Még 20 éves sincs a fotón a Palatinus, ahol először tették lehetővé Budapesten a szabadtéri fürdőzés 20. századi műfaját. Igaz, a Gellértben is lehetett már ekkor napozni, de ez utóbbi egy teljesen más hangulatú, gazdagabb múltú fürdő. Frivol, merész helynek számított 1938-ban a most 100 éves születésnapját ünneplő Palatinus. Elsősorban a közép- és felső osztály látogatta, azon egyszerű oknál fogva, hogy több millió magyar nem tudta kifizetni a belépődíjat. A kép előterében két fiatal férfi és két fiatal hölgy. Nem szépségkirálynőkről van szó, láthatóan nem diétáznak, pedig ekkortájt úri körökben elkezdődik a fogyókúra-mánia, emlékezzünk csak a Hyppolit, a lakájra, ahol Schneiderné hajolgat a parkettán a papírgalacsinok után a masszőz parancsára. Egyszerű, előnytelen fekete pamut fürdőtrikókban mosolyognak a lencsébe a medence partján – hol van akkor még a műanyag! –, push up-os melltartóról sincs szó. Kis kendő a fejen, úszósapka gyanánt, vagy csak így védekeztek a tűző nap ellen. 1938, a háború még elképzelhetetlennek tűnik. Vajon mi történt a két, barnára sült, jóképű fiatalemberrel? A hölgyek túlélték-e a szörnyűséges budapesti csatát? Ha igen, jártak-e még utána a Palatinusra? Kérdések, amelyekre már sosem kapunk választ…

 

Egy este fáradtan jött haza apukám, s arról mesélt, hogy két hosszúhajú és nehezen kimondható nevű fiú akar fellépni a klubban. Valamilyen szerb nevük van… Mi már tudtuk a húgommal, hogy kikről van szó. Kértük, hogy támogassa őket, mert nagyon tehetségesek – persze nem tudom, átlag tinédzserként, ezt honnan vettük. De a klubvezető – aki korántsem volt persze „néni”, egyszerűen csak Váradi Nusi volt – szintén hamar ráérzett, hogy Zoránban és Dusánban van valami… S édesapám, aki akkor a Közlekedési Építő Vállalat igazgatója volt, rábólintott. Hát valahogy így kezdődött. Hogy hogyan folytatódott, arra már nagyon sokan emlékszünk. A magyar beat hőskora zajlott itt le, ide járt mindenki, aki számított, meg akinek köze volt a műfajhoz, vagy csak hallgatni szerette volna. Ide, ebbe a bájos sarki épületbe, amely születésekor, 1908-ban mint Késmárky és Illés játékáruház nyílt meg. Hogyan is emlékszik rá a Wikipedia? „A villamos fényárban csillogó fayance-díszítéssel kirakott áruház előtt a fővárosi közönség gyönyörködik, azt képzeli, hogy a mesék országában tündérpalota előtt áll, melynek ablakaiból ezer aranyhajú baba mosolyog le reája.” A kettes metrónak 1953-ra kellett volna elkészülnie, de az építkezést le kellett állítani, s a metróvonal építése 1963-ig szünetelt. Ebben az évben, november 14-én született meg a határozat, amelynek értelmében 1973-ig kell elkészülni az építkezéssel. Az Árkád Bazár házát a Közlekedési Építő Vállalatnak utalták ki. Az építőmunkások számára szórakoztatóközpontot szerettek volna itt kialakítani – mondom, nem mostanában történt, amit hallotok… –, s ide költözött a Metro Klub, amelyet persze mindenki hosszú ó-val ejtett ki. S most olvasom, hogy újra nyit, Metro Club Theatre néven – nem is élnénk a 21. században, ha nem angol névre keresztelik a történelmi helyet. A közlemény szerint emlékezetes lesz a nyitás, merthogy „A szórakozóhelyen mostantól minden pénteken és szombaton a luxus varázsával átitatott környezetben, nyugati színvonalú hang- és fénytechnikával, kifogástalan kiszolgálással, mennyei italokkal, igazi ínyenc bistrofood falatokkal, hatalmas tánctérrel és az ország legjobb lemezlovasaival várják a vendégeket.” Meg lesz fürdőruha-bemutató és HipHopDanceSchool is. Ez nem biztos, hogy mind szükséges volna, hogy valami emlékezetes legyen, és hogy újabb legenda szülessen. De hát más a cél. S erről nem DJ Nash tehet, nem is a fénytechnika, még kevésbé a bistrofood, azaz magyarul: bisztrókaja. (E. L.)

A Thököly út, a Dózsa György út és a Verseny utca által határolt terület a VII. kerület félreeső, elhanyagolt szöglete. A nemrég felújított Keleti pályaudvar és Baross tér szomszédságában elhelyezkedő, mackósajt alakú szigetet a kerület megrendelésére 2015-ben készült Budapest VII. kerület Erzsébetváros Integrált Településfejlesztési Stratégiája is a társadalmilag és fizikailag leginkább leromlott területnek nevezi. Ezt a dokumentumot a Pest Budapest Konzorcium jegyzi, s nem köntörfalaz, amikor leírja: a Verseny utca épületei „elgettósodtak”. Jelinek Júda írása BUDAPEST 2000 után pályázatunkon harmadik helyezést ért el. Az értelmező szótár szerint a gettó szót történelmi, de ha nem, szinte kizárólag pejoratív értelemben használják. A stratégia megálmodóinak ezt a szóhasználatát itt most nem elemzem tovább, habár az szakmai, valamint emberiességi szempontokból megkérdőjelezhető. Azt hiszem, a velős megfogalmazást summázhatjuk úgy, hogy a Thököly út–Dózsa György út és a Verseny utca által határolt városrész, amelybe beletartozik még a Murányi utca eleje a Jobbágy utca és a Százház utca is, komoly szociális problémákat mutat, és igazi urbanisztikai és városfejlesztési kihívásokat jelent. A stratégiát összeállító településfejlesztő szakemberek „Százház utca és környéke akcióterület – AT5”–nek nevezték el. A „Százház” épületei a Dózsa György (Aréna) út, Jobbágy (Bem) utca (szemben) és a Százház utca közötti területen. Háttérben a Keleti pályaudvar. A felvétel 1890 után készült. Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Házak a Dózsa György út, Jobbágy utca és a Százház utca közötti területen. 1965. Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán Erre a tömbre és környékére egyébként sosem volt jellemző a kimagasló minőségű épített környezet vagy a felsőbb osztályok illusztris lakóközössége. A városrész védjegyét adó Százház utca onnan kapta a nevét, hogy 1875-ben egy amerikai üzleti hátterű magyar befektető az Ocker Márkus virágkertésztől megvásárolt telken, ahol addig rózsaültetvény volt, befektetés céljából száz teljesen egyforma, alacsony komfortú egyszintes házat építtetett. Csikágó Pesten A századfordulóra jellemző városiasodás és iparosodás korszakában jó üzletnek tűnhetett a telek beépítése, hogy a megállíthatatlanul növekvő számú gyári munkásság és a kispolgárok lakhatási igényeit orvosolják, a befektetők zsebeit pedig busás haszonnal tömjék ki, ám a vállalkozást bedöntötte a nagy hitelválság, a fejlesztés a bécsi Központi Földhitelbank tulajdonába került. 1884-ben a szomszédban megépült a Keleti pályaudvar, és a kerület is, ahogy Budapest – főleg Pest – többi része, rohamléptekkel fejlődött. Sorozatban születtek a három-, négyemeletes, igényes bérházak, a Százház utca környéke kis, egyemeletes, alacsony komfortú épületeivel leromlott, marginalizálódott. Kovács Lydia, a Vasárnapi Ujság tárcaírója, már 1913-ban ilyennek mutatja az állapotát: „A keleti pályaudvar mellett, a Thököly és az Aréna út modern palotái mögött rejtőzik a régi apacsfészek, Budapest székesfővárosnak legtipikusabb nyomortanyája”. Békés Pál Csikágó című regényének 1920 körül játszódó jelenetében „a vidék legveszedelmesebb zuga”-ként említi a városrészt, ahonnan „a világháború előtt, amelynek nem volt még sorszáma, hajnalonta újságpapírba csomagolt, halott csecsemőket vittek a Fehér Kereszt Kórházba”. Fekete Gábor 1970-ben a Népszabadságban megjelent, A pesti Csikágó című cikkében számol be a Százház utca környékén fennálló változatlanul áldatlan állapotokról: „lakni úgy laknak, mint ők vagy elődeik fél évszázaddal ezelőtt”. Spontán rehabilitáció Napjainkra, az utca nevén kívül már semmi sem emlékeztet a rosszhírű telepre. A házakból 2010-re az utolsót is lebontották. Az utolsó a „Százházból” (2009, Verseny utca 16.) Forrás: GoogleMaps Verseny utca 10. felújítás elött és után (2013–2014) Forrás: GoogleMaps Az ingatlanárak felfutásának köszönhetően, amiben feltehetően nagy szerepet kaptak a környékbeli infrastrukturális és egyéb nagyberuházások (a 4-es metró, a Baross tér felújítása, az Aréna Pláza, a Garay téri vásárcsarnok és a Puskás Aréna építése), a kétezres évektől jelentős fejlődésnek indult a környék. A komfort nélküli, szanált házak helyén sorra épültek itt az igényes újak. Számos közülük nagy teraszokkal és tetőkerttel. Nyilvánvalóan a felsőbb-középosztályt célozva meg potenciális lakóként. A környék dzsentrifikációja és a lakók cserélődése szemmel láthatóan magabiztos tempóban haladt. Ezzel párhuzamosan, illetve mindennek következményeként társasházak újultak meg. A Verseny utca 10. például önerőből tatarozta a külső homlokzatát – így az 1899-ben Relle Mátyás hentesmester megrendelésére épült, igen leromlott állapotú, négyemeletes eklektikus sarokház újra a környék éke lett. 2000 után épült új házak: szebb kilátások. (Százház u., Jobbágy u.) Forrás: GoogleMaps Erzsébetváros önkormányzata maga is jelentős és tevékeny szerepet játszott és játszik a környék fejlődésének formálásában. 2012-re felújíttatott egy leromlott állapotú házat a Murányi utca és a Százház utca sarkán. 2018-ban az önkormányzat újította fel a Murányi utca és Verseny utca sarkán található kutyafuttatót, és telepített ide mintegy két tucat fát. Továbbá, szintén 2018-ban, rendbe tette a rossz szerkezetű, macskaköves Jobbágy utcát. Igényes utcaképet és új parkolási rendet alakítottak ki egy fákkal beültetett kis zöld felülettel a Jobbágy utca és Verseny utca találkozásánál, a Verseny utca 10. előtt. (Habár néhány pad biztos nem ártott volna erre a kis térre, talán ezt a hiányosságot a későbbiekben pótolják majd.) Százpark Sajnos történtek nem éppen polgár- és városbarát lépések is. A Százház és Jobbágy utca közötti önkormányzati telken (Százház utca 1–27.) 2009-ig egy kerületi fenntartású sportcsarnok állt. Közvetlenül 75 millió forintos Európai Uniós támogatásból történt felújítása után lebontották. Sok mindent terveztek azóta ide, uszodát, új sportcsarnokot, iroda- és bevásárló komplexumot, szociális bérlakástömböt. Szerencsére azonban külső finanszírozás híján egyik sem valósulhatott meg. És most úgy tűnik, rákényszerülnek a legészszerűbb funkció megvalósítására abban kerületben, ahol a többihez képest a legkevesebb a zöldterület: parkot fognak itt kialakítani. Az új park látványtervei, Százház utca 1–27. Forrás: Evikint Kft. 2018-ra kellett volna elkészülnie, de a kivitelezés csúszása miatt csak 2019-ben fog megvalósulni. A tervek ígéretesek és a remélhetőleg szakszerű kivitelezés után a városrész 4500 négyzetméteren adhatják át a kerület legnagyobb és legigényesebb pihenőparkját a polgároknak. Ez a lépés lökést adhat a Százház utca és környéke további fejlődésének. Közismert, hogy a zöldfelület nagyon jó hatással van egy környék egészségi mutatóira, társadalmi kapcsolatokat erősít, egyfajta önbecsülést ad a lakosoknak, integrálva ezzel a leszakadó rétegeket, és nem utolsó sorban jelentősen felértékeli a közeli ingatlanokat. Megnövekedett átmenő forgalmat generál, amiből a környékbeli vállalkozások, boltok, éttermek profitálhatnak, ezáltal gazdasági és szociális katalizátorként hathat. Nincs még neve. Hangulatos mementója lenne a városrész történelmének és játékosan tükrözné a változások üzenetét, ha Százparknak hívhatnánk.

Az Elsőként lakhatás pályázat célja hajléktalan emberek társadalmi és munkaerő-piaci integrációját segítő programok támogatása és az utcán élő hajléktalan személyek társadalmi visszailleszkedésének, foglalkoztathatóságának elősegítése, sikeres munkaerő-piaci integrációjának megalapozása / VEKOP–7.1.5–16. A felhívás feltételeinek megfelelő projektek 30–100 millió Ft vissza nem térítendő támogatásban részesülnek. Benyújtási határidő: 2019. november 15. (pafi_nyomán) Kettőkor a Blahán! Hétköznapi megállapodás, amely minden pesti számára ismerős, hiszen ki ne találkozott, gyülekezett volna már ott, ha belvárosi teendői arrafelé szólították. A díszlet a régi: a koszlott szökőkútba több generáció beletojt az idők folyamán – már ami a városi galambokat illeti. A Corvin Áruház azért hiányzik kicsit… Nosztalgikus hangból is akad valamennyicske, a többség viszont megelégedne a régi-újjal, az ígért felújítás után. A csoportot ezúttal mégsem a pucc érdekli, sokkal inkább a hétköznapok hétköznapja: az utca és emberei. Sétánk célja kreatívan megmutatni Budapest olyan oldalát, melyet naponta látunk, mégsem veszünk észre. Látjuk, de nem gondoljuk, hogy a hajléktalan emberek otthonában járunk, ahol a járda a padló, a közterek tárgyai egyesek bútorai, és az ég a plafon – ahol nem működik a fűtés, nincs igazi fürdőszoba, s ahol a túlélés mindennapi feladat. A túra célja a gondolkodtatás, egyben beszámoló a szociális munkások tapasztalatairól… Komolyodik a hangulat, a tapasztaltabb sétálók tudják, ezúttal nem a kellem, hanem a szellem juthat táplálékhoz – vagy ki tudja, pontosan mihez. Az északnyugat felől betörő hidegfront közelebb húzza egymáshoz a hallgatóságot, az érthetőséget a gördeszkás lánycsoport edzése sem segíti. Menjünk hát le az aluljáróba, ahol egy rejtett, de különleges emléktábla található. A Blaha a mai napig emblematikus hely; 1989 decemberében figyelemfelkeltő ülősztrájkot tartottak odalent. Az lehetett az első demonstráció, és akkor került be a köztudatba a hajléktalanság témája. A Kádár-rendszerben illegálisan segítették a fedél nélküli embereket, a rendszerváltáskor viszont tömegesen előkerültek. Kérem, vigyázzatok értékeitekre… Álmodik a nyomor… A sétálók figyelmesen olvassák a falitáblára vésett versrészletet. Ah, Ady… S a folytatás: Kicsit több bért, egy jó tál ételt, Foltatlan ruhát, tisztességet… Most ugyan nincsenek túl sokan a pályán, mert 2010-ben tizennégy aluljáróból kitiltották a hajléktalanokat. A lakosoknak is csak egy élete van… Rövidke vita lakul ki, mi a fontosabb: a város- vagy az emberimázs, a részleteket a közben hajlékossá vált idegenvezető meséli tovább. Egykori hajléktalanként tudom, milyen kényelmetlen tud lenni egy parki pad, pláne, amióta karfákat szereltek rájuk. Panaszkodhatunk, de milyen eredménnyel? Közvetlen segítséget az Aurórában, a Kürt utcában, a Vajdahunyadban, a 32-esek terén található szállókban kaphatnak a rászorulók. Péntekenként a Blahán „rendel” az utcajogász csoport, hozzájuk lehet fordulni a bajos ügyekkel. Tudjátok-e, hány szociális bérlakás található Budapesten? Néhányan becsléssel próbálkoznak, végül egy gyakorlati idejét töltő szociális munkás megnevezi a számot. Az összes lakóingatlan másfél százaléka, amellett félmillió lakás áll üresen… Üresen. Sok társasházban örülnének, ha albérlő helyett a csönd lenne a szomszédjuk… Érkezik a következő kérdés. Mit gondoltok, Magyarországon hány hajléktalan él? Ezúttal nem késik a válasz. Húsz-harmincezer… A rejtőzködő életmód miatt ez inkább becslés, mint pontos adat. Mindenesetre Budapesten tizenhárom-tizenötezer… Tapasztalat, hogy, aki tartósan kint él, az nem fog szállóra menni, s a szociális bérlakásokba költözők sem fognak egyik napról a másikra teljes életet élni. A kiilleszkedő emberek csak akkor találnak vissza, ha nem őket helyezik át, hanem a szociális munkásokat telepítik köréjük. Megtanítják nekik, hogyan kell rendszeresen élni, önmagukról gondoskodni, csekket befizetni, s idővel a segítő leválik. Egyelőre évi öt-tíz család élhet a lehetőséggel… Ott vannak a Petyáék is… Példák sorát dobják a közösbe, s kiderül, szinte mindenkinek megvan a maga segítettje, akit csak úgy, és csak annyira tud támogatni, amennyire az hagyja. Nálunk Kőbányán, a Terebesi erőben többen kunyhóban éltek, de az önkormányzat kitelepítette őket. Elhelyezésükről gondoskodtak, munkát is adtak nekik, de kérdés, megszokják-e a rendszerességet az életükben… A beszélő ezúttal Józsi, kigyógyult hajléktalan, aki a kilencedik kerületből érkezett; rendezett, tiszta ruhában, középmárkás edzőcipőben, csinosra nyírt szakállka mögött az elmúlt évek szomorúsága. A reményteljes jelenről és a sikeres jövőről mesél, a múltról senki sem meri kérdezni. A sétálók megismerhetik a modellt: egy nő először újságot árult, a jó magaviseletéért lakáshoz jutott, és adófizető állampolgár vált belőle. A vele élő férfi viszont visszakerült az utcára. Azóta sem találkoztak… Na, de haladjunk tovább, a Kéthly Anna tér azért figyelemreméltó, mert itt olyan padok találhatók, amelyeken nincs középen karfa. Elmondanám, hogy a karfa-megoldás hosszas kísérletezés után alakult ki. Először tüskéket, szögeket szereltek a padokra, de botrány lett belőle, és a hajléktalanok pár napon belül leszerelték őket. A kerítés tetején a lándzsák viszont megmaradtak. A park nyolc órakor zár… Nyáron kilenckor… A tájékozottabbak az apróbb engedménynek is képesek örülni, és szívesen vették, hogy a múlt ősszel, ha csak pár héten át is, egy fedél nélküli gitáros szórakozatta a hetedik kerület zene-érzékeny lakosságát. Mindenkinek megvan a maga szívügye… A másik, egykori hajléktalan túravezető veszi át a szót. Az én kedvencem a Nyár utcai Kaszinó volt. A húszas években egyébként tényleg kaszinóként működött. A mi időnkben néhány festő ismerős műteremnek használta, aztán összeszedték a hajléktalan képzőművészeket is, hadd alkossanak kedvükre. Én magam hat-nyolc társammal éltem itt. Piacra jártunk, főztünk, kiállításokat, koncerteket szerveztünk, délutánonként gyerekek jöttek játszani, aki rászorult, azt korrepetáltuk matekból, biológiából, kinek mi volt a gyengéje. Két évig tartott. Egyszer utcabált akartunk rendezni, de olyan magas volt a területfoglalási díj, hogy inkább tüntetésként jegyeztettük be… Azon én is ott voltam! Olyan paprikás krumplit… Szinte a levegőben terjeng a nyílt tűzön piruló hagyma illata, hallani, amint a bográcstűz alatt megreccsennek a fahasábok. A sétálók kedvtelve körülülnek a játszótéri székeken, de a szociális munkások nem szórakoztatni jöttek. Sokan azt mondják, a hajléktalan lusta, igénytelen, és nem akar dolgozni. Meg kell nézni, itt a Klauzál téri piacon mennyien vállalnak közülük alkalmi munkát! Rakodást, takarítást, kertészkedést bíznak rájuk; vállalkozók, magán­emberek egyaránt foglalkoztatják őket; ők így segítenek… Cserébe összepiszkítják a parkot… Negatív élmény is keveredik a szóbeszédbe, miután feltárulkozik az utcai életmód egyik legnehezebb problémája: az anyagcsere. Sajnos alig akadnak ingyenes illemhelyek… Papír meg aztán pláne nincs… Szerencsére a Klauzál téri vécét visszaállították, és bárki igénybe veheti. Ami nemcsak a fedéltelenek részére segítség… Párizsban is mondták egy időben, hogy pisiszagú város, mert hogy a turista sem kivétel a biológia törvényei alól. Megoldás például a gyorsétterem, van amelyik csak úgy kapott működési engedélyt, ha ingyenesen használható a toalettje. Budapesten? Inkább Párizsban… De most már itt is egységesen száz forint a tarifa… A menet, mielőtt kikanyarodna a francia mintára alkotott Nagykörútra, a Kürt utcai „Fürdő” felé veszi az irányt. Az épület ezernyolcszáznyolcvanban valóban fürdőháznak épült, kilencvenhattól lett melegedő, majd közösségi hely. Hajnali öt órakor kezdődik a reggeliosztás, kilenctől adminisztrációs lehetőség, Internet, ügyfélszolgálat… A sétálók körbenéznek az életteli falak között, valódi menedék ez annak, aki akarja, néhányan kintről bezúdulnak, szinte elállják az ajtót. Maguk is jó helyre tértek be, mondhatom! Aztán nehogy minden jót kívánjanak! Miért? Mert eleve minden jó…

Száz évvel Csontváry Kosztka Tivadar halála után sokan felidézik, e lap hasábjain is felidéztük (BUDAPEST, 2019. 10. szám) életműve szerencsés megmenekülésének történetét; képeinek későbbi sorsát többnyire pontosan ismerjük. Érdekes viszont, hogy egykori műtermének sorsa eddig senkit nem foglalkoztatott. „Avilág legnagyobb érzés plein-air festője plein airben fogadott a Fehérvári úti Hadik-palota negyedik emeletének folyosóján, ahol napfürdőt vett. Műtermébe nem vezetett be, mert aznap nem sepert még. Cselédje nincs, maga takarít, főz, varr, talpal, készíti az ingeit, lábravalóit párizsi plakátokból” – a Pesti Futár riportere, Kaczér Vilmos látta ilyennek száz évvel ezelőtt az ellentmondásos személyiségű, idős festőzsenit, Csontváry Kosztka Tivadart néhány héttel annak halála előtt. A riportra azért került sor, mert akkoriban készítették a festőművészek kataszterét, amelynek kérdőívén feltették a kérdést, hogy az illető alkotó kit tart a világ öt legnagyobb modern művészének, amire Csontváry azt válaszolta: „Minthogy én vagyok a világ legmodernebb festője, alattam sokan lehetnek.” Az ívet pedig úgy írta alá: „Csontváry-Kosztka, a világ legnagyobb érzés plein-air festője”. Egy görbe este következménye A hatvanhat éves mester ekkor már kilenc éve nem bocsátotta nyilvánosságra munkáit. 1911, a ház megépülte óta itt élt a „Hadik-palotában”, vagyis a Hadik kávéház épületének padlásműtermében, visszavonultan, felgöngyölt hatalmas képei között, és nem festett. Műtermébe senkit nem engedett be. Prófétikus hangú művészeti írásain dolgozott inkább, amelyek a zseniről és az energiáról szóltak. A Hadik-ház légifelvételen 1918-ban, és esti fényben ma Utolsó éveiből csak vázlatokat ismerünk. Egy monumentális szénrajzát, A magyarok bejövetelét ott találták meg befejezetlenül a műterme falán. Saját magát ábrázolta a kép főalakjának, amint tevén ülve vezeti a magyarokat. 1919 júniusában halt meg a János kórházban. A bérház kapujára nem sokkal később kiakasztották a „Műterem kiadó!” feliratot, képeit pedig, amelyekkel a világot akarta meghódítani, kocsitakaró ponyvának kívánták eladni a rokonai. A végzet azonban arra vezérelt egy 24 éves építész fiatalembert, Gerlóczy Gedeont, aki jazz zenét indult hallgatni a közeli Szatyor bárba, amikor megpillantotta a kapun a hirdetményt. Éppen műteremre volt szüksége, így hát fölszaladt megnézni. „Mivel a felvonó nem működött, gyalog indultam neki az öt emeletnek. Végre felértem. Szemben világosság szűrődött ki. Csengetésemre senki sem nyitott ajtót, ezért a kilincset megnyomtam, az ajtó kinyílt, és én egy kis előszobába léptem be. A falakon érdekes, egymást marcangoló madárképek lógtak; a gyér világításnál is lenyűgöző, félelmes hatásuk volt. Egy percre megálltam. Az üveges, szárnyas műteremajtó mögül vitatkozó hangok szűrődtek ki. Kopogtattam, végül benyitottam. Egy idős és fiatalabb férfi és nő vitatkozott; észre sem vettek. Egy idősebb hölgy, Anna néni – Kosztka Tivadar nővére volt – a padlón szétszóródott iratokat, leveleket rendezgette. Rajta kívül még hét-nyolc személy volt a teremben. A papírokat egy kosárba gyűjtötte és igyekezett rendet teremteni a műteremben.” Már ki volt ugyanis adva és november 1-ig ki kellett üríteni. „Nézegetés közben az egyik hengert véletlenül megrúgtam, és abból a Magányos cédrus bontakozott ki. Ez a festmény olyan döbbenetes erővel hatott rám, hogy gondolatokba merülve tépelődtem megmentésének lehetőségén” – emlékezett vissza Csontváryval való találkozásának pillanatára Gerlóczy Gedeon, aki néhány nap múlva az árverésen felvásárolta a hagyaték java részét, megmentve azt a biztos pusztulástól. Hamisítvány, ami összeköt Máig sokan azt gondolják, hogy a műtermet is ő bérelte a továbbiakban. De mint a fenti idézetből kiderül, már kiadták valakinek, mire Gerlóczy megérkezett. A Csontváry irodalomban nincs nyoma, hogy ki költözött a lakásba, de az 1923-as címjegyzék adatai szerint akkoriban a Horthy Miklós út 34–36-ban egyetlen festő lakott: Áldor János László. Feltehetően ő lehetett az új műteremlakó. Egyidős volt Gerlóczyval, akkor végzett a Műegyetemen építészként. De nem tervezett, hanem festett. Tehetséges arckép- és tájképfestőként működött még évtizedekig, ám a harmincas években már nem itt, hanem a Kelenhegyi úti művészházban, ahonnan 1944-ben deportálták, és az emlékére elhelyezett botlatókő szerint élete 1945-ben Mauthausenben ért tragikus véget. Különös módon került összefüggésbe a neve Csontváryéval. Két Csontváry-hamisítvány kapcsán, melyekről tulajdonosuk azt állította, hogy egykor Áldor özvegyétől vásárolta őket, akinek pedig Csontváry személyesen ajándékozta azokat. A történet már csak azért sem lehet igaz, mert Csontváry nem ajándékozta és nem is adta el a képeit. Kitalálója arra alapozta a hamis állítást, hogy Áldorról egy időben tudott lehetett, Csontváry egykori műtermét használta. A harmincas évekre azonban már bizonyosan nem ő lakott odafönn. A következő biztos adat 1949-ből való, ekkor a műtermet Fekete István „ügyvivő, tervező és tanácsadó építészmérnök” használta, megtaláljuk ezen a címen a telefonkönyvben is. A Budapest két háború közötti építészetét feldolgozó alapos kötetek mutatóiban azonban nem találjuk a nevét, és más lexikonok sem emlékeznek meg róla. Az interneten kutakodva akad viszont néhány információ. Talán ő az a Fekete István, aki 1939-ben, a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönyében mint a résztvevő magyar mérnökök egyike beszámol a törökországi Sivas–Eruzrumi vasútvonal építéséről. És 1943-ban Konecsni Györggyel és Szűcs Pál grafikussal együtt vélhetően ő tervezi a barcelonai nemzetközi árumintavásár magyar pavilonját, s feltehetően ő az is, aki az ötvenes években a kórházépítésekről ír szakmunkát. A kisablak az Önarcképen A műteremben 1950-ben Marosán László szobrászművész, a hajdani Aba-Novák–tanítvány, a Képzőművészek Új Társaságának (KUT) egykori tagja váltotta, s ettől kezdve több mint negyven éven át ők laktak odafenn. Vizsgálták a részletek hasonlóságát Marosán mesternek volt egy másik műhelye is, a Várkert Bazárban, a nagyobb köztéri munkái ott készültek, de a kisplasztikáinak kilencven százaléka itt. Így tudjuk fiától, ifjabb Marosán László festőművésztől, aki ebben a lakásban nőtt fel és néhány emlékét szívesen megosztotta velünk. Sikerült tisztázni vele egyik tévedésünket: a hajdani hatalmas, ovális műteremablak (amely az épület régi fényképein látható) nem 1956-ban ment tönkre. Marosán László nem emlékszik, hogy akkor a lakás megsérült volna. Neki '56-ról az jut eszébe, hogy szülei egy földszinti lakásban helyezték biztonságba, ahol együtt töltötték a forradalom napjait a még kislány Kútvölgyi Erzsébettel, a későbbi színésznővel. A műteremablak az ő idejükben már olyan volt, mint most. Sőt, megvolt már az üvegkazettás álmennyezet is, amellyel a kifűtendő légteret sikerült csökkenteni a nagy belmagasságú szobában. A Gárdonyi térre néző régi nagyablakkal kapcsolatban arra emlékszik, hogy nagy viharok idején veszedelmesen mozgott, négy-öt centimétert is kilengett. Ifjabb Marosán László és Szécsi Katalin Zsuzsanna 1986-ban Érdekesebb, amit a műterem egyik kisablakáról mesél. Ezt egy időben művészettörténészek is vizsgálták, mert nagyon hasonlít arra, amelyik Csontváry híres Önarcképének hátterében látható. Föltehetően mégsem az, mert az a kép tudomásunk szerint 1896 körül készült, tehát jóval a festő ideköltözése előtt. A Csontváry-kori műteremből a Bertalan Lajos utca felőli oldalon már Marosánék előtt leválasztottak egy szobányi részt raktárnak. Ma tehát kisebb a műhelytér, mint eredetileg volt. Amikor Huszárik Zoltán a Csontváry-filmre készült, megnézték ezt a helyszínt is, de végül nem forgattak itt. Az 1980-as években ifjabb Marosán László és akkori felesége, Szécsi Katalin Zsuzsanna élt a lakásban. A Képes Újság 1986-ban riportot is készített velük. „Portrék, csendéletek és nagyobb elmélyülést, gondolkodást igénylő nonfiguratív rajzok, montázsok kerülnek ki a kezük alól. Sőt, Szécsi még az alkalmazott grafika területére is kirándul” – írja a lap. És volt egy álmuk: szobrokkal szerették volna benépesíteni a Margitszigetet. A kilencvenes években Mogyoródon sikerült egy családi házat építeniük, kiköltöztek. Marosán László ma is ott él és dolgozik. Damaszkusz bombázása Baranyai Levente festőművész, a mai bérlő 1998. december 1-jén váltotta őket. Meglátogattam. Ha valaki először jár nála, talán meglepődik, milyen módon kezeli a festéket. Semelyik más műteremben nem láttam olyan festőasztalt, mint az övé, amelyen színes hegységgé nőtt a húsz év alatt odakent, megszáradt festékmaradék. Hasonló bőkezűséggel, hordja fel a színeket sokrétegű, már-már terepasztalszerű képeire. Jut belőle a vászon mellé, a falra, a parkettre is. Húsz éve dolgozza fel különféle ciklusokban, sorozatokban a Föld megsebzett arcát. Hol a műholdkép, hol a madártávlat nézőpontjából kiválasztott helyszíneket, amelyeken jelet hagyott az emberi használat. „Magányos alkat vagyok, akinek megvan a maga filozófiája. Mostanában a hatalmi erőszakot ábrázolom, a rombolást, a szennyezést, a háborúkat. Még a pályám elején, '94-ben eldöntöttem, hogy légi felvételek alapján fogom feldolgozni a Földet, '96-ban kezdtem neki” – meséli. Ebből az elvont nézőpontból festi egyszerre absztrakt és valósághű képeit: a földfelszín domborulatain ringatózó szegénynegyedek hullámzó viskórengetegét, vagy a gazdagság és szegénység territóriumainak föntről élesen kirajzolódó határvonalait. Olykor azokat a közel-keleti tájakat is, ahol valaha Csontváry járt. Damaszkuszt például, a bombázások idején. Este, reflektorfényben - Baranyai Levente A műterem Bartók Béla út felőli falszakaszán készülnek az új művek, talán ezen a falon hagyta hátra egykor Csontváry A magyarok bejövetelét. Most is születőben egy új festmény: egy hulladékhegy szanaszét heverő fehér hűtőszekrényei és a civilizáció más, szemétre vetett színes tárgyai kezdenek kompozícióba rendeződni a vastag, barna alapozáson. Ez már egy új sorozat darabja. A szemben lévő falon egy régebbi, kész kép: latin-amerikai nyomornegyed egy kráterben. Költői a látvány, ahogy a beépítés spontán rendje által kirajzolódik a hely geográfiája. – Sötéttel kezdem, egy földszerű, vastag rétegre kezdek festeni, amitől reliefszerűvé válik a kép. Nem szeretem a vakító fehér vásznat – avat be alkotói módszerének néhány részletébe Baranyai Levente. – Fekete olajfestékkel vázolom a formákat. Mivel ragaszkodom a kompozíció pontosságához, ma már mérőszalaggal mérem föl a főbb pontokat a vázolásnál. Olykor eltart negyed évig, amire egy-egy művem elkészül, és több év beletelik, hogy egy-egy témát, ciklust végigvigyek. Mindig a nap második felében dolgozom, akkor vagyok működőképes. Délután meg este, és gyakran éjszaka is. Azért van felszerelve ide a falra egy erős lámpám, ami nem hamisítja meg a színeket. Persze aztán napfénynél is ellenőrzöm. Közben ránk esteledik fölkapcsoljuk a fali reflektort, Baranyai Levente pedig körbekísér a műteremben, megmutatja milyen részletek vannak még meg Csontváry idejéből. Sok minden egyébként. A füles tokos ajtók például még ugyanazok, a rézkilincsek is. Mivel a régi, ovális műteremablak alsó felét azóta fölfalazták, most csak az ég felé nyílik belőle kilátás, le az utcára nem, legfeljebb, ha fölállunk egy székre. Megmutatja azt a kisablakot, amelyet a Csontváry-önarckép hátterének sejtettek. A műterem oldalhelyiségében, afféle kamrájában található. Itt szokott a festés szüneteiben levegőzni, cigarettázni, élvezni a pazar kilátást. Karnyújtásnyira a Gellérthegy, odalenn a forgalmas Bartók Béla út. Nemsokára hazaindulok, és én is odalentről, a Gárdonyi térről nézek vissza a Hadik-palotára. Mint az óriás ház szeme, még akkor is világít a sok mindent látott nagy műhelyablak.

Reitter Ferenc, a 18. század közepének-végének nagy városrendezője az akkori világdivatot követve szellős, tágas, levegős, egészséges és elegáns nagyvárost igyekezett kialakítani Pesten, Budán, majd az egyesített Budapesten: megálmodta a Nagy- és a Kiskörutat (előbbit hajózható Duna-csatornaként), és a mai helyére képzelte az Andrássy utat, a Margit és az Erzsébet hidakat. Ám sem a Fővárosi Közmunkák Tanácsának műszaki osztályát vezető Reitter, sem pedig a ma ismert Budapest belső kerületeit a millenniumi évek és a második világháború között felépítő utódai nem számoltak a 21. századra beköszönő éghajlatváltozással. A millennium idejétől máig zajló városrendezések, urbanisztikai ráncfelvarrások, tömbrehabilitációk és fejlesztésnek nevezett átépítések sem terveztek a tartósan 35ºC körüli vagy azt meghaladó kánikulával. Pedig a politikusi körökben gyakran kutatói pániknak tartott klímaforgatókönyvek régóta előre jelezték a mostanra a Kárpát-medencébe is begyűrűző hőhullámokat. Az Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) és a Nemzeti Alkalmazkodási Térinformatikai Rendszer (NATÉR) honlapján is elérhetők azok a térképek, amelyek részletesen megmutatják, milyen változások várhatók Magyarország területén a következő évtizedekben. Az amerikai, brit, francia és holland klímakutatókat és meteorológusokat tömörítő World Weather Attribution (WWA) tavalyi tanulmánya szerint az észak- és nyugat-európai hőhullámok gyakoriságát az 2010-es évek végére megduplázta a globális klímaváltozás. Hőhullámos napok gyakorisága 2021-2050 között Magyarországon (nap/év). Forrás: NATÉR Július elején európai klímakutatók valós időben futtatott szimulációval bizonyították, hogy a kontinensen végigsöprő hőhullám a klímaváltozás nélkül valószínűleg nem következett volna be, s hogy egy ilyen – korábban anomáliának titulált – időjárási eseménynek ma ötször akkora az esélye, mint akár csak 50 éve is. Stefan Rahmstorf, a Potsdam Éghajlatváltozási Kutatóintézet (PIK) igazgatója, aki tagja a WWA vezetőségének, egyenesen azt nyilatkozta, hogy „1500 óta a legmelegebb nyarak mind a 21. században fordultak elő”. Városi éghajlatváltozás Az OMSZ városklímamodelljei hőhullámok nélkül is azt mutatják, hogy a szűk utcák, a burkolt felületek, a növényzet hiánya és az épületek nagy hőkapacitása miatt a városi légkör „a környezeténél átlagosan melegebb, szárazabb és aktívabb (turbulensebb) felszíni áramlási rendszerrel bír”. Mindez növeli a városok sérülékenységét, az időjárásnak való kitettségét. Párizs és London vizsgálata alapján brit, francia és holland meteorológusok nemrég publikálták a Nature klímakutatási folyóiratában, a Climate and Atmospheric Science-ben azokat az eredményeiket, amelyek szerint az urbanizált, sűrűn beépített települések felszínét pár száz méteres magasságban kupolaként beborító városi határréteg (Urban Boundary Layer, UBL) felhőképződése sokkal intenzívebb, mint a növénytakaróban nagyságrendekkel gazdagabb vidéki településeken. A felszínhőmérséklet alapján beazonosítható hűvös és forró pontok Budapest XI. kerületének 90 méteres felbontású műholdképén – a tartós hőhullámok előtti korszakból. Fotó: Városklíma kalauz A meteorológiában szinte a kezdetektől külön vizsgált városi klíma kutatói azt találták, hogy a zivatarok, felhőszakadások gyakorisága és intenzitása összefügg a beépítettség mértékével. A levegőnél gyakran 15-30 Celsius fokkal is melegebb hőszigetek miatt kialakuló esti és éjszakai felhőborítás megakadályozza azt is, hogy a felszíni hőmérséklet hajnalra enyhüljön. A lokálisan létrejövő üvegházhatás hajnalra sem hagyja lehűlni a városokat. Zöld adaptáció Az átalakuló éghajlathoz való alkalmazkodás kényszerét az urbanisták már jó ideje felismerték Magyarországon is, ám konkrét cselekvésre alig került sor. Bojár Iván András, az Octogon építészeti magazin alapító és az Építészfórum korábbi főszerkesztője elmondta, hogy a maga részéről már a 2000-es évek elejétől fasorok, köztéri ligetek és parkok terveivel bombázta az illetékeseket – nem beszélve a növényzettel befuttatott zöld hídról, amely a pesti Vigadót és a budai Várkert Bazárt kötötte volna össze, és a Duna sodrásának erejét használta volna energiatermelésre a pillérekhez telepített berendezésekkel. A 2011 júniusában a Magyar Urbanisztikai Társaság (MUT) kezdeményezésére alakult Városklíma Műhely kalauza régóta hozzáférhető a döntéshozók számára. Ebben egyik érvként szerepel, hogy a parkok és a nagyobb, vagyis 200 négyzetmétert meghaladó alapterületű városi zöldfelületek energia- és vízmérlege a természetes felszínekéhez hasonlít. Kisebb a lefolyás mértéke, azaz a csapadék nagyobb hányada szivárog be és tárolódik a talajban, vagy párolog el, mint a mesterséges felszíneken. Az aszfaltburkolatra és a bitumennel kiöntött kockakőre hulló eső 85–95 százaléka lefolyik (jobb esetben a csatornába), a faragott terméskővel borított felszínről a csapadékvíznek már csak a fele megy pocsékba, de még ez is minimum ötszörös mennyiség az 5–10 százalékos lefolyási mutatójú parkosított felszínekhez képest. Ezek úgynevezett hűvös szigetként szolgálnak, és a hőmérsékletjárás szempontjából a természetes felszínekhez hasonló módon viselkednek. A MUT kalauza szerint a már beépített területek utólagos fásítása is működik: egy 40 százalékos beépítettségű lakótelepen egy jól fásított (vagyis legalább a szabad terület felén fákkal borított) zöldfelület „a legterhelőbb nyári időszakokban alacsonyabb léghőmérsékletet biztosít, mint a városon kívüli füves területek”. Függőleges irány Az idén július elején indult, 10 millió fa nevű országos faültető mozgalom élére álló Bojár szerint ha két évtizeddel ezelőtt csak a töredéke is megvalósult volna a fővárosi fásítási programoknak, akkor ma sokkal elviselhetőbbek lennének a hőhullámos időszakok. Szerinte a vízszintes zöldítés mellett a függőleges felületekre telepített növényzet is enyhíthetne a forróságon. Mint mondja, a párizsi, bécsi vagy milánói vertikális ültetvények példáját Budapesten is követni kellene, egyre több homlokzatot beültetve növényzettel. A külterületekről a belső városrészek felé haladva erőteljesen nő a hőmérséklet. Ez legalább 3–5 Celsius fokkal magasabb léghőmérsékletet eredményez a belvárosokban, de Budapest egyes területein akár 8–12 fokos is lehet a különbség, amelynek a városi felszín fölé nyúló, vertikális kiterjedése is van, tehát akár 2000–3000 méter magasságig is érezhető – olvasható a Budapest Főváros Városépítési Tervező Kft. kiadásában 2016-ban megjelent Zöldhomlokzatok című tájékoztatóban. A Zöldtető- és Zöldfalépítők Országos Szövetségének (ZEOSZ) építészei, kertész- és építőmérnökei által jegyzett brosúra részletesen taglalja a városklimatizálás vertikális megoldásait. A nemzetközi és hazai kutatási eredmények hosszú sorát idéző, akadémikusokból és egyetemi tanárokból álló szerzőgárda szerint „az intenzív hőhullámok elleni védekezésben az egyik legköltséghatékonyabb megoldás a biológiailag aktív felületek arányának növelése, ezen belül is elsősorban az árnyékot adó lombfelületek és az épületek külső felületét borító vegetációs technológiák fejlesztése”. Mint írják, a városi zöldinfrastruktúrának más környezeti terhelések mérséklésében is jelentős szerepe lehet. A levelek felületei rendkívül hatékonyan szűrik a levegőt, megkötve a légnemű és szilárd szennyezőanyagok jelentős részét, és nem mellesleg támogatják a biodiverzitás fenntartását is, például biztosítják a beporzásért felelős rovarok városi életfeltételeit. Magyarázó ábra a Budapest Főváros Városépítési Tervező Kft. kiadásában 2016-ban megjelent Zöldhomlokzatok című szakmai sorvezetőből A levélzet párologtatása hőt von el a környezettől, ezáltal nemcsak párásítja, de hűti is azt. Minél szárazabb a levegő és minél magasabb a léghőmérséklet, annál intenzívebb a párolgás – erre a srófra jár a zöldhomlokzatok klimatizálása. „A 2008-as drezdai kísérletek adatai szerint egy előnevelt borostyánból épített zöldfal egyetlen négyzetmétere több mint 1 köbméter vízpárát juttatott a levegőbe egy év leforgása alatt. A Debreceni Egyetemen 2013-ban lefolytatott kutatás kimutatta, hogy a nyári 3 hónap alatt az egynyári növényekkel telepített zöldhomlokzatok párologtatása akár 250–350 liter/m² is lehet. A legmelegebb nyári hónapokban ez jelentős hűtőhatást jelenthet, hiszen 1 liter víz párolgása 627 Watt energiát képes elvonni a levegőből” – olvasható a magyar főváros szakanyagában. A ZEOSZ szakértői szerint már 100–200 négyzetméternyi zöldfelület is érezhető hűtőhatással rendelkezik, így akár 3–4 Celsius fokos léghőmérséklet-különbség is kialakulhat a környezetében. A zöldhomlokzat ráadásul nem a felette vízszintesen elhelyezkedő rétegekben fejti ki hatását, hanem a homlokzattal párhuzamosan, ami természetes légmozgást is indukál. Magyar zöldhomlokzat-verzió a budai Kitaibel Pál utcából... Forrás: Google Streetview ...és a pesti Victor Hugo utcából. Forrás: Google Streetview Mint köztudott, a növények a fotoszintézis során szén-dioxidot használnak fel és oxigént bocsátanak ki. A ZEOSZ által idézett kutatások szerint egy 10–15 centiméter vastag levélszőnyeget alkotó borostyánfal minden egyes négyzetméterén 3–5 négyzetméternyi levélfelületet alkot, amely négyzetméterenként évente közel 1,7 kilogram oxigént termel, miközben 2,4 kilogramm szén-dioxidot megköt. A növények más, gáz halmazállapotú káros anyagokat is képesek kivonni a levegőből, mindenekelőtt a kén-dioxidot, amelyet leveleikben raktároznak el. A magyar szakértők szerint a légszennyezettséget jelentősen növelő szállópor ellen is kiváló eszközök a vertikális zöldfelületek: egyetlen 100 négyzetméteres növényfal akár 1 tonna szállóport is megköthet évente. Borostyánnal, vadszőlővel befutott, befuttatott homlokzatok és tűzfalak itt-ott Budapesten még fellelhetőek. A leginkább az „ápol és eltakar” hagyománya miatt fennmaradt zöldfelületeket azonban a lakók egyre többször eltakarítják, elsősorban arra hivatkozva, hogy a vakolat, illetve az épület szerkezete nem bírja el ezt a biológiai terhelést. A magyar szakértők szerint a zöldfalak csak akkor károsítják a homlokzatot, ha az már eleve sérült és instabil. A „támszerkezetet nem igénylő kúszónövények eltávolítása esetén előfordulhat felületi sérülés, a kapaszkodó szervek nyomot hagyhatnak a homlokzaton, így olyan esetben, ha a kúszónövények eltávolítása várható, kerülni kell a direkt futtatást” – fogalmaznak a szakértők, akik szerint azonban a növényzet mögött egyáltalán nem lesz nedvesebb a falszerkezet, éppen az ellenkezője igaz: a zöldhomlokzatok védőernyőként működnek a csapadék és a külső nedvesedés ellen. A rovarok, madarak és rágcsálók megtelepedésétől való félelem sem indokolt. A növényzetben megtelepedő állatok olyan biológiai életközösséget alkotnak, amely nem terjed ki a lakásokra. A nem kívánt élőlények, elsősorban a rágcsálók látogatását pedig a fal és a növényzet közötti támszerkezettel kialakított nagyobb távolsággal és rendszeres gondozással gond nélkül el lehet kerülni. Megoldás a Berlin–Ferencváros tengelyen? Az idézett szakanyagokon kívül Budapesten nyomát sem látni bármiféle, a városvezetés által propagált klímavédelemnek. Zöldítés címén a városlakóknak meg kell elégedniük a választási kampányok hajráiban bevetett virág- és facsemete-ültetésekkel, illetve a villamosvágányok gyepszőnyegesítésével. Zöldfal Párizsban: a Musée du Quai Branly homlokzata. Forrás: ludbriko.hu Magáért beszél, hogy a Német Szövetségi Környezetvédelmi Minisztérium finanszírozza azt a „Berlin–Budapest klímaadaptációs párbeszéd” című programot, amelynek célja, hogy 2021-re megvalósítható tervek szülessenek Budapest hőhullámoktól sújtott IX. kerületének élhetőbbé tételére. A német környezetvédelmi ügynökség, az Umweltbundesamt felügyeletével a Berlini Műszaki Egyetem (TUB), a magyar Energiaklub bevonásával, valamint a Szent István Egyetem tájépítészeti és környezetmérnöki tanszékének eseti részvételével zajló, idén elkezdett munka első stációjában – a magyar szokásoktól eltérően – a ferencvárosiak tapasztalatait összegzik. A Klímapanasz weboldalon a polgárok térképen jelölhetik, hogy szerintük hol és mi a probléma. A hőszigetek, a felhőszakadásokat követő elöntések, a szélsőséges időjárás nyomán károsodó városi infrastruktúra, a légszennyezettség és az allergizáló gyomnövények is szerepelnek a megnevezhető klímaproblémák között. „Mivel a sérülékenységet sokszor szubjektív és/vagy aktuális tényezők befolyásolják, szükségesnek láttuk a webmapping oldal felépítését. A sérülékenység ismerete nagyon fontos ahhoz, hogy bármiféle klimaadaptációs stratégiát ki lehessen dolgozni” – magyarázta Gyimóthy Adél, a Berlini Műszaki Egyetem tájtervezési és -fejlesztési tanszékének kutatója. Az eddigi ferencvárosi klímapanaszok többsége a hőséget nevezte meg problémaként, megfogalmazva a zöldfelületek növelésének igényét. Az online panaszfal kiértékelése után az év végére, jövő év elejére akár már el is készülhetnek a gyakorlatorientált koncepció első vázlatai. A kész terveket jövő év végén bocsátanák szélesebb társadalmi vitára, hogy aztán 2021-ben a IX. kerületben már neki is ugorhassanak a megvalósításnak. Gyimóthy elmondta: a IX. kerületi stratégia elkészítése után a tapasztalatokat összefoglalva egy útmutatót is kidolgoznak a magyar települések részére, amely segíti őket egy cselekvésorientált terv elkészítésében. A térképes panaszfal tanulságait pedig akár Berlinben is szeretnék hasznosítani a jövőben. (A cikk a Qubit.hu internetes tudományos magazinban 2019. július 29-én megjelent írás másodközlése, a szerző és a szerkesztőség engedélyével.)

Minden szándék nélkül a minap ráleltem egy fényképre a régi iskolámról, az Apáczairól. Vagy ahogy akkoriban (1956–1968) hívtuk: a Cukor utcairól. Még jóval azelőtt készült, hogy megszülettem. A Fortepan (hiszen ott találtam) 1940-re datálja. Nyugalmas a környék, nincs nagy forgalom, még a villamos sem látszik. Igen, villamos is járt arra, egészen 1953-ig, amikor is felszedték a síneketés a 74-es trolit küldték ide – az járt akkortól a belvárosi utcákon. Nem csak nyugalmat áraszt ez a nyolcvan éve készült fotográfia, de kissé szokatlan is, ha 2019-ben megnézzük. A Cukor utcai iskola földszintje nyitott, s utcai frontja tele van boltokkal. Napvédő ernyők bontják meg a fal síkját. Látunk itt órásüzletet, s még számtalan másikat, de ami számomra igazán érdekes, itt találjuk Balla Aladár üzletét is – papíráruk, iskolai cikkek és nyilvános telefon. Nos, mi, akik hajdan ide jártunk, mind jól tudjuk, hogy Balla bácsi üzlete nem itt, hanem az Eötvös Loránd utca 2. szám alatt volt, az iskola melletti ház sarokhelyiségében, a ma Ráth-házként ismert épületben. És nem Balla Aladár neve szerepelt a cégéren, hanem egy titokzatos „A” betűvel több: Balla A. Aladár. Reggelenként, iskolába menet itt lehetett beszerezni a még esetleg hiányzó füzetet, rajzlapot, ceruzát és mindenfélét. A bátrabbak meg csak berontottak és vad harci üvöltésben törtek ki: „Balla Aladár, neked szarik a madár!” Persze ezek a bátrabbak ezután vásárolhattak az Egyetem téren, az ottani papírboltban. Az üzlet, az üzlet A Cukor utcai iskola, a székesfővárosi elemi leány- és fiúiskola, valamint polgári leányiskola 1911 és 1913 között épült Reichl Kálmán tervei szerint. A terveken láthatjuk az eredeti homlokzatot, amely vajmi kevéssé hasonlít a maihoz, s éppen az 1940-es állapotokat mutatja az boltokkal. A bal oldali üzlethelyiségben, a Cukor utca és a Papnövelde utca sarkán kínálta portékáját a Balla trafik, Papnövelde utca 4–6 szám alatti címmel. A hatalmas portálokat azóta eltüntették, oly módon azonban, hogy a gyanútlan szemlélő ezt észre sem veszi, mert az eredeti stílus változatlan maradt – mintha a tervező eredeti szándéka is ez lett volna. Valószínű, hogy az építkezés és a majdani üzemeltetés költségeit igyekeztek ennek a funkciónak a rendszeresítésével csökkenteni, s a Balla trafik a lehetőséget rögtön ki is használta, már az iskola megnyitásakor, 1913-ban működött. Balla A. Aladár, azaz Balla Arnold Aladár 1883-ban született Érsekújváron, Büchler néven. 1909-ben elvette a nála öt évvel fiatalabb, bősi születésű Fischer Juliannát. Harminc éves koráig semmit nem tudunk a pályafutásáról, először a már említett 1913-as év hozza elébünk a papírkereskedőt és magyar királyi dohánytőzsde tulajdonosát: ez évtől szerepel Ballaként, természetesen a Belügyminisztérium engedélyével. Ez a címe és kereskedése, foglalkozása megmarad 1950-ig a különböző lak- és címjegyzékek szerint, majd ezen segédletek megszűnésével a mi emlékezetünk tartja meg még egy jó darabig. Egy jó üzletember több lábon áll, így Balla úr is talált más pénzkeresetet: 1914-ben szén- és fakereskedőként is megjelenik és 1924-ben is találunk erre adatot. Ez a vállalkozása is a trafik címén volt bejelentve. Közben azonban kitört a világháború, amelynek forgataga hősünket is elragadta: 1917 februárjában Balla Arnold tartalékos számvivő altisztet a pozsonyi katonai ágyraktártól kinevezték számvevő hadnagynak a 7. számú vártartalék ezredhez. Az 1918-as év, a háború vége is ebben az állapotban találta. (Szerencsésen megúszta, nem kellett frontszolgálatot teljesítenie. Talán beteg volt? Egészségi állapota nem engedte a tűzvonalba?) Száz pengős kísérlet A béke ismét Budapesten találja. Egy idő után kezd prosperálni az üzlet, 1923-ban már tanulófiút keresett segítségként, méghozzá fizetéssel! Ritka nagylelkűség! Valószínűleg nem talált ilyet, mert a hirdetés többször is megjelent, még 1926-ban is. Végül feladta és ’27 januárjában már eladónőt keresett. A szén és faüzlet viszont nem működött megfelelően, 1924 után nem található nyoma. 1932-ben aztán a könyvkereskedéssel kezdett kacérkodni, ekkor kérte felvételét a Budapesti Könyvkereskedők Szakosztályába. Papírkereskedői pályáján is szépen halad, 1938-ban már a Magyar Papír- és Írószerkereskedők Szövetségének vezetőségében igazgatósági tag. S mivel az anyagi siker sem kerülte el, felhalmozódott valamennyi befektetni való tőkéje. 1939. március 6-án feleségével, Fischer Júliával és egy barátjával, Radóczy Jánossal megalapították a Vestibulum Házépítő Szövetkezetet, a Kaas Ivor utca 9. sz alatt, ahol is Balláék laktak már legalább 1916 óta. Akkor még Borz utca volt a cím – ma Nyáry Pál utca. (Egyébként ez a ház is megérdemelne néhány szót: itt volt a néhai „Arany Borz” vendéglő, és lakott itt Karády Katalin is.) A szövetkezet célja: „közös üzletkezelés mellett, illetve a kölcsönösség elve alapján kizárólag tagjai részére kölcsönök megszerzése útján Budapest székesfőváros dunajobbparti részén 22886. sz, tkvi. betétben az 1. sorszám 8261/6. hrsz. alatt felvett ingatlannak, valamint más házhelyeknek vétele és azokon, vagy valamely tagnak már meglévő telkén bérházak, családi vagy bérvillák létesítése, az építkezés olcsóbbá tétele céljából az építkezéshez szükséges anyagok és cikkeknek nagybani beszerzése és tovább eladása, ily üzemek létesítése és fenntartása és végül a tagok tulajdonát képező ingatlanoknakéstelkeknek legtöbb haszonra való értékesítése és parcellázása.” Egy üzletrész névértéke 100 pengő volt. A megfogalmazás bonyolult, de megoldás egyszerű, mert amennyire megállapítható, a szövetkezet tulajdonképpen csak a konkrétan megemlített Böszörményi úti ingatlant vette meg, már ’39. április 11-én. Az eladó, Czillér Józsefné 39.500 pengőt kapott a telekért. A ház később felépült, s ma is áll, megtekinthető a Hollósy Simon utca 30. szám alatt. A szövetkezet egyéb gazdasági tevékenységének nem találtam nyomát, bár a mérleget minden évben kötelességtudóan benyújtották, ám újabb ingatlanokról és építkezésekről nem esik szó. S noha érdemleges gazdasági tevékenységet nem folytattak, karitatív kötelességeikről nem feledkeztek meg: 1940 májusában 50 pengőt adományozott a cég az árvízkárosultak javára. 1944-ig voltak Balláék érdekeltek a cégben, mert ez év május 23-án megszűnt minden jogosultságuk, Balla A. Aladárné sem cégvezető tovább, és igazgatósági tagságuk is véget ért. Státusukat utolérték a zsidótörvények. Ötvenhárom: a változások éve Balla a háború után 1947-ben tűnik fel ismét, közéleti szerepkörben, mint a Budapesti Magánbeteg Biztosítóegyesület választmányi tagja. Üzlete újra működik, a már megszokott régi helyen. Aztán egyszerre csak helyet változtat, s akkortól az Eötvös Loránd utca 2. számú ház sarki boltjában találjuk, Pivárcsi Fülöp papi szabó üzlete mellett. Mikor történhetett ez? 1953 a nagy változások éve ezen a környéken. A Ráth-ház nevezetessége volt az Arany Oroszlán patika, mely felépültétől, 1841-től itt működött, sőt már előtte, a korábbi épületben is ellátta a pestieket gyógyszerekkel. A sors azonban ezt az intézményt is elérte, 1951-ben államosították, majd 1953-ban meg is szüntették (berendezése a Kiscelli Múzeumba költözött). Ugyanebben az évben számolták fel a villamosvonalat is, amely már régóta szálka volt sokak szemében. Már 1928-ban így panaszkodtak a főváros közgyűlésében: „A főváros a Papnövelde- és a Cukor-utca sarkán megépítette azt a rettenetes nagy iskolát, amelybe odajár körül-belül 780 elemi iskolai tanuló, azonkívül polgári iskolai, iparostanonciskolai, kereskedelmi iskolai, főzőiskolai, zeneiskolai tanuló és még óvoda is van ott. A közlekedés nagyobb dicsőségére ezelőtt az iskola előtt ebben a szűk utcában vezették el a kétvonalú villamost, amelyet tovább vezettek a Veres Pálné-utcán. Ez a villamos szerencsélteti nemcsak ezt az iskolát, hanem az egyetemét, az egyetemi templomot, a községi leánygimnáziumot és az angol kisasszonyok intézetét is és mindenütt a kapuk előtt robognak a kocsik, úgyhogy a Belváros összes iskolájának és ezen egyetlen községi iskolájának látogatását szinte életveszélyessé teszi. Mint iskolaszéki elnököt nap-nap után keresik fel olyan panaszokkal, hogy megint egy gyermeket ütött el a villamos. Megtörténik az is, hogy a Cukor-utcai elemi iskola bejárójánál kerülik ki egymást az autók, úgyhogy, amikor a gyermek kilép a Cukor-utcái iskolából, az autó alá kerül.” Igen valószínű, hogy ezekkel a változásokkal kapcsolható össze az iskola átépítése is, az üzlet helyiségek megszüntetése, másutt való elhelyezésük. Eszerint 1953-ban, negyven év után vál-toztatott helyet Balla A. Aladár üzlete, és került Szőnyi-féle vegyeskereskedés helyére. Meddig létezett még a mi időnk után, nem tudom, de 1977-ben még biztos trafik volt ezen a helyen. 1960-ban meghalt Fischer Julianna, Balla bácsi feladta a Nyáry Pál utcai lakást, és az üzlet mögötti kis szobába költözött, mint Szőnyiék is annak idején. Érettségink évében, 1968-ban halt meg, november 12-én, hosszas szenvedés után. Gyermekei nem voltak, csak unokaöccsei, unokahúgai. Ők is temettették el. Ma a Kozma utcai izraelita temetőben nyugszik, sírja elhanyagolt. Őrizze emlékét ez a kis írás.

A József utca 37. udvarában rejtőző mesebeli művészkert és az itt megbújó néhány műhely Józsefváros egyik nevezetessége: a Martsa-féle műteremegyüttes. A Google is így ismeri. „Virágos Pistáék a József utcában laktak, egy háromemeletes, nagy bérház udvarában, hátul. A háztulajdonos a meglehetősen tágas udvaron egy hosszú, földszintes pavilont épített, s ebben négy vagy öt műtermes lakást. Műterem? Lakás? Közepes nagyságú hodályok nagy ablakokkal, mellettük néhány kisebb, szűkebb helyiség: ilyenek voltak ezek a műteremlakások” – írta Részeg eső című regényében Darvas József valamikor a 20. század derekán. Zsenik a kövesudvarban A József utca 37. háromemeletes bérháza 1899-ben épült Seenger Béla kőfaragó mester számára, aki vállalkozását az épület mögötti hatalmas udvarban működtette. A telek átért a Tavaszmező utcáig. Az udvaron keskeny nyomtávú sínpár futott a hatalmas kőtömbök mozgatásához. A terület nyugati oldalában kőfaragóműhelyek féltetős épületei sorakoztak. A vállalkozás a 20. század első éveire kiköltözött, és az üresen maradt műhelyeket szobrászoknak adták ki. Megemlítendő, hogy a József utcai bérházban volt „igazi” padlástéri műterem is, amelyet az udvari műhelyekkel együtt lehetett bérbe venni. De az egy másik történet. Most a hátsó udvar sokkal regényesebb históriáját tekintjük át, mintegy száztíz év távlatában. Martsa Piroska, az udvari műtermek jelenlegi bérlője egy 1900-ban kiadott képeslapon mutatja a régi Seenger-féle kőfaragótelepet, amelyen jól azonosíthatók a ma is álló épületek. A hajdani területnek talán bő harmada a jelenlegi József utca 37. és a művészkert. Az első neves művészember, aki Seengerék után műteremnek vette bérbe a helyiségeket, Maróti Géza volt. Itteni működését az 1908-as lakcímjegyzék említi először. Az univerzális tehetségű, szobrászként, építészként, tárgytervezőként és festőként is remeklő alkotó itt tervezte a velencei biennále magyar pavilonját, s ekkoriban fogott hozzá a mexikóvárosi Teatro Nacional üvegmennyezetének, szobordíszei­nek, üvegfüggönyének és a színpadnyílást keretező mozaikjának tervezéséhez. Leánya emlékiratai szerint mintegy harminc szobrász és munkás dolgozott a keze alá. Néhány évig Kós Károly is munkatársa volt, nála tanult Gádor István kerámiaművész és Dankó Ödön iparművész. Ady és József Attila Maróti a húszas évek közepén hagyta el a József utcát. Körülbelül akkor érkezhetett ide Csorba Géza, aki jóval kisebb asszisztenciát foglalkoztatott. 1926-ban már biztosan itt működött, mert ekkor látogatta meg őt Kodolányi János és írt róla riportot. Az írás szerint a műterembe befújt a szél, s a padló behajlott az ember lépte alatt. Csorba itt készítette el Ady Endre síremlékét, amelyet 1930-ban avattak. Ezt később sokáig emlegették, büszkék voltak rá az itt lakók. Amikor 1932-ben Beck András, a Nyugat plakettjét készítő Beck Ö. Fülöp fia ugyanebbe a műhelybe került, az Ady-szobrot mint jó óment említették előtte. Emlékezéséből tudhatjuk, hogy egyszer József Attila is járt itt. Nevezetes lakó volt a harmincas években – miután 1931-ben hazatért egyéves párizsi ösztöndíjáról –, Cserepes István, a szegény sorsú, tehetséges munkásfestő és ezermester. Róla külön márványtábla emlékezik a József utcai homlokzaton. Halála igazi mártírhalál volt: 1944-ben, a deportálások ellen felháborodva tiltakozott az utcán, mire a Népszínház utcából elhurcolt zsidókkal együtt őt is a Dunába lőtték. Többé-kevésbé róla mintázta Darvas József a Részeg eső főhősét, Virágos Pistát. Őt keresve került a háború után a József utcai műterembe a főiskolás Martsa István szobrász, aki Cserepes műtermében szeretett volna egy időre szállást kérni. Sajnos, Cserepest már nem találta, de a tulajdonos felajánlotta, ha már itt van, vegye ő bérbe a műtermeket. Ferenczy Béni köpenye Martsa a háború után villanyszerelőként dolgozott Esztergomban, majd Budapesten mint mozigépész. Már elmúlt harminc éves, amikor a főiskolára jelentkezett, ahol Ferenczy Béni osztályába került. Olyan jól nem keresett, hogy egymaga ki tudta volna fizetni a bérlet díját, így néhány fiatal művészkollégával összefogva használta a József utcai műtermeket. 1950-ben feleségül vette Szűcs Ilona festőművészt, együtt javították a háború után romosan maradt helyiségeket, szépítették a kertet. Évfolyamtársaik: Vígh Tamás, Kiss Sándor, Ujváry Lajos, Ridovics László, Rábai Ridovics Ferenc, Gerzson Pál és más művészek gyakran megfordultak náluk. Amikor Ferenczy Bénit politikai okokból eltávolították főiskolai tanári állásából, meghívták, dolgozzon ő is a műtermükben. „Szüleim mindketten munkás származásúak voltak, és Béni bácsi adta át nekik azt a sokgenerációs polgári kultúrát, amit egyébként a családi házban nem kaphattak volna meg – meséli Martsa Piroska. – Ferenczy Béni nagyon finom módszerrel tanított, sokszor kis példabeszédekkel, történetekkel járta körül a témát, amin a tanítványok sokáig töprenghettek, vajon mit is akart a mester ezzel kifejezni.” Ferenczy Bénit 1956-ban a földúlt város látványa annyira megviselte, hogy agyvérzés érte, jobb oldalára lebénult. Ekkor fejeződött be itteni működése. Bár később valamelyest felépült, mozgás- és beszédkészsége korlátozott maradt. Ezután már csak Pozsonyi úti lakásában alkotott, felesége unszolására – bal kézzel – akvarelleket festett. Néhány ezek közül ma a festőműterem előszobájában kialakított Ferenczy-emléksarokban látható: ott lóg a mester belebújós, kék szobrászköpenye, valamint édesanyjának, Fialka Olgának egy róla készített gyerekkori portréja. A műterem kincse az a vázlatrajz, melyet a mester még itteni munkássága során firkantott a szobrászműterem falára, s amelyet ma üveg alatt védve, nagy becsben tartanak. Ilona és István A Martsa-műterem két helyiségének egyikében M. Szűcs Ilona dolgozott és alkotta tájképeit, portréit. Ma a mennyezetig rakva láthatóak eleven színvilágú, ormánsági, balatoni, dunai, siklósi képei, és számos más alkotása. Kedves József utcai kertjét is megfestette (ld. fotónkat a 16. oldalon), azonban ennek a műnek egy kiállításon lába kelt… Egyébként nem csak őt ihlette meg az ódon, romantikus hangulatú kert. Itt készítette utolsó budapesti fotóit André Kertész világhírű, magyar származású fotóművész, amikor 1984-es budapesti látogatása alkalmával meginvitálták ide. A festőműterem mennyezetén nagy felülvilágító ablak ad bőséges fényt. Piroska szerint az itt készült festmények másutt is felülről jövő fényben ragyognak legszebben. A műterem egyébként igazi kincsestár, tele csodákkal: népművészeti tárgyakkal, kerámiákkal, „szökrönyökkel”, szobor-makettekkel, sétabotokkal és Martsa István háborút megjárt katonaládájával. Martsa István és M. Szűcs Ilona műtermét lányuk, Martsa Piroska használja és gondozza tovább A másik műhely a szobrászműterem, Martsa István egykori birodalma. Itt készült mintegy negyven köztéri alkotása. A siófoki Zuhanyozó nő, a balatonalmádi strand előtti Napernyős nő, az esztergomi Bottyán János lovasszobor, a vajai Talpasok, a kispesti Nagy Balog János, és Martsa megannyi testes nőalakja. Az Ülő nő szépvonalú kőfigurája, amely sokáig a közelben lévő Mindszenty téren állt, nemrég került át a Füvészkertbe, ahol most mint a védekező Földanya szobra díszlik.  Piroska folytatja Jelenleg Martsa Piroska működteti tovább a szüleitől megörökölt műterem-együttest, és igyekszik szellemiségében is fenntartani a nagy múltú helyet. Tanít, könyveket ír a művészekről, érdeklődő turistacsoportokat fogad, de főleg restaurátorként dolgozik. Így aztán már több mint száz éve töretlenül zajlik az alkotó tevékenység a Seenger kőfaragók egykori udvarában. Gyakran jönnek ide látogatók külföldről és itthonról egyaránt. Ferenczy Béni falra firkantott vázlatrajzát becsben tartják a műhelyben A szobrászműteremben épp a bodajki Segítő Szűz Mária kegytemplom barokk főoltárának szentjei és faragványai sorakoznak, restaurálásra várva. Egy forgóasztalon az Atyaisten figurája fekszik, mellette Krisztus szobra, odébb néhány angyal, gyerekarcú puttó. Egyszer talán majd azt fogják mesélni: ez az a műterem, ahol még az Úristen is járt vendégségben!

Herein Mici – Herein Mátyás pesti kávés unokája – szerette Budapestet. Ahol egész rövid életét megélte, ahol hivatását – földrajzot (is) tanított – gyakorolta. S ahol az itt otthonra, identitásra lelt polgárcsalád harmadik generációját képviselte. Akkor is, amikor éppen képeslapot írt valakinek. A Kohn-Götczinger lapokból féltucatnyit őrzött meg Mici hagyatékából a családi archívum, közel ennyi sincs egyetlen közgyűjteményünkben sem. 1916-ban adta fel valamennyit, August (Ágoston) Grosznak, akkor még csak vőlegényének címezve, a tábori postára bízva üzeneteit: „Kedves Guszti! Julcsi egész el van ragadtatva a Wiener Konzertvereintől, még most is folyton fütyül. A Béla rém szidta előtte a mi Filharmonikusunkat. Különben Gyula üdvözletét küldi és üzeni, hogy nagyon szépek a kocertek…” (Bpest, 1916. nov. 15.) „Kedves Gusztikám! Mostanában sokat járok erre villamoson, azért küldöm ezt a képet [a 19. számú Bruder Kohn képeslap a Szent Gellért szobrot és a várat mutatja – B. P.]. (…) Nagypapa [az anyai nagyapáról, Buschmann Ferenc nyomdászról van szó – B. P.] tegnap óta rosszul érzi magát, régi baja kiújult. Képzelheted, hogy milyen kevéssé jól lehet, ha már itthon marad a kávéházból.” (1916. november 8.) Herein Mária később is gyűjtötte a művészi Budapest-képek levelezőlapjait. Jó néhányat őriz a Műemléki Országos Bizottság öt sorozata közül: háromból. Az első 12 tételes 1924-ben jelent meg, a második 1925-ben, a harmadik 1926-ban – utóbbiak is 12 tételből állnak. Újabb tucatot tesz ki az 1927. és 1928. évi negyedik és ötödik sorozat – utóbbiakból egy sem került elő a Herein-család archívumából. (A sorozatokra vonatkozó adatok forrása Lővei Pál: Táguló körök szűkülő határok között. A Műemlékek Országos Bizottsága budapesti képeslapsorozatai. In: Etüdök, tanulmányok Granasztóiné Györffy Katalin tiszteletére, Budapest, 2004.) – Budapestről, épületeiről, helyszíneiről először a 19. század utolsó évtizedében adott ki a Magyar Királyi Posta grafikával dekorált képeslap-sorozatot. Bedő József, a papírrégiségek avatott szakértője beszélgetésünknek ebben a nyitó mondatában a millenniumra s annak évére, 1896-ra utal, beavatva további részletekbe is a témakörben, amelyben faggatom. – Maga a műfaj – budapesti helyszínt mutató képeslap – már egy-két évtizeddel korábban is megjelent, eleinte a szövegnek rendelt oldalon, a felső sarokban mutatva a grafikai mutatványt. Az 1880-as évek közepére elfoglalták a teljes rektót. Fotók nyomán készített színes festmények legkorábban 1907-ben jelentek meg Budapestről. Egy londoni cég – Raphael Tuck and Sohn – hatos sorozata. Egy újabb hatos sorozattal jelentkeztek aztán 1911-ben s egy harmadikkal 1918-ban. Ebbe a a kronológiába illeszkedik bele a bécsi Kohn Testvérek produkciója, az a 25 tételes, gazdag sorozat, amelyhez Hans Götzinger – néha Götczinger, éppen a magyar képeslapokon – akvarelljeit használták a nyomat készítéséhez. A festő számos más képe is ismert, az eredeti alkotások elő-előfordulnak elsősorban bécsi vagy német aukciókon. Járta Közép-Európát, nagy kedvvel és tehetséggel rögzítve az utcaképet, a városi élet jeleneteit. Ezek a „Budapesti mű levelezőlap” sorozathoz tartozó nyomtatványok 1915–16-ban kerültek forgalomba. Grafikailag is értékelhető, szép lapok, a gyűjtők kedvence lehetne már régen minden darab, de az a helyzet, hogy a város-képeslapok, még ezek a koraiak sem keltették fel sokáig az érdeklődésüket. Így aztán mind a 25 még nekem sincs meg. Egy, a 15. sorszámú, amely a Hősök terét ábrázolja, hiányzik. [Összeállításunkban egy osztrák aukciós felületről kölcsönöztük – B. P.] Biztosan sokaknak okoz majd örömet, hogy a BUDAPEST kolumnáin együtt láthatja mindet. Ez még nem fordult elő Budapest képeslap-történelmében… Margitszigeti sporttelep Andrássy-út a m. kir. operával Országház Nemzeti muzeum és Calvin templom Gyümölcsvásár a Ferenc József-hídnál Rákóczi-út és Rókus-kórház Erzsébet-körút Szabadság-tér tőzsdepalotával Keleti pályaudvar Kígyó-tér a Klotild-palotákkal Királyi vár Jenő herceg szoborral Andrássy-szobor Városliget, Állatkerti-út Lánczhid és kir. vár Millenniumi emlékmű Városliget, Vajdahunyad vára Kilátás a Margitszigetre Halászbástya Szt. Gellért-szobor a kir. várral Erzsébet-híd a kir. várral Bazilika, Szt. István templom Petőfi-szobor és görög templom Tud. egyetem és templom Mátyás-templom és halászbástya Központi városház

A 105 évvel ezelőtt beköszöntött nyár első heteiben 36. Rácz Laci prímást nem annyira a Habsburg trónörököspár ellen elkövetett szarajevói merénylet és az Osztrák-Magyar Monarchia hadba lépése, hanem sokkal inkább egy ellene indított bírósági kereset várható kimenetele foglalkoztatta. A kiváló zenészt az egy évvel korábban bezárt Adria kávéház utolsó tulajdonosa perelte. A Rákóczi út és a Csokonai utca sarkán működött kávéházból három évvel korábbi távozása óta jó néhány fővárosi és vidéki kávéházban megfordult Rácz Laci 1913-ban ismét az Adriában szórakoztatta a nagyérdeműt. Talán éppen azért, hogy egy jó ideig ne álljon ismét tovább, Schwarcz Béla kávés hatezer korona előleget adott az országszerte népszerű és igencsak felkapott prímásnak, aki ebből sajnálatos módon csak ötezerkétszáz koronát muzsikálhatott le, mivel a kávés fizetésképtelen lett, és a kávéház bezárt. Csakhogy Schwarcz nem átallotta visszakövetelni a fennmaradt, le nem dolgozott nyolcszáz koronáját. Az ügyet perre vitte, a tárgyaláson pedig a cigányprímás azzal védekezett, hogy ő pénzzel nem tartozik, ellenben készséggel elismerte, miszerint tartozik nyolcszáz korona ára muzsikaszóval. Ezt a tartozását hajlandó volt állni, és a teljes egyenértéket lemuzsikálni, ahol Schwarcz úr akarja. Akár mindjárt ott, a tárgyalóteremben. Schwarcz persze csakis pénzt akart, a bíró azonban osztozott Rácz Laci felfogásában, és kihirdette, hogy a felperes, ha tetszik, lemuzsikáltathat nyolcszáz koronát, de készpénzről szó sem lehet. Már csak azért sem, mert a kávés fizetésképtelensége miatt a prímás is jelentősen károsodott, hiszen olcsóbban volt kénytelen szerződést vállalni más kávéházban. Az Adria szálló kezdetei Rémi Róbert, a Váci utcai Nemzeti Szálló korábbi tulajdonosa a Népszínház szomszédságában, a vendéglátás szempontjából kiváló környéken, ráadásul jól megválasztott időzítéssel 1896. májusában, éppen az Ezredéves Országos Kiállítás és a millenniumi rendezvénysorozat kezdetére nyitotta meg új szállodáját, majd a következő év novemberében annak éttermét és színvonalasan berendezett, kényelmes kávéházát. Az Adria mindjárt három közeli, a Kerepesi (a mai Rákóczi) út páros oldalán álló szállóval konkurrált. A Metropol a Miksa (1964-től Osvát) utca sarkán szintén vadonatúj volt. Az Orient az Akácfa utca sarkán, a Népszínház főbejáratával szemben két év híján negyedszázada, a másik irányban pedig, a Keleti (1892-ig Központi) pályaudvarral szemben a Központi szálló 1889 óta kínált szállást a fővárosba látogatók számára. A József körút elején az Adriával egyidőben megnyílt Nemzeti Szálló nem volt versenytárs, hiszen az is Rémié volt, a Palace pedig majd csak 1911-re épül fel. A rutinos szállodás a terítékre is gondosan odafigyelt: az Adria étterme és kávéháza részére a megannyi szálloda, vendéglő, kávéház, a Somossy-mulató, a Népszínház stb. szállítójaként ismert Láng Sándor kereskedő szállította az üveg-, porcelán- és majolikaárut. Egyes napilapok a jobb szállodákba bejelentkezett vendégek névsorában az Adriába érkezetteket is rendre közzétették. A pesti szlovák evangélikus templom rövid sétányi távolságra volt a szállodától, ezért az Adria vezetősége a fővárosba látogató vidéki evangélikusokat megszólító hirdetést jelentetett meg az Orosházán megjelenő Evangélikus Egyház és Iskola folyóirat 1897. májusi és júniusi számaiban: „Magyarország tisztelendő papságának, tanároknak, tanítóknak és tantestületeknek egy személyre udvari szobát 1.20, egy személyre utcai szobát 2.20 (forint) árban fog kiszolgáltatással és világítással együtt számíttatni. Intézetek számára tömeges látogatásnál egyezség alapján mérsékelt árak alkalmaztatnak. Hosszabb tartózkodásoknál hónapos szobák 25 forinttól fölfelé kaphatók.” Sajnálatos módon Rémi bevételei nem voltak elégségesek a beruházásra felvett hitelek fizetésére, így a megnyitás után mindössze három és fél évvel, 1899. november 30-án mindkét házát, az Adriát és a Rémi szállót is elárverezték a hitelezők közel 150.000 forint összértékű követelésének teljesítésére. Mindemellett a család még Rémi Róbert 1907 decemberében bekövetkezett halálakor is azt tudatta „a nagyérd. közönséggel”, hogy az „Adria valamint a Rémi szállók” a jövőben is az öröklő család házi kezelésében maradnak. Prímáskirályok, a kor celebjei Az Adria étterméhez és kávéházához tartozó télikertben a nyitás utáni években időszakonkénti váltással a M. Kir. Katonazenekar, Nagy Varieté, komikus bohózatok, tiroli ének- és zenetársulat, „Nagy Orpheum napi 3 bohózattal” vagy énekkomikus szórakoztatta délutántól éjfélig a vendégsereget. Hangsúlyozottan „amerikai szellőztetés, pontos kiszolgálás és szabad bemenet” mellett. Rendeztek szilveszteri estélyeket is. A század első éveiben az is hozott némi pénzt a konyhára, amikor az Első Magyar Varrógépgyár munkásnői és a MÁV Altisztek Országos Otthona táncestélyeket, a Pénz- és Ingatlanközvetítők Országos Szövetsége, a Magyarországi Fémmunkások Központi Szövetségének bádogos szakosztálya, a budapesti lakatosmunkások, lakatossegédek, fürdőalkalmazottak, sütőmunkások, molnársegédek és cselédek gyűléseket, filatelisták heti összejöveteleket tartottak a szálló bérelhető termeiben. Miután a kávéházat 1905. szeptemberében a Klein testvérek vették át, azt „megnagyobbítva és teljesen újonnan, fényesen berendezve”, hat amerikai tekeasztallal, egész éjjeli nyitva tartással és nem utolsó sorban elsőrangú prímásokkal igyekeztek becsábítani a közönséget. A kor kiváló zenészei: pécsi Hegedüs Gyula, veszprémi Kiss Jancsi, dombóvári Babári Jóska, valamint az állatorvosi tanulmányait végzés előtt abbhagyó és prímásnak álló Barna Laci tűnnek fel nagy betűkkel szedve a korabeli újsághirdetésekben. Mindehhez „színház után nagy választékú buffet”. Kleinék másfél évvel később azonban már a Stefánia és a Thököly út sarkán viszik a Stefánia Korzó kávéházat – az újsághirdetésekben referenciaként az Adria volt tulajdonosaiként ajánlva magukat. Az évek során bekövetkezett többszöri tulajdonosváltás fináléjaként 1907. novemberében Neumann Károly és Schwarcz Béla – a Vendéglősök Lapja újságírójának megítélése szerint „két derék és népszerű fővárosi főpincér” – vette át az Adria szálloda kávéházát. Elődjük, Wiener Jákó Sándor Hajdú Gyulától, ő pedig az év elején a Klein testvérektől vette át a kávéházat, amely a Faludi-tesvérek által alapított szövetkezeté volt. Az átvételekor Wiener kötelezte magát, hogy elődjének összes tartozásait kifizeti, és beleegyezett abba, hogy a 79.000 korona vételár teljes lefizetéséig a tulajdonjog a szövetkezet nevén maradjon. Minthogy azonban a kávéház rosszul jövedelmezett, így Wiener nem tudta betartani a fizetési feltételeket, a szövetkezet elvette tőle a kávéházat, és átadta Neumann Károlynak. Ekkortájt és még az elkövetkező fél évtizedben a környéken látványosan dübörgött a vendéglátó konjunktúra, amit hitelesen szemléltet, hogy a közeli, a József körút és Népszínház utca sarkán álló Simplon kávéház 1908-ban még kilencvenezer, három évvel később már háromszáznyolcvanezer koronáért cserélt gazdát. Neumann és Schwarcz arra törekedtek, hogy az ország legjobb zenészeit szerződtessék vendégcsalogatónak. A bejárat fölé 1909-ben elhelyezett óriási táblán messze tündöklő villanybetűkkel a következő felírás tudatta az arra járókkal: „Naponkint itt hangversenyez Rácz Laci, a cigánykirály.” Ezen a táblán aztán a Ráczot megelőzően az Adriában muzsikáló Kóczé Antal – akit a II. Országos Cigányversenyen tüntettek ki király díjjal – alaposan megütközött, és levélben szólította fel 36. Rácz Lacit, hogy a táblát azonnal távolíttassa el, merthogy ő a cigánykirály elnevezést jogtalanul használja. Amellett versenyre is kihívta, hogy a közönség bírálja el, kettőjük közül melyik a király. Rácz Laci azzal vágott vissza Kóczénak, hogy Kóczéval ő nem versenyez, mert neki arra nincs szüksége, hogy a közönség újból elbírálja, ki a cigánykirály. Ő a közönségtől kapta az elnevezést, és ezt elveszíteni már nem lehet. Mivel röpke fél év múlva, 1910. februárjában Rácz Laci már a József körúti Commerce kávéházban húzta Kóczé Antal helyébe lépve, ekkortól az Adria bejárata fölött Csóka Józsi neve villanyfényeskedett, akit addig a Viktória kávéház transzparense hirdetett nótakirályként. A körforgás ezután sem állt meg. Hamarosan újra eljött az idő, amikor az Adria a tábláján „a cigányprímások nagymestere, a királydíj nyertese” címmel felruházott Kóczé Antallal igyekezett nívóját fitogtatni. Egy újabb teljes átalakítás után 1912. október végén még debreceni Kiss Béla zenekarával is bővül a végül Rácz Lacival záródó névsor. Kávéházak alkonya Aztán egyszer csak elkezdődött a hanyatlás. Az utolsó békeévben Budapesten egymás után adták be a kulcsot a színházi vacsorával és meleg ételek kiszolgálásával a vendéglősöknek és persze egymásnak is egyre több kárt okozó, fényesen berendezett kávéházak. Ezen nem is volt mit csodálkozni. Miközben a gazdasági viszonyok egyre csak romlottak, majdnem minden utcasarkon működött kávéház. Annyira elszaporodtak, hogy végül felfalták egymást. A pazar és költséges berendezésekre fordított összegek mellett még a horribilis vételárat és a magas bérletet is behozni a nagy konkurencia mellett szinte képtelenség volt. Közben a kávé ára is egyre emelkedett, ami szintén hátrányára szolgált a kávésiparnak. Ezidőben már könnyelműségnek számított kávéházban reggelizni, s maguk a kávésok sem sokat törődtek a szolid, korai vendégekkel. Pedig ők voltak azok, akiknek végig kellett szenvedni az éjjeli lumpok utáni söprést, az ő fejük fölött csináltak kereszthuzatot, végeztek súrolást, ívlámpa-tisztogatást, pingálást, kisebb-nagyobb renoválást. Mindezt a reggeli idejében, miközben az üzletvezetők is akkor kiabálták ki magukat a pincérekkel. Úgyhogy a pesti kávéházak zömében szinte kizárt dolog volt nyugodtan reggelizni és a lapokat csöndesen olvasgatni. Az év során az Adria is bezárt, és a szálló földszinti és udvari helyiségeiben 1913. november 20-án megnyílt az Adria-buffet. A Fővárosi Hírlapban közölt beharangozó cikk szerint „Egy koronáért pazar ebédhez jut itt a fővárosi polgár, amerikai hűtőkben friss pilseni sört tartanak, egy pohár sör ára mindössze tíz fillér lesz. Minden ragyogóan tiszta, szép és jó lesz, nem túlzás az az állítás, hogy az Adria-étkező megnyitásával megszűnik Budapesten a drága és rossz koszt miatti panasz.” Úgy történt, úgy kellett történnie, hogy a magyar fővárosban már három emberöltővel ezelőtt gyorsétkezde váltott fel egy remek kis zenés kávéházat.

2019. május 29-én, 21:05-kor egy emeletes szállodahajó városnéző hajóval ütközött a Dunán, a Margit híd alatt. A kishajó azonnal elsüllyedt, a harmincöt utasból heten maradtak életben. A Magyar Utazási Irodák Szövetségének szóvivője megvizsgáltatná, hogy noha a hatalmas járművek sok jól fizető turistát hoznak és magas kikötői díjat fizetnek, szükséges-e beengedni őket a folyó belvárosi szakaszára. A roncs kiemelése az áradás miatt csak közel két héttel a baleset után vált lehetségessé. Lassan egy hete esett. A kiszikkadt föld mohón szívta magába a nedvességet, eltűnt a por, a szmog, fellélegeztek a parkok, nyíltak a városi ablakok. Éppen jókor jött a segítség, mert a hírek szerint az Alföldön már öntözni kell a búzát. Az pedig súlyos állapot, ha annyi csapadék sem jut, hogy a sarjadó vetés gyökeret eresszen. Mindenki boldog volt, amikor látta, milyen szépen telik a Duna medre, csillapodott a vízínség; kis-és nagyhajó bátrabban evickélt a hídlábak között. A hétemeletestől a bárkáig szinte minden változat megtalálható Magyarország vízi főútján, ha esik, ha fúj, a kirándulóestek fő attrakciója a hajókázás. A turisták ezúttal sem hátráltak, a szervezők kedvtelve nézték, amint a szakadó esőben csuklyába öltözve rajzanak a kikötői palló körül; amiért fizettek, azt bizony megkapni akarták. Az utazási irodák leleményesebbnél leleményesebb ötletekkel állnak elő; már nem is szervező a talpán, aki csak úgy, karlendítéssel mutogatja szerelmetes Budapestjét; esemény kell, buli; kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni. Program: városnézés a vízről délelőtt, délután, este, koktélparti, borkóstoló gyertyafényes vacsorával, zongoracsata énekesnővel vagy anélkül, termékbemutató nemcsak nyugdíjasoknak, osztálytalálkozó, menyegző. Az örök tanoncok élvezettel hallgatnak történeteket a múltból és a jelenből; az uralkodók és a merész bátrak, a hétköznapi és az átutazó érdeklődők hőstetteit, akik építettek, romboltak, azután kezdték elölről. A fapadosabb turistákat sem hanyagolják el, az ő szórakozásuk ácsorgás a fedélzeten, hagyományos fényképezőgéppel. Késő délután kezdődik az igazi forgalom, a hajók kirajzanak, izgága lábak topognak a fedélzeten. Alig látni a sor elejét, az óriások között az átépített Hófehérke és törpéi hajósorozat néhány szívós példánya (átnevezve) szuszog észak felé a sodrással szemben. A Hableány nevű 544-es (Moszkvics) típusú motoros személyhajó is hasonló lelkesedéssel szelte a vizet. Gondos kezek időben felkészítették a szezonra: fehér felső, tengerészkék alj; hetvenévesen esze ágában sem volt kikötői hajótemetőben végezni, százötven ló ereje repítette a soron következő állomásra. Persze útját olykor keresztezte néhány ifjonc szállodahajó, aki a nagyok magabiztosságával elhúzott mellette, éppen olyan közel, hogy a kicsi beleborzongjon, de büszkén állta az oldalhullámokat. Elvégre ő volt otthon a Műpától a Margitsziget felső spiccig, s erről, soha de soha nem akart megfeledkezni, még ha a radarképernyőn mindössze mustármagnyi foltot is ejtett a jelenléte. Május 29-én este dél-koreai csoportnak szolgált. A fedélzeten a helyi hajóskapitány és egyke segédje tevékenykedett, a hírek szerint az ázsiai utasok jutalomútként, Európa felfedezésének szánták a kirándulást. A dunai ár bőven az alsó rakpart falát ostromolta; olyan az, mint a nők áradása, csak jön és megy, feltartóztathatatlanul, a természet rendje szerint. Szép és erőteljes volt a megduzzadt folyó, amelybe bőven ömlött az égből is utánpótlás, az esőszálak sűrűn szurkálták a vízfelszínt. A városlakók korán visszahúzódtak, elég volt a vizekből, s dolguk végeztével iszkoltak haza. Rövid szárítkozás után könnyű vacsora, esti csevej, a kényelmes karosszékből tévén, vagy a hálón nézhették, milyen károkat okozott a rendetlen időjárás. Óriásciklon tartja készenlétben Európát… Szlovéniában hóesés… A párkányi szivattyúállomásnál egy hajó megrongálta a zsilipkaput, a kapitány elmenekült… A tűzoltósághoz, csak fővárosban negyvenöt riasztás érkezett a vihar miatt… Összeütközött két hajó a Dunán, a Parlament közelében. Az egyik felborult és elsüllyedt. Harmincöt embert keresnek… Ugyanazon szavak ezúttal mást jelentettek, mivel a több száz- vagy ezer kilométer távolsághoz képest idehaza, karnyújtásnyira történt tragédia. Az Internet hamar felduzzasztotta a híráramot, a rakpartra híradós stábokat delegáltak a tévécsatornák; mindenkinek megvolt a maga változata, mi miért történhetett. Biztosan túlterheltség, műszaki hiba, figyelmetlenség, terrorcselekmény, az eső, a sötétség, szóval csak a jóisten tudja, mi történhetett; meg az ukrán kapitány... Az ablakszemek hajnalig ki nem hunytak, az emberek az élő közvetítéseket nézték, és várták, hogy tisztuljon a kép. Noha/mivel kevés pontos információ érkezett, másnap alig akadt olyan hely a városban, ahol ne a balesetről beszéltek volna. A körúti villamoson az utasok fennhangon vitatták az eseményeket, s érdeklődtek, tud-e valaki újabb fejleményről. A Margit-híd környéke megtelt bámészkodókkal, az emberek függők lettek, és ugrottak a legkisebb rezzenésre. Egy-egy nagyobb uszadékfa, pár műanyag flakon, amelyet a makacs örvények a mélybe húztak, azután meg földobtak, és a szokásos áradás-szemét között parázs szemek vizsgálták a vizet. Kimondatlanul egyet gondoltak: itt van az a hely, ahol emberek éltek-haltak, és kevesebb mint huszonnégy órával azelőtt még ugyanúgy nézegették a panorámát, ahogyan most ők. Közben kisütött a nap, a Duna ártatlanul hömpölygött lefelé, a mélyén egy ronccsal és a benne rekedt áldozatokkal. Estére újból kimerészkedett néhány kirándulóhajó, de az Országház előtt visszafordultak, az idegