratikus kávéház volt, egyformán vonzotta az arisztokratákat, a nyárspolgárokat és a bohémokat az, hogy nyári estéken a vakító villamoslámpa változatlan közönnyel gyűjti maga köré a mindenféle és mindenfelé céltalanul tévelygő lepkéket és bogarakat. Varázsának senki sem tudott ellenállni. Mindenki mindenkit ismert benne. A pincér rögtön kiszolgált, meg sem várta, hogy rendelj valamit. Szó nélkül megkaptad mindennapi feketédet és hozzá a tintatartót meg az írópapirost” – írta Heltai Jenő, az egyik híres törzsvendég. Ez volt csak igazán közösségi iroda – ahogy ma mondanánk, co-working office – , igaz, wifivel még nem szolgálhattak… A legendás főpincér, Reisz Gyula sokszor hitelezett az éhenkórász zseniknek. A kávéház tulajdonosai lexikonokkal segítették a kutakodást, és előfizettek a legfontosabb hazai és külföldi lapokra. Még a hetvenes években is előfordult, hogy a szerkesztőségi kézbesítők egyenesen innen vitték az Athenaeum Nyomdába a kéziratoldalakat. Mindez ma persze elképzelhetetlen lenne. A költők nem üldögélhetnek órák hosszat egy-egy kávé mellett, kedvük sincs hozzá a bábeli turistazsivajban, és persze írótál sincs, amit annak idején a Harsányi fivérek feltaláltak: fillérekért lakhattak így jól a fiatal kezdők. Tarján Vilmos 1920-ban veszi át az üzletet, amely még fényűzőbbé válik. Éttermet nyit, jószerivel csak az arisztokrata köröknek, hátul bár sejlik a félhomályban, ahová csak estélyiben szabad belépni. Tarján, amint azt korabeli krónikák feljegyezték, marketing zseni volt, csak akkor még ezt a talentumot nem így hívták. Egyszer egy Pesten vendégszereplő revü fókaidomárját rávette, hogy reggelijét fókája társaságában, a New York kávéház ablakában költse el, hogy az újságok hírt adjanak róla. A cigányzene mellett jazz szól, akkor még némi felháborodást keltve, magyar és külföldi énekesek adnak elő sanzonokat és tingli-tangli filmslágereket. Oroszok a toronyban A háború után sokáig rom marad a New York, amelyet persze már nem így hívnak, sportszeráruház üzemel benne meg IBUSZ iroda – utóbbi minek is, amikor utazni nem lehet, meg nincs is rá valutakeret – majd következik a gyönge enyhülés, és 1954-ben Hungária néven megnyílik újra a kávéház. Harmatos utánzat, bár a márványoszlopok azért állnak. Az író, költők – már akiknek szabad írni – előmerészkednek, és rendelnek egy szimplát. Kutyanyelv is akad még olykor, bár a dicsőséges korszak nem jön el többé. Ki hitte volna el akkor, hogy alig telik el két év, és a hatalmas kirakatablakokban ismét emberhullák és döglött lovak hevernek, az épület tornyára pedig kitűzik a Vörös Hadsereg zászlóját. Ötvenhat után megint mindent elölről kellett kezdeni. A torony ismét ledöntve, romok mindenütt. A Lapkiadó Vállalat székel ez után az épületben, a kávéházat pedig – akkor úgy tűnik, végérvényesen – természetesen Hungáriának hívják. A szerkesztőségek ismét működni kezdenek, a hetvenes évek egyfajta pezsgést hoznak a palota életébe. A Lapkiadó ügyes, menedzser típusú igazgatója – ide- és odakacsintva egyszerre – a jelentkezőkben hamar meglátja a tehetséget, és ha nincs is státusz valamelyik szerkesztőségben, az ifjoncot bedugja a sajtóarchívumba, aki addig ott dekkol és rakosgatja a külföldről érkező – nagy kincset érő – magazinokat, amíg nem üresedik meg a fenti traktusokban egy hely. A valamiért feketelistán lévő íróknak, spanyolosoknak, börtönből frissen szabadult politikaiaknak, gazdasági reformot túl erősen sürgetőknek névtelen, de biztos pozíciót, olvasószerkesztői állást juttat. Utólag belegondolva furcsa, hogy szinte semmit nem tudtunk akkor az épület közelmúltjáról, a szovjet kiskatonáról, aki kitűzte a zászlót, soha nem hallottunk az 56-os eseményekről se. Fotókat sem láttam az akkor újra romos palotáról. Hamar rendbe hozták ugyanis a szem előtt lévő, belövést kapott házakat, hogy semmi ne emlékeztessen azokra a hetekre. Pár év, és a szerkesztőségekben jó dolguk lesz hirtelen az újságíróknak, elfogadható fizetés, vállalati kocsi, kiküldetés vár a riporterekre, még párttagnak sem kötelező lenni, nem úgy, mint a szemközti házban – ahogyan a Hírlapkiadót hívja a szakma. A különböző műhelyekben dolgozó kollegák között jó viszony alakul ki. Bár az ide-oda külsőzés nem szokás, a Magyar Nemzetnek és a Magyar Hírlapnak közös a KISZ-alapszervezete, ami ugye, erős kapocs… Bakik persze adódnak, félreütések, politikailag kínos hibák, de ahogy az egyik bölcs szerkesztőm mondogatta, egy napilapnál minden botrány három napig tart. Aztán jön egy másik. A Lenin körúti Hungária bárja késő este tele lesz azokkal a főszerkesztőkkel, rovatvezetőkkel, sőt mi több, függetlenített párttitkárokkal, akik szeretnek kirúgni a hámból, és olykor dalra fakadnak, sőt táncolnak is a mutatós fiatal kolléganőkkel. A ház fiókintézményeként működik a Lucullus meg a Kulacs, ide ugyanúgy járnak interjúzni, meg konyakozni az újságírók – karöltve a nyomdászokkal, mert a házban üzemel ekkor még az Athenaeum. Szellempalotából luxus szálloda Egy idő után Pallas Lap- és Könyvkiadónak nevezik a vállalatot, de ez nem változtat a lényegen. Következik a rendszerváltás és a keserves nyűg, a kötelező privatizáció. Évekig nem akad pénzes kérő, és szégyenszemre évekre szellempalota lesz a New Yorkból. Végül 2001 februárjában az olasz Boscolo csoport veszi meg az épületet, amely a teljes felújítás után, 2006. május 5-én nyitja meg a 107 szobás luxusszállodát, meg a földszinti, az egykori hangulatot csak messziről idéző kávéházat. Eltelik újra pár év, és már nem a Boscoloé a ház, a neve is megváltozott. De ez ma már nem fontos. A régi New Yorknak vége. Ma minden drága itt, és a miliőnek semmi köze az irodalomhoz, pláne a magyarhoz. Turisták téblábolnak az asztalok között, lefényképezik naponta százszor magukat meg a világ legszebb kávéházának többször is megválasztott intézményt, és rendelnek valamit, ami az ő zsebüknek olcsó. És még abban a percben elküldik a fotókat haza, Dél-Koreába.

Budapesten 2019. február 21–24. között rendezték az Idegenvezetők Világnapját. Az esemény keretében több napon át idegenvezetők mutatták be a főváros nevezetességeit és történelmi értékeit. Gyalogostúrák, tematikus séták, tárlatvezetések, épületbejárások, múzeumlátogatások indultak a város különböző pontjain. Az elmúlt évben több mint száz sétát szerveztek; idén is hasonlóan gazdag programmal várták a látogatókat. (Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara (BKIK) nyomán) Pestszentlőrincen – vagyis Pestszentlőrinc-Pestszentimrén, javít a helyi tájékozottság – az eseményt egy igazi különlegesség: mobilos vagy tabletes séta-applikáció – okostelefonos vagy táblagépes alkalmazás – ősbemutatójával kötik össze a rendezvényt. A sétálók letöltik az appot, miután gépi idegenvezetéssel végigvonulnak a helyszíneken; a kísérőszöveget a telefonról hallgatják. Az ismertetőhöz archív képeket és kiegészítő tudnivalókat társítottak a fejlesztők (például idézeteket, életrajzokat). De ennél is fontosabb, hogy új díszkivilágítást kapott a lőrinci belváros, ezért a bemutatás délután öt órakor kezdődik… Odakint utolsó támadást intéz a tél, lassan mínuszba fut a hőmérséklet. Az érdeklődők a séta első lépéseit virtuális térben teszik meg, ezért a Tomory Lajos Múzeum földszinti termében gyülekeznek. Finom a piros tea és a sárga is, de amint levedlik kabátjukat, éppen úgy, ahogyan a sokat kritizált utódok, pénztáros, óvónő, mérnöknő, nyugdíjas rábukik a gépre; a múzeum munkatársai készségesen segítenek. A sajtósok szorgalmasan villantanak, lesz mit felnyomni a digitalizált újságpéldány weblapjára. Mindenki megvan? Kezdésként ismerkedjünk a technikával. Mint előre jeleztük, a sétához okostelefon, Internet-elérés és icipici letöltési gyakorlat szükséges. Lassan mondom a wifi-jelszót, hogy mindenki bepötyöghesse… Ó, nekünk csak buta-okos telefonunk van. Ő lett az okos, mi meg maradtunk… Nem mindenki virtuóza a témának, de másképp nem megy, a beharangozóban felhívták a figyelmet, hogy különleges élményben lesz részük. Lázasan dolgoznak az ujjak: beállítások – letöltés – Budapest – Pestszentimre/Pestszentlőrinc – Kossuth tér – és máris helyben vagyunk. Vagyis járunk… Fel-felpillantanak a résztvevők, amint a valóságos sétavezető (ha minden jól megy, rövidesen a látszólagossal is megismerkednek) megnyugtatja a kedélyeket, hogy aligha csalódhatnak a mutatott térképben. Ne féljenek, a kollégák igaziból lejárták az útvonalat! Egyébként helytörténeti könyvünk bemutatóját is most tartjuk, abban mindent megtalálnak. A kötetet lelkes csapatmunkával hoztuk lére; mindenki kap ajándékpéldányt. Most pedig lássuk, sikerült-e csatlakozni a világhálóhoz… Csatlakozni, csatlakozni… Néhányan feladják, s türelmesen várják, hogy a technikával cimboráló társak kiszórakozzák magukat, és fülhallgatóval felszerelkezve nekiinduljanak a kirándulásnak. Mi lesz így az élő idegenvezetőkkel? Néhányan aggódva tekintenek a jövőbe, de a vezető felkészülten felel. Sokan kérdezték már, de mi igyekszünk egyedivé tenni a kirándulásokat; ma is így lesz, meglátják! Most pedig javaslom, hogy telefonnal vagy anélkül, de induljunk, mert erősen sötétedik, és már felkapcsolták az új díszkivilágítást. Első állomásunk a hazánk elesett hősei tiszteletére készült szobornál lesz… A társaság kivonul a múzeum előtti térre, többen még mindig a telefonjukkal bajlódnak, ezért csak részben jut el hozzájuk az infó. Mit kotyog az a gép? Kérdezi Irénke néni, s szorosan Pali bácsihoz simul, hogy ne csak lássa, hanem hallja is a mesét. Köszöntjük Budapest XVIII. kerületében. Sétáljunk együtt a közel százezres lélekszámú kertvárosban! A séta segítségével megismerheti a terület egy részét, az egykor önálló nagyközséget, közterein, épületein, szobrain keresztül bepillantást nyerve a kulturális és épített örökségbe. A séta a központból indul; 17 megálló, 3 óra, 4,5 kilométer. Milyen kedves… Érzékenyedik Irénke, s szerencsére nem hallja, mi vár rá. A valódi idegenvezető felé fordul, elvégre őt már régebb óta ismeri, mint azt az Imrét (vagy-hogy-hívjákot), aki a készülékből beszél hozzájuk. Na, és honnan tudja a gép, hol járunk? Pali bácsi alaposan kivirul, és magyarázza. Röpködnek szájából a GPRS-alapú modernségek; Irénke néni több mint fél füllel inkább az élő hangra figyel. Nagyon örülünk, hogy a felújítás második szakasza is befejeződött, és városrészünk immár múltjához méltó főtérrel, sőt: főutcával rendelkezik. Nézzenek végig a parkon! A fasoron át, az Üllői útig szinte nyílegyenesen ellát a szem. Ugye, nem tetszenek nagyon fázni? Betört a front tegnap, de ígérik, csak két napig marad a rossz idő… Mit mond? Érdeklődik Irénke, Pali a füléhez nyomja a telefont, amelyből árad a józan lelkesedés. A tér szép faállományának és köztéri képzőművészeti alkotásainak köszönhetően a kerületi identitástudat fontos helyszíne, a főváros védett közparkja… Aha… Bólogatók csatlakoznak Irénkéékhez, fázósan igazítanak a sálon, de nem tágítanak; második állomás a Sztehló Gábor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium impozáns épülete – hogy a pontos bemutatót idézzék. A gépvezető éberen követi az útvonalat, s amint a turista eléri a koordinátarendszer megfelelő pontját, belekezd a beléje táplált mondandóba. Mindenünnen visszaköszön az érdekes motívum, a kerülethez ezer szállal kötődő Kondor Béla grafikájáról átemelt angyalalak. A szakemberek az építés során „Kondorkának” nevezték el. A sétányokon, az utcabútorokon többször találkozhatunk vele… Az élővezető nem hagyja magát, könnyedén felszökken a mesterséges szánkóbukkanóra. A látogatók szorosan köré gyűlnek, hogy ne metsszen akkorát rajta a konok északi szél. A múzeumban berendeztünk egy csodálatos emlékszobát a gyermekkorát Pestszentlőrincen töltő polihisztor relikviáiból, amely állandó kiállítás marad! Festményekkel, metszetekkel, illusztrált könyvekkel idézzük kerületi kötődését, valamint az ugyancsak innen induló Szécsi Margithoz, illetve Nagy Lászlóhoz fűződő barátságát. Kondor Béla igazán sokoldalú művész volt. Repülőmodellezett, fotózott, verset írt, hangszereket készített, amelyeken maga is kiválóan játszott. Mégpedig zongorán! És orgonán! A kirándulók egymásnak adják a szót, egyikük történettel áll elő, miszerint a szülei személyesen ismerték a mestert. A sétavezető kedvtelve hallgatja; többen lehalkítják a gépszöveget. A parkban megújult a játszótér, s amikor a diákok kijönnek az iskolából, általában azonnal cigire gyújtanak, de… A sétálók figyelmét elkerüli, ami utána következik, és elkönyvelik, hogy a mai fiatalok már csak ilyenek. A sétavezető befejezi a mondatot: a mieinkvédik az utánuk következő generációt, és nem állnak neki a gyerekek között dohányozni... A gépmestert azonban nem hatja meg az efféle erényesség, rendületlenül folytatja. Pestszentlőrinc korai történetében jelentős szerepet játszottak az evangélikusok. A birtokosok közül a Bókay és a Herrich család tagjai, valamint Szemere Miklós is a felekezethez tartozott. Ha a megfelelő időpontban érkeznek a templomhoz, hallhatják a kerület legöregebb lakosát, ugyanis 2013-ban ide helyezték a kitelepített sváb falu, Üveghuta több, mint kétszáz éves harangját… Keveredik a valóság a művel, a vezetettek hallani vélik a harangszót, hát mögül Pali bácsi kamaszkori barátja az egykori villanytelepi huncutságokról mesél, a gépi hang újból bepróbálkozik, miszerint ha valaki inkább otthonról, a fotelből szeretné nyomon követni a sétautat, mindössze egy linkre kell kattintania hozzá. A sétálók kezében magányosan villan a picinyke képernyő, s mire a fűszerkerthez érkeznek, kihunynak a fények; lemerült a készülék. A valódi sétavezető visszaveszi az irányítást. A református templomot a harmincas években úgy tervezték, hogy az összes hívőt befogadhassa – ötszáz főt. A Lipták-gyár bontásából kinyert pénzből téglát, fa- és fémanyagot vásároltak az építkezéshez. A Thököly út sarkán 1994–2004 között épült fel a csillag alaprajzú parókia és gyülekezeti terem. Ez az egyetlen kerületi templom, amelynek óratornya van. Sajnos nem jár az óra, ezért javaslom, hogy rendezzünk gyűjtést a beindítására! A sétálók lelkesen fogadják a javaslatot, Irénke néni máris a táskájában kotorász: megvan a telefontöltő, Palikám!

Eredményt hirdetett Budapest Főváros Önkormányzata és a Budapesti Építész Kamara a főváros egyedülálló természeti, tájihelyzetével harmóniában lévő épített örökség fenntartása és értékalapú fejlesztése érdekében kiírt nyilvános pályázata záróeseményeként. A tizennyolc pályamunka közül kettő nyerte el Budapest Építészeti Nívódíját, további négy munka részesült kiemelt dicséretben. Rovatunkban közreadjuk az elismerésben részesült épületek bírálóbizottsági értékelését és fotóit. Graphisoft Park, Fogadóépület Budapest III. Záhony utca 7. Elnyerte Budapest Építészeti Nívódíját Építész tervező: Sugár Péter DLA, Ilyés-Fekete Zsuzsa, Kun Tamás Építész munkatárs: Hornyák Lívia, Turi Lilla Statika: V. Nagy Zoltán, Lapidárium Mérnöki Kft. Épületgépészet: Pásztor Tibor, Enco Mérnöki Iroda Kft. Épületvillamosság: Méhész Márton, VA-IQ Elektromos Tervező és Mérnökszolgáltató Kft. Épületszerkezet: Dudinszky Orsolya, Farsang és Dudinszky Kft. Tűzvédelem: Mészáros János, Mébart Bt. Kert- és tájépítészet: Szloszjár György, Garten Stúdió Kft. Akusztika: Józsa Gusztáv, Józsa és Társai 2000 Akusztikai-Ökológiai és Szolgáltató Kft. Konyhatechnológia: Straub Ágnes, Szigmavill Bt. Akadálymentesség: Jávor Éva, Mahadi Kft. Üvegdizájn: Baróthy Anna, Herr Ágnes, Krauth Vera, S39 Hybrid Design Kft. A park egy kis Európa Budapest vagy elhanyagolt vagy nem mindig jó ízléssel rekreált, mozaikszerű szövetében. Itt kötelező belépő a minőségi „viselkedés”. A pénzgazda, a használók, a tervezők és a terület jó csillagzat alatti együttállása adott. Ebben a kontextusban született a Fogadóépület, amely az eredeti elképzelés üzenete és az épület helyzete okán a hagyományos „graphisoft-stílus”-hoz képest más hangon kellett szóljon. A ház legfontosabb tulajdonsága és erénye, hogy a hang nem stíluskényszerként nehezedik a házra, hanem természetes, kézenfekvő módon formálja azt a külső köpenytől a belső terek részletképzéséig. A hivatalos beépítési magasságok kényszeréből fakadó szokásos teraszosság itt a kétrétegűség miatt feloldódik, a használati és esztétikai funkciót egyaránt jól szolgálja. Az épület szerkezeti rendje és a formálás egymástól nem elválasztható identitás, s ezt tovább erősíti a színezés konok homogenitása. Így alakulhatott ki az a példaértékű helyzet, hogy nem volt szükség belsőépítészeti beavatkozásra. S még egy szép tulajdonsága van az épületnek: nevezetesen, hogy az erős és kézzelfogható rendbe csempészett szabálytalanságok és használati lelemények élhető, befogadó környezetet teremtettek. Bár a cégfelirat kevésbé elegáns, az eredmény minősége, a tervezői hozzáállás, habitus és módszer is példa értékűnek tekinthető: öröm a városnak, gratuláció a tervezőknek. (Az épületről részletes kritika jelent meg lapunk 2018/5. számában). Kőbányai Ügyfélszolgálati Központ Budapest X. Állomás u. 26.  Elnyerte Budapest Építészeti Nívódíját Építész tervező: Vikár András, Lukács István, Gál Árpád Építész munkatárs: Kákóczki Norbert, Berecz Dániel, Király Szabolcs, Mangel János, Seidl Krisztián  Több szempontból is példaadó épület. Modern, nyitott tereivel az átlátható, tiszta működést, a szolgáltató hivatal képét elénk vetítve válik az ügyfélbarátság térbeli manifesztumává. A tervezők merték vállalni a legkézenfekvőbb megoldásokat, kerülve minden fölösleges téri komplikációt és lenyesegetve a sallangokat: minden igényre pontos és kielégítő választ adtak. Az eklektikus saroképület bővítésével létrejövő együttes be akar – és tud is – integrálódni a várostestbe, ugyanakkor úgy egészíti ki a hagyományos kőbányai utcaképet, hogy egy pillanatig sem hagy kétséget keletkezésének koráról. Az architektúra abszolút mai, a szépen felújított eklektikus homlokzatok között az új épületrész arányaival, a részletek léptékével, anyaghasználatával a szomszédok méltó társává válik, és nem harsogja túl őket. Úgy állnak egymás mellett, mint jól nevelt, udvarias fiatalok az életvidám nyugdíjasok között. A téri lehetőségekhez és a feladatokhoz egyedileg tervezett berendezés színkódokkal is orientálja a használót. A ma még fiatal belső kert látványa, ahol csak lehet, megjelenik az irodákban. A régi épület különleges értéke, a boltozott pince is megtisztítva, gondosan rendbe téve várja, hogy megjelenéséhez méltó szerepét meglelje. Talán a kerti homlokzat kivitelezésében fedezhető fel némi bizonytalanság, de ezt az épület értékei láttán az ember örömmel megbocsájtja. A bővítés és a városképi illeszkedés példaszerű, az ellentétekre épülő harmónia tökéletes. ÚjHegyvidékGaléria Budapest XII. Királyhágó tér 10. Kiemelt dicséretben részesült Építész tervező: Csóka Bálint Építész munkatárs: Göde András Közreműködő hallgatók: Kalászi Zoltán, Pintér Márton, Ábel Viktor Épületgépész tervező: Oltvai Tamás Elektromos tervező: Sindelyesné Balla Krisztina Grafka: Boromissza Katalin, Demeczky Nóra A végeredmény egy letisztult, funkciójára alkalmas kitűnő tér, kortárs felfogásban. A portál sugározza a funkciót, és épp arányosan hívja fel magára a figyelmet. A kiemelő és a szórt fények jó arányban keverednek, a világítás így példaszerűen semleges a hófehér térben, mégis kitűnően látja el feladatát, a műtárgyak helyzetbe hozását. A belső térben szokatlan a megoldás, hogy a padló nem sík és nem vízszintes. Ez bátor és innovatív gondolat, az összevont korábbi terek eltérő padlóit az ifjú tervező csapat egyetlen hullámzó felületként fogalmazta újra, egyfajta topografikus „hegyvidéki” felületté, mely meghökkentően újszerű módon szolgálja a látogató taktilis érzékelését és a tér integritását. Mindezt csiszolt beton kivitelben, mely anyagválasztás kitűnően illik a koncepcióhoz. A galéria különleges elgondolása a XII. kerületi Önkormányzat és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Építészeti Intézete közt évek óta zajló együttműködés gyümölcseként jött létre: az Önkormányzat által felvetett valós társadalmi-építészeti problémákra a hallgatók multidiszciplináris mentorált csapatai dolgoznak ki válaszokat az Árkay-díj pályázat keretei közt. A Hegyvidék Galéria az első megvalósult kulturális létesítmény, amelynek építészeti-belsőépítészeti koncepciója ily módon született meg, bizonyítva, hogy a modell életképes értékteremtő megoldást kínál a város számára. Palatinus Strandfürdő műemléki főépület Margitsziget, Soó Rezső sétány Kiemelt dicséretben részesült Építész tervező: Nagy Csaba, Pólus Károly, Nagy Zsolt Építész munkatárs: Bóday-Bagó Bernadett, Déri Dániel, Dobos Bence László, Nahoczki Éva, Tőrös Ágnes, Várhidi Bence A Palatinus Gyógy-, Strand- és Hullámfürdő fogadóépületének felújítása és átépítése több szempontból is példaértékű. A tervezőknek kitartó munkával sikerült meggyőzniük az építtetőt, hogy az id. Janáky István által tervezett eredeti olasz modernista tömeget meg kell szabadítani az elmúlt 70 évben hozzá- és ráépített deformáló toldásoktól. Az alapos kutatómunka eredményeként olyan építészeti megoldások is felszínre kerültek, amelyek eredeti anyagi hordozója már teljesen megsemmisült. Különösen jól sikerült a portikusz helyreállítása: a térstruktúra, a három kannelúrázott vasbeton oszlop, a korlátrendszer, a feliratok, a monumentális falfestmény, a vörösre színezett betétek az alulbordás födémmezőben mind a lenyűgöző összhatást erősítik. A jobbszárny öltözőkabinjainak helyreállítása is példás, miközben a balszárny innovatív téralkotással fogadja be a megváltozott funkciót. Az egészéves használatú fürdő kétszintes, galériás tere a benne felszökkenő karcsú pillérekkel kiválóan illeszkedik az eredeti kubusba. A választott burkolóanyagok színhatása vitatható, az atmoszféra kissé hűvösre sikerült. Összességében a Palatinus műemléki helyreállítása kitűnő és előremutató példája az átalakulóban lévő mai műemlékvédelmi gyakorlatnak: úgy sikerült az épület eredeti értékeit újrateremteni, hogy közben az a mai igényeknek megfelelő funkciókat is be tudta fogadni. Így élő épületként tud a következő évtizedekben működni – mindannyiunk örömére. Felnőtt és Gyermek Háziorvosi Rendelő Budapest X. Kerepesi út 67. Kiemelt dicséretben részesült Építész tervező: Káva Kft. / Mészáros Erzsébet StudioStisze Bt. / Szepesi János, Stiebel Rita Építész munkatárs: Horváth Roberta (Káva Kft.) Statika: KENESE Mérnöki Iroda Kft. Épületgépészet: Energo-pont Kft., E6 System Kft. Erősáram: Major Projekt Kft. Gyengeáram: Nagy Gábor ev. Tűzvédelem: BNN Kft. A régi helyén teljesen újjáépített rendelő hűvös eleganciájával önmagán túlmutató példája annak, hogyan lehetne a paneles lakótelepek minőségi megújítását elképzelni. A megtartott és használható belmagasságúvá tett pince fölött az eredeti kontúrokon belül épült újjá a rendelő. Az épület tömbszerű, de a bejáratoknál finoman modellált tömegében az új földszint fő funkciója változatlan maradt: fele részben felnőtt beteg, fele részben beteg és egészséges gyermekek ellátását szolgálja. Az alaprajzi elrendezés logikus, átlátható kialakítást, tiszta térszervezést eredményezett. Az átriumos épület magjában létrehozott udvarról természetes fény jut a várókba, emellett az üvegfalakkal közvetlen kültéri kapcsolat is biztosított a belső térben várakozók számára. Bár az udvarra nyíló eltérő használatú várók nem teszik lehetővé az átrium szabad használatát, a közvetlen vizuális kültéri kapcsolat kedvezőbb lehet majd, ha az udvar ingergazdagabb módon növénybeültetést kap. A homlokzat táblás szálcement burkolata visszafogott, ugyanakkor nagyvonalú anyaghasználatú. Az épület korszerűsítése mind formai megjelenésében, mind pedig a kor színvonalát tükröző épületgépészeti megoldásokban példamutató. Kisugárzik mindez az épülettel egyidőben felújított közvetlen környezetre is, amellyel az új beruházás kerek egészet alkot. A rendelő elegáns korszerűsítése egy menthetetlennek gondolt, deprimáló környezetben álló, korábban lehangoló épületnek.  Őrmezői P+R ParkolóésPavilon Budapest XI. Zelk Zoltán u. Kiemelt dicséretben részesült Építész tervező: Marp Kft. / Dévényi Márton, Gyürki-Kiss Pál, Dévényi és Társa Kft. / Dévényi Sándor Építész munkatárs: Marp Kft. / Lukácsi Nóra, Szabó Dávid Tartószerkezet tervezők: Speciálterv Kft. / Pál Gábor, Borzai Tibor Projektvezető: C-Terv Kft. / Terei Gábor Épületgépész tervező: Mészáros Olivér Építményvillamossági tervezés: Libella Lux Kft. / Nyári Ilona Épületszerkezet tervező: FRT Raszter Kft. / Reisch Richárd Tájépítész tervező: S73 Kft. / Mohácsi Sándor Akadálymentesítés tervező: Pozsonyi Éva Akusztikai és környezetvédelmi szakértő: Kotschy András Tűzvédelmi szakértő: Horváth Lajos Metró műtárgy áttörés tervezők: FőmtervZrt. / Kovács László, Temesvári László Felvonó tervező: Schindler Hungária Kft. / Sütő Ferenc Közúti építmények tervezése: C-Terv Kft. / Czirokné Kovács Nóra Településivíziközmű tervezése: C-Terv Kft. / Bodrog Katalin Vízellátás tervezés: UK Generál Kft. / Székely Lajos Villamosenergia ellátás tervező: Vámos Mérnöki Kft. / Vámos István Gyengeáramú hálózat tervező: Antók Mérnöki Iroda Kft. / Antók Gergely Heterogén, karakterében még kialakulatlan környezetben épült a 24 órás használatú „közlekedési” objektum, ahol a mozgás és az emberek jelenléte fluktuálva bár, de állandó. A lejutási pont a föld alá kicsit hasonlatos ahhoz, amikor egy folyó, sziklaszorosba kényszerülve összeszűkül, felgyorsul s elhagyva a szorost, újra szélesen hömpölyög. A műszaki leírásban megfogalmazott célkitűzések végül is valósággá váltak: „a tervezés során a szokásos hazai közlekedési infrastruktúrák gyakran silány minőségű világának meghaladása s ezen a műfajon belül új etalon megmutatása volt a cél. A parkoló kiosztása, kényelmes gyalogos sétányra szervezett működési rendje, a szükségesen túlmutató növénytelepítés, a gondosan összeválogatott utcabútorok, a magasabb minőségű anyagok beépítése, a vízelvezetés rafinált megoldása mind-mind egy erőteljes koncepció mögé rendezve szolgálják ezt a célt.” A felépítmény átlátszósága, szerkezeti könnyedsége (és profizmusa) jó értelemben áll ellentétben a szint alatti, negatív világ tömör, vájt sziklaüregekre emlékeztető homogenitásával. Ez még azzal együtt is igaz, hogy a felszíni íves formák a föld alatt is megismétlődnek, továbbá, hogy a megvalósult felületek (beton és kismozaik) színviszonyai nem igazán meggyőzőek. Összességében azonban ki kell jelentenünk: soha rosszabbat ebben a városban! Az összeállítás forrása: bpnivodij.hu – BÉK Ma a 21. századi Budapestet építjük, magabiztosan törekszünk a jövő felé, de megvédjük és megerősítjük mindazt, amit eddig elértünk. A város komfortját nagyban befolyásolja az a közeg, az a környezet, az az élettér, amelyet épületeink határoznak meg. Amikor körbenézünk a városban, felújított utcákat, tereket, egykor patinás épületek újjáéledését, valamint számos új és izgalmas építészeti megoldást látunk. Jól tudjuk, hogy a fejlődéshez példaképek kellenek, amelyek nemcsak emberek lehetnek, hanem mindazok a gondolatok, érzések, szenvedélyek is, amelyek egy-egy épületben öltenek testet. A Budapest Építészeti Nívódíja kezdeményezés célja, hogy kiemelje azokat az ötleteket, elképzeléseket, amelyek méltóak a város múltjához, egyben olyan jelek, amelyek hűen tükrözik a ma Budapestjét, és a jövő kihívásaira adnak követendő válaszokat. A díjra beérkezett pályaművek mindegyike példa arra, hogy nagy számban jelennek meg Budapesten közérdeklődésre számot tartó, értékes, mintaértékű építészeti alkotások. Ezek az épületek azt is bizonyítják, hogy tervezőik elhivatottan és kiemelkedő minőségben művelik szakmájukat, amivel megfelelnek Budapest Építészeti Nívódíja által meghatározott magas mércének. Szalay-Bobrovniczky Alexandra a Bírálóbizottság elnöke

BUDAPEST nem tud meglenni újságok nélkül – ezt még néhány évtizeddel ezelőtt is biztosra vettük. A városhoz, úgy tűnt, eltéphetetlenül hozzátartoznak a hírlapárusító bódék, meg persze a rikkancsok, akik művészei voltak a bombasztikus főcímeknek még abban a korban is, amikor a szerkesztőségek kifejezetten ügyeltek rá, hogy nehogy valamilyen szenzáció kerüljön az oldalakra. (Ha már itt tartunk: emlékeznek a régi viccre, amikor a rikkancsot beviszi a rendőr izgatásért? Váltig bizonygatja pedig, hogy ő nem csinált semmit, csak újságot árult. Kiabált, ahogy szokott: Szabad Nép a Magyar Nemzet? Szabad Szó a Népszava?) Egy évszázaddal ezelőtt kétszáz különféle újság jelent meg a fővárosban, ezek közül hatvan napilap. Egy nem egészen egymilliós város habzsolt be ennyi hírt, és habár tudjuk, hogy akkortájt a nyomtatott papír volt az információ-továbbítás leghatékonyabb módja, mai ésszel akkor is nehéz elképzelni, mi volt akkor a sajtó, és kicsoda az újságíró. (De azért sokat elmond erről az a Tábori Kornél anekdota, mely szerint egy a rendőrség által égre-földre keresett betörő úgy szökött meg üldözői elől, hogy megpillantotta a Pesti Napló celebritásnak számító bűnügyi tudósítóját a háza kapujával szemközt rostokolni, amiből rájött, hogy szorul a hurok, legjobb, ha azonnal olajra lép.) Érdemes egyszer úgy végigsétálni a ma kifejezetten elhanyagolt Blaha Lujza tér környékén, hogy közben felidézzük mindazt, amit ennek a helynek az ötven-nyolcvan-száz évvel ezelőtti valójáról, arról az időszakról tudunk, amikor itt volt Budapest kommunikációs epicentruma. A Népszínház – a későbbi Nemzeti Színház – körül kialakult gyűrűben, Pestnek ezen a legélénkebb, legforgalmasabb helyén működtek a szerkesztőségek, nem véletlen, hogy aki hírekre éhezett, a környék kávéházaiba gyűlt, de még a kádári időkben is akadtak, akik hajnalban a Blaha aluljáróban kezdték a napot, mert ott lehetett a legkorábban újságot vásárolni. Megannyi ikonikus épület, megannyi sajtóbirodalom. A ma szállodát, bevásárlóközpontot magába foglaló tömb Rákosi Jenő polgári lapjainak volt a központja, több néven és többféle hangszerelésben, de egyazon célzattal születtek itt a hírharsonák. Bent, a kispolgári otthonok ezreit rejtő józsefvárosi utcák mélyén, mégis csak két saroknyira innen készült a Népszava: a Conti utcai egykori kiadó, nyomda- és szerkesztőségi épület ma iskola. Aztán megszületett Az Est, amely egy bérpalotából lett hipermodern székházat uralt a Rákóczi út és a Miksa (ma Osvát) utca találkozásánál – volt benne minden, ami a szélsebes, amerikai stílusú újságíráshoz kellett, a telefontól a csőpostáig. Majd pedig lezajlott egy háború, és az utána támadt virágkort a szigorú, központi sajtóigazgatás váltotta fel. Ennek az alkonyára már sokan emlékezhetünk: a két szomszédvár, a Hírlapkiadó és a Lapkiadó mint Tamkó Sirató Károly versében Röviköt és Hariköt vitéz küzdött egymással, egyazon állami tulajdonos kegyelméből, egyazon béklyók fogságában. A New York-palota és a Blaha Lujza téri Rákosi-birodalomból barkácsolt „sajtóház” azonban még így is megőrzött valamit abból a literátus szellemből, amely egy szabadabb világ sajátja volt. És érdekes módon ennek a kis pesti Fleet Streetnek nem más, mint a valódi szabadság vetett véget: a rendszerváltás a kijózanító tulajdonviszonyokkal és gazdasági megfontolásokkal, no meg a politikai alkukkal egyszerre felperzselte a 20. századi pesti újságíróvilág Potemkin-falvait. A meghatározó lapok szétspricceltek Óbudától Zuglóig, a szerkesztőségek a polgári paloták helyett megtanulták belakni az egykori ipari épületeket, és alig egy évtizeden belül arra is rájöttek, milyen nehéz dolga van annak, aki szikár tényekkel, irodalommal, netán kultúrhistóriával venné fel a versenyt öt perc hírnévre vágyó kortársaink intimus magánügyeivel szemben. Az évszázada még kétszáz lapot eltartó Budapest ma már olyan város, amely inkább hangban, képben, sűrűn záporozó adatmorzsákban fogyasztja a híreket. Ezt a rendkívüli átalakulást jól mutatja, hogy a város utcáiról mostanra eltűntek a rikkancsok és az újságosbódék, az utolsók ablakából immár ínycsiklandó kürtőskalács-illat bújik elő az „Esti a Hírlap” helyett. Ugyanakkor érdekes megfigyelni, hogy az újmódi lapokban, azaz a hírportálokon milyen népszerű tartalommá váltak a város történetével, működésével, építményeivel és fejlesztésével foglalkozó írások: a ma újságírósztárjai érdekes módon többek közt azok a zsurnaliszták, aki rányitják a szemünket mindenre, ami itt van körülöttünk, életünk napi része, csak épp sem időnk, sem módunk utána járni, honnan ered, miért olyan, hogyan működik. És mindennek árnyékában itt vagyunk mi, ez a szerény folyóirat, amely 1945 óta, nagy megszakításokkal ugyan, de megjelenik, és amely papírra nyomtatva, hagyományos szerkesztőségi rendben – kávéházi szerkbiz ülések! – készítve segít önöknek megfigyelni ezt a várost. Tizenhat éve immár, hogy újraindult az önök lapja; maholnap egy esztendeje pedig a mutatóban megmaradt újságos kioszkokban is kapható a BUDAPEST

BUDAPEST a meglepetések városa. Eláll a lélegzet, amikor először pillantjuk meg a dunai panorámáját, és elakad a szó, ha ugyanezt esti kivilágításban bámuljuk. De meghökkenést keltett legutóbb a kormány által még decemberben bejelentett fejlesztési tervek csokra is, amelyekben bőven szerepelnek olyan sosem volt, illetve réges-rég ábránddá átminősített elképzelések, mint például a dél-pesti atlétikai stadion és a hozzá kapcsolódó diákcentrum vagy éppen a föld alá bújó és a Kálvin térig közlekedő HÉV. Említhettük volna a Duna Arénát is, esetleg az új Puskás Stadiont, mert bár igaz, hogy a Népstadiont a mindenkori kormányok soha nem engedték műemlékké nyilvánítani, azért valahol mélyen csak élt a remény, hogy egy pilonnál több megmarad a hazai szocreál legfontosabb mementójából. Ahogy azt is sokan remélték, hogy a vizes vb-re ömlő pénzzuhatag nyomán mondjuk a hobbiúszók is kicsit könnyebben és olcsóbban hódolhatnak majd a szenvedélyüknek. A meglepetés egyébként nem rossz dolog, de ahogy öregszik az ember, már jobb szereti tudni, mire számítson. Hogy a legfrissebb példát idézzük: most, hogy elkészült a miniszterelnök stábjának új irodája a budai Vár volt karmelita kolostorában, és hamarosan befejezik a lovarda és a főőrség építését, a helybéliek és az alkalmi látogatók is nagy érdeklődéssel firtatják, mi lesz a következő lépés. Milyen célra használják majd a rekonstruált hauszmanni épületeket? Megépül-e a fél évszázada sebként tátongó nyugati térfal a Szent György téren, és ha igen, mi kerül a Teleki-palota helyére? Hogyan befolyásolja ezen épületek funkciója a múzeumok megközelíthetőségét és működését? Érinti-e a Várnegyed közlekedését a miniszterelnök és a kormányülések felköltözése, a várható protokollesemények sora, a száznál több új hivatalnok – akik munkakezdéskor a turistákkal így is zsúfolt minibuszokra kénytelenek felnyomakodni –, és mi lesz akkor, ha majd tényleg rázuhan erre a csöndes lakónegyedre a Pénzügyminisztérium és a Belügyminisztérium embertömege is? Mindezek nem megoldhatatlan problémák, de érthető szorongást kelt, hogy a titkok köde lepi be a legpimfebb részletkérdéseket is. És ezt a ködöt vélhetően nem pusztán a „mi közöd hozzá” primer indulata fújja, hanem az is, hogy a döntéshozatal központosítása során elenyésztek a szakmai­ság alsóbb szintjei. Az elefántcsonttoronyból ráadásul az sem látszik, hogy egyes – bizonyára jószándékú – akciók immár olyan illuzórikus megoldásokat erőltetnek, amelyek ebben a formában működésképtelenek, és mindennél jobban árulkodnak a szétzilált intézményrendszer hasadásairól. Két jó példát is szolgáltatott erre az utóbbi időszak, amely a maga módján arról beszél, hogy persze nincs olyan munkamenet, amelyen ne lehetne javítani, de a sóval behintett talajból nagyon nehezen sarjad új vetés. Mindkét eset egy levéllel kezdődött, amelyet a kerületek vezetői kaptak. Az egyikben a Főváros illetékes ügyosztálya kér pár hetes határidővel ötleteket arra nézvést, hogy az adott városrészben mely épületeket kéne megóvni azok közül, melyeket a rozsdamezőben lévén „a teljes terület nagyobb átalakítása könnyen elsodorhat”. Amiben az az elképesztő, hogy rendes ügymenet közepette éppen a Fővárosnak kéne tisztában lennie azzal, hol milyen fejlesztések készülnek rövid-, közép- és hosszútávon, neki kéne ezeket koordinálnia, és a kezében lévő értéktárak alapján neki kellene csörömpöltetni a vészcsengőt, ha úgy látja, hogy az üzleti érdek hamarosan maga alá gyűrne egy épített értéket, amelynek feltétlenül új funkciót kell találni. Ugyanilyen szerepzavarról ad számot a másik levél, amelyet az Országgyűlés Fidesz-frakciójának vezetője – Józsefváros korábbi első embere – írt, ugyancsak alig pár hetet hagyva arra, hogy „eredeti tervekkel” nevezzék be a városrészben sok évtizede elpusztult házkupolákat egy közelebbről nem részletezett felújítási programba. A szándék nemes, a probléma valós, azt azonban mégis nehéz megérteni, hogy miként állhat elő egy szilárd közjogi rendben olyan helyzet, ahol a kormánypárt, mint afféle Mikulás, kupolákat oszt a kerületeknek. Ha eltekintünk is attól, hogy hónapokkal a választás előtt akár félreértésre adhat okot egy ilyen gesztus, azon azért érdemes legalább kóstolóba’ elmorfondírozni, hogy mi lesz eközben a kupolák alatt romló épületekkel, illetve kinek a tulajdona lesz az a kupola. Esetleg azon is, miért nem a rozsdamező ügyben magát exponáló, eszerint létező fővárosi ügyosztály foglalkozik ezzel; és egyáltalán, tényleg annyira fölösleges volt-e a magyar műemlékvédelem, ha eszerint a kupolahűlthely-gyűjtést is elölről kell most kezdeni? Arról meg tényleg röstellünk szót ejteni, hogy ha valaki állami költségvetésből most kupolát szeretne építeni, annak önként kínálja magát az Iparművészeti csodálatos tetőzete, amelyről nyolc évvel ezelőtt emelték le életveszélyre hivatkozva a lanternát, de a felújítással azóta is adós az állam. Polgárainak és látogatóinak pedig – házigazda lévén – BUDAPEST

BUDAPEST borult, hideg napra ébredt 1944. március 19-én. A hőmérséklet alig emelkedett fagypont fölé, aki tehette, befűtött. Egy darabig úgy tűnt, a tavasz makacs távolmaradása lesz ennek a vasárnapnak a legfontosabb eseménye. De csak úgy délelőtt fél tízig. Dr. Bodor Györgyné Gergely Magdolnát a Mártonhegyen érte a német megszállás híre, épp franciául tanult a kertben sétálva, amikor telefonhoz hívták. A telefonáló arról számolt be neki, hogy német gépfegyver strázsál a házuk előtt. A nap további részében gereblyézett, ápolta a szomszédék fülfájós kislányát, és felpróbált egy csodás vörös bársonypongyolát is. „Így ért véget a József-nap; bizony kivételesen nem meleget hozott, hanem németeket” – írta a naplójába. B. Radó Lili kísértetiesen hasonló módon, ugyancsak fél tízkor és telefonon értesült a történelmi hírről. A Kálmán utcában azonban, hiába a Parlament közelsége, a katonai lerohanásból nem látszott semmi: „az utcát kémleljük, de nyugalom van, semmi sem látszik” – jegyezte fel –, másnap azonban már így írt: „mintha csak egyik napról a másikra influenzajárvány ütött volna ki a zsidók között, mindenki a náthájára hivatkozva otthon marad, s a másiknak is azt tanácsolja”. A híreket a Svábhegyen leső ékszerész, Dévényi Sándorné és a Rádió irodalmi osztályának helyettes vezetője, a Horánszky utcában lakó Ortutay Gyula naplóbejegyzésében ugyanarra panaszkodik: hogy „folyton a rádió mellett ültünk, hátha bemond valamit, de sem a magyar, sem az angol rádió nem mondott be semmit”. Dévényiné este a családjával arról beszélt, keresztény kézbe kellene adni az üzletet. Ortutay a következőt jegyezte le: „Megpróbálom ezt a naplót elhelyezni a Nemzeti Múzeumban”. Budapest hetvenöt évvel ezelőtti német megszállása a kortársaknak ijesztő fordulat, az addig tőlük többé-kevésbé távol zajló háború kézközelbe kerülésének pillanata volt. És nemcsak azért, mert hamarosan jöttek az egymást érő bombázások, hanem mert a következő hetek eseményei – az új, szélsőjobboldaikormány hivatalba lépése, a hivatalvezetők lecserélése, az újságok betiltása és a kizárólag kormánypropagandát sulykoló sajtó megteremtése, valamint a korábbinál is célzottabb zsidóüldözés – más és más módon, de mindenkinek felforgatták az életét. A város egymillió lakója egymillió saját történelmet írt ezekben a hónapokban. Rengetegen a legszörnyűbb tragédiát élték át, miközben – közhely, de igaz – születtek gyerekek, ébredtek szerelmek, és sokszor kisütött a nap. Egyszer régen, egy február 13-i tévévitában egymás mellé sodorta az élet a fiatal Ungváry Krisztiánt, aki akkor jelentette meg Budapest ostroma című könyvét, és az idős Gábor Miklóst. A történész szakmai érvekkel bizonyította, miért tekinthető 1945 februárja újabb megszállásnak. A színész csendesen kitartott amellett: ami akkor történt, felszabadulás volt. A történelem ilyen: van egy megélt, és gyakran létezik egy kanonizált változata. Ami a háromnegyed évszázaddal ezelőtti német megszállást illeti, egyre kevesebben vannak közöttünk, akik saját élményként tudják felidézni az akkor történteket. Ez a távolság pedig akár bizonyosságot is szülhet: azt a meggyőződést, hogy erről a mind távolibb múltról már ítéletet mondhatunk. Ilyesfajta ítélet öltött testet a Szabadság téren elhelyezett német megszállási emlékműben, amely egyszerre mutatja áldozatnak a magyarok egész közösségét, azaz mindazokat, akik 1944 márciusában elszenvedői voltak a hódításnak. Ám hogy a történelem ennél nehezebben bronzba önthető, mutatja az emlékezésnek az a spontán tere, amely immár évek óta meg-megújul a szobornak tükröt tartva. A páratlan „Eleven emlékmű” talán éppen olyan egyoldalú képet fest a múltról, mint a hivatalos változat. Valószínínűleg a másik nélkül egyik sem lenne érvényes olvasata 1944 tavaszának – a kettő együtt viszont a legfontosabb történelmi lecke, amellyel a 21. század hajnala csak előállhatott. Amiből az is következik, hogy szoborállítás és leegyszerűsítő történelmi deklarációk helyett jobban tenné a város, ha az egyedire, a megfoghatóra és így megérthetőre figyelne, amikor a múltról esik szó. Ahogy mi sem a sematikus történelemkönyvekből, hanem szüleink történeteiből alkottunk meg a magunk múlt-képét, úgy az utánunk jövőknek is azzal tudnánk segíteni, ha a mindennapi emberek életén keresztül kalauzolnánk őket végig a történelmi sorsfordulókon. Ha ők is látnák, hogyan lett a Mint a mókus szerzője Radó Liliből… ha végigkövethetnék Ortutay Gyula pályáját 1944 tavaszától a koalíciós időkön át a hatvanas évekig… ha kikutathatnák, mi lett a sorsa Dévényiék ékszerüzletének… Vagy ha csak elolvasnák, amit Gergely Magdolna a naplójában az elkövetkező egy évben leírt… Akkor ők maguk dönthetnék el, homogén megszállástörténet volt-e az 1944. március 19. és a rendszerváltáskori első szabad választás közötti időszak Magyarország történetében. Kapaszkodónak pedig addig is elég lenne ez a mondat: azon a hetvenöt évvel ezelőtti napon borult, hideg időre ébredt BUDAPEST

BUDAPEST a szelfizők Mekkája. Pazar képeket csinálhat az ember önmagáról a Gellérthegy tetején, a királyi palota előtt, a Duna partján vagy akár a Margit híd könyökében: a városon igazán nem fog múlni, pompás háttérül szolgál majd az örök emlékhez. A külföldiek pedig láthatóan értékelik ezt az előzékenységet, fényképezkednek is úton-útfélen, ahol pedig a szelfibot sem elég a jó kompozícióhoz, hát beállnak, és úgy fotografálják egymást. Természetes dolog ez, mi sem csinálunk mást, ha idegenben járunk. Mégis, felszisszen az ember, ha a Nagymező utcán sétálva vigyorgó turistákat lát Radnóti szobránál, kacagva támaszkodnak mellé a korlátra, halihózva és integetve örökíttetik meg magukat a képen. Persze, honnan is tudhatnák, mily tragikus sors adatott a költőnek, akinek átölelik a vállát, alighanem ezerből egy sem guglizza ki a nevét az okostelefonján. A bánatos bronzember csak egy utcabútor, ahogy nem volt ennél több Nagy Imre sem a jelképes hídjával, míg a Vértanúk terén állt. Ott is ezrével készültek a fotók, olykor egész turistacsoportok másztak fel a hídra mókás arcot vágni, öltésnyit sem törődve a hivatalnok küllemű mártírral, aki valahogy odakeveredett az emlékfelvételre. Nem az ő hibájuk. Budapest belvárosa maga mutatja az idegennek azt a nosztalgikus, édesbús képet, hogy ott a kihelyezett szobrok is csak ízfokozók, jelentés nélküli hangulati elemek. Kezdetben vala a korzó rácsán üldögélő Kiskirálylány, és ennyit még el is bír a város, ez önmagában egy geg, turistabarát gesztus. De mára lett még pocakos rendőrbácsi, a volt belvárosi polgármester kedvenc bulvárlapját árusító rikkancs, rosszcsont kutya, a Duna-parton erősen diszfunkcionális Shakespeare, és még nem is léptünk ki egy ötszáz méter sugarú körből. Ha Budapest távolibb pontjaira is elmerészkedünk, adódik mindehhez a fél Aranycsapat, Bud Spencer és Peter Falk, a koronázási palást mása bronzból, vagy épp az Indul a bakterház zsáner-szoborcsoport, amely történetesen Csepelen kapott helyet. Budapest a Köztérkép adatbázisa szerint csak az utóbbi évtizedben félezernél több köztéri képzőművészeti alkotással gyarapodott. Ezek zöme természetesen emléktábla vagy plasztika, de az új figurális szobrok száma is három számjegyű. És ez a rengeteg bronzalak úgy került ki a város utcáira, hogy a megrendelő szándékán és a szállító művészi kvalitásain kívül jószerével senki és semmi nem befolyásolta a megszülető mű minőségét. Mára elkoptak a 20. század különböző rendszereiben még működő zsűrik: a helyi önkormányzatok, illetve a közpénzzel gazdálkodó hivatalok, akárcsak az – egyébként ritka – magánfinanszírozók úgy vélik, hogy fölösleges ebbe belekotyognia bárkinek, aki sem nem fizet, sem nem farag. Márpedig a fölfelé sandító közemberi ízlés sajnos ritkán jó tanácsadó, ha az a cél, hogy maradandó értékekkel gazdagodjék a város. Mondanunk sem kell, a mi szívünknek is kedves Öcsi bácsi, Grosics, Szusza vagy épp Tóth II., de egy futballistáról még akkor is nehéz méltó emlékszobrot készíteni, ha rajongó kisgyermekekkel öntjük körbe. Ugyanilyen fájdalmasan egyolvasatú megoldás, ha a magyarok kedves királynéját, Sisit napernyővel és nyakában magyar címerrel ábrázoljuk, a miniszterelnöki munkahelyül szolgáló Karmelita irodaház–kívülállók elől egyébként elzárt – kertjébe két karmelita atyát állítunk, akik közül az egyik bölcsen okítja a fiatal másikat, vagy a senki által nem ismert vonású Széll Kálmánt kiültetjük egy padra a róla elnevezett tér villamos-végállomásai közé. A bronzhabcsókok mélán kavarognak Budapest utcáin, összeolvadnak a közéleti mondandójú emlékszobrokkal, s bár a két csoportot csak az esetleges ízlés és az olykor vitatható mondandó teszi egymáshoz hasonlatossá, e kavalkád kétségtelen hátulütője, hogy a jó művek is beleszürkülnek a rossz átlagba. Nem véletlen, hogy mindennek már a karikatúrája is megszületett, és jóval egységesebb minőséget képvisel, mint a hivatalos vonulat: Mihajlo Kolodko miniszobrai, a Főkukac, a Kockásfülű Nyúl, a Halott mókus vagy épp a Szomorú tank érett világlátásról és kiváló városismeretről tanúskodnak legalább. Mindennek fényében nem meglepő, hogy egy nemrégiben lezajlott kerekasztal-beszélgetésen, ahol a résztvevők a köztéri szobrokkal kapcsolatos fájdalmas tapasztalataikat vetették egybe, még az is fölvetődött: egy közszereplő halála után huszonöt évig ne is legyen szabad bronzba-kőbe önteni az emlékét. Érdekes gondolat, erősen rímel a rendszerváltáskor alkotott – és mára hatalmi szóval felülírt – szabályra, amely a közterületek átnevezését kötötte az utókor kanonizáló távolságához. A baj csak az, hogy ezzel még semmi sem lenne megoldva, hiszen a díszítőszobrok szaporodásától vagy a hazug eszmék bronzba öntésétől egy ilyen regula nem óvna meg. Ha nemcsak a jelenkor kétes értékű hőseitől, hanem a cuki kisállatok bronzmásaitól és a rossz gondolatok köztéri emlékműveitől is távol akarja magát tartani, akkor mindezekről a kérdésekről okos és távolra tekintő szabályozást lesz kénytelen teremteni BUDAPEST

BUDAPEST rajongói úgy félévente egyszer belebotlanak abba a harmincas évekbeli reklámfilmbe, amelyet eleink a frissen kitalált – és akkor még csak gyakorolt, de ezen a néven még nem nevezett – városmarketing jegyében forgattak. A Trianon után éledező ország megmaradt kincseire épített propagandát – így lett Budapest a víz s a fürdők városa, ahol a hőforrások gyógyító ereje volt hivatva idecsábítani a turisták seregét. A filmen láthatjuk a hömpölygő folyamot, a királyi palota sziluettjét, a hidak forgalmát, a Gellért-hegyről nyíló panorámát, pár villanást az éjszakai mulatók csillogásából, valamint rengeteg vizet: a pompásabbnál pompásabb fürdőket, amelyek vizében sudár és napbarnított emberek lubickolnak kacagva, miközben a szpíker hangja lelkesen ecseteli, hogy ennél egészségesebb időtöltést elképzelni sem lehet. Ha ezután megnézzük azokat a filmeket, amelyek ma szolgálják a városimázs erősítését – például a Destination Budapest címmel a CNN-en igen gyakran sugárzott hirdetést –, leginkább az tűnik szembe, hogy egy szűk évszázad múltán már sokkal rövidebbek a reklámok. Nem félórácskában, hanem alig egy percben csábítjuk ide a külföldieket. Ám a lényeg nem változott. Cigányzenés vacsora helyett Michelin-csillagos fúziós konyha; Arizona mulató helyett bulinegyed; a fürdőben patakzó víz mellé évszakfüggőn városligeti Műjég, egy villanásra még a korcsolyabajnok magyar-kínai testvérpár is feltűnik (izgalmas multikulturális üzenettel gazdagítva az ország­imázs letagadhatatlan részét képező hazai idegenellenességet). De ami ezen kívül van, azt mintha egy időkapszulából húzták volna elő a filmesek: Mátyás-templom, a budai Vár Dunáról nyíló látványa, Hősök tere, Parlament, Gellért-hegy. És ezen azért érdemes egy pillanatig elgondolkodni. Mert egyrészről ezek természetesen nagyon erős szimbólumok, a 20. század eleje óta a Városliget látványával, a feltörekvés jegyében újrafazonírozott Várral azonosítjuk a városunkat, és ezeket mutattuk mindig is az idegeneknek, mondván, ezekért érdemes idejönni – bevált recepten márpedig ne változtass. De van abban valami ijesztő, hogy eszerint mi magunk semmi olyat nem tudtunk teremteni ennyi évtized alatt, aminek nagyszerűségéről idehaza konszenzus volna, és még a külföldet is érdekli. Persze, önök is sorolják most a jó dolgokat, ahogy mi is. Ám a legtöbbhöz önök is, mi is hozzátesszük a „de”-t. A dél-pesti Duna-part – de hát még mindig ott csattog előtte a HÉV egy koszlott drótkerítés mögött; az Erzsébet téri Gödör – de az mégiscsak Nemzeti Színháznak indult; a Graphisoft Park – de milyen járművel is lehet oda eljutni? A 4-es metró – de az irgalmatlan drága volt; a Kopaszi-gát új városnegyede – de még koránt sincs készen; a Gozsdu udvar környéke – csak ne látnánk ugyanezt hajnali kettő után is. És így tovább. Ha tükröt tartunk magunk elé, mégpedig igazit, nem a mesék minden csúnyaságot eltüntető varázstükrét, akkor be kell látnunk, hogy a mi imádott Budapestünk legtökéletesebb imázsfilmje az a reklám, amelyet nemrégiben az Opel forgatott itt az új városi terepjárója számára. Ebben a nyúlfarknyi klipben azt bizonygatják – miközben a hirdetésekből is ismerős Parlament felé hajtanak –, hogy az olyan kátyús és hepehupás utakra, mint amilyenekben a magyar főváros bővelkedik, csak ilyen kényelmes ülésekkel felszerelt kocsiban szabad kimerészkedni. Sértődjünk meg? Azt is lehet. De talán célszerűbb, ha az idegenek szemével vetünk egy pillantást önmagunkra. Annyira kirívó volna ez a kátyús nézőpont? Aligha, hiszen pont ilyen a fókusz, amikor a fapados légitársaságok és az olcsó tömegprogramokat szervező irodák azzal reklámozzák a mi szeretett városunkat, hogy ha valaki minden kötöttségtől meg akar szabadulni, és úgy akar viselkedni, ahogy otthon eszébe se jutna, akkor ide jöjjön, mert itt mindent szabad. És ugyanez a fájdalmasan éles kép köszön vissza mondjuk Dan Brown legutóbbi sikerregényéből, amely név szerint említi ugyan a Szimpla romkocsmát (micsoda reklám!), a pesti belvárost azonban rideg, mocskos és felettébb veszélyes helyként írja le. Mindebből csak azt a következtetést tudjuk levonni, hogy a régi pesti mondással ellentétben nem elég, ha beszélnek rólunk – az is nagyon fontos, hogy mit. Budapest és az ország vezetése láthatóan egyre több pénzt fordít ország- és városmarketingre, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a sikeres licit, amellyel sikerült elérni, hogy jövőre tőlünk startoljon a nevezetes Giro d'Italia kerékpáros verseny. A képeken felvillanó táj és az emblematikus épületek azonban csak a kezdetet jelentik. Ahogy a puding próbája az evés, úgy a város vizsgája a látogatás. És hogy az utas visszatér-e, hogy ajánlja-e az ismerőseinek ezt az úticélt, no és persze hogy miként ajánlja – az olcsó alkohol vagy a jó fürdők, szép múzeumok, finom ételek városaként –, az kizárólag rajtunk múlik. Hogy tiszta-e a város, huppan-e a kátyú, lehet-e sétálni a Duna partján. Ha már a leggyakrabban ezzel a gyönyörű folyóval reklámozza magát BUDAPEST

BUDAPEST autóforgalma – ebben nincs vita a gyalogosok és a sofőrök között – szinte elviselhetetlen. Az éjszakát leszámítva nincs már napszak, amikor ne dugókban pöfögnének sok tízezerszám a gépkocsik, stresszelve a bennük ülőket, és lehetetlenné téve a sétát azoknak, akik a járdán indulnának el úticéljuk felé. Ennek fényében különösen drámai az az adat, hogy ma három, az utcán mozgó autó közül egy éppen parkolóhelyet keres. Olykor reménytelenül, félórákon át, a vezető őrjöngése vagy ideges nyüszítése közepette. Budapest parkolási rendszere – ebben sincs nézeteltérés az autós és autó nélküli polgárok között – kaotikus, nem hatékony, célszerűtlen, drága és legfőképpen visszaélésekre alkalmat adó. Olyan, mint minden bonyolult szisztéma, amelyet az élet és a sokféle, de nem a céllal összefüggő körülmény alakított, s amelyet csak az újraindítás gomb határozott megnyomásával lehetne megjavítani. Ami persze nem azt jelenti, hogy e bánathegy minden egyes rögét ne lehetne valami „történelmi” okkal megmagyarázni. Húsz éve mindenki az egységes fővárosi parkolási rendszer mellett tette le a garast, mára mégis tizennégy, az utcák aszfaltjával gazdálkodó társaság működik Pesten és Budán, tizennégy különböző szabályzattal, zónakijelöléssel, fizetési móddal. Ennek az okát ugyanott kell keresni, ahol a főváros fölé növő, városállamként működő kerületek eredőjét. Az országos politikának negyedszázada az az érdeke, hogy létezzen egy homályzóna, afféle káderkeltető és káderfektető, ahol nem mellesleg óriási beruházások zajlanak, és így nagyon nagy pénzek is megfordulnak. Ennek ismeretében nem túl merész párhuzamot vonni a parkolási rendszerrel, amelynek bevétele a becslések szerint évente 25–30 milliárd forint, amiből a nyereség úgy 15–20 milliárd. Ugyancsak becslések szerint, mert lekérdezhető, precíz nyilvántartás nincs. (Helyenként pedig még szabályos nyugtát sem ad az automata, derült ki nemrég egy dokumentumfilmből.) S ha már a kérdéseknél tartunk: a szavak szintjén mindenki az autósforgalom kiváltásáról, a korszerű tömegközlekedésről beszél, a valóságban mégis csak a gépkocsi-áradat nő? Kapaszkodjanak meg: ma a budapestiek hatszázezer autót birtokolnak, és ehhez jön még a legalább negyedmillió ingázó, aki amíg a fővárosban dolgozik, ugyancsak szeretné letenni valahová a járművét. Mondhatjuk nekik, hogy hagyják a városszélen, és használják a metrót, a buszt meg a villamost, de sajnálatos tény: ötezernél alig több P+R parkolóhely várja ezt a tömeget, a budapesti tömegközlekedésnek pedig – bár a színvonala valóban sokat javult az utóbbi évtizedben – az ára messze lepipálja például a bécsiét. Ez a két körülmény persze egyenesen vezet olyan abszurd helyzetekhez, mint mikor az autósok kínjukban a nem zónásított parkokat – például a Gellérthegy lankáit – próbálták meg ingyenes parkolónak használni. Hogy miért nem a várakozóhelynek kijelölt utcákat? Egyrészt, mert irgalmatlan drága lenne ott kihúzniuk a munkaidőt – a belvárosban ma már 440, sőt 525 forintba kerül egy óra –, másrészt mert úgysem találnak helyet. Az Újlipótvárosban például eleve harmadannyi utcai parkoló van, mint „matricás” autó, amelynek tulajdonosa esetleg csak hétvégén hajt el valahová. Sőt éppen e túlterheltség miatt még azok a kerületek is bevezették az elmúlt években a fizetős parkolást, ahol a bezúduló gépkocsik száma ezt amúgy nem indokolná – így próbálják ugyanis eltántorítani az utcáikon P+R-lehetőséget keresőket. Válasz tehát minden kérdésre van, csak az a baj, hogy ettől még sem logikusabb, sem átláthatóbb, sem polgárbarátabb nem lesz a budapesti parkolás. Abból az irgalmatlan mennyiségű pénzből, amit az autósok húsz év alatt bedobáltak az automatákba, nem születtek közhasznú mély- és magasgarázsok, de még egy árva nyilvános koncepciót sem dolgozott ki senki, amely egyszerre kezelné az ingázók, a budapestiek és a helyben lakók parkolási elvárásait. A párbeszédképtelenség legutóbbi szomorú példája az Ötvenhatosok tere esete, amelyet hirtelen fizetőssé tett a XIV. kerület, rázúdítva az autókat a Külső-Terézvárosra, amely ijedtében azonnal felemelte az utcai parkolás díját… A szakértők úgy vélik, remény sincs a megoldásra addig, amíg a város nem vesz egy mély levegőt, és nem számolja fel a tizennégy társaságot, majd adja egyetlen kézbe a parkolást. Egy ilyen sokak által ellenőrzött, átláthatóan működő, minden fillérrel elszámoló cég lenne csak képes arra, hogy felülről ránézve Budapestre újragondolja ezt a helyzetet: a tarifákat, a zónákat, a lakossági engedélyek kérdését, a P+R parkolók ügyét és az új garázsok építését. Egy ilyen bevételekkel gazdálkodó társaság már partnere lehetne a BKK-nak is, negkezdhetné a tárgyalásokat a tömegközlekedési tarifák csökkentése, így az autósok „átültetése” érdekében. Mindebből azonban nem lesz addig semmi, amíg az érintettek nem együttműködni, hanem egymás rovására nyerni akarnak ebben a játszmában. Addig nem lesz normális közlekedés, továbbra is benzingőzben fuldoklik és csak stresszel BUDAPEST

BUDAPEST emberemlékezet óta úgy él a Duna két partján, hogy nem vesz róla tudomást: a folyam, amely a közepén hömpölyög, nemcsak andalítóan szép, hanem tisztelnivalóan veszélyes is. És Budapestnek szerencséje is volt emberöltőkön át, mert tömeges balesettel nem volt kénytelen szembenézni, hajókatasztrófa nem követelt áldozatokat a folyó itteni szakaszán. Az a május végi szerda este azonban mindent megváltoztatott. Hét másodperc alatt kifordult sarkából a világ. Ahogy a Margit híd pesti pillérjei között a hatalmas Viking szállodahajó víz alá fordí- totta a kicsiny Hableány motorost, borzalmas halálra ítélve csaknem harminc utasát és kétfős személyzetét, egy pillanat alatt semmivé foszlott az a bizonyosság, hogy itt minden rendben van, hogy velünk ilyesmi nem történhet. Pedig azon a szörnyű estén valójában nem történt semmi különös, csak éppen minden körülmény a lehető legszerencsétlenebbül alakult. Szinte őszies volt az idő, és zuhogott az eső. Áradt a folyó, a szokatlanul hideg víz szörnyű sebességgel kavargott a hídpillérek körül. Május vége volt azonban, így már a nyári attrakciókra kiéhezett turistákkal telt meg a város. Este kilenc körül csúcsforgalom volt a Dunán, sok száz ember várta, hogy a lehető legjobb szögből fényképezhesse a kivilágított Budapestet. Hogy ekkor mi történt a Margit hídnál, egy rossz kormánymozdulat-e vagy figyelmetlenség; hogy mindenki betartott-e minden előírást, és jól döntött-e, amikor már megtörtént a baj – egyszer talán sikerül minden részletet pontosan feltárni. Ami biztos, hogy az öreg sétahajónak esélye sem volt a robusztus felépítésű szállodamonstrummal szemben, utasait pedig foglyul ejtette a víz alá forduló vastest és a rohanó, jéghideg víz. A kapitányt és a matrózt leszámítva nem a mi honfitársaink voltak, de a katasztrófát követő hetekben a halott dél-koreai turisták is örök helyet foglaltak maguknak a szívünkben. A nagyszülők, akik köszönetképpen kapták az utat a lányuktól. Az anya, aki a halálban is eltéphetetlenül szorította magához a kislányát. Ahogy a búvár is, aki lent, a sötétben magához ölelte a megtalált holttestet, de már túl fáradt volt ahhoz, hogy ő maga vigye a felszínre. Aki azokban a napokban végigsétált a Margit hídon, a megrendültség és az együttérzés megannyi jelével találkozhatott. Az átkelőt szegélyező gyászlobogók alatt virágok, szalagok, mécsesek emlékeztettek a tragédiára. A partról sosem hiányoztak a mentést figyelők, a mentők épségéért aggódók, és sok ezren voltak hálásak annak a szerb legénységnek is, amely hajóján díszegyenruhában állt sorfalat, miközben elhaladt a hullámsírban pihenő roncs fölött. A közemberi részvét és sajnálat mellől azonban heteken át fájón hiányzott azoknak a vezetőknek az őszinte gesztusa, akik az egész közösség nevében jelezhették volna hitelesen: habár betű szerint nem vagyunk felelősek a tragédiáért, tisztában vagyunk azzal, hogy az elővigyázatosság mindig fokozható, a biztonság mindig növelhető, és a szabályozás is kész a folytonos javításra. A tragédia nyomában számos olyan tény került napvilágra, amely arra mutat: mindössze a jószerencsén múlt, hogy korábban nem történt hasonló baleset. A Duna négy kilométer hosszú belvárosi szakaszán az esti órákban rendszeresen mintegy hetven vízijármű nyüzsög, a harminc méteres átkelőhajótól a száz méternél hosszabb vontatmányig. Nem véletlen, hogy a szállodahajóknak már korábban megtiltották a városnéző programot, amelynek során ezen a túlzsúfolt szakaszon hajtottak végre veszélyes fordulókat – ennek következménye, hogy mostanában rendszerint este indulnak Budapestről, mint a Hablányt elgázoló Viking is. A Duna és a hátáról nyíló csodálatos panoráma Budapest egyik nagy vonzereje, így aligha jut bárkinek is eszébe korlátozni az esti forgalmat. De felettébb megnyugtató lenne, ha a Hableány miatti sokkot valami jól látható és mindenki által követhetően alapos közös gondolkodás követné. Célszerűnek látszik, hogy az állam és a főváros az érintett kerületekkel együtt állítson fel egy bizottságot, hogy vizsgálja meg a belvárosi Duna-szakasz használatának jelenlegi szabályait, az esetleges veszélyforrásokat, a tehermentesítés lehetőségeit, a mentőegységek elhelyezkedését, illetve a belvárosi kikötőhelyek használatának szokásrendszerét. Ha ez megtörténik, bizonyára születnek olyan javaslatok, amelyek a városlakók mellett az idekészülő turistákat is biztosítják arról, hogy a közösség nemcsak szavakban, hanem tettekben is képes magára vállalni az őt illető felelősséget, és hogy a vétlen áldozatok borzasztó halála a további tragédiák hatékony megelőzésére ösztönzi. A kormány egyébként – jelezte a miniszterelnök bő két héttel a baleset után – egy emlékmű állításán gondolkodik. Ami szép gesztus, és talán valamilyen vigaszt nyújt majd mindazoknak, akik május 29-én estig azt hitték, a legnagyobb balszerencse, ami szeretteiket a Dunán érheti, hogy a hajókirándulásukat elmossa az eső. De valószínűleg ennél jóval többet is tehetne vendégei és polgárai biztonságáért BUDAPEST

BUDAPEST egy nyári hétvége erejéig kísérleti strandot nyitott a Római-parton. Így szólt nemrégiben a híradás, mi pedig ízlelgessük egy kicsit ezt a mondatot – elvégre benne van minden, amit a pesti ember és a Duna viszonyáról a 21. század elején tudni érdemes. A mai fiataloknak a nagyszülei fürödtek utoljára a folyóban, és a dédszüleik, de inkább az ükszüleik voltak azok, akik még megtapasztalták, milyen pompás felüdülést kínálhat egy városi Duna-fürdő. Ők még vízbe ereszkedhettek akár a Parlament előtt is, belekapaszkodva a sodrástól védő faácsolat kalodájába. A nagyszülők nemzedékének viszont már csak a Római jutott, hiszen az ötvenes-hatvanas évekre a belvárosi Duna-szakasz már túl forgalmas és túlságosan szennyezett lett. A szülők pedig legfeljebb vágyódva nézték a Margitszigetről a hűs habokat, vagy kénytelenek voltak beérni olyan pótmegoldásokkal, mint a Dunán lehorgonyzott, medencés pancsolást kínáló strandhajó. A Rómain nyitott kísérleti strand egyrészt annak örömteli nyugtázása, hogy mára a szennyvíztisztításnak (és a budapesti ipar leépülésének) hála ismét olyan minőségű a folyó vize, hogy abba az egészségkárosodás veszélye nélkül még a gyerekeket is bele lehet engedni. Másrészt viszont annak végiggondolására késztet: a Dunától távol töltött fél évszázad alatt teljesen elvágtuk a várost az éltető víztől, vagy van még esélyünk közel kerülni hozzá? Hiszen már a kísérleti strandnak otthont adó Római sem olyan, mint amikor a csónakházak népét simogatta itt a hűs Duna-víz: a sólyák végén nem kielboatok pihennek, hanem exkluzív lakóparkok, a lángosozók helyét átvette néhány „jobb” étterem, és ha a városvezetés végül beadja a derekát, és a partvonalon védi meg a területet az árvíztől, a meccs végleg eldől. Akkor aligha remélheti bárki is, hogy a még sorsára váró néhány régi vállalati üdülő meg szálló közösségi létesítményként, és nem magántulajdonú luxusingatlanként születik újjá. Amivel csak az a baj, hogy az elmúlt évtizedekben láthatóan sokféle érdek irányította, hogyan fejlődjön Budapest legfőbb értéke, a Duna-part, de átfogó terv, a város mint közösség elvárásait összegző koncepció nem érvényesült. A város mindenkori vezetése rendre a pillanatnyi helyzetet mérlegelte, amikor egy-egy kérdésben döntött, és a távlatos célok megfogalmazása helyett mindig valami olyasmi történt, ami akkor éppen jó, de legalábbis megvalósítható ötletnek tűnt. Ennek eredményeként jutottunk el odáig, hogy a folyópart északi szakaszát a rozsdazónában terjeszkedő lakóövezetek falják fel lassan, de biztosan, a déli részen pedig egy eklektikus egyetemi és iroda-övezet néz farkasszemet a csúnyácska lakóházak sorával és egy torzóként maradt kulturális negyeddel. Pedig hogy mekkora a polgárokban az igény a Duna közelségére, mennyire vágyjuk a víz illatát, sőt érintését, azt szinte fölösleges is bizonygatni. Elég csak megnézni, micsoda tömeg lepi el egy napos hétvégén a Margitszigetet, vagy hogy mennyien terítik le a törülközőjüket a Kopaszi-gát öblének partján még most is, amikor a csodálatos és békés plázstól karnyújtásnyira nagy erőkkel folyik Budapest legmagasabb toronyházának építkezése. És ugyanez a víz iránti olthatatlan szerelem mozgatja azokat, akik a júliusi hétvégeken összezsúfolódva élvezték az autómentes sétálás, üldögélés lehetőségét a Szabadság hídon, vagy akik a szmoggal és a zajjal dacolva csak azért is végigballagnak a Duna és a városi autópályává degradálódott rakpart közé szorult, bokatörő kőcsíkon. Nem meglepő tehát, hogy a legfrissebb hírek szerint feléledt az a régi elképzelés, amely valamilyen módon összekötné a pesti Belváros szívét a Dunával. Vízre néző terasszal egészítené ki a Vigadó teret, hogy ne a csattogó 2-es villamos és a rakpart pöfögő autófolyama mögül nézhessék a városiak és a turisták a legnagyobb budapesti attrakciót, hanem testközelből hallják a hullámzást, érezzék a folyóval érkező szellőt. Emlékezetes, hogy valami hasonlót már Finta József is tervezett az új Duna szálló felépítésekor, rajzain látszik is a habok fölé nyúló terasz, a gyakorlatban azonban szó sem volt a megépítéséről. Pedig ha egy város nagyon akar valamit, minden gond legyőzhető: be lehet fedni a rakpartot, le lehet süllyeszteni a villamospályát, ki lehet építeni – amiről szintén hallani – a kisföldalattival való közvetlen kapcsolatot is. Figyelemre méltó azonban, hogy ez a pompás terv is úgy formálódik, ahogy manapság általában a tervek szoktak: ahogy a dél-pesti legújabb sportközpont ideáját készen kapta a város, úgy ez a látványos ötlet is a nyilvánosságtól elzárva alakul. „Társadalmi vitáról” szó sincs, akit érdekel, mi készül, az pletykákra kénytelen hagyatkozni, az érdeklődő újságírókat pedig az immár megszokott módon a kötelező titoktartásra hivatkozva tanácsolják el. Ami azért is felettébb bosszantó, mert ha feledésbe merülne is, azért tény: nemcsak a beruházóké és a döntéshozóké, hanem elsősorban a városlakóké BUDAPEST

BUDAPEST alig egy hónap múlva új vezetőket választ magának. Nem új a helyzet, a rendszerváltás óta ez már a nyolcadik alkalom, amikor polgármestereknek és képviselőtestületeknek szavaz bizalmat a főváros lakossága. Mégis, most a megszokottnál jóval nagyobb érdeklődés övezi a voksolást. Aminek természetesen oka a felfokozott politikai kampány is, de kétségtelen: az alaphangot a miniszterelnök adta meg, amikor még tavaly novemberben tizenöt pontos együttműködési megállapodást írt alá Budapest két ciklus óta regnáló főpolgármesterével. És ez a tizenöt pont nemcsak olyan, jelentőségüket tekintve kevesek számára érthető passzusokat tartalmaz, mint a Fővárosi Csatornázási Művek tulajdonjogáról szóló vagy az uniós források vízcsőcserére való fordításáról rendelkező (vagy olyan nagyon is érthetőeket, mint a hármas metró felújításának befejezését kőbe véső), hanem olyanokat is, aminek olvastán a közember bizony felkapja a fejét. Két pont arról rendelkezik ugyanis, hogy egyrészt ezentúl a főpolgármestert meg kell hívni azokra a kormányülésekre, ahol budapesti ügyek kerülnek terítékre, másrészt negyedévente a város és a kormány feje egyeztetést fog tartani. Eszerint eddig nem így volt – adódik a következtetés. Pedig az elmúlt öt évben sok minden történt Budapesten, még akkor is, ha a nagy rendszerek megváltoztatása – az egészségügy és az oktatás állami irányítás alá vétele, s ezzel párhuzamosan a főváros saját forrásainak jelentős megkurtítása – még az előző ciklusban lezajlott. Kiemelt beruházásként, azaz a kormány önálló szervezésében haladt előre például a Liget Projekt, ugyanígy jöttek létre a vizes vb létesítményei, kezdett körvonalazódni egy dél-pesti, akár olimpia megrendezésére is alkalmas sportközpont terve és az új súlyponti kórházak ideája. Így került sor a budai Vár kormányfői irodaházának megépítésére és egyes elpusztult épületek rekonstrukciójára, és így van születőben a Kopaszi gát melletti negyed is, benne a MOL új, minden korábbi fővárosi házat lepipáló felhőkarcolójával. Mindazonáltal remélhetjük: mivel hivatalosan már felállt a beszédesen rövidíthető nevű Fővárosi Közfejlesztések Tanácsa ez a paritásosnak ígért szervezet megteremti a hivatalos fórumot, ahol a budapestiek érdekei összesimíthatók a kormány céljaival. Talán éppen ez a mostohagyerek státusz szülte ugyanakkor, hogy erre a választásra készülve egy korábban sosem tapasztalt mozgás is beindult a társadalom legelemibb szintjén, a politizáló választópolgárok között. Az a fajta civil indulat, klasszikus értelemben vett polgári hozzáállás, amelynek meglétét feltételezve a rendszerváltás idealista törvényhozói megteremtették a főváros kétszintű önkormányzati rendszerét – és rengeteg jogkört, döntéshozási jogosultságot elvettek a fővárostól, hogy levigyék őket a kerületek szintjére –, most végre valóban megszületni látszik. Meglehet, későn – hiszen egy emberöltő eltelt már Budapest kiskirályságokra szabdalása óta, és ki tudja, a sok ellenérdekből lehet-e még valaha közérdeket kovácsolni –, de egyre több helyen felismerték a polgárok, hogy az önkormányzat nem a tanács píszí neve, hanem egy lehetőség, amelynek révén ők maguk dönthetnek az őket érintő ügyekről. Korábban példátlan módon vált a kampány egyik meghatározó kérdésévé, hogy ott él-e egy-egy jelölt, ahol képviselővé vagy épp polgármesterré vágyik lenni. Nem mintha a szakértelem a szomszéd kerületből nem működne, csak hát nem mindegy, tapasztalatból dicséri/ostorozza-e a fennálló viszonyokat, vagy mert éppen ezt a kincstári szöveget várja el tőle a politizáló közeg. És ugyanígy, több helyütt látványosan fellázadtak az emberek a megkövesedett pártstruktúra ellen is: igen hangosan szólt ebben a kampányban azoknak a szava, akik nem a jó káderekbe, hanem megbízható polgártársakba, sors- és bajtársakba vetették a bizalmukat. Hogy ezek az indulatok valóban beválthatók-e polgármesteri székekre és képviselői helyekre, azt majd október 14-én fogjuk látni. Az viszont egészen biztos, hogy Budapestnek csak használhat, ha az elkényelmesedett pártelitek megtanulják, ma már nem elég egy harminc éve ismert betű- szót a szavazólapra írni, hanem olyan arcot kell a párt logójához társítani, amely ismerős a választópolgárnak, és akiről tapasztalatból tudja, hogy őérte dolgozik. Magyarán, aki helyben él, nem pusztán helyben lakik. Ha ez a fajta civil mentalitás nem lesz sajátjuk a legalsó szintű pártszerveződéseknek, és ha a pártok továbbra is kifizetőhelynek és kádertemetőnek – jobb esetben káderkeltetőnek – tekintik a fővárosi önkormányzatokat, az a helyi szerveződések megerősödéséhez, de ha nincs szerencsénk, akkor a politikától való teljes elforduláshoz vezethet. És ez utóbbi igen nagy baj lenne. A politika ugyanis, ellentétben a közkeletű kocsmai olvasattal, nem a hazudozás–harácsolás–sunnyogás visszataszító kombinációját jelenti, hanem a részvételt a köz ügyeiben, a lehetőségekkel való tudatos élést, a felelősségteljes döntést. Pontosan azt, amire október 13-án készül BUDAPEST

BUDAPEST a napokban – ámde jóval lapzártánk után – lezajlott főpolgármester-választásán egy üdítően kívülálló jelenség is a rajtvonalhoz állt. Schlagmüller Gábor postásról van szó, akit olvasóink onnan is ismerhetnek, hogy ő volt Simplicissimus Hőse néhány évvel ezelőtt. Hogy a főpolgármesterség hogyan jutott eszébe, nem tudjuk, azt viszont sejtjük, mire alapozta (jegyezzük meg: tévesen) a reményt, hogy kellő számú támogatóra lel új ambíciójában. Schlagmüller Gábor ugyanis csak kenyérkereső foglalkozását tekintve levélhordó, igazából akkor van elemében, amikor a hobbiját űzi: Budapestről készült „régi” fotókat posztol a Facebookon. Mi sem mutatja jobban e szenvedély népszerű mivoltát, mint hogy már százhúszezer tagja van az általa e célból alapított csoportnak. Ez még a közösségi oldalon is tömegnek számít, nem csoda, hogy a csoportban megosztott képekre pár óra alatt ezerszám záporoznak a lájkok, a fotók alatt pedig gyakran több száz megjegyzés is sorakozik. Az obligát „jaj de szép a Halászbástya, sehol a világon nincs még ilyen gyönyörű épület”, illetve „lánykoromban én is jártam itt, még a Pistával” kommentárok mellett olykor páratlan megfejtések – a kép helyszínének azonosítása, a szereplők megnevezése – is odakerülnek. Hiszen nincs az a sarok, parkbéli pad, szokvány kapualj, amelyre ne emlékezne valaki, és százhúszezer ember között már jó eséllyel felbukkan az is, aki e senki más által nem ismert információknak birtokában van. Nagy kár, hogy ezen a ponton viszont közbelép a Facebook (pontosabban a facebookoló ember) alaptulajdonsága, a nemtörődömség. Mert aki járt valaha a Budapest régi képeken csoport oldalán – ugyanez egyébként sok más hasonló képgyűjtő helyről elmondható –, maga is megtapasztalhatta, milyen könnyű kézzel bánnak ott az olykor pótolhatatlan adatokkal és gyakran magukkal a képekkel is. A fotók láthatóan úgy élnek a köztudatban, mint az osztatlan nemzeti vagyon részei, a felhasználók a legnagyobb lelki nyugalommal töltik le, másolják, csaklizzák el őket akár a „további közlés csak engedéllyel” felirat tövéből is. Sőt még sértetten puffognak, amikor mások felhívják a figyelmüket, hogy volt annak a képnek forrása is – jellemzően a Fortepan, gyakorta az online újságok vagy épp a néhai Népszabadság archívuma –, igazán nem kerül semmibe, ha jelzik, hol találták. És ez még csak a magyarok sajátos hozzáállása a szerzői joghoz – s úgy egyáltalán, mindenféle szellemi tulajdonnal kapcsolatos közmegegyezéshez. De ami talán még ennél is nagyobb baj, hogy a képeket nézegetők láthatóan nem szeretnek olvasni, csak bepötyögik, ami eszükbe jut – a világ legszebb városa, jártam itt én is, de hisz ez a Latabár –, aztán illa berek. Mit érdekli őket, hogy már nyolcvanan beírták a Latabárt, vagy hogy az nem is ő, hanem a Kabos. Ez első látásra csak bosszantónak tűnik, valójában a képgyűjtögetés értelmét torpedózza meg: mi teteje van ezerszámra posztolni a fotókat (temérdek alkalommal persze, épp a figyelmetlenség miatt, ugyanazokat), ha ebből a tevékenységből nem áll össze valamiféle közös tudás, egy olyan adatbázis, amelyben keresni lehet, és amelyből a máshol nem hozzáférhető információkat ki lehet nyerni? Téved ugyanis, aki azt hiszi, hogy ez csak egy hobbi, olyasmi, mint a szalvétagyűjtés. Valójában ma már a történettudomány fontos forrása a fotó. Budapest históriájával kapcsolatban is nem egy tévesen rögzült tényt, adatot sikerült pontosítani a fényképek elemzésének és összevetésének köszönhetően, különösen azóta, hogy a Fortepan dinamikusan bővülő archívuma is a kutatók rendelkezésére áll. Hogy mást ne mondjunk, az ezredfordulón senki sem sejtette, hogy fiókok mélyén még több ezer ötvenhatos fotó vár felfedezésre, de mióta a Fortepan léte ezeket kicsalogatta a félhomályból, azoknak a sorsdöntő napoknak az eseményeit is tényszerűbben ismerjük, mint korábban. Nem hisszük persze, hogy mindazokat, akik az internet korlátlan lehetőségeivel már felnőtt, sőt idős fejjel ismerkedtek meg, tömegesen lehetne megtanítani arra, hogy a világháló nem egy virágos rét, ahonnan mindenki azt szakajt le magának, amit csak akar, hogy aztán a saját csokraként mutogassa, majd gyorsan eldobja. De igenis biztosak vagyunk benne, hogy a felnövekvő nemzedéket, a digitális bennszülöttek generációját rá lehetne vezetni a fotók gyűjtésében és közzétételében rejlő lehetőségekre. Meg lehetne nekik mutatni, hogy az archív fénykép több, mint egy telefonnal lőtt szelfi, s hogy a felvételek – még a tucatképek is – elképesztő mennyiségű, kinyerésre érdemes információt rejtenek magukba. Elvégre a 21. században élünk, az oktatás is megérett arra, hogy a klasszikus tudás mellett a kortárs jelenségekkel kapcsolatos ismereteket is átadja a fiataloknak. S ha sikerül erre rányitni a szemüket, ha kicsit tudatosabban bánnak az interneten fellelt képekkel, illetve azokkal, amelyeket ők maguk gyártanak nap mint nap, azzal mindenki nyerhet. Még a város is. Hiszen ha jobban megismerik, még közelebb is kerülhet a szívükhöz BUDAPEST

BUDAPEST új útra lépett október 13-án. Ez a választás nemcsak abban különbözött a legutóbbi kettőtől, hogy a fővárosiak az országot kormányzó erőétől eltérő pártállású, úgymond ellenzéki vezetőket választottak a kerületek és a Fővárosi Közgyűlés élére. Hanem abban is, hogy a voksolás eredményeként különleges politikai helyzet jött létre: Budapest, ha lesz hozzá tehetsége, a maga széttagoltságában is megmutathatja, hogy képes az egységes fellépésre, a közös akarat kinyilvánítására. Ritka erős felhatalmazást adtak a budapestiek a most megválasztott vezetőiknek. Az elsöprő győzelem választ ad mindazokra a kérdésekre, amelyekre korábban nem állt módjukban megfelelni. Mit gondolnak arról, hogy a korábbi főpolgármesterük majdnem két teljes kitöltött ciklus után nyert csak jogot arra, hogy részt vegyen a fővárosi ügyekben határozó kormányüléseken? Mi a véleményük arról, hogy a város százötven év után elvesztette az iskoláit és az egészségügyi intézményeit? Jó megoldásnak tartják-e a köztisztaság vagy éppen a kéményseprés spórolást célzó, teljes átszervezését? Örülnek-e a budai Vár kormányzati célú átalakításának, a semmiből méregdrágán, ám homályos céllal rekonstruált épületeknek, illetve a pesti múzeum­negyednek, vagy esetleg jobb szeretnének egy nem szemetes, nem aszfaltcsíkokkal szabdalt, minden ízében zöld közparkot? A kérdések hosszan folytathatók, a válasz azonban feltehetően mindre ugyanaz: lehet, hogy jót akartatok, de nem hallgattátok meg a véleményünket, ezért most tettünk róla, hogy kénytelenek legyetek figyelni ránk. És a szándék kétségkívül célt ért, hiszen – bár az újonnan megválasztott főpolgármester terve, hogy mielőbbi találkozót kér a miniszterelnöktől, az első hetekben nem vált valóra – a kormány korábban nem tapasztalt, engedékeny hangot ütött meg. A legfelsőbb posztokról hangzott el az ígéret, hogy ezentúl meghallgatják a budapestiek szavát. A következő kérdés viszont az, hogy hogy Budapest miként tudja kihasználni ezt a szerencsés csillagállást. Egyrészt, ugye, mondhatja jó néhány eddig a feje fölött pertraktált tervre, hogy ne, vagy legalábbis ne így. Kezdeményezhet részletekbe menő egyeztetéseket a kormány olimpiai előkészületnek látszó sportberuházási terveiről; javasolhatja, hogy induljon társadalmi vita a budai Vár, a Városliget vagy éppen az Országgyűlés által megalkotott jogszabályokra hivatkozva bulinegyeddé züllesztett Belső-Erzsébetváros ügyében. Elővezetheti a saját közlekedési terveit, érvelhet amellett, hogy milyen irányban, milyen módokon, milyen eszközökkel fejlesztené a tömegközlekedést, honnan vásárolna és milyen metrókocsikat, bevezetne-e dugódíjat, mit kezdene a város összes utcáját elárasztó autótömeggel; kérhet ehhez költségvetési támogatást, és indítványozhatja, hogy keressen az ország mindehhez európai uniós forrásokat. Egy dolog azonban biztos: nem semmibe vehető partnernek csak akkor fog látszani, ha először a saját soraiban teremt meggyőző többséget a terveihez. Az ellenzék úgy nyerte el a budapestiek bizalmát, hogy megmutatta, képes a részérdekeket háttérbe szorítani, és közösen fellépni a közös célok érdekében. Kisebb energiabefektetéssel a város vezetése sem fog sikerülni. Most a féltucat ellenzéki szervezet, ha csitul az öröm, rá fog ébredni, hogy vannak távlati céljai is, szervezetépítési elképzelései, későbbi választásokon képviselendő érdekei. Az összefogást követheti a széthúzás, miközben ott a megismételhetetlen esély: egyazon színekben dolgozik Budapest vezetőinek túlnyomó többsége, még ha az a szín maga a szivárvány teljes palettája is. Most kell úrrá lenni azon a csábításon, hogy ki-ki hazavigye a közösen elnyert sikert, most kell kialakítani az együttes gondolkodást: annak biztos tudatát, hogy Budapest egyetlen város, és a most elnyert többség akár harminc éve elkövetett hibákon is úrrá lehet. Persze nem „törvényileg”, hiszen a főváros működéséről csak az Országgyűlés alkothat jogszabályt. Hanem a fejekben. Ha mindazok a polgármesterek, akik a kampány idején ígérték, hogy együttműködnek majd a szomszéd kerület elöljárójával, ezt valóban megteszik, máris ízelítőt kapnak abból, milyen felülemelkedni az 1990-ben megalkott fővárosi törvény „huszonnégy egymástól falakkal elrekesztett városállam” szemléletén. És ha ezek az érdekegyeztetésbe már beleszokott polgármesterek a 2010 után kialakított rend szerint a belőlük, kerületvezetőkből felállt Fővárosi Közgyűlésben is képviselik majd ezt a szellemet, máris nagy lépést tesznek a város újraegyesítése felé. Budapest a mai szervezetében rendkívül gyönge, hiszen a kerületek és a főváros részérdekei egymással konkurálnak, a polgáraik érdekeit védő településvezetők egymás ellen könnyen kijátszhatók. Ám ha az októberben megválasztott, szinte egyszínű testületek és elöljárók képesek felülemelkedni ezeken a primer előnyökön, létrejöhet egy olyan erős főváros, amilyet évtizedek óta nem tapasztaltunk. Akkor mondhatjuk majd el, hogy jól választott BUDAPEST

BUDAPEST, habár a mából visszatekintve ez már elképzelhetetlennek tűnik, harminc-negyven éve még nem ismerte a párakapukat és a hűtött villamosokat. A nyarak nem a szélütött kóválygásról szóltak, nem a nettó túlélésről, hanem egyszerűen meleg volt. Tessék csak megnézni a régebbi fényképeket: még a nyolcvanas-kilencvenes években is ruhában vészelték át az emberek a nyarat, létezett nyári kosztüm, nyári öltöny – ismerik Rejtőt, ugye? „az élet olyan, mint a nyári ruha mellénye, rövid és céltalan” –, nem csak rövidnadrágban, strandpapucsban, ujjatlan semmiségekben lehetett létezni. Ez persze lehetne amolyan öreges dödörgés is, hiszen mindenki emlékszik régről is olyan nyarakra, amikor megolvadt az aszfalt és az emberek a szökőkutakba lógatták a lábukat, de sajnos a meteorológiai feljegyzések is azt mutatják, hogy tíz évvel ezelőtt feleannyi hőségriadót kellett kihirdetni, mint a legutóbbi nyarakon. Ahogy most már a teleink jellemzően enyhék, szinte nincs csapadék, a kisgyerekek lassan azt sem tudják, milyen egy kiadós szánkózás és hógolyócsata. Ami nagy bajt jegyez, nem véletlenül kongatja számtalan tudós hosszú évek óta a vészharangot. A világ visszavonhatatlanul megváltozott, és nincs messze az sem, hogy mind lakhatatlanabbá váljon. Mindennek fényében nem csoda, hogy az új Fővárosi Közgyűlés egyik első – jobbára szimbolikus – aktusaként kihirdették a városban a klímavészhelyzetet. Legalább mondjuk ki, ha már olyan pechünk van, hogy megtörténik velünk. Más kérdés, hogy mindez milyen gyakorlati lépéseket von majd maga után. Az önkormányzat vállalása az, hogy 2020. augusztus 31-ig elvégzik a fővárosi intézmények és cégek átfogó felmérését az éghajlatváltozásra gyakorolt hatás szempontjából, illetve felülvizsgálják a rendkívüli időjárási helyztek esetére vonatkozó intézkedési terveket, majd pedig „észszerű időn belül” sor kerül az önkormányzat és cégei karbonsemlegesítésére, illetve teljes egészében zöldenergián alapulóvá tételére. Ami leírva egy futam a zongorán, de jó, ha tudjuk, hogy ettől azért fényévnyi távolságban vagyunk. Függetlenül attól, hogy most épp milyen logó alatt fut a Budapesten keletkező hulladék begyűjtése és kezelése, ennek az egy területnek az adatai is jól mutatják, milyen sokat bír el a papír, és milyen sok tennivalónk van még. A fővárosban termelődő szemét 55 százalékát már 2025-ben szelektíven kéne begyűjteni, lényegében megszüntetve a lerakóba kerülő hulladékot. Ezzel szemben ma, 2019-ben a szemetünk fele a lerakóba kerül, majdnem ugyanennyit elégetünk, és csak a teljes mennyiség 15 százalékát válogatjuk szét. A jó hír mindenesetre az, hogy immár legalább a városvezetés elismeri: a klímaváltozás nem hit kérdése, mint a vérfarkas vagy a lápi lidérc, hanem kézzel fogható fenyegetés. Ez már önmagában örvendetes változás, hiszen mindmostanáig Budapest a problémamegoldásra szövetkező európai városok klubjának sem volt tagja. Más kérdés azonban, hogy a városvezetés partnerre talál-e saját polgáraiban, amikor majd sor kerül a gyakorlati lépésekre. Zöldnek lenni ugyanis macerás, a környezettudatos életmód bizonyos szokások, egyes kényelmes megoldások feladására kényszeríti az embert. Emlékeznek például a 2009 januári szmogriadóra? Ez volt az egyetlen eset a város történetében, amikor a főpolgármester elrendelte az autók felének leállítását, de a makacs szabálykövetőkön kívül senki sem engedelmeskedett a regulának, inkább elviselte, hogy a rendőr szigorú arccal azt mondja neki, nono. Egyik napról a másikra biztosan nem fog sikerülni a városlakók környezettudatossá nevelése, különösen úgy nem, hogy az állam még mindig csak ímmel-ámmal áll bele ebbe a harcba. Ha pedig ő maga cselekszik, láthatóan minden fontosabb, mint az élő környezet: tessék csak megnézni a Duna Aréna környékét, a Margitszigetet, a Széll Kálmán teret, a Kossuth teret. Mindenhol lekövezett-lebetonozott felületek foglalták el a fák és bokrok helyét, növelve a városra zúduló nyári hősokkot. Hasonló csapást jelentene, ha megvalósulna a Liget Projekt összes létesítménye, és valóban hatalmas épületek népesítenék be a város legrégibb közparkját. De az sem lehet kétséges, milyen döntés szülessék, ha a Fogaskerekű vitathatatlanul költséges meghosszabbítása vagy egy fakivágások árán kialakítható, hatalmas parkoló között kell választani a Normafánál. Áldozatot csak az kérhet a polgároktól, aki maga jó példával jár elöl. Aki buszra száll vagy biciklizik, legalábbis tiszta lelkiismerettel szólíthat fel másokat, hogy ne terepjáróval ugorjanak be a vega menüért a budai villájukból a belvárosba. De a gesztusok politikája után el fog jönni a konkrét cselekvések ideje, amikor a dugódíjról, a parkolási korlátozásokról, a tömegközlekedés prioritásáról kell komolyan beszélni, aztán pedig lépni kell a lakásfűtéstől a szemétkezelésen át a zöldfelületek megóvásáig temérdek dologban. Mindez sokba fog kerülni, és sokaknak okoz majd kellemetlenséget. De ez az ára, hogy lakható és élhető város legyen harminc-negyven év múlva is BUDAPEST

Nyugodt, csendes tavaszi idő fényezte Budapestet 1913. április 20-án. A déli órákban 17 fok barátságos melegében indult sétára Herein Gyula (az első), Alma Materét, a Piaristák iskoláját fényképezni. Tudta azt akkor már mindenki Pesten, hogy a Ház halálos ítéletét kimondták. Bontása hamarosan megkezdődik. Tizenhét éves volt Herein Gyula, a jeles kávés, Herein Mátyás unokája. Régóta vannak itthon a legbelső városban: három generációt számlál a nemzetségük. Messziről érkeztek a sokat ígérő Pest-Budára, a 18–19. század fordulója körüli években. Herein! Gyere be! És jött. Jöttek. Hogy munkát, polgári státust, magánvagyon- és városépítő lehetőséget találjanak, teremtsenek. A Glückelsberg-palota, a Városház tér felől fényképezve Jövőt maguknak és az országnak. Gyula nagyapját a Prágától harminc kilométerre fekvő Beraunban tartották keresztvíz alá 1818-ban. 1838-ban mészároslegényként migrált Pestre. 1845-ben vette el Keiner kávés (ők a Szudéta-vidékről jöttek a 18-19. század fordulóján) Mária nevű leányát. Fiúgyermekük, a második (ifjabb) Herein Mátyás – takarékpénztári hivatalnok – Buschmann Máriát vette nőül. Annak a Buschmann Gusztávnak az unokáját, aki negyvennyolcban, másokkal együtt az Invalidus kaszárnyában nyomtatta a Kossuth-bankót: Potsdamból Pestre települve át, ide, a távoli keletre. A telek Ha megpróbáljuk mai utcanevekkel körülírni a hajdani piarista-tömböt, ezt a szabálytalan, több házból összerakott, szeszélyes téglatestet, nem könnyű a dolgunk. Elmozdultak száz évek alatt a tér elemei. Észak felől a Piarista (hajdan Kötő) utca, délről a Március 15-e térnek a Dunára merőleges, de a folyóhoz sokkal közelebb tolt határfala fogja közre. Keletről valamikor a Városház térig terjedt. (Ennek nagy részét most – a mai Piarista közig – a Piarista Gimnázium foglalja el.) A szép nagy területen az első komoly ház Glöckelsberg generálisé lesz. 1697–1703 között épül. Mikorra a palotát a Piarista Rend megszerzi magának (s az iskolának), már a 18. század közepén járunk. Egész pontosan 1755-ben. Akkor veszik meg az atyák – a város rosszallása mellett – az éppen tulajdonos gróf Esterházy Ferenctől. Az épületegyüttes történetét 1914-ben Friedrich Endre részletesen feldolgozta (A Budapesti Piarista Telek története). Erre a munkára alapozva, s persze dióhéjban összefoglalva a históriát, nevezem meg a további épületeket a tömbben: 1762-re született meg a Glöckelsberg-palotát a Duna felé folytató kétemeletes, úgynevezett Eskü-téri szárny (már a rendé). Majd hatvan évvel később, 1803-ban a tömb Piarista utcai határvonalán a Nemzeti Iskola. Hogy aztán, a Duna felől lezárva az együttes téglatestjét, 1843–45-re megszülessen kétemeletes, a folyóra néző eleme. Végül utolsó egységként a tömb belső udvarát átszelve, azt két részre osztva épült meg a telekkomplexumon a háromemeletes gimnázium. A mellékelt alaprajzon – forrása a Piarista Levéltár – jól látható, hogy az utódépületek (a Piarista Gimnázium és a Sapientia Egyetem) alig valamennyit vittek el – s csak a Glöckelsberg-palota telekrészét érintve – ebből a hatalmas beépített területből. Ahol Pest városának csákányos tót funerátorai mindent lebontottak, 1913. október 15-én fejezve be a Glöckelsberg-palota kivégzését, amikor is hosszú időre levonultak a munkaterületről. A végjátékra 1930-ban került sor. Buschmann esete Akik a család titkait – és fotós relikviáit – megosztották velem, Mezeiné Herein Katalin és édesanyja, (ifjabb) Herein Gyula özvegye Pátyon és Budakeszin élnek. S főleg a famíliának arról az ágáról őriznek mesélő emlékeket, amelynek ősapja az idősebbik Gyula, Buschmann Mária és ifjabb Herein Mátyás piarista diák fia. Az ifjabbik Herein Mátyás, feleségével, Buschmann Irmával, s gyermekeikkel, Máriával és Gyulával A nyomdász dinasztiáról alig valamit tudnak (előbb Buschmann Gusztáv aztán Ferenc viszik a vállalkozást), de egyet nagyon is: Hereinék­nek-Buschmannéknak igen-igen rossz véleménye volt Táncsics Mihályról. Mert – úgymond – mint a családnál inaskodó nyomdászsegéd nagy összeget kért kölcsön a mestertől, ám azt soha nem adta vissza. – Ráadásul nem is ez volt az igazi neve! – mondta mindig a nagyapám, meséli Kati, az idősebbik Herein Gyulára utalva, aki egyébként az egész forradalmár bagázst szívből utálta. Született royalistaként Ferenc József meg a gyönyörű Erzsébet volt a mindene. Amúgy nagy mesélő, kissé különc ember, régimódi ruhát hordott, bokáig érő, ötven éves, agyonstoppolt télikabátot például, a svájci sapkát a szeméig behúzva. Kizárólag Bécset hallgatta a rádión, s olvasott, gyűjtött mindent a békeidőkről. Nagyszüleim lakása maga volt a nosztalgiával elsiratott régmúlt. A fal zsúfolva a 19. század jeleneteivel, a császári család képeivel, a legkevésbé sem volt véletlen, hogy édesapám – a második Gyula – húgát Stefániának keresztelték. Az első Herein Gyula, feleségével, Szonda Beátával és gyermekeikkel: Beátával, ifjabb Gyulával s Herein Stefániával Ami a Táncsics-történetet illeti, a házi legendárium sokat torzít az igazságon. Bár abban a tekintetben van alapja, hogy a sajtószabadság hőse súlyos összeggel tartozott Buschmann Ferencnek, s eleinte könyvei címlapján (helyesen) Stancsicsnak szedette a nevét. Az esetet maga is megírta Emlékiratában: „Midőn a Hit, papok, pápák nyomása már jó messze előrehaladt, kérdi tőlem a nyomdász: hogy állunk, mikorra gondolom, hogy előlegezhetek, mert hát neki a munkásokat, papírt fizetni kell. Hát nem fizetett Baldácsi semmit, kérdem Buschmann nyomdásztól? Még eddig nem, viszonzá ő. Rosszul, igen rosszul hatott reám válasza. Az mégis csak szörnyűség, mily kevésbé veszik e nagy urak aféle fogadásukat, mit nem mágnásoknak, hanem csak egyszerű polgárnak tesznek. A mehádiai fürdőben volt Baldácsi báró ő méltósága, oda kellett hozzá írnom (…) mit és hogyan szándékozik cselekedni, minthogy a (…) kötet címlapján ott díszeleg már neve. Azt felelé, hogy szűk idők járnak, tehát ő nem viselheti az egész munka költségét, hanem csak 10 nyomtatott ív kifizetését vállalja el.” Így aztán végül csak az első kötet jelent meg a munkából – pontosabban az a töredéke, amit első kötetnek nevezett ki a szerző. És se Baldácsi, se Táncsics nem fizetett. – Buschmann Gusztáv 1831-ben érkezett meg Pestre, de nem ide készült Potsdamból. – meséli Mezei Kati. – Csakhogy ideérve tudta meg, Bécsben pusztít a kolera, jobb ha kivárja a járvány végét. Nem is ragadt rá. Ő meg itt ragadt. Hamarosan elvette a Ptujban (Pettau – Szlovénia) született Glasz Klárát, s az 1860-as években önállósította magát. 1873-ban, amikor a Táncsics-affér zajlik, már fia, Ferenc vezeti a vállalkozást. Az üzem az idő tájt az Úri (Petőfi Sándor) utcában, a Belvárosban működik, hogy aztán az első világháború után átköltözzön a szintén belvárosi Molnár utcába. Itt éri utól a második nagy háború: 1945 után a cég nevével többé nem találkozunk. Buschmann Ferenc és felesége, Fleischmann Henriette A Buschmann névvel még 1945 után is. Kispesten kelt, későbbi gyászjelentésekben. Ifjabb Herein Gyula, feleségével, Mayer Katalinnal s gyermekeikkel: Katalinnal, Máriával, Istvánnal, (a harmadik) Gyulával Biztosak lehetünk abban, hogy (e néven a harmadik) Herein Károly invitálására költöztek ide a város szélére, új reményekkel, vagy a változtathatatlanba belenyugodva. Ez a Herein Károly a mészároslegényként érkező Herein Mátyásnak a dédunokája volt (ifjabb Herein Mátyásnak, Buschmann Mária férjének édestestvére volt az ő nagyapja, az első Herein Károly). A harmadik Károly már Kispesten született 1905-ben. Az apja, második Károly 1870 körül épült nyaralójában, a kerület egyetlen még álló régi épületében, az Árpád utca s az Ady Endre találkozási pontjának közelében. A várossá fejlődő, legszebb korszakát élő település életének egyik meghatározó személyisége lett, akiről s a kispesti Buschmannokról csak azért nem tudok most többet mesélni (túl azon, amit a Kispest anno című könyvemben róla és közvetlen felmenőiről már leírtam), mert unokájának özvegye úgy gondolja s mondja is, lezárva a telefonbeszélgetést: magánügye, amit ő a saját családjáról tud, ahogy magánszórakozás, hogy ez engem érdekel. De azért még visszatérek a harmadik Herein Károly színes személyére néhány epizód erejéig – egy későbbi szakaszában a Herein-sagának. Budakeszi, végállomás (Első) Herein Gyula, az amatőr fotográfus, miután sikeresen elvégezte a Piarista Gimnáziumot, 1916-ban a műegyetemen szerzett vegyészdiplomát. A Kolozsvári m. kir. Bányászati Kutatóhivatal mérnökeként költözött haza, Magyarországra Trianon után. 1927-től a főváros pénzügyi igazgatóságának műszaki főellenőre, 1943-tól a budavidéki pénzügyi igazgatóság műszaki felügyelője. Szonda (Szontágh) Beátát vette nőül, aki családjával épp úgy rendszeresen Budakeszin nyaralt, ahogy Hereinék. Így lett a település végül az ő és leszármazottai otthonává, köztük ifjabb Gyuláé, Mezei Kati édesapjáé. Herein Gyula az érettségi évében Ifjabb Herein Mátyás Habsburg-imádó, különc fia Budakeszin halt meg 1978-ban, kilencvennégy éves korában. Az ő gyermeke, az ifjabb, a második Gyula (1928–2003), mezőgazdasági szakmérnökként élte hivatásos életét. S közben az egyik alapítója, sok éven át elnöke lett a budakeszi Szépítő Egyesületnek. A városnak posztumusz díszpolgára. A családja történetének okmányait, dokumentumait édesapjától örökölte, testvéreivel rendszerezte, s örökítette át gyermekeinek, köztük Mezei Katinak. Így és ezért ismerkedhetünk meg testközelből, mostantól, néhány újabb epizód emlékét megjelenítve, Mathias Herein családjának pesti karrierjével. S nézhetünk szembe közös múltunkkal. Nem vitás, van tanulság. ÖT FÉNYKÉPET készített Herein Gyula közvetlenül a végítélet órái előtt a piarista házegyüttesről. Ritka értékes dokumentumok. Az alaprajzon azt a pontot jelölöm meg egy számmal és nyíllal, ahonnan és amely nézőpontból a felvételek készültek. A nézőpontok azonosításában, a háztömb-történet áttekintésében Koltai Andrásnak, a Piarista Levéltár főlevéltárosának segítségére támaszkodtam. 1 Egyetlen más fotóról sem tudunk, amely a menza konyháját száz év előtti állapotában mutatja. A második udvarról nyílt a bejárata – ha a Városház tér, a Glöckelsberg palota felől nézzük valóban ez a második, a gimnázium választja el az elsőtől. A fotográfia hátán néhány sor ifjabb Herein Mátyásné Buschmann Máriának, Gyula édesanyjának kézírása. Ahogy a többin is. Naprakész információkkal rendelkezett serdülő fiacskája dolgairól: „Piarista rend épület. Konyha a második udvarban, az asztalon tészta, sonkás koczka volt az napon.” 2 „A Piarista rend második udvara. Szárnyépület az osztályokkal és kapukkal az első és második udvar között.” Tolakódóan magas ez a legkésőbb épült ház, a klasszicizmus unalma uralja. Amit azonban érdemes észrevenni, ott működik a szivattyús kút az udvaron, és két, szemmel láthatóan öreg fa is őrzi az utolsó tél emlékét: még nem zöldellnek, 1913. április 20. a dátum. 3 Az épületegyüttes főbejárata – a Glöckels­berg palota eredeti kapuja – a Városház térre nyílt. A felvétel, ebbe az irányba fordítva az objektívet, a Dunához közelebbi második udvart, a középső gimnáziumi háromemeletes alatt nyíló átjáró folyosót mutatja meg, innen nézve a be- s kijáratot: „A Piarista rend épülete. Kapuk, az első és a második udvar között, a városház tér és az első udvar közt, a második udvarról nézve.” 4 Felfedezhetünk egy fát az első udvaron is, de számomra a legfőbb látnivaló ezen a képen a Glöckelsberg palota hátsó homlokzata. Nem ismerős más publikált felvételekről. Szemben velünk a Nemzeti Iskola udvari homlokzata, balra a gimnáziumi szárny részlete: „A piarista gimnázium 1ső udvara, keleti része. Kapu a városház tér felé nyílik. Nyáron itt voltak a tanórák.” – írja a fotó hátára Buschmann Irma (A családban Irma, a hivatalos okmányokban Mária.) 5 „A Piarista rend kötő utczai része, tantermekkel, földszintén volt az első b osztály. (Gyulám ide járt.)” A Nemzeti Iskoláról van szó, az egyemeletes épületben 1803 óta tanították elemi ismeretekre a serdületlen ifjúságot. Herein Gyulát is. Az asztalos, akinek cégére a ház egyetlen dísze, műhelyét az udvarban, üzletét a kiugró épületrészben rendezte be. Az egyházi épületek földszintjének kereskedelmi célú hasznosítása a középkortól szokásos módja volt a rendek jövedelemszerzésének. 6 Hereinék archívuma megőrzött egy hatodik képet is az emlékezetes esetről. Egy képeslapról van szó, amely már akkor készült, amikorra csak hűlt helye maradt a Glöckelsberg-palotának, de még ott van a Nemzeti Iskola – amelynek amatőr fotós képére Buschmann Mária szálkás betűkkel ráírta a megfelelő ablakokhoz: „Gyula osztálya”. (Ezt az épületet 1930-ra bontják majd le). Erre is írt néhány sort a mama: „Piarista Rend háza a Kötő utcában, ma a Piarista utca, 1917 óta. A Városház téri rész már lebontva 1913-ban.”

Amikor már harmadszor kutattam végig a Ferihegyi Repülőtér minden zegét-zugát az új névadó épp egy éve felavatott szobra után kutatva, gyanús mozgásommal végtére csak felkeltettem az erőszakszervezetek egyik helyi képviselőjének figyelmét. Ám mikor a keresztkérdések súlya alatt megtörve bevallottam, mi járatban vagyok, a poszt elnevette magát, és karon ragadva elvezetett a 2/A terminál külső falánál (vagy inkább beszögellésénél) található műtárgyhoz, majd barátságosan hátba vágott és azt mondta: – Nem csodálom, hogy nem találta meg. Senki se tudná megtalálni. Igaz, magán kívül még nem is keresték. Ha egy köztéri szobor legfőbb ismérve az, hogy teljesen észrevétlen, akkor itt valamiféle tréfára kell gyanakodnunk. Olyan, mint a hallhatatlan zenemű, az olvashatatlan regény és az ehetetlen sóskafőzelék: nemigen lehet értelmet tulajdonítani neki. Mihail Kolodkotól, vagy mostanában inkább Kolodko Mihálytól, az ungvári születésű, de két éve Pesten élő szobrásztól, tudjuk, nem idegen az efféle tréfa: szülővárosát éppúgy teleszórta miniszobrokkal, mint mostanában Budapestet. Gerillaszobrokkal méghozzá, melyeket engedély nélkül, titokban helyez ki valahová, aztán izgatottan figyeli, mi lesz a sorsuk. Felfedezik-e őket egyáltalán, s ha igen, vajon egy sálat akasztanak-e a nyakukba vagy az éj leple alatt ellopják őket. (Mindkettőre volt már többször is példa.) Hogy egy város polgárai mit gondolnak az ilyenfajta partizánművészetről – széles a spektrum a grafittiktól a performace-okon át a hidak becsomagolásáig – az koronként, helyenként és időnként nagyon eltérő lehet, miként az is, hogyan viszonyul a felsőbbség az efféle renitens viselkedéshez. Magunk ezúttal tartózkodnánk a sarkos fogalmazástól, legyen elég annyit megjegyeznünk, hogy mint mindenben a világon, a partizánművészetben is vannak tehetséges és tehetségtelen alkotók, de az még nem avatott senkit igazi művésszé, hogy fütyül a társadalmi együttélés szabályaira. Másrészt az is világosnak látszik, hogy az ilyenféle művészetet csak bizonyos keretek között képes elviselni a közösség, ha, teszem, egyik napról a másikra mindannyian partizán­szobrásszá vagy grafittizsenivé avanzsálnánk, arra ébrednénk, hogy folyton orra esünk a lábunk előtt elterülő miniszobrokban, miközben az összefirkált házfalakat bámuljuk. De ettől Pesten még nem kell tartanunk. Igaz, Kolodko mester időről időre meglep bennünket egy Főkukaccal vagy Mekk mesterrel vagy Breki békával, és az is igaz, hogy már epigonjai is akadnak, de azért ettől még nem lettünk a miniszobrok városa. Ráadásul a művész, ha úgy adódik, szívesen átáll a partizánok oldaláról a hivatásosokéra, mint tette ezt a ferihegyi Liszt-szobor esetében is. Itt volt hivatalos megrendelés s díszes szoboravatás (államtitkárral meg vezérigazgatóval, igaz, lepedő helyett elég volt egy fehér zsebkendő is), a munka bekerült a Budapestet díszítő szobrok közé, a hatalom elégedetten veregette a saját vállát, lám csak, a repülőtér, mely egyébként százmilliárdos fejlesztés közepén áll, már egy igazi műalkotással is büszkélkedhet. A kérdés már csak az, miért nem akadt a sok milliárd között egy-két szerény millió, amiből rendes méretben megvalósulhatott volna a mű. Merthogy a miniszoborötletét nem művészi koncepció, hanem pénzhiány szüli – elmondta ezt Kolodko is számos alkalommal. Mert tény, hogy nem akadt. Úgyhogy most ott ül az a szegény, hosszú hajú kis Liszt-egér­ke azon a bezárt bőröndön, és várja, csak várja, hogy repülhessen végre. Névjegy: Liszt Ferenc. Budapest Airport 2/A terminál. Felállítva: 2018. Alkotó: Kolodko Mihály

„az eltűnés nem feltétlenül »katasztrófa«, inkább »hirtelen helyzetváltoztatás«”. Hakim Bey Lehetséges-e az építészet jelenéről hiteles tudósítást adni? Környezetünk alakítása térben és időben kiterjedő, rendkívül összetett folyamat. Az építészettörténet narratívái pedig, amelyeken haladva házainkkal behatóan foglalkozunk, természetükből fakadóan a múltba ágyazottak. Nehéz kijelölni azokat az épületeket, amelyek valóban a kortárs építészetet szintetizálják, ugyanakkor a fejlődés, a fenntarthatóság és a hagyományok tekintetében is előremutatóak. Fotó: Bujnovszky Tamás Ezen a gondolatmeneten elindulva találtam rá azokra a lehetséges válaszokra, amelyeket az építészet a jelen problémáira és a jövő lehetőségeire ad az urbánus ember számára. Konkrét épületek helyett azonban egy sajátos jelenségre bukkantam. Ez az urbanisztikai jelenség egyáltalán nem példa nélküli, de gyökerei nem a „megfontolt” környezetalakításban, hanem a progresszív aktivizmusban találhatók. Az aktivista ideális esetben egy jól informált, cselekvő csapatjátékos, aki képes felismerni komplex társadalmi problémákat és közbeszéd tárgyává tenni azokat, aki mozgósítja az embereket, formabontó és kreatív vagy akár gerillamódszerekkel. Van ebben valami lázadó vonás, mint amilyen az engedetlen polgár magatartása, aki a neutrális tömegbe történő beolvadás helyett megkérdőjelezi a rendszer logikáját, és felelősséget érez mások iránt. Fotó: Bujnovszky Tamás A nagyvárosok épületállományának egymásra épülő rétegeiről elmondható, hogy hátrányukban rejlik potenciáljuk is. Fővárosunk esetében ez különösen igaz, hiszen a szabályok és folyamatok nem elég rugalmasak ahhoz, hogy képesek legyenek alkalmazkodni a felhasználók gyorsan változó igényeihez. 2011-ben Szakál Andrea építész és díszlettervező ebben az aktivista szellemben járta a várost, egy olyan helyszín után kutatva, amely alkalmas lehet víziója megvalósítására. A Rózsadomb lábánál meredeken felfutó Margit utca 9. száma alatt egy használaton kívüli foghíjtelket talált, rajta romos, még a bérházak megjelenése előtti időkből ottfelejtett, félnyeregtetős házakkal. Az erősen emelkedő ősfás terep rengeteg lehetőséget rejtett magában, bár rátelepedett az elhagyatottság dzsungele. Így indult az a közel nyolc éve tartó projekt, amely nem más, mint az ideiglenes építészet egy sajátos megnyilvánulása. Mit is jelent ez? Az ideiglenes vagy befejezetlen építészet egy olyan nyitott fogalom, amelynek legfontosabb ismérve, hogy nincs állandósult rendeltetése. Azaz a funkció alkalmazkodik használójához és nem a használó a funkcióhoz. A Margit utca kilenc, avagy Mar9it pontosan ilyen közösségi projektté vált, és kevesebb mint egy évtized leforgása alatt páratlan fejlődési ívet írt le. Szakál Andrea olyan kutató, aki képes egyesíteni a különböző tudományterületek, a művészet és a design alkotó módszereit, adaptálható metódussá szervezni azokat. Ez a képessége tette lehetővé, hogy a Mar9it kiemelkedjen az eddig alkalmazott közösségi/nyilvános térszervező stratégiák közül. A felújított közösségi helyszín és piac bejárata, háttérben a pavilonokkal A projektnek három nagyobb állomása volt, ezeket többek között Andrea és az akkoriban megalakuló Blokk építészműhely fogta egybe. Olyan szerencsés együttállásról beszélhetünk, amelyben nem csak a terep tényezői voltak rendkívül kedvezőek. Példamutató módon, a telek tulajdonosa, aki maga is befektető, kellőképpen nyitott volt a közös munkára és az innovatív, szokatlan megoldásokra. Milyen eszközökkel érdemes életet vinni egy elhagyatott helyre? A válasz ebben az esetben egy helyspecifikusperformansz volt. A TÁP színházzal, Vajdai Vilmos vezetésével összeállt a kreatív stáb, közös munkával, a hely adottságait kihasználva, létrehozták a „...Megjegyzem, különös, miért épp a város közepén?”című, transzmediális előadásukat. Azért fontos beszélni erről az alkotói fázisról, mert olyan attitűdöt képvisel, amelyet az építészet mint médium sikeresen felhasználhat. Ez pedig az az elv, hogy abból dolgozzunk, ami eleve adott. Ilyen volt ebben az esetben a hosszanti, ösvény alakú elrendezés, amely az előadás történeti gerincét adta, (a díszlet pedig a helyszínen talált anyagokból épült fel). Következett a revitalizáció, amely már nagyobb anyagi ráfordítással járt, cserébe jelentős érdeklődés övezte. Egy félig szabadtéri, közösségi helyszín létrehozása volt a cél. A végső terv a hagyományos architektúra köré szövődött, az együttes faszerkezetű, lépcsőzetes pavilonokból, a renovált házakból és a kertből állt. A helyszín így alkalmassá vált rendezvények, konferenciák, közösségi főzések, workshopok, előadások, vetítések, vásárok, koncertek és gyerekprogramok lebonyolítására. Helyet kapott a területen egy beltéri bár és bolt, valamint egy kemence is. Enteriőr-részlet a félig fedett bejárati kis házak egyikéből Már ebben a szakaszban azt mondhatták volna, hogy kihozták az adottságokból, amit lehet, és betagozódhattak volna a hasonló, ígéretes kezdeményezések sorába, mint amilyen a Jurányi, a Gólya vagy a Valyo, de nem ez történt. Noha – és ezt fontos megjegyeznem –, cseppet sem volt zökkenőmentes az út, amit megtettek. Talán túl sok kompromisszumot kellett kötniük, s a vendéglátás kezdte átvenni a nem ennek szánt főszerepet. Általánosan is jellemző Budapesten, hogy a közösségi helyek fennmaradása érdekében fel kell adni az eredeti célkitűzéseket, de gyakran így is csőd és kilakoltatás a történetek vége. Holott egész Európában hivatkozhatunk olyan sikeres esetekre, amelyeknek kottája ugyanaz, mint a Margit utcai projekté, de amelyek élettörténete igazolja: van út, és kevésbé elaknásított. Lásd BMW Guggenheim Lab, a párizsi EXYZT, a nemzetközi The City EyeLevel program, a berlini ConstructLab, a brooklyn-iInterboro, a londoni The Collective. Késő tavaszi pillanatkép a nyüzsgő közösségi térről és piacról Ezekről a kezdeményezésekről elmondható, hogy rugalmas urbanisztikai megoldásokra törekednek, participatív tervezéssel. Az állam vagy egy nagyvállalat támogatásával valósulnak meg, és mindegyik nemzetközi sikert arat, pedig helyspecifikus építészeti projektekről van szó (és a vendéglátásnak kevés köze van az eredményeikhez). A siker kulcsa ugyanis pontosan abban rejlik, mint amire Andrea is rájött a folyamat során, mégpedig, hogy csak az ingatlanfejlesztőkkel közös, piaci alapú szolgáltatási csomag kidolgozása hozhat átütő sikert. A Mar9it utolsó fejlődési szakaszában a tulajdonos kívánt szintet lépni. Ez jelenthette volna a kooperáció végét is, de szerencsére nem így történt. Jelenleg a korábbi közösségi tér helyszínén egy társasház építésének munkálatai zajlanak, amelyet ugyanaz a csapat, ugyanazon befektető számára tervezett meg. Szélesebb kontextusba helyezve a jelenséget (és az esetet), amelyet nyomon követtem, a történteket olyan szükségszerűségnek kell tekintenem, amely leginkább az ellenkultúra, szubkultúra és tömegkultúra kölcsönhatásaival érzékeltethető. Tervek: Blokk építészműhely A tömegépítészet válságidőszakát éli, mert dehumanizálódott, piaci érdekekre alapoz. Az igények viszont egyre nőnek az olyan közösségi helyek iránt, amelyek emberi léptékűek, a természettel és a technológiával összhangban működnek, ahol megnyugodhatunk és valódi természetünk szerint viselkedhetünk. Ezért gyűrűzött be az építészetbe és a fővárosunkba is az az ellenkultúra, amely ezeket a szempontokat érvényesíteni igyekszik, és miközben piaci érdekek is szerepet játszanak, mégsem főleg a profitszerzésben, hanem a fennmaradásban érdekelt. Ha mindezt organikus, ugyanakkor tudatos folyamatként igyekszünk irányításunk alá vonni, újabb és újabb kihasználatlan területeket foglalva vissza, akkor születhetnek és szolgálhatnak jó példa gyanánt olyan további projektek még Budapesten is, mint amilyen a Mar9it. Karsai Anna a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem designkultúra szakos hallgatója. Arra készül, hogy az urbanisztikai fejlesztések gyakorlati lehetőségeit kutassa, különös tekintettel a zöld környezet, a lakóépületek és a használaton kívüli terek rehabilitációjára.

Az édenkerti alma elfogyasztása óta tudjuk, hogy az emberiség eredendő bűne a fogyasztás – mondta a tavaly elhunyt kiváló reklámfilm-rendező, Sas István. Márpedig ha fogyasztani akar valaki, arra csábítani is kell – így van ez, amióta elmúlt a tömeges nyomor időszaka, és véget értek a nagy éhínségek. A műfaj felvirágzása viszonylagos árubőséget és jómódot feltételez. De onnantól kezdve aztán megállíthatatlan a folyamat. A hirdetések megjelenése a megszokott életmenet része volt régen, és az ma is – miközben nagyon jellemző egy adott népre. Hogy is írta zseniálisan Örkény? Az atombomba lezuhanása után „már másnap, az Operával épp átellenben, egy romház kövein megjelent egy cédula: Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsá­nyiné.” Más kérdés, hogy egy ilyen cédula nem zavart senkit, mint ahogy az sem, ha reklám látható a házfalon, a gyufaskatulyán, a hirdetőoszlopon és a tejes dobozon. Az ősrobbanás a tévével kezdődött és az internettel folytatódott. Tavaly Magyarországon a négy év feletti teljes népességet alapul véve, naponta átlagosan 6,5 millió embert ért el legalább egy percre a televízió, közülük 6,1 millió látott legalább egy hirdetést. Az egy főre jutó átlagos napi reklámnézési idő 30 percet tett ki, ez a teljes tévénézési idő 10,6 százaléka volt. Egy néző naponta átlagosan 110 reklámot látott – olvasom egy felmérésben. Nekem nincs tévém, reklámokat se nézek – dicsekednek értelmiségiek. Merthogy ez az új trend. Ezt jól tudják a világ nagy ügynökségei is. Hiába menekülsz, hiába futsz – ha tévé helyett a laptopodba bújsz, minden percben felugrik valamelyik szállásfoglaló oldal, hiszen a gép megjegyezte, hogy te három hónappal ezelőtt kerestél egy szobát Párizsban, vagy naponta előjön egy home dekor webshop, merthogy karácsonykor náluk szerettél volna vásárolni egy vázát. Zenét akarsz hallgatni? Hiába nyomatod a youtube-ot, akkor is először meg kell nézned a hirdetéseket, és csak azután csendülhet fel a kedvenc számod. Online olvasod az újságokat? Ugyanazokat a reklámfilmeket láthatod, mint a tévében. És a jövőről, a közösségi oldalakról még nem beszéltünk… Ál-interjú, milliókért Tavaly 260 milliárd forintnyi volt a teljes magyarországi reklámköltés, ami 7,7 százalékos növekedést mutatott az előző évihez képest – közölte a Magyar Reklámszövetség elnöke egy budapesti szakmai konferencián. Ami nem a konferencián hangzott el: a legtöbb pénzt a kőgazdag gyógyszergyárak költik hirdetésre, jóllehet, vényköteles termék esetében ez tilos. De milliónyi mást, ami nem vényköteles, lehet. Sőt, vannak olyan készítmények is, amelyek kevésbé erős, lebutított változataival éppen azért rukkolnak ki, hogy azt besorolhassák a nem vénykötelesek közé. A gyógyszeriparnál csak a hadiiparnak nagyobb a hatalma, de tankot és gépfegyvert szerencsére még nem népszerűsítenek a tévében. Más, zárt, kormányközi fórumokon biztosan, hiszen van választék. A népszerű print lapokban egy-egy oldal sokmillió forintba kerül. Főleg a női magazinokban, hiszen a családokban a hölgyek vásárolnak be, nekik érdemes hirdetni. Mindent – a nyaralástól a vécétisztítóig és a férfikölniig. A reklámköltések tartják el a nyomtatott és online sajtó jó részét, teljes függésben tartva azokat, összefonódva a tévécsatornákkal. Bugyuta showműsor gyakori, bújtatott népszerűsítése, amikor a sorozat premierje előtt az egyik szereplőnek megveszik a címoldalt és készül vele egy ál-interjú. Hátha ettől majd többen nézik a műsort, akkor ugyanis az ügynökségek drágábban tudják eladni annak a műsoridejét – így aztán körbeér a kígyó, és a saját farkába harap.  Az, hogy milyen cégek vesznek hirdetési felületet egy magazinban, rangot ad az adott orgánumnak, a kiadók büszkébben mutogatnak egy egész oldalas luxusautó-hirdetést, mint egy mégoly színvonalas és eszes publicisztikát is, egy többszörösen kitüntetett írótól. Merthogy a jeles szerző honorját is csak az autóhirdetésből tudják fizetni. Amikor világsztárok adják arcukat egy-egy márkához, többnyire egymást népszerűsítik. Igaz, kevésbé ismert színész még nem jöhet szóba, a világsztár meg inkább karrierje lefelé menő szakaszában mond igent – de az összefonódás, ritka kivételektől eltekintve, létrejön. Megesik, hogy a reklámfilm, sőt mi több filmsorozat olyan sikeres lesz, amit nem szégyell még mondjuk George Clooney sem – de ehhez a pénzen kívül ész kell meg tehetség. Állítólag minden nép másfajta reklámra vevő, hiszen szinte mindegyik plakát vagy kisfilm utal valamilyen, csak az adott országban ismert poénra, szokásra, történelmi helyzetre, csak nekünk érthető vicces szituációra, és kerül bizonyos utalásokat, amelyek sértőek lehetnek. Ami a tartalmat illeti, Magyarországon egy felmérés szerint „legtöbben az akciókra figyeltek fel (51 százalék), ahogyan a többi európai országban is. Nálunk a második legfontosabb tényező a vicc és a humor (38), harmadik a könnyen megjegyezhető márkanév vagy logó, együtt a reklám új és érdekes voltával, ami eltér a megszokottól (34-34).” Emlékszem rá, amikor még a régi rendszerben, a Magyar Kereskedelmi Kamarában, zártkörű vetítésen láthatták az újságírók a Cannes-i reklámfilm­fesztivál legjobbjait. Ezeket moziban vagy tévében vetíteni értelmetlen lett volna, hiszen a hirdetett árukat és szolgáltatásokat nem lehetett kapni. De neves rendezők dolgoztak a világmárkáknak, sőt későbbi Oscar-díjasok néhány másodperces szellemes remekei is felbukkantak, alig lehetett bejutni a vetítőterembe. Ordítani támad kedved Abban mindenki egyetért, hogy a jó reklámfilm művészi munka, a műfaj pedig – főleg annak pszichológiai aspektusa – ma már tudományos kutatások tárgya. Elválaszthatatlan része mindennapjainknak. Akkor is hat rád, ha nem nézed, és kimész a konyhába. Ugyanis hallod. Ezért hangosabbak a reklámok – bár ez állítólag büntetést von maga után – hiszen az alkotók is tudják, hogy addig el fogsz menni mosogatni, vagy bevonulsz a fürdőszobába. Mindez a rokon piárral, márkaépítéssel meg a marketinggel megspékelve mozgatórugója az egész gazdaságnak, és persze a kultúrának is. Hasznos információkat is nyújt, természetesen, hiszen általuk értesülsz egy étteremnyitásról, egy várva várt könyv megjelenéséről, egy koncertről, egy filmbemutatóról – és persze egy tökéletesen felesleges és semmiben sem új vitaminkészítményről is. Ma a tévéműsorok és csatornák legtöbbje mintha csak ürügy volna arra, hogy egy újabb felülete legyen a hirdetéseknek. Sokszor hosszabb a reklámidő, mint maga a műsorperc. Főleg az ismétlésre alapozott nosztalgia- meg sorozatcsatornáknál lóg ki a lóláb – itt csak meg kellett venni a technikai feltételeket – a tartalom nem számít, jóllehet a nézettségi mutatók állítólag fontosak. A Google előbb tudja, hogy terhes vagy A műfaj amerikai, ötvenes-hatvanas évekbeli felvirágzásának kezdeteiről szólt a világ legnépszerűbb tévéfilmsorozatai között emlegetett Mad men, ami az egyszerű fordítással ellentétben nem őrült embereket vagy reklámőrülteket jelent, hanem azokat a szakembereket, akik a Madison Avenue-n dolgoztak, ott működtek ugyanis a vezető reklámügynökségek. A zseniális forgatókönyv-író azt is feleleveníti, amikor még úgy kellett rábeszélni az igazgatótanács tagjait, nyissanak már egy tévés osztályt is. Ma a magyarországi online reklámköltés legalább felét a két óriás, a Facebook és a Google teszi zsebre – olvasom a Kreatív folyóirat egyik számában. „Mindkét cég kifinomult targetálási lehetőségeket biztosít az ügyfeleinek, a felhasználók szegmentálását pedig két faktor mentén állítja össze: a bejelentkezéskor megadott demográfiai adatokat fésüli össze az online aktivitással.” Bár a fenti mondatban magyar szó alig van, azért értjük. Lúzer vagy? Nem, user, akiről mindent tudnak. Ahogy később fogalmaz a szerző: „a Google előbb tudja, hogy egy nő terhes, mint ő maga, ha a hölgy olyan szimptómákra keres rá, amelyek a fogantatás utáni változások okozatai.” Innentől pedig már gyerekjáték lesz neki eladni akár gyerekjátékot is…

Olykor háborog, máskor segítségért kiált. Közmondások, szólások, versek, regények főszereplője, kutatások tárgya. De még nem látta senki. Az embert – talán – a lélek teszi emberré, ami ugyanolyan megfoghatatlan, mint maga a boldogság. A szívben lakik? Vagy az agyban? Nem tudjuk, de tény, hogy sokszor segítségre szorul. Főleg ünnepek idején. Sikeres emberek is határozhatnak úgy, hogy önkezükkel vetnek véget az életüknek. Elég talán, karácsonykor főleg, Domján Editre gondolni, aki sokszor hangoztatta, hogy nem akar megöregedni. De ennél mindig több van abban a nehéz puttonyban, amit az ember a hátán cipel. Sokan csak fel akarják hívni magukra a figyelmet, mint tette oly sokszor szerelme, a szerencsétlen sorsú Szécsi Pál, aztán sokadszorra sikerült neki, bár elég morbid dolog az élet eldobását sikerként elkönyvelni. A híres emberek nem szoktak a lelkisegély szolgálathoz fordulni, de a „civilek” annál inkább. Nehéz megbecsülni, hogy az öngyilkosjelöltek közül hányan hívják fel végzetes tettük előtt az ingyenes segélyvonalat. Ám aki bepötyögi a számot, még meggondolhatja magát, adódik egy kis remény. Míg fél évszázada csak egyetlen ilyen vonal létezett, ma több tucatnyi. Másra s másra specializálódtak. Elkeseredett gyerekekre és tinikre, a válságterhességben élőkre – új fogalom! – netán HIV-betegségben vagy rákban szenvedőkre, erőszakot átélt nőkre, drogosokra, alkoholistákra. Léteznek regionális, helyi, városi szolgálatok is, külön időseknek és fiataloknak, felekezetieknek. Közben az eszközök is változnak: már skype-on segíthetnek önkéntesek és profi pszichológusok egyaránt. Itthon Róbert bácsi kezdte Hagyományosan magas az öngyilkosságok száma Magyarországon – bár az utóbbi évek csökkenő tendenciát mutatnak. Évente kétezren vetnek véget önkezükkel az életüknek, ez egy nagyobb falu lélekszáma. Harmadikok vagyunk Európában. Pedig fejlődött az életszínvonal, sokkal jobban élünk, mint mondjuk, ötven éve, és az orvosok ma már számos betegséget tudnak sikeresen gyógyítani. De a szerelmi bánatot, a párkapcsolati gondokat, a depressziót, a magányt ezek nem orvosolják. A rendszerváltás óta nőtt a létbizonytalanság, terjed az értelmetlen agresszió, az iskolai bántalmazás, a munkahelyi piszkálódás. A vallás sem visszatartó erő. Hajdanán – főleg vidéken – komolyan vették, hogy az élet eldobása bűn, bár a húszas évek gazdasági világválsága idején is nagyon sokan lettek öngyilkosok, és koránt sem csak a Szomorú vasárnap hallgatása miatt. A lelkisegély telefonszolgálatok története az 1800-as évek végére nyúlik vissza. Egy New York-i szállodában egy idős hölgy sürgősen lelkészt keresett, azonban a portás az éjszakai órákban egyetlen egyházközséget sem tudott elérni. Másnap reggel elsőként a baptista Harry Warren lelkésszel sikerült beszélnie, de a hölgy addigra öngyilkosságot követett el szobájában. A történtek következményeképpen Warren megalapította a világ első szolgálatát. Magyarország élen járt e téren: talán kevéssé közismert, de a világ egyik legkalandosabb életű embere, az ingyenkonyhás Róbert bácsi volt az, aki megalapította az első öngyilkosokat lebeszélő intézményt. Feinsilbert Róbert zsidó aranyműves családban született 1865-ben, Jemenben. A 20. század elején, Budapesten a rendőrfőkapitány alkalmazásába szegődve öngyilkosjelölteket beszélt le szándékukról. Ahogy azt Nyáry Krisztián írásából megtudjuk, 1916-ban már saját otthont hozott létre a kísérletet túlélt nők számára. Mert a munkanélküliség, a szegénység, a lúgot ivó kis cselédek, a turulmadárról vagy a hidakról lehozott szerencsétlenek száma közben egyre nőtt. Erzsébet körúti lakásán hozta létre az Öngyilkosokat az Életnek Megmentő Irodát. Élete végén sem feledkezett meg a kemény sorsúakról: ami a vagyonából megmaradt, felajánlotta az öngyilkosok és a szegény sorba jutott emberek megsegítésére. Hazánkban az első telefonszolgálatot 1970-ben Szabó Pál alapította Debrecenben, melyet a budapesti Éjjel-Nappali Lelki Elsősegélynyújtó Telefonszolgálat (É.L.E.T.) követett, Hegedüs Imre vezetésével. A nyolcvanas években több magyar nagyvárosban létesült lelkisegély szolgálat, ma vagy harminc szervezethez fordulhatnak a bajban lévők. Heccből, viccből A Magyar Lelkisegélynyújtó Telefonszolgálatok Szövetsége egyik vezetőjét, Dudás Erikát ezúttal interjú végett hívtam fel. – Magyarországon ma több tucatnyi lelki segélyszolgálat és krízisvonal működik, különféle szervezetek fennhatósága alatt. Szükséges-e ennyi, vagy még több kellene? – A Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége tizennyolc, Magyarországon működő, és öt erdélyi, felvidéki és kárpátaljai magyar nyelvű telefonszolgálatot fog össze, ötszáz önkéntessel. Magyarországon a bejövő hívások száma az utóbbi években folyamatosan nő, míg 2017-ben 150 ezret fogadtak önkénteseink, ez tavaly már meghaladta a 170 ezret. Idén is hasonló tendencia tapasztalható. Ebből is kitűnik, hogy nagy szükség van a különböző segélyszolgálatok működtetésére. Nem hiszem egyébként, hogy ennél több kellene. – Az átlagemberek úgy vélik, mindenki, aki egy ilyen számot bepötyög, öngyilkos akar lenni. Milyen ügyekben telefonálnak legtöbbször a bajba, válságba jutottak? – A szuicid, öngyilkossági gondolatokkal foglalkozó hívások három százalékban fordulnak elő, tehát nyilvánvaló, hogy nem mindenki öngyilkossági szándékkal hívja a 116–123 közös telefonszámot. A legtöbben a különböző érzelmi, párkapcsolati és generációs konfliktusok miatt. Az idősek sok esetben nagyon magányosak: ma már nem él együtt több generáció, és a nagyszülők ritkán láthatják unokáikat, főleg ha külföldre költöztek. Gyakoriak a veszteségekhez, gyászhoz köthető érzelmi mélypontok. Mi nem ragaszkodunk hozzá, hogy valaki bemutatkozzon. Név nélkül, láthatatlanul, könnyebb a lelkiismereti, bűntudati kérdésekről vagy nagy fájdalmakról beszélni. Sokszor keresnek meg bennünket a különböző betegségben szenvedők és hozzátartozóik, de gyakran felbukkannak munkahelyi és jogi zűrök is a beszélgetések során. – Milyen sikerélményt ad a telefonhívásokat fogadó önkénteseknek és profiknak egy-egy beszélgetés? Mikor érzi úgy valamelyik kollegája, hogy jól végezte a dolgát? – Amikor a beszélgetés pozitív fordulatot hoz a segítségre szoruló életében, és az elkeseredett ember ismét lehetőséget lát a megoldásra. Vagy egyszerűen megkönnyebbül, mert megnyílik e pár perc alatt – nos, ez örömet okoz nekünk, függetlenül a gond súlyától. Ezért (is) érdemes önkéntesnek lenni… – Mennyire megterhelő lelkileg ez a munka? – Nem feltétlenül a válságos élethelyzetek vagy az öngyilkossági kísérletek miatt okoz lelki megterhelést, hanem mert magas a heccből telefonálók száma! Több mint hatvan százalék a téves, a néma, a gonosz kapcsolások aránya. De a fiatalokhoz köthető heccet is komolyan vesszük! Nem egy esetben előfordult, hogy az általában csoportban, buliból telefonáló, szórakozó fiatal egy másik időpontban, egyedül, otthonról újra felhívta a szolgálatot és segítséget kért, majd a háttérben meghúzódó problémáját elmesélte önkéntesünknek, mivel a rokonai vagy barátai előtt nem mert beszélni róla. Sokszor olyan ügyekben keresnek meg bennünket, amelyek nem ránk tartoznak. De a rosszindulatú megjegyzések, sértegetések, a durva hangnem elviselése okoz elsősorban nehéz pillanatokat. Az ilyen emberek sok esetben akadályozzák a hívószám elérését, azzal hogy foglalttá teszik a vonalat. Önkénteseink nappali műszakjai hat, az éjszakaiaké pedig tizenkét órányi időtartamúak. Magyarországon közel ötven éve jött létre az első telefonszolgálat az öngyilkosságok megelőzésére, válsághelyzetek kezelésére. Ma is ez az elsődleges célunk. A legtöbb hívás oka azonban manapság az emberi kapcsolatok hiánya és a megoldatlan érzelmi konfliktus. Leginkább a 46–60 év közöttiek keresnek bennünket. – Melyek a csúcsidőszakok? – Elsősorban a késő délután és az este. Mindenszentekkor és a karácsonyi ünnepkör idején hívnak minket legtöbbször. Egyébként nem jellemzők már a nagyon kiugró hetek, mint amilyenek az elmúlt évtizedeket jellemezték. Sajnos, a hecchívások számának növekedése is befolyásolja a csúcsidőszakok eltolódását. – Befolyásolja-e a hívások számának alakulását, hogy ma már egyre többen fordulnak pszichológushoz? – Mi ezt nem tapasztaljuk. A szolgálataink egyébként irányítanak is: az illetékes szakemberhez, szolgáltatást nyújtó intézményhez segítünk eljuttatni a minket megkeresőket. Tönkremegy a család is Léteznek alapvető szabályai a lelki segélynyújtásnak. Ilyen a titoktartás, sőt, a hívás során megtudott információk kizárólag a telefonáló beleegyezésével közölhetők más szervezetekkel. Az ügyeletesek nem tesznek rendőrségi vagy bírósági vallomást, amennyiben a nyilatkozat előnytelen a hívó vagy a telefonszolgálat számára. A telefonos segítés során alapvető az ingyenesség, a hívóra anyagi teher nem róható. Általában nem direkt tanácsadás történik, szokásosan a nehéz élethelyzetről beszélgetnek. Fontos a lehetőségek empatikus, józan feltérképezése, mely a világosabb átlátást szolgálja. A hívó önállóságának, döntéseinek tiszteletben tartása elsődleges szempont. A tinédzser kor a legveszélyeztetettebb. Olykor azért esnek mély búbánatba fiatal lányok, mert nem lájkolták elegen a Facebook bejegyzésüket. Minden egyes gyermek és tinédzser öngyilkosság örök tragédia a család számára. A szülők magukat okolják, akkor is, ha az osztályon belüli kínzás, megalázás, bullying, kiközösítés volt az ok, amely a tizenévesek józan, felnőtt ésszel fel nem fogható, kegyetlen szokása – és nemcsak 21. századi jelenség.

A fejlett országokban két évtizeddel ezelőtt a lakásprobléma egyszer és mindenkorra megoldottnak látszott. Az utóbbi évtizedben azonban valami szokatlan történt: a lakásszektorba való beruházások meredeken emelkedtek, és ezzel párhuzamosan – néhány év késéssel – megsokasodtak a lakásproblémák. A közgazdászok ezt a jelenséget azzal magyarázzák, hogy növekedett a lakáspiac tőkemegkötésben játszott szerepe, a lakás egyre inkább befektetési célponttá vált. A lakhatás „fnancializációjáról” beszélnek, és arról, hogy a lakások pénzügyi termékké válásukkal párhuzamosan veszítenek szociális funkciójukból. Az új beruházások a lakhatás árának gyors emelkedéséhez vezettek, kiszorítva családokat az új lakások megszerzésének lehetőségéből, és ezen túlmenő- en nem ritkán, már meglévő lakásaikból is. Ez a paradox helyzet kihívás elé állította a kormányokat és helyhatóságokat: felismerve, hogy a megnövekedő beruházási kedv problémákat is okoz, el kellett gondolkodniuk azon, hogyan lehet a beruházásokat (amelyeket általában pozitívnak tekintenek) úgy befolyásolni, hogy negatív hatásaik minimálisak legyenek. A lakások pénzügyi termékké válása A téma eddigi legjobb összegzését Leliani Farhától, az ENSZ megfelelő lakhatással foglalkozó megbízottjától hallottam. A lakások lényegé- ben árucikké váltak, amelyben az átmenetileg szabad pénzt lehet parkoltatni. Kifnomult pénzügyi eszközök jöttek létre, amelyek a lakásokat piaci áruvá teszik. Sok piaci szereplő szabad tőkéje áramlik a lakásszektorba, főleg „alulértékelt területeket” megcélozva, ahol több haszon nyerhető a befektetéssel, feltéve, hogy ki lehet szorítani a jelenleg ott lakókat. A politikusok általában támogatják ezeket a befektetéseket, hiszen „új fejlesztéseket” hoznak a városba. Mindez törvényes kereteken belül történik, amelyeket a kormányok teremtettek meg, ám elmulasztanak ellenőrizni és szabályozni. Ebben a folyamatban a magántőkealapok a legnagyobb befektetők, és a magánnyugdíjalapok a legnagyobb fnanszírozók. Saskia Sassen amerikai szociológus szerint a befektetési célponttá vált városokban a lakásárak meredeken emelkednek. Ez sokak számára, akik nem voltak jelen lakástulajdonosként a lakáspiacon, megfzethetetlenné teszi a lakáshoz jutást. A bérleti díjak emelkedése miatt a közepes és alacsony jövedelmű háztartások kiszorulnak a városszéli területekre, ahol kevesebb a munkahely és a szolgáltatás. Az új befektetések gyakran üres épületeket eredményeznek a városok legfrekventáltabb terü- letein. Emellett, ha a bérbe adott lakások vagy jelzálogkölcsönök távoli befektetők kezében vannak, a pénz kifolyik a helyi közösségek ellenőrzése alól, és a vagyon nagyobb globális koncentrációját eredményezi. Az olyan bérlők, akik távoli tulajdonosoktól bérlik lakásaikat, a bérleti díjak emelkedésére, elégtelen karbantartásra panaszkodnak, és arra, hogy az elérhetetlenség miatt ezeket a problémákat nehéz bárkin számon kérni. Országos szintű szabályozások Spanyolországban Andalúzia és Katalónia autonóm régiói olyan törvényeket vezettek be, amelyek a lakhatás társadalmi fontosságát hangsúlyozzák, és az üresen tartott lakások ideiglenes kisajátítását segítik. A katalán törvényhozás továbbá megtiltotta az ingatlanok elárverezését A fejlett országokban két évtizeddel ezelőtt a lakásprobléma egyszer és mindenkorra megoldottnak látszott. Az utóbbi évtizedben azonban valami szokatlan történt: a lakásszektorba való beruházások meredeken emelkedtek, és ezzel párhuzamosan – néhány év késéssel – megsokasodtak a lakásproblémák. és a kilakoltatásokat, amennyiben ezek nyomán a lakók lakástalanná válnának. A spanyol alkotmánybíróság azonban mindkét regionális kezdeményezést megsemmisítette, arra hivatkozva, hogy ellentétesek a nemzeti jogszabályokkal és az ország általános gazdasági érdekeivel. Válaszul Katalóniában a szabályozást néhány módosítással újra előterjesztették, és a katalán parlament újra elfogadta azt. Néhány ország szabályozással vagy pénzügyi ösztönzőkkel a magán ingatlanbefektetéseket megfzethető lakások építése felé tereli, így például Franciaországban és Németországban kötelező előírás, hogy az új ingatlanfejlesztések adott hányadát elérhető árú lakásokként kell forgalomba hozni. Dublin, Clongrifn városrész, üresen álló új ingatlanfejlesztések, 2013, 2014 Mit tehetnek az önkormányzatok? A lakhatás fnancializációjának negatív hatásai elsőként és legerő- sebben helyi szinten, a városi lakáspiacokon érződnek. A különbségek azonban nagyok az európai városok között: a politikai vezetés jellegétől függően egy ország városai teljesen különböző választ adhatnak ugyanarra a kihívásra. Közösség-vezérelt lakhatási modellek A közösségi földalap (Community Land Trust) egy izgalmas angolszász modell, amelynek keretében a közösségek összefognak, hogy megoldják a lakhatási gondokat. (https://cooperativecity.org/wp-content/uploads/2017/11/Funding-the-Cooperative-City_Community-Finance-and-the-Economy-of-Civic-Spaces.pdf) A csoport, ha érzékeli, hogy a lakhatási szükségletek nincsenek kellően kielégítve, először is telket keres, például önkormányzati tulajdonú földért folyamodnak, esetleg megegyeznek egy helyi gazdálkodóval, tőkét egy etikus kölcsönzőtől szerezve. Következő lépésként új házakat építenek, vagy a már meglévőket megfzethetővé teszik. Amikor a közösség eléri, hogy saját tulajdonában legyen a föld, megfzethetővé tudják tenni a lakhatást. Az elkészült lakásokat eladják a piaci ár nagyjából feléért, vagy megosztott/közös tulajdonú modell szerint hasznosítják, esetleg szociális bérlakásként adják ki. A közösségi földalap a földet benn tartja az alapban, elválasztva annak értékét az épületétől, és rögzíti, hogy milyen áron adhatók el később az épületek: minden értéknövekedés a közössé- gi földalapban marad, és a közösség javára hasznosul, tehát a folyamatból a proft motívum ki van zárva. A közösségi tulajdonú városi telkek új hasznosítási módja Berlin híres a piacorientált ingatlanfejlesztési modell meghaladását célzó törekvéseiről. Itt dolgozták ki a „StadtNeuDenken” kezdeményezést, amelynek lényege az ingatlanok eladásának rendhagyó módja: a telek nem a legtöbb pénzt kínáló pályázóé lesz, hanem azé, aki az előre meghatározott funkciót elfogadja, és a legjobb fejlesztési tervet teszi le az asztalra. (http://stadt-neudenken.tumblr.com) Ezt az ötletet gyorsan átvette a párizsi önkormányzat, és nem sokkal Anne Hidalgo 2014-es főpolgármesterré választása után meghirdették a „Találjuk ki újra Párizst” (Reinventer Paris) pályázati rendszert 23, az önkormányzat tulajdonában álló városi helyszínre. Nem közöltek értékesítési irányárat, mert az ár nagyban függött a jövőbeni használat jellegétől. Nem a legtöbbet ígérő pályázónak kívánták eladni az ingatlanokat, a pályázatok elbírálásakor fontosabb volt a hasznosítási elképzelés, mint a bevétel. Erősítendő az innovativitást, csak multidiszciplináris pályázó csapatoknak adtak esélyt, amelyekben kezdettől fogva részt vettek az ingatlan majdani használói. A pályázat nagyon sikeres volt, úgyhogy azóta két újabb fordulót bonyolítottak le, hasonló elvek szerint. (www.reinventer.paris/en/home/) A lakhatási spekuláció elleni önkormányzati szabályozás Bécs 220 ezer városi bérleményével a világ legnagyobb „háziura”. A város gyors növekedése, évente 12–20 ezer ember odaköltözése legalább évi hatezer új lakás építését teszi szükségessé. Ez felkeltette a nemzetközi befektetők érdeklődését, megnőtt a kereslet a lakásépítésre alkalmas területek iránt. Bécs vezetői gyorsan felismerték, hogy ha a szabad versenyt ráengedik az ingatlanpiacra, akkor a nemzetközi befektetők az egekbe hajtják fel a lakásépítésre alkalmas kevés tartalék terület árát. Össztársadalmi érdek annak megakadályozása, hogy a lakhatási piac változásai bizonyos rétegeket kiszorítsanak a városból. A spekulációs ingatlanbefektetések iránti megnövekedett érdeklődésre a város vezetői gyorsan léptek. Olyan szabályrendszert vezettek be, amely korlátozza a megfzethető lakhatásra alkalmas területekhez való befektetői hozzáférést: meghatározza az egyes földterületek legmagasabb árát, maximálja a lakbért, továbbá megtiltja, hogy a lakásokat 40 év letelte előtt elidegenítsék. Egy másik döntés előírja, hogy az új lakásépítési projektek során épí- tett lakások legalább fele (később kétharmada) meg kell hogy feleljen a város által megszabott megfzethető lakhatási feltételeknek. Bécs, az új Hauptbahnhof városrész fejlesztők által épített új lakóházai, amelyeket a város szubvencionál és ennek fejében sok a közösségi használatú rész, 2017 Egy speciális eset: az Airbnb Az Airbnb az innovatív és népszerű közösségi (megosztáson alapuló, sharing economy) gazdaság egyik legismertebb példája. Azonban a lakásszektort illetően a közösségi gazdaság szinte minden ígérete hamisnak bizonyult. Nem igazolódott be, hogy a közösségi gazdaság csökkenti az egyenlőtlenségeket, és hozzájárul a fenntarthatósághoz. Az Airbnb ingatlanok általában azokban a negyedekben vannak, mint a szállodák, az „úgy fogsz lakni, mint a helyiek” ígéret nem teljesül. Ugyanakkor a városoknak az Airbnb szabályozására irányuló törekvései a legtöbb helyen erős korlátokba ütköznek: egyes aspektusokat (pl. jövedelemadó) nemzeti szinten szabályoznak, más kérdé- sekben (pl. a személyes adatok védelme) pedig új EU-s szabályozásra lenne szükség. Athénban az Airbnb jelenleg a városi viták kereszttüzében áll. A gazdasági válság következtében a város lakásállományának mintegy 15–20 százalé- ka üresen áll. Ezzel párhuzamosan erősen nő az Airbnb lakás-bérbeadások száma, amely most már 10 ezres nagyságrendű. Az Airbnb hatása egyrészről pozitív: sok embernek ad munkát, és hozzájárul az üresen álló lakások egy részének felújításához és a lakáspiacra való visszatéréséhez. Ugyanakkor azonban az Airbnb növeli a jövedelmi és vagyoni különbségeket (az adófzetés elkerülésével is), felfelé nyomja a bérleti árakat és monofunkcionális területek kialakulásához vezet. Athénban óriási viták vannak arról, hogy a pozitív vagy a negatív hatások az erősebbek. Az azonban egyértelmű, hogy az Airbnb ugyanazt a lakásállományt célozza meg, amely potenciálisan a rászorulók céljait is szolgálhatná, közösségi támogatások esetén. Az önkormányzatnak egyre nehezebb bérbe adható lakásokat találnia, mert a lakástulajdonosoknak jobban megéri az Airbnb-n keresztül kiadni a lakásaikat. A lisszaboni helyzet is hasonló: az Airbnb feltornázta a lakásárakat és hozzájárult a dzsentrifkációhoz, anélkül, hogy megfzethető lakásokkal vagy más módon szolgálta volna a helyi lakosság érdekeit. Példa erre Lisszabon központi fekvésű Alfama negyede, amely korábban kissé leromlott és kevésbé biztonságos történelmi városrész volt. Mára eltűnt az eredeti lakosság: a városrész teljesen átalakult, megújult, de kizárólag a turisták számára. Lisszabon városvezetése tisztában van azzal, hogy súlyos a lakásprobléma, a helyi fzetések nem fedezik a lakbéreket. Legújabban a város külön adót vezetett be a turisztikai platformokra, mint az Airbnb és a Booking.com, valamint a globális ingatlanpiaci befektetőkre, és a bevételekből remél újabb forrásokhoz jutni, amelyeket a szociális lakásszektorra költhet. A város vezetői azonban tisztában vannak azzal, hogy az új eszközökkel csak akkor lehet számottevő eredményeket elérni, ha erős kooperáció alakul ki az európai városok között, és az EU is egyetért az ingatlan platformok szabályozásának szükségességével. Lepusztult és üresen álló épület Athén dzsentrifkálódó Kerameikos-Metaxourgeio negyedében – egyike a potenciális Airbnb ingatlanoknak, 2018 Nemzetközi megállapodás szükséges arról, hogy a lakáspolitika elsősorban szociális kérdés A 10 évvel ezelőtti helyzethez képest némi változás tapasztalható abban, ahogy az Európai Unió kezeli a lakhatást. Az EU kormányzati eszközei (többek között az Európai Szemeszter, Makroökonómiai feltételek, Reform Támogatási Eszköz, Jogállamisági feltételek) a lakhatást ma már nem kizárólag csak verseny-politikai perspektívából tekintik. Az alapvető emberi jogokon alapuló megközelítés is kezd teret nyerni és van esély arra, hogy a 2020 utáni Kohéziós Politika részévé váljon. Ugyanakkor az is világos, hogy a lakásügy kezelésének neoliberális orientációja még mindig nagyon erős. Megfgyelők szerint folyamatban vannak a tárgyalások a megosztáson alapuló gazdaság lobbistái (pl. Airbnb, UBER) és a Bizottság különböző szervei között a verseny és a szabadpiac értelmezése tárgyában. E tárgyalások kimenetele még nem ismert, félő azonban, hogy a Bizottság egyoldalúan a megosztáson alapuló gazdaság érdekeit fogja támogatni a nemzeti és helyi kormányzatok azon törekvéseivel szemben, hogy ezeket a platformokat a megfzethető lakásszektor védelme érdekében korlátozni lehessen. Ha ez bekövetkezik, a Bizottság a szabad verseny korlátozásának minősítheti és visszavonathatja Barcelona, Amszterdam, Párizs, Lisszabon és más városok Airbnb-t korlátozó rendelkezéseit. A lakhatás azon kérdések egyike, ahol a verseny és a szolidaritás elvei közötti harc a legélesebb. Lisszabon Alfama negyede, még az Airbnb hatás beindulása előtt, 2015 Nem látszik könnyűnek elérni a nemzetközi befektetők tevékenységének társadalmi szempontok által indokolt korlátozását. A lakásszektor fnancializációját ráadásul úgy kellene korlátozni, hogy a piaci szereplők továbbra is érdekeltek maradjanak a szociális, megfzethető lakásszektorok nem spekulatív alapokon történő fnanszírozásában. Epilógus Ebben a cikkben szándékosan nem esett szó Budapestről, ahol pedig a jelzett tendenciák mind érvényesülnek, és pl. a lakásárak emelkedése még nemzetközi összehasonlításban is kirívóan magas (a 2013-as mélyponthoz képest átlagosan 70 százalékos emelkedést mutat). A lakások fnancializációja tehát teljesen érvényesül, az ennek korlátozására irányuló közösségi szándékoknak azonban a nyomait sem lehet fellelni. Mindezek okaira egy külön írásban kellene kitérni. Budapest Belvárosában, mint a képen látható Madách úti részen is, egyes lakóházakban már többségbe kerültek az Airbnb keretében való lakáskiadásra specializálódott tulajdonosok, 2019

keresek a lapomban – valami szép régi karácsonyi írást. Zárókőnek a boltív közepére. Most, hogy tizenhat esztendő után (s éppen decemberben) elköszönök főszerkesztői hivatalomtól. Meglepő konklúzióval zárult a szemle. Napnál világosabbá vált számomra, hogy az, amit erről a folyóiratról hittem és képzeltem, egy darabokra szaggatott, legkevésbé sem homogén történet el-elbotló realitása. Hullámvasút Negyvenöt és negyvenhét között a szerkesztés nem csak hogy tudomást vett arról, milyen hagyományokhoz kapcsolódik a mindenkori decemberi szám: kifejezetten köszöntötte a legnépszerűbb keresztény ünnepet. Újraindulása, 1966 után pedig először majd csak 1980-ban – ez már Vargha Balázs főszerkesztői működésének második évfolyama – óvakodik vissza a téma, akkor is felette tapintatosan. Szeretett mesterem felvállalja, hogy közread (a hátsó borítóval súlyosbítva), egy művészettörténetnek álcázott írást a jánosházi Szent Miklós főoltárról. Ennyi. Némethy Károly El tudom képzelni, nem vették jó néven tőle. Két év megint kimarad mostantól. A karácsonyt senkinek, se a technikai kiadónak (Lapkiadó Vállalat), se a ténylegesnek (Budapest Főváros Tanácsa) nem kell megünnepelni. Majd csak 1983-ban jelenik meg újra, távoli utalásként a motívum: a megkoronázott Mária képe, a Szervita téri Török-bankház oromzati mozaikja a belső borító fotóján. Azt követően viszont, hogy Szabó János a pozíciójából kibillentett Varghától átveszi a lapot (1985-től 1988-ig, a kiadás felszámolásáig), egyetlen decemberi számból sem marad ki a megszentelt téma. A bűnbánatot színlelő párt aligha is engedhetné meg magának! Így aztán nem igen volt más választásom, mint hogy a BUDAPEST első évfolyamának első számából iktassam ide a lap történetének első karácsonyi írását. Megjelenésének hetvenötödik évfordulóján. Az első, két év plusz negyedéves alapító kísérlet számai más egyházi ünnepekről sem feledkeznek meg, még a halottak napja se marad ki a sorból. Egyebekben pedig a BUDAPEST tartalmát a kultúrhistóriai, művészettörténeti, irodalmi, várostörténeti írások uralják. Két nagyszerű s hozzáértő férfiú bábáskodása mellett. A főszerkesztő Némethy Károly, a szerkesztő Lestyán Sándor. Utóbbiról volt szerencsém könyvet írni (Az ismeretlen Lestyán. Budapest Könyvek, Budapesti Városvédő Egyesület, 2009), de Némethyről, ahogy én, más sem emlékezett még meg úgy, ahogy életműve s személyisége megérdemelte volna. Némethy: hivatalnok. Művelt úriember. Egyetlen várostörténeti munkája a Pest-budai árvíz című, a nagy pesti Duna-áradat századik évfordulóján szerkesztésében megjelent oknyomozó tanulmánykötet. Művészet- s irodalomkedvelő és segítő, liberális gondolkozású tanácsnoka volt Budapestnek karrierje utolsó évtizedeiben, különösen a harmincas években. A negyvenes években portfoliója kiegészült a városgazdasági és idegenforgalmi profillal, annak az osztálynak a vezetőjeként, amelynek működése centrumában – s nevében – a közművelődés áll. 1945-ben Csorba János, a németektől megszabadított Budapest első polgármestere – makói kisgazdapárti politikus – őt bízta meg azzal, hogy Észak-Buda ideiglenes hivatalát vezesse, tegye meg az első lépéseket az élet elemi feltételeinek megteremtésében. Ebben a feladatkörében is derekasan helytáll. 1948 januárjában ötvenhét évesen – az összes többi tanácsnokkal együtt – kényszernyugdíjazzák. Sorsának kutatása vállalkozóért kiált. Meg is hallottam. 1954-ben halt meg. A negyvennyolcas rákosista hatalomátvétel évétől többé nem jelenhetett meg a BUDAPEST. Addigi tartalma elítélendően polgárinak bizonyult a munkás- és pártkáderek közgyűlésének ítélőszéke előtt. Hosszú szünet következett, 1966 októberéig tartott, amikor megint egy művelt, az irodalom, a művészetek iránt érdeklődő, ugyancsak írástudó, de az eszméhez haláláig hű íróember, Mesterházi Lajos (természetesen a legmagasabb pártfórumok, sőt Kádár baráti jóváhagyásával) ismét útjára indíthatta a város folyóiratát. Előbb az ötvenhatos (!) Fekete Gyulára bízva a szerkesztés gyalogmunkáját (Mesterházi kikezdhetetlen tekintélye halála pillanatáig óvta-védte azokat, akiket méltónak talált arra, hogy velük dolgozzon), majd – kiderült, nem találja meg egymással a hangot ez a két, műveltségben is más-más szerepkört képviselő ember – felkérte Katona Évát, az ÉS legendás riportrovat-vezetőjét, vegye át Fekete munkakörét. Akkortól súlyosan érvényesül, hogy mivel is kell megmutatnia magát lapról-lapra a szocializmust építő Budapestnek. Győzelmi jelentések, protokoll-interjúk, kerekre csiszolt riportok uralják a lap tartalmát, pártos irodalommal, visszaemlékezésekkel tarkítva. Katona Éva különös sorsú, ellentmondásos szereplője az aktív sajtókarrierje 1950-ben kezdődő és 1976-ban, nyugdíjba vonulásával véget érő korszaknak. Munkáskáderként lett a Szabad Ifjúság főszerkesztője. 1957-ben a politika konszolidációs szándékának jegyében megszületett Élet és Irodalom riportrovatának szerkesztésére kérte fel a kétheti lap első főszerkesztője, a megbízható Mesterházi Lajos. Az asszony kemény beszédű s -kezű, a Kádár-rendszerhez hű, de munkájában a szakma hivatásának szellemiségét követő szerkesztőként működött – állítja róla Sebők Magda, aki a BUDAPEST stábjának tagja volt már ezekben az években is, ahogy később, Vargha Balázs korszakában ugyancsak. Váncsa a „riportrovat múlhatatlan érdemű császárnőjének” nevezi Katona Évát a litera.hu net-felületén publikált naplóbejegyzésében (2012. április 1.). S azt hiszem így tartja számon az ÉS-fan közönség is. Mert a lap utolsó, tizenhatodik oldalának riportsorozata a magyar újságírás nagyértékű vonulatává nemesedett a hosszú évek alatt, s ezt soha senki nem vonta kétségbe. Örök emlékezet? EX LIBRIS FRANCISCI JOHANNIS PÁL. Kevéssel szemmagasság felett sorakozik a polcomon az eddig megjelent BUDAPEST évfolyamok tizenkilenc egységes kivitelű kötete. Az 1945 és 1982 közöttiek. Keménytáblás fedlapjuk verzóján az elegáns kivitelű, cseppet sem hivalkodó, a tényekre szorítkozó ex-librisszel: a kötet Pál Ferenc János könyve. A nyolcvanas évek közepén vásároltam meg ezt a sorozatot Borda Lajos (akkor még) Balzac utcai antikváriumában. Felhívtam zebegényi vezetékes számukat, ott működik most a jeles üzlet, és egyáltalán nem lepett meg, hogy tudták, ki volt ez a három keresztnevű férfiú. Szemben lakott a boltjukkal, törzsvásárlójukként bízta rájuk teljes gyűjteményét, úgy érezte, eljött az ideje, hogy abbahagyja életművét: kincsestára gyarapítását. – Pacinak becézték a barátai, mérnökemberként dolgozott – létesítményi főmérnökként – a főváros valamelyik nagyvállalatánál. A kartonja szerint – minden vevőnkről-eladónkról vezetünk ilyen nyilvántartást – 1903-ban született Somlóvásárhelyen. Pesten, az Eötvös Gimnáziumban – akkor főreáltanoda – érettségizett, és magyartanára, Király György hatására már fiatal emberként megszállottan vadászott a könyvritkaságokra. Kisokosnak emlegetett noteszében feljegyezte, mi az, amire vágyik, és addig járt utána, míg utol nem érte, meg nem szerezte. Sikereiről szívesen mesélt bárkinek, erre aztán olykor rá is fizetett. Nem volt nála éppen pénz, amikor egyszer, ebédidőben, rábukkant a Toldi első kiadására. Nem volt nála elég pénz, félretetette. Kollégája beelőzte. Rá hivatkozott – Jánosra, „hivatalosan” ezt a keresztnevét használta – és megvásárolta magának. Máskor azzal a hírrel jött be hozzánk, teljesen kétségbe esve, hogy elvesztette a kisokost. Mi lesz vele! Úristen! Egy üzletben felejette ott a pulton. Visszakapta, természetesen. Óvatos, csendes, visszahúzódó, család nélkül élő, gyorsan öregedő embernek ismertük, aki a legkevésbé sem volt elragadtatva a szocializmust építő politikától, de ezt igyekezett titokban tartani. Járatta a Népszabadságot, s közben minden nap elsétált egy távoli standra, hogy megvegye a Magyar Nemzetet. Úgy tervezte, gyönyörű könyvtárát Veszprém városára hagyja majd, azzal a feltétellel, hogy a gyűjtemény külön egységet képez majd a városi bibliotékában. Kérése teljesítését nem tudták garantálni. Akkor fordult hozzánk, értékesítsük az állományt. 1984-től hat katalógust adtunk ki, meghirdetve a szembe-szomszéd kincsestárának tételeit. Az utolsót 1989-ben, halála évében. Az 1920-ban az Eötvösben érettségizett Pál János 1984-ben alapítványban kívánta megörökíteni szeretett magyartanára emlékét. 125.000 forintból kérte jutalmazni minden évben tízezer forinttal a legjobb magyarost. Jócskán elkésett gesztusával az alapító. 1967-ben én lettem volna az, akit az Eötvös évzáróján megünnepelhetett volna e tárgybani érdemeiért az iskola. Moss László igazgató úr utánanézett, mi a helyzet a Király György alapítvánnyal. A pénz sok éve elfogyott, s a hajdani tanár úr nevének elhangzása nélkül ugyan, de egy ideje a legjobb magyarosnak ma is kihirdetik megszolgált rangját az évzárón. Király György, a magyartanár Az alapító szándéka, hogy Király neve, legalább gimnáziuma közössége körében fennmaradjon, éppúgy meghiúsult, ahogy Veszprémnek szánt gesztusa. Azt hiszem, ezzel halt meg, múlt el a világból végleg Franciscus Johannes Pál emlékezete. Ahogy egyébként Király Györgyé is, holott rászolgálna tiszteletünkre. Irodalomtörténész, műfordító, esztéta, kritikus, publicista, a Kner-Klasszikusok és a Monumenta Literarum sorozatok szerkesztője volt. A hetvenöt éves Eötvös József Reáliskola évkönyve (1930-ban) az érintettség érzelmeitől áthatva tárgyalja tragikus életútját. Fiatalon, harmincöt évesen, a testét-lelkét éveken át pusztító tüdőbajban halt meg 1922-ben. S úgy, hogy elküldték a főreálból, 1920-ban megfosztották az állásától. Mert óvatlanul elfogadta, hogy a Tanácsköztársaság országlása idején nevezzék ki egyetemi tanárnak. Amit előbb is megtehettek volna, s persze később is. Ahhoz, hogy éppen a kommün habilitálta, neki s ténykedésének a világon semmi köze nem volt. A Róheim-villa Lapomat 1968-tól 1976-ig jegyzi a Mesterházi–Katona páros. Mesterházi 1979 tavaszán halt meg, 1978-tól Vargha Balázs lesz a helyettes-főszerkesztő (aki író-költő-Budapest sorozatának első darabját még 1967 decemberében publikálta e lap hasábjain). Az igazi riportok, a hétköznapi élet és sorsok, a várostörténet, egyáltalán, a kultúrhistória, a művészetek (igaz, főleg az irodalom, a spektrum szűkebb, mint Némethy–Lestyán idején) uralják a tartalmat 1978-tól. Helyet engedve természetesen a kötelezőnek is. Alig néhány hete vette át Bácskai Lászlótól – a Lapkiadó Katona után kirendelte ideiglenes szerkesztőtől – Balázs a már haldokló Mesterházi után a BUDAPEST teljes jogú szerkesztésének minden részletre kiterjedő feladatkörét, amikor, összeszedve született bátorságomat, 1978 decemberében – negyvenegy esztendeje – először léptem be az irodájába. Az ötlettel. Belekezdenék ideképzelt sorozatomba, az Elfelejtett épületek rovatcím alatt mesélném el házak-emberek történeteit. Beck Ö. Fülöp alkotása (Dal a szenvedésről), felirata Királyra utal: Bátor szellem, igaz szív Addig csak annyira érdekelt a főváros meg a múltja, mint sok minden más. A felfedezés pillanata egy karácsony előtti beszélgetés néhány órája, amit édesapám s egy közeli barátja társaságában töltöttem, Budán, szüleim Magyari utcai lakásának könyvtárszobájában. (Értsd: apámnak voltak könyvespolcai és könyvszekrényei – köztük egy Lingl egyébként, ami haláluk után most az én saját nemzésű köteteimet gyűjti üveg mögötti polcaira.) Rákérdezett az idős úr, hol is lakom tulajdonképpen, ha nem itt, nem anyáméknál. Elmondtam, Zuglóban, az Amerikai úton. – Akkor biztosan ismered a Róheim-villát, ahol Tisza Istvánt tizennyolcban lelőtték. – Soha nem jártam ott. Még csak nem is hallottam a dologról. Az épületet a Magyar Corvin-lánc Testület kapta meg – és pénz is a felújításához. Megkezdődött a rekonstrunkció tervezése Mányi István stúdiójában. Azon melegében elsétáltam a kastélynyi villához. Akkor éppen a mozgáskorlátozott gyermekek kollégiuma lakta le ezt az 1899-ben a Hermina út 35. (ma: 45.) szám alatti épületet, amely régóta keresi a helyét a jövőben, de jelene továbbra is kérdéses. Bár felcsillant talán mégis, néhány hónapja csak a remény. Hogy évtizedes üres árvaság után (mostanra a tető is beszakadt egy érzékeny területen, az épület általános állapota katasztrofális) sorsa jobbra fordul. 1979. februárjában publikáltam ezt az első város- s embertörténeti írásomat a lapomban, amit aztán, ennek a sorozatnak a részeként még tizenkettő követett. Írásaimban ugyanúgy, ahogy mostanáig, házak és emberek sorsát kutattam. A magántörténelmet, hogy újra és újra megmutassam: csak a köztörténelem hitelesített mozaikkockái alkalmasak arra, hogy kirakják a képet múltunkról, jelenünkről – és jövőnkről. Négy évtizedből az utolsó tizenhatban ugyanezt tettem, a magam uraként, a BUDAPEST lapjain. S mostantól folytatom, ugyanitt, s még meg nem született könyveimben, amíg képes leszek gondolataimban s gondolataimmal elnavigálni a mindenkori célig. E tekintetben és ebben a pillanatban biztatóak a kilátásaim.

Yves Montand a halott levelekről énekel. Les Feuillesmortes. J. Prévert versére komponálta J. Cosma. A bakelitetaz ODEON préselte. Kozma József küldte (vagy hozta? a háború után megfordult néhányszor Pesten) nála néhány évvel idősebb nagynénjének, Austerlitz Juliannának. Az egyetlen közeli magyarországi rokonának. Juci hagyatékának üzenetét három írásban is taglaltam már a most elhagyott esztendőben. (BUDAPEST 2018/2., /4., /8. szám) Ő maga eddig nem volt főszereplő. Ez a történet most róla, a családjáról, a felmenőiről mesél. Beszámolt a tragikus esetről 1928. február 4-én az Esti Kurir s a Kis Ujság is. A budai Vigadó kávéházban – írják – ma reggel, miközben az újságot olvasta asztalánál, lebukott a székéről egy öregúr. Azonnal a Pajor Szanatóriumba szállították, de anélkül, hogy visszanyerte volna az eszméletét, meghalt. Az orvosok szívszélhűdést diagnosztizáltak. A halott Austerlitz Jakab. Üzlete és lakása a néhány saroknyira lévő Fő utca 50. szám alatti épület. Keskeny homlokzatú, háromablakos, egyemeletes házacska. Özvegy Austerlitz Jakabné (uráról nem maradt ránk fénykép) Kalap- és sipkakereskedő volt a hirtelen halálakor hetvenhét éves vízivárosi polgár. Üzletét 1876-ban jegyezték be, boltja akkor még a közeli Fazekas utcában szolgálta ki az urakat: kizárólag férfiaknak kínálta áruját. 1883-ban vette át édesapjától, Henriktől annak Bomba tér 4. szám alatti sipkakereskedését, nyilván hogy közelebb kerüljön a vásártér forgalmához. (Ez a ma is álló híres-nevezetes Hikisch-ház). Jól számított. A század utolsó évtizedére összegyűlt annyi a sűrű krajcárokból, hogy 1894-ben végre saját házat vásárolhatott, ugyancsak itt, a közelben. Akkor vette meg a Fő utca 50. szám alatti ingatlant 25 ezer forintért Kirschmann Jakab nyomdatulajdonostól. Austerlitz Zelma A földszinten üzlet, raktár, az emeleten két szoba, konyha, előszoba, hálófülke. Összesen kétszer 120 négyzetméter (a bemutatott tervlap forrása Budapest Főváros Levéltára). Amikor Austerlitz Jakab s felesége, Naschitz Minna (Hermina) tulajdonosként beköltözhettek, a leányuk, Zelma már tizenegy éves volt (1885-ben született). Fiuk, Henrik 1891-ben szintén még a Bomba téren látta meg a napvilágot. Zelmát (1904-től Kozma Bernátné, a zeneszerző Kozma József édesanyja) innen gyűjtötték be a pesti gettóba. Innen vonult be sokkal korábban öccse, Henrik 23 évesen frontszolgálatra, a 23. gyalogezred hadapródjaként. 1914 decemberében megsebesült, a zombori katonai kórházban halt bele sérüléseibe. Julianna (Juliska, Júlia, Juci), Austerlitzék harmadik gyermeke 1897-ben már a Fő utcai házban született, s 1905-ben ugyanitt a Hulló falevelek dallamának szerzője. Édesapjuk hirtelen halála után fele-fele részben a két leánya örökölte az ingatlant. Akkorra már mindketten családosok. Zelma és Kozma Bernát fiai: József és Ákos (1911–1944). Juci és Roth Frigyes egyetlen gyermeke István (1917–1942). Gyors, szép, gép „1940-ben a faji korlátozások miatt kénytelen voltam iskolámat bezárni. Az ostrom alatt (…) teljesen elpusztult, annyira, hogy a felszabadulás után (…) ujból nem nyithattam meg” – írja 1950 augusztusában Kozma Bernát abban az igazolásban, amelyben tanúsítja, hogy állást kereső sógornője Juci, 1916 és 1940 között heti tizenhat órában gyorsírást tanított az intézetében. Kozma 1898-ban váltott nevet. KohnBaruchnak született 1872-ben, Kohn József sapkakészítő és kalapkereskedő fiaként Budán. Közelebbről Újlakon, az országút 446. szám alatti házban. 1875-ben a család és az üzlet közelebb költözött a szakmabeli kolléga, Austerlitz Jakab Bomba téri boltjához. A Medve utcában volt akkortól az otthonuk, egészen a millennium évköréig, amikortól a kereskedés a Kacsa utca 12-ben működött, s amikorra József és Schwarz Terézia családja hatgyermekesre bővült. Kozma Bernát fiatalemberként kötelezte el magát a gyors- és gépírásnak. Jeles érettségivel helyezkedett el irodistának a Budapesti Közúti Vaspálya Társasághoz, a millennium évkörétől a Budapesti Gyorsíró munkatársa, miközben óraadóként tanítja hivatásává nemesedő tudományát. Austerlitz Julianna 1905-ben nyitotta meg saját oktatási intézményét a Fő utca 50. mögötti Iskola utca 27. számú, abban az évben megvásárolt házban. A cégért az idő során többször is változtatja, ambíciója aktuális irányultsága szerint (Kereskedelmi Szaktanfolyam és Nyelviskola, Kozma-féle bank- és kereskedelmi tanfolyam és vele kapcsolatos gyorsíró és gépíró iskola: „kitűnő tanításért aranyéremmel kitüntetve”), végül, az első világháború éveitől: Gyorsíró-, gépíró- és első magyar gyorsgépíró iskola lesz a hivatalos neve. Austerlitz Zelma is társa a munkában, tanít az ura tanfolyamain, 1906-ban ő adja ki a Gyorsírónők naptárát, az 1935-ben megalakult Magyar Gyorsírónők Országos Egyesülete (egyik) alelnökének választja, tevékenyen részt vesz a szakma minden társas eseményén, ahogy persze az ura, Bernát is. Akit 1911-ben a Gyakorló Gyorsírók Társasága megválaszt pénztárosának. Élénk társadalmi életet élnek mind a ketten. Kozma a Budai szegény gyermekeket felruházó egyesületnek évekig elnöke, Zelma a Budai Nők Körének pénztárosa a húszas években – majd 1939-ben mind a ketten, sőt akkor huszonnyolc éves Ákos fiuk (a már Párizsban élő Kozma József öccse) is bevállalja a képviselőjelöltséget a Polgári Szabadság Párt színeiben. Henrik a fronton (hátul, balra) Az Austerlitz Julianna megőrizte papírokból nem derül ki, hogyan élte túl a vészkorszakot Kozma Bernát, a magyar gyorsírás történetének fontos szereplője. Felesége ötvennyolc évesen vastagbélgyulladásban halt meg a gettóban, a Wesselényi utca 44. szám alatti izraelita polgári leányiskola tantermében, ahol ezekben a szörnyű hónapokban a nem hivatalos orvosi ellátást szervezték meg orvos sorstársai. Ákos magánirodai alkalmazott. Kereskedelmi iskolai érettségi, gyors- és gépírás a képzettsége. 1944–45 telén a nyilasok belelőtték a Dunába. Régeniné Gizi Juci második férjének, Nyárády Józsefnek volt kollégája. Közeli rokona éppúgy Mohácson, a szociális otthonban várta a halált, mint az egyre betegebb Kozma Bernát. 1959 márciusában küld utoljára levelet, beszámolót az állapotáról: „Most jöttem haza Kozma bácsitól! Istenem mit is írjak? Bőgve jöttem haza. Olyan kedélyes volt még mikor Józsi itt volt, és most egy roncs. (…) Jucikám a Jó Isten szerette, hogy még az utolsó idejében találkozhatott az ő szeretett Józsikájával (…) Barta telefonált hogy kellene Józsit értesíteni. De ezt ugye nem kell mégsem? Hisz Józsi ugysem jöhetne vissza, és minek zavarjuk meg úgy is izgalmas életét.” Április negyedikén Austerlitz Julianna sógora meghalt: „Koporso elindult szentegyletnek Sip utca cimezve, csuetoertoekoen kora deleloett ér jozsefvarosipalyudvarrakerueleti tiszti orvos ertesitendoe, level megy”. Kozma Bernát családjával, iskolája kapujában Juci fizette ki a borsos, 2721.20 forintos számlát a temetkezési vállalkozónak. Intézkedett, hogy felesége, Zelma mellé temessék – akkor már állt a fejkő, Kozma József édesanyja s testvéröccse, Ákos nevével. 1959-ben rávésték a Bernátét is. S azzal, hogy Austerlitz Julianna végakaratának megfelelően mostanra ott olvasható a síremléken a külön tábla is, kottával, megemlékezve a Hulló falevelek szerzőjéről: posztumusz, s csak a neveket tekintve, újra együtt a család. Megkurtított emancipáció Juci élénk bakfiséletet él szülővárosában, Budán. Szép, egészséges, fiatal. Körüludvarolják a tánciskolai ifjak. Köztük Körmendi Feri, a hajdan híres Budapesti kaland elfelejtett szerzője (BUDAPEST 2018/4.), meg Nagy Laci, a későbbi Moholy-Nagy László (BUDAPEST 2018/8.) A kisasszony zenét hallgat, színházba jár, s közben szakképesítést szerez sógora, Kozma Bernát gyors- és gépíróiskolájában. Átjárhat hozzájuk a közös, egybenyitott udvaron át: Zelmáék 1906-ban vásárolták meg Ujlaky Soma nyugalmazott királyi folyammérnöktől a Fő utcai Austerlitz-ház háta mögött álló ötszobás, kétkonyhás nagyobbacska épületet 28 ezer koronáért. (Iskola utca 27. – a háború után ezt is, ahogy a Fő utcait, lebontották.) Frigyes, Juciés a fiuk: Pisti Tizenhét éves, amikor a még ugyancsak bakfis korú Klein Lili és Szenes Andor (szintén gimnazista) felkérik, hogy játsszon jótékonysági kabaréelőadásukon. A főpróbára Lili kisasszonyék lakására, a Margit körút 1. számú házba hívják meg 1915. november 2-án. Ebben a hídra néző hatalmas saroképületben él dr. Klein Sándor, az Üllői úti Sebészeti klinika főorvosa és családja. Januárban is rendeztek már egy másik műsort ők ketten, azt a Légrády-hadikórház javára. Azon a konferanszié szerepét Nagy László (a moholi) vállalta. Ezt most a vak katonák megsegítésére szervezik. Juci valószínűleg zongorán kísérte mindkét produkciót. Harmadik jeles udvarlója, Szenes Andor szép pályát fut be majd a színházi-operett-kabarettista világban. (Életművét fia, Szenes Iván folytatta – máig érvényes sikerrel.) Nem kétséges, hogy Kozma Józsit a színpad szeretetére Juci nagynénje nevelte, a zenéére meg a nagymamája, a Liszt-tanítvány Naschitz Hermina. Roth István, a cserkész Juci irodistaként kezd dolgozni a bécsi Creditanstalt-Bankverein Magyarországi Fióktelepének (Nádor utca 4.) irodájában. Ahol akkor már majd’ egy évtizede Roth Frigyes cégvezető a devizaosztály főnöke. Még azon a nyáron feleségül kéri az alig tizenkilenc éves kisasszonyt. Filmszcenárió a javából! Hát még ha hozzáírnánk, milyen mélyről érkezett a pénzügyi elit világába az Austerlitz-lány férjeura! Nagyapja, Lajos, Pápán volt foltozószabó. Apja, Ignác, aki Odesszában született, szatócs lett Pesten. Édesanyja, Fischer Ottilia, Fischer Adolf pesti szabómester leánya. Elsőszülöttjük volt – 1885-ben – Frigyes, a majdani bankár. Egyik öccse, Géza, 1915-ben Galiciában katonaként halt hősi halált. Másik öccsét, Lajost (gazdatiszt volt a Hatvany-Deutsch család birtokán), 1945-ben hurcolták el „megsemmisíteni”. 1937-ben Pistiés Ákos meglátogatták Párizsban Józsit Bizonnyal nem tévedek, ha arra gondolok, Frigyes az emancipációs törvény létráján juthatott fel értékes hivataláig, s teremthetett magának nagypolgári egzisztenciát. Amiről meg az jut eszembe, hogy ez az ország zsidóságát egyenjogúsító jogszabály s társadalmilag pozitív változásokat indukáló korszak ugyancsak rövidre sikerült Magyarország s Budapest történetében. Alig fél évszázadnyi. A cégvezető úr is ötvenegynéhány éves korában kénytelen nyugdíjba vonulni, noha bankja szerint egész karrierje során a Creditanstalt„megbízható, lelkiismeretes” munkatársaként szolgált. Juci, aki 1945-ben adott megbízást munkaszolgálatra vezényelt férjének felkutatására, így értesült életének utolsó felvonásáról: „Tisztelt Asszonyom! … sajnálattal értesitem, hogy tragikus körülmények között elhunyt férje elhalálozási körülményeiről bővebb adatok nem állnak rendelkezésünkre. A németek annyira elzárkóztak ezekben a dolgokban, hogy az adatokat is csak lopva szerezte be a városi tisztiorvos a munkaszolgálatos orvosoktól. (…) Csupán annyit tudunk hogy 1944. XII. 5-én vérhasban elhunyt.” Kőszegen, a téglagyárban. Austerlitz Julianna és Roth fiát, Istvánt, aki a Kereskedelmi Akadémia (és a kalapostanonc-iskola) elvégzése után hivatalnokként dolgozott, 1942-ben munkaszolgálatra vezénylik. Utolsó üzenete 1942. szeptember harmadikán kelt: „Drága jó szüleim, előreláthatólag a hideg beállta utánig maradunk, ezért küldjetek szeptember 30-ig IV. Pótszázad Mohács címre a köv. ruhadarabokat, ugy hogy mindegyikben a teljes nevem be legyen írva: téli kabát, nadrág, 2-3 pár sízokni, meleg kötött kesztyű, sawl, fülvédő, térdmelegítő. Ennivaló nem küldhető. Egyébként hála Istennek jól vagyunk. Semmi ok az aggodalomra. Írjatok, mert nem tudok semmit hazulról. Mindenkit csókolok.” Édesanyja a háború után tudta meg, hogy Pisti százada október hatodikán érkezett meg a Voronyezs közeli Repjevka nevű faluhoz – a Don-kanyarban –, ahol egészségügyi szolgálatra osztották be. November 27-én hat társával együtt betegeket szállított a hadműveleti területen, az oroszok bekerítették őket. Fogságba estek. Mint eltűnt személyt tartja nyilván a kutatásainak summáját közlő Nemzetközi Vöröskereszt. Soha nem került elő. Roth Frigyes levele munkaszolgálatos fiának sógora reklámlapján Roth Frigyesnét leendő második férjének, Nyárády Józsefnek ludovikás rokona csempészi ki a gettóból. Az asszony hónapokig bujkál majdani ura Lövőház utcai lakásának mosókonyhájában. Negyvenöt április 23-án katolikussá keresztelik, negyvenhat május 3-án – felszerelve egy hamis anyakönyvi kivonattal – a belügyminisztérium engedélyével leánynevét Ányos Juliannára változtatja. Ugyanazon év május 14-én kapja kézhez az orvosi bizonyítványt a diagnózissal: „ez idő szerint terhességi tünetei nincsenek”. Vajon milyen megfontolásból szólíthatta fel erre a szégyenterhes próbára – nem kérdés, csak a „vőlegénye” tehette, aki május 28-án majd oltár elé vezeti özvegy Roth Frigyesnét –, ezt a minden tekintetben megalázott-meggyalázott asszonyt? Hamis a mérleg „Öngyilkosság a haldokló előtt. Balázsfalva községben Gans József vaskereskedő felesége elpusztitotta magát. Férjét rendkivül szerette az asszony és az késztette végzetes tettére, hogy hosszabb idő óta beteg uráról megtudta a lesujtó orvosi véleményt, hogy menthetetlen. A minap bement beteg ura mellé, borotvával átvágta gégéjét s néhány perc alatt elvérzett.” (Népszava 1906. aug. 12.) A Budapesti Hírlapból azt is megtudhatjuk, az asszony hosszabb ideje készült a szörnyű öngyilkosságra, „hogy a halálban az urát megelőzze. Környezete folyton éber figyelemmel kisérte, hiába.” Hat árva gyermekük maradt árván. A legidősebb József Sámuel. Tizenhat éves gimnazista. Nyárády (=Gans =Nyárádi) József Vagyontalanok. Édesanyjuknak, az öngyilkosságba menekülő Lutsch Karolinának testvérnénje, Helén vállalta a gyám szerepét. Férjét Nyárádi Károlynak hívják: 1895-től Maros-Torda megye törvényhatósági bizottságának tagja, a megye, majd 1901-től Szászrégen főszolgabírója. 1907-ben maga kéri nyugdíjazását, hogy a hivatalvesztést elkerülje: ugyanis 1906-ban, a sok közjogi galibát okozó alkotmányos válság történelmi esztendejében részt vett a királyi biztos elleni tüntetésen Marostordán. (Ifjabb) Gans József főszolgabíró nagybátyjának támogatásával végezte el a középiskolát, aztán a felsőkereskedelmi iskolát, s kezdte meg magyar-német szakon tanulmányait a pesti tudományegyetemen. Amelyeket két évre megszakított a háború. Az orosz-lengyel harctéren harcolva (kisezüst vitézségi érem) 1915 augusztusában súlyosan megsebesült. Jobb lábát amputálták. 1916 végétől – egy jóakarója közbenjárására – óraadó tanárként helyezkedhetett el a Kereskedelmi Akadémián. Egy ideig a Creditanstaltnál kollégája volt Roth Frigyesnek. Így ismerte meg Juliannát. A műegyetem közgazdaságtudományi karán szerzett doktori címet. Minden továbbit is leír 1952-ben fogalmazott életrajzában, rámenősen hangolva mondatait a kor igényeire, s elárulva néhány további részletet saját maga és felesége életének fordulatairól. De gyámszüleit meg sem említi, holott a derék Károly bácsi nem csak hogy támogatta, de a nevét is neki köszönheti: 1927-ben, az akkor már Budán, a Lánchíd-palotában élő, Erdélyből menekült egykori főszolgabíró a fiatalembert még élő felnőtt testvéreivel együtt jogilag is örökbe fogadja, a nevére veszi. (Igaz, Nyárády József csak 1940-ig Nyárádi – akkor szerzi meg az ipszilont, nyilvánvalóan nem a munkásosztálynak elkötelezett egyetemi tanárként. Aki azonban határozottan fejlődőképes: „Az 1950-es év jó részét (…) ideológiai tanulmányokra szenteltem (…) behatóan foglalkoztam a dialektikus és történelmi materializmussal (…) azért is, mert tanulmányom készül a számvitel és a dialektika a címe. E tanulmány után pedig teljesen dialektikus felépítésben meg szeretnék írni egy számviteli tankönyvet”. 1940-ben hívják meg a kolozsvári Tudományegyetem üzemgazdászati tanszékére rendes tanárnak, majd a budapesti műegyetem bank- és kereskedelemtechnikai, később számviteli tanszéke tanárának. 1948-ig dolgozhat, 1949-ben nyugdíjazzák. Pártmunkával foglalkozik, népnevelő agitátorként járja a lakásokat, elvégzi a középfokú káderképzőt – de hiába próbálkozik, hogy hites könyvvizsgálóként, számviteli munkakörben bárhol foglalkoztassák. És hiába hivatkozik ebben az ajánlkozásában felesége unokaöccsére Kozma Józsefre is, akinek pártos elkötelezettsége – ellentétben az övével – őszinte és tényszerű: „Párizsban él (…) részt vett a francia ellenállási mozgalomban, súlyosan meg is sebesült. A l’Humanité legutóbb is nagy cikkben méltatta…” Feleségéről is megemlékezik ajánlkozó írásában. Megviselte az asszonyt a gettó – tudatja –, munkaviszonyt nem mert vállalni, elkezdett a régi családi üzletben kalapokat árulni. Ez a kísérlet 1951-ig tartott. Közben „megtért” ő is: a maga tulajdonrészét „állami tulajdonbavételre felajánlotta”. Természetesen az ingatlan másik fele is – Kozma Józsefé volt – zökkenőmentesen elnyerte köztulajdon jellegét. Míg végül le nem bontották. Nyárády Józsefné, már mint Ányos Julianna Nyárádyné Ányos Jucinak sikerült adminisztratív munkakörben, kartonozóként elhelyezkednie az SZTK-ban. Fillérekből éltek az ötvenes-hatvanas években. A főkönyvek tanára 1968-ban halt meg. Juci icipici saját jogú nyugdíjából tengődött tovább. Meg a jogdíjakból. Ezekhez az összegekhez a Kozma művek magyar előadásai után díjat fizetők forintjaiból jutott hozzá, rendszertelenül. Nem volt semmi más dolga, mint hogy várja szeretett Józsijától a sűrűn érkező leveleket, meg hogy kivágja az újságokból a híres unokaöccsre vonatkozó híreket. Eltegye a színlapokat, meghívókat. Kivárva, míg végleg le nem zárul a budai Austerlitz-Kozma család története. Juci halálával, 1985-ben.

… én a strandot, ottan annyira szép és jó – van-e széles e hazában ötven felett, aki ne tudná folytatni ezt a bárgyú kis dalocskát? Mit is élveztünk rajta annyira? Ki tudja már. Nem léteztek különleges hidratáló, ki tudja, hány faktoros kencék, semmit nem tudtunk az UV-B sugarakról, legfeljebb bergamottos, narancsszínű napolaj kandikált ki a strandtáskákból, habzott a kőbányai, sült a lángos, főtt a virsli, javakorabeli férfiak vizes zsebkendővel a fejükön sakkoztak a medencében, kisfiúk labdáztak, nagymamák horgoltak az árnyékban csehszlovák pokrócokon. Eperfagyit lehetett kapni meg citromot, nem kézműves levendulást meg sóskaramellt. Vízen járó labda és sodrófolyosó Élménymedence, sodrófolyosó, óriáscsúszda, külön gyerekpancsoló, játszótér, wellness birodalom, fitneszterem, bio- és aroma­szauna sehol. Igaz, a belépődíj 10 forint, nem négy-ötezer. A kabinos mesterség még létezett, nem kapta meg csak úgy az ember a szekrénykulcsot a pénztárnál. Ismeretlen volt a családi belépőjegy, és a „túlfürdési letéti díjról” sem hallott senki. (Szép magyar kifejezés, nem?) A strandolás olcsó szórakozásnak számított, mindenki meg tudta fizetni. Ma erről szó sincs. Nyugdíjas már strandra egyébként se jár, legfeljebb reumaorvostól kunyerál OEP alapon bérletet fürdőbe. Egy kétgyerekes családnak egy hétvégi strandolás belépőkkel, étellel, itallal 16 ezer, nagyon szolidan számolva. De van, ahol a családi belépőjegy 16 ezer fölött van. Amikor egy gombóc fagylalt 300 forint, lehet, hogy még több lesz az esti végszámla… Akkor még nem beszéltünk parkolási díjról, benzinről. Igaz, inkább a tömegközlekedés dívott hajdanán, lévén, hogy az autó luxusnak számított. Az Aquaworldbe például 16190 a családi jegy, 6490 a felnőtt belépő. De ezért nem biztos, hogy kapunk napozóágyat. Nem garantált a „napozóágyak kizárólagos biztosítása” – olvasom a szokásos nyakatekert hivatali megfogalmazást a honlapon. Viszont ingyen buszjárat indul a Hősök teréről, és kínálnak 3 órás jegyet meg esti jegyet is, annak, aki mondjuk két és fél órát akar lubickolni – a többi az öltözés-vetkőzés idejét foglalja magában. A vízen járó labda meg a búvárszolgáltatás külön fizetendő. Persze, szükséges a fejlődés, megannyi örömét érzékeljük nap, mint nap, ez tesz bennünket, úgy-ahogy, boldoggá… Csakhogy mostanság nem elég a víz, a napfény, ma szórakoztatni kell. Ez egy amerikai importfíling, a mai ember nincs el magában, nem élvezi csak úgy a számtalan medencét, a napfényt – az ő figyelmét attrakciókkal kell elterelni a valóságról. Enyhén infantilis dolog ez, de hát mi még egy szót se szóljunk, Disneylandek egyelőre, hál’istennek, nincsenek. Izgalmas-e a még a bikini Élménymedence nélkül mindenesetre ma nem élet az élet! Állítólag az internet, a percenként villódzó klipek, reklámfilmek, a Facebook és a mobiltelefonok korában egy sima víztükör látványa nem köti le a kamaszokat… Hajdanán egy bikini feltűnése izgalmat keltett a férfinép körében, de azok az idők elmúltak. A tévés valóságshow-k és a netes pornóáradat idején ez ma már kit izgat? Sőt, olykor inkább lehangoltságot okoz: ugyanis léteznek olyan elszánt, de nem tökéletes alakú nők, akik kétrészes fürdőruhát hordanak. Ők úgy döntöttek, inkább napoztatják a bőrüket, jóllehet, nem felelnek meg a valósághow-k szépségideáljainak. Ezért aztán úgy öltöznek a strandon, ahogy akarnak, és elviselik a tévés szépségkirálynők látványán edződött, korántsem Mister Universe kinézetű, pocakos, kopasz, szemüveges, penészfehér, szőrös lábú férfinépség sértett felhördülését – ja, hogy ide valódi, meglett családanyák is járnak? Furcsa. Ma mintha kezdene egybeolvadni a gyógyfürdő, a strand és az uszoda műfaja. Wellness nélkül – ami legtöbbször csak egy jacuzzit jelent – nincs is értelme strandról beszélni. Jóllehet, mindenütt lehet napozni, ha egyáltalán valaki erre vetemedik. Amikor a japán turisták még a borús, felhős Clark Ádám téren is fejkendőt és napernyőt viselnek, akkor az ember elgondolkodik a napsütés jótékony, D-vitamint nyújtó hatásán. A tavaly megszépült Csillaghegyi Árpád Strandfürdőben általában nincs tömeg. A beruházás alapkövét 2017 januárjában tették le. Ezt követően a fürdő területén egyedülálló római kori kelta kocsisírra bukkantak a Budapesti Történeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum régészei – adta hírül a sajtó. A kelta származású helyi elit temetkezési szokásaihoz köthető sírba egy teljes utazó kocsit, illetve két fogatos lovat helyeztek el. Nézzük csak, mit nyújt ma egy korszerű strand: a sportolni vágyókat és úszásoktatásra jelentkezőket egy 25×33 méteres versenymedence és egy 10×12 méteres tanmedence várja. A versenymedence alkalmas úszóversenyek és vízilabda-mérkőzések lebonyolítására is. Ezen a szinten egy finn és egy infra­szauna is helyet kap. A wellness részlegben 3, különböző hőfokú, élményelemekkel ellátott medence kapott helyet. A gyerekparadicsomban különleges sodrófolyosóval ellátott vizes játszótér és egy foglalkoztató kuckó várja a kicsiket. A panorámás külső teraszra egy különleges, lebegő 36ºC-os inox élménymedencét varázsoltak. Az épület mellett egy kétpályás, egész évben használható csúszdapark is létesült. A létesítmény másik büszkesége egy Barcsay Jenő által készített mozaik, amely a lebontott újpesti fürdőből került át. Streetfood meg a glutén Igazi 21. századi újdonság a budakalászi Lupa Beach – hol vagyunk már a strandtól! – amely pálmafákkal és gasztrosétánnyal, nagyon „cool” szórakozást nyújt, sötétedés után ráadásul belépőjegyet sem kell fizetni. Apropó, gasztro: manapság a hamburgert és a lángost általában streetfoodnak hívják, ezt még pizza szokta kiegészíteni. De léteznek igényesebb strandéttermek is. Egy ilyenre bukkantam a minap, igaz, nem Budapesten. Hatalmas park, medencék özöne, minden, ami wellness és gyógyvíz, nemzetközi versenyek megrendezésére alkalmas strandröplabda- és focipálya, vízi játszótér, jókora kemping, csúszdák, vízimalom szauna, amiről azt sem tudtam, hogy létezik, wifi, rengeteg rózsabokor, nyírt fű, szökőkút, elegáns kávézó, kézműves fagylalttal, pizzéria, vízi bár. A tágas önkiszolgáló étteremben saláták, párolt zöldségek, görögdinnye felszeletelve, higiénikus, zárt dobozban komplettírozva (június 4-én). A séfnek szeme sem rebben, amikor a barátnőm gluténmentes ételt kér. A medencékben szlovák, cseh és német szót is hallani. A mosdóban tisztaság, kéztörlő papír, fertőtlenítő. Egy hétszáz fős faluban vagyunk, Lipóton, a Szigetközben. Igaz, a faluban négycsillagos szálloda üzemel, all inclusive ellátással, itt van az országos pékséglánc központja, és két tannyelvű, magyar-angol általános iskolába járnak a helyi gyerekek meg a környékbeliek. A jó öreg Pala Ekképpen szoktuk becézve, és tényleg jogos a jelző, hiszen idén ünnepli 100. születésnapját a margitszigeti Palatinus, amelynek igazi patinája, múltja, legendája van. A hatvanas-hetvenes években, aki csak adott magára, itt mutatta be legújabb bikinijét és színes keretes, műanyag napszemüvegét. Mára természetesen a Pala sem maradhatott ki a wellness- és „élmény”-mániából, már ott is van minden, aminek csak örülnek – állítólag – a fiatalok. Június 15-én külön ünnepi fesztivállal és jubileumi műsorral emlékeztek az alapításra. Fúvósok dresszben, cheer leader bemutató, interaktív show(!) akrobatákkal, freestyle foci, trükktanítás, capoeira, air track show, brazil tánc, selfie boksz és slackline következett egymás után. Ha valaki fejből nem tudja, mit takarnak ezek a fogalmak, érdemes szótár után nézni. Hogy ez a műsor mennyire illett a 100. év megünnepléséhez, azt nem tudom. Ha valaki régen nem a Palán napozott, az éppen a Balatonban csobbant. Ma ez nem olyan egyszerű, mert az ingyenes balatoni strandok száma csökkent, a vízparti telkek jelentős részét ugyanis megvették a milliárdosok meg a lakóparkok építői. A szabadstrandok állítólag veszteségesek az önkormányzatok számára, pedig aki itt ölti fel a fürdőruhát, később a településen szobát vesz ki, és meg is vacsorázik, tehát a környéknek van azért az ott tartózkodásból bevétele. Hajdan azt dúdoltuk Felföldi Anikóval, hogy Nekem a Balaton a Riviéra – hogy ma kié a magyar tenger, azt érdekes volna kideríteni. De legalább olyan nehéz lenne megtudni, mintha a Riviéra ingatlanjainak tulajdoni lapjába szeretnénk belenézni…

Lugosi Lugo László új városfényképei „Ragyogó szürke!” – ezt Lugosi Lugo László „24 óra” című fényképkiállításának a vendégkönyvében olvasom, de azt is látom rögtön, hogy rosszul: valójában „ragyogó műveket” írt a látogató. A félreolvasás aligha véletlen: a jobb híján fekete-fehérnek hívott fotókon a matt ezüst árnyalatsor végtelen gazdagságán csillannak fel a fények. Nem hiányoznak a színek, annál látványosabbak a városi környezetből fotográfusi önkénnyel kimetszett síkok, a téglából, vasbetonból, romló vakolatból és felhőfoszlányokból kirajzolódó felületek. Bár Lugosi Lugo nagy léptékű térkivágatainak óhatatlanul egyik fő eleme a város testén szüntelen dolgozó idő, képei cseppet sem szentimentálisak. Nem az elmúlás mélabúja, hanem az átalakulás közben születő ideiglenes látványok pillanatnyi esztétikuma izgatja. A provizórikus elrendeződéseké, amik persze akár évekre is velünk maradhatnak, mint például a parkolókká vált foghíjak graffitikkal benőtt tűzfallenyomatai. Az össze nem illő dolgok szomszédsága, mint az eklektikus bérházak sikátorközébe cipőkanállal beszorított, egykor „korszerű”, ma már romladozó forgalom­irányító épület a Keleti pályaudvar mellett. A funkciójukat vesztett, jobb esetben azt épp most váltó létesítmények csontvázai a felszámolt iparnegyedekben. Vagy éppen az önmaguk kiüresedett emlékműveként árválkodó építmények, mint amilyen a Kerepesi úti volt lóversenypálya egyszerűségében is jól megformált lelátója, ami most a küzdőtér helyett műdombok mögé rejtett végeláthatatlan bevásárlóhangárra tekint. Az átmenet emlékhelyei ezek, Lugo régóta kedves témái. Mintha mostanában, konjunktúra idején, több lenne köztük, ami épülőfélben, mint ami pusztulóban. De a fényképeken azok is úgy látszanak, hogy egy pillanatra elbizonytalanodunk, vajon építkezés vagy bontás helyszínén járunk-e éppen. Ami fotográfusi attitűdjében nem változott, az a város fehér foltjait kereső felfedezőkedv, az egymásra rakodó időrétegek rögzítésének dokumentátori szenvedélye. És a fényképész műiparos komolysága. Nagy formátumú kamera, kiegyenesített vonalak, gondosan szerkesztett kompozíciók, részlet- és árnyalatgazdagság. Így kölcsönöznek felvételei szoborszerű maradandóságot az esetlennek, a sutának és a véglegesség látszatát a véletlenszerűen egymás mellé sodródott tárgyegyütteseknek. Ez ad méltóságot a banalitásnak. Akik érdeklődtek a téma iránt, azok számára a budapesti városfényképezés ügye és Lugosi Lugo László neve régen összeforrt. Jó ideig azonban nem hallhattunk róla. Vagy ha igen, aggasztó híreket. Abbahagyta a munkát, elosztogatta mindenét, felszámolta életművét. Igaz, ez utóbbit módszeresen és nagyvonalúan csinálta, fényképeit közgyűjteményeknek adta. A visszavonulás mégis összeomlásnak látszott. Elment a kedve az egésztől, élete is kifolyni látszott a kezei közül. Aztán jó másfél éve hirtelen megfordult minden. Ismét járja Budapestet, épül az új archívuma. A Fugában nemrég bemutatott huszonnégy nagyméretű kép csak a jéghegy csúcsa. Lugo visszatért.

Hetvenöt évvel ezelőtt, november negyedikén, hatalmas robbanás rázta meg a fővárost. A Dunába zuhantak a Margit híd Pesttől a margitszigeti lejáróig vezető szelvényei. Ez, mint egy szörnyű nyitány első taktusa, adta meg a jelet a főváros ostromára. 1944. november 4., kora délután. Budapest népe a közeledő ostrom rémületében éli mindennapjait. A Vörös Hadsereg gépesített alakulatai már Vecsés és Pestszentimre határában dübörögnek. Még nem sejtik, hogy a szokásosnál is tragikusabb nap vár rájuk. A Margit hídra egy teherautó hajt éppen fel, rajta zsidó munkaszolgálatosok, köztük Kabos Endre, az 1936-os berlini olimpia egyéni kardvívó bajnoka. Ekkor 38 éves, s fáradt, szomorú szemmel fürkészi a szürke vizet. Halálával néz szembe. A gépkocsi alig halad száz métert, mikor óriási robbanás rázza meg hídtestet, amely kettészakadva a folyóba zuhan. Egy utas, a hídon éppen villamosozó Bonczos László, így számol be, sokkal később, a robbanásról: „Délután kettő óra tájban, az akkori Berlini téren megpillantottam egy éppen indulófélben lévő villamost. Óbudára igyekeztem, s éppen kapóra jött ez az 5/A jelzésű kocsi. Szombat volt. Ilyenkor a legnagyobb a forgalom, nagy tömegek siettek munkából hazafelé. Autóbuszok, kerékpárok, lovaskocsik, három nagy villamosszerelvény és a járdákon sok gyalogos, talán ezer ember. A villamos elérte a pesti szelvény középső ívét s még haladt néhány métert… Ekkor szörnyű dörrenés remegtette meg a levegőt… A peronon lévő utasokkal együtt én is kapkodva, zavart félelemmel néztem körül. Mi ez… Bombázzák a hidat? (…) Mindez talán egyharmad másodpercig sem tartott, mert újabb robbanás következett, megingott a talaj, iszonyú kábulat… zuhanás. A kavargó, tompa kábulatból a jéghideg víz térített magamhoz. Szemüvegem leesett, homályosan látok. Vállig vízben vagyok. A villamoskocsi elöl majdnem teljesen, hátul félig vízben áll. (…) Mindenki menekül a félig elsüllyedt villamosból. Én is felkúszok az erős szögben lejtő hídroncsra, ahol már többen állnak a korlátba kapaszkodva, vagy fekszenek az úttestre tapadva. Zokogás egy-egy kétségbeesett kiáltás. (…) A levegőben fojtó, éles szag terjeng. Égő kátrány, a híd megégett burkolatának szaga. Percek telnek el, vagy több is. Katonai motorosok érkeznek és visznek át bennünket az Újpesti rakpartra. Valami szállítási iroda fabarakkjában melegszünk fel és száradunk meg. Itt tudom meg, hogy a robbanás a pesti három ívet érintette, s nem terjedt rá a budai oldalra, hogy az 5/A szerelvény első kocsija teljesen elmerült, onnan aligha menekült meg valaki. Egész járművek merültek el, emberek százai merültek hullámsírba, vagy sodorta el őket a víz. Este már, mikor aránylag száraz ruhában nézem a partról az összeroskadt híd homályos körvonalait – szemüveg nélkül homályosan látok – , de annál élesebben és világosabban rajzolódik ki a jövő képe: ilyen sors vár egész Budapestre, egész Magyarországra.” (Esti Hírlap, 1959. november 4.) A korabeli újságok napokig hallgattak a tragikus eseményről. Másnap, november 5-én a Pesti Hírlap címoldalán Szálasi Ferenc nemzetvezető eskütételéről számol be, mely szombaton délben a magyar országgyűlés két házának együttes ülésén a királyi várpalota fehér márványtermében a Szent Korona előtt tett. Íme, a történelem tragikus fintora: a híd felrobbanása és a nyilas rémuralom vezérének eskütétele napra egybeesett. Figyelmeztető jel lehetett volna… A híd pusztulására számos magyarázat született, a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy véletlen robbanás történt. A német műszaki katonák az ívekre már korábban felszerelt dinamittöltetek robbanófejeit helyezték el, amikor egy hibás vezetékből szivárgó gáz egy eldobott cigaretta vagy egy éppen elhaladó hajóból kipattant szikra miatt meggyulladt, az egyik gyújtófej detonált, és elindult a sorozat. A pontos okot azonban ma sem tudjuk. Ahogy az áldozatok számát is csak sejtjük, a kortársak ötszáz-hatszáz körülire becsülték. A megmaradt részeket egyébként 1945. január 18-án pusztították el a németek, hogy a visszavonulásukat fedezzék. Ez már szándékos akció volt, de ekkor sem alakult minden a tervek szerint, a szárnyhíd állva maradt. A budapesti hidak sorsa már akkor megpecsélődött, mikor Hitler 1944. december 1-jén kiadta vezéri utasítását, hogy a magyar főváros nem lehet nyílt város, azaz a németek nem adják fel harc nélkül. Budapest-erődöt, ahogy a katonai szaknyelv elnevezte, a végsőkig, háztól-házig védeni kell. Ez már előre vetítette a hosszú, s nagy véráldozattal, valamint jelentős anyagi károkkal járó ostrom szörnyű valóságát. Mert bár a Margit híd (korai) felrobbanása még véletlen volt, de a későbbi hídrombolások már tudatos cselekmények voltak a visszavonuló német és magyar csapatok részéről. Az 1944–45-ös években a hadműveletek következtében az ország területén lévő 8373 közúti hídból 1424 pusztult el, a közúti Duna- és Tisza-hidak mindegyike megsemmisült. A szovjet csapatok 1944 szeptemberében léptek Magyarország területére, s viharos gyorsasággal közeledtek a főváros felé. Horthy Miklós sikertelen kiugrási kísérlete után az országot megszálló németek lemondatták a kormányzót, a hatalmat átvevő nyilasok pedig el voltak szánva, hogy a végsőkig folytassák a harcot. Hitler még ekkor is a Vörös Hadsereget a Kárpátokig visszaszorító ellencsapásról álmodozott. Magyarországi birodalmi főmegbízottja, Edmund Veesenmayer pedig cinikusan azt mondta: tízszer is leromboltatja Budapestet, ha ezzel egy napig is késlelteti Bécs ostromát. A Magyarországon harcoló német hadseregcsoport parancsnoka egyébként irreálisnak és végrehajthatatlannak nevezte Hitler parancsát: ő inkább a Duna másik oldalán, Budán szervezte volna meg a védelmet. A Führer azonban nem tűrt ellentmondást: a Budapestet védő 80 ezer német és 40 ezer magyar katona főparancsnokának a tehetségtelen, de szolgalelkű Pfeffer-Wildenbruch tábornokot nevezte ki. Budapesten december 10-én kihirdették a hadiállapotot. A Vörös Hadsereg ostromgyűrűje karácsonykor záródott be Budapest körül. Miután a védők elutasították a megadásra felszólító ultimátumot, a félmillió szovjet katona és 1500 páncélos december 30-án rázúdult a magyar fővárosra. A németek január elején kívülről, nyugat felől megkísérelték az ostromgyűrű áttörését, de a felmentő erőt a szovjetek visszaverték, amivel Budapest sorsa megpecsételődött. Valóban házról-házra folytak az elkeseredett harcok, az utcákon megfagyott holttestek és lótetemek hevertek. A főváros pincékben meghúzódó lakosai éheztek és fáztak, számukra nem csak a lövedékek, de a szabadon garázdálkodó nyilas csoportok is állandó életveszélyt jelentettek. A szovjetek január 15-re elérték a Nagykörút vonalát, január 18-án kijutottak a Dunához, s ezen a napon szabadult fel a gettó is. A németek, miután még rendezetten vissza tudtak vonulni, január 14-én felrobbantották a Horthy (ma Petőfi) hidat, január 16-án a Ferenc József (ma Szabadság) hidat, majd január 18-án a még álló Erzsébet hidat, Lánchidat és a Margit híd megmaradt részét. Ugyancsak felrobbantották az újpesti vasúti hidat, melyet még 1944 augusztusában bombatalálat ért, valamint a Déli összekötő vasúti hidat is. Az óbudai Árpád híd már elkészült mederpilléreit is meg akarták semmisíteni, de ez nem sikerült. A hadműveletek logikájához tartozott, hogy bár a hidakat a németek rombolták le, de az ostromló szovjet csapatok és az angolszász légierő is megpróbálta tönkretenni a visszavonulás útvonalait, többek között a hidakat is. Sztálin határozott parancsára a nehéztüzérség és bombázó repülők több napon keresztül támadták a budapesti hidakat, de sikertelenül, komoly károkat nem tudtak bennük okozni. A lényegen ez nem változtatott: 1945. január közepére a fővárosi Duna hidak kettétörten hevertek a Duna hullámsírjában. Hidak mindig voltak. Kezdetben egy vastag fatörzset fektettek át a kisebb folyókon, majd fából, kőből szélesebb átkelőket építettek. Később vasból, acélból pompás mérnöki alkotások születtek, az emberi tudás ikonikus alkotásai. Budapestet, éppen világszerte csodált hídjai miatt nevezték s nevezik ma is a Duna királynőjének. De vannak idők, amikor azokat a folyókba ölik. Ilyen idők voltak 1944–45 vészterhes hónapjai. Ám mikor vége lett a harcoknak és a pokol bugyrai bezárultak, az emberek előjöttek az óvóhelyekről, lapátot, csákányt, hegesztőpisztolyt ragadtak, s újjáépítették a hidakat. Ha kellett, újra és újra. Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény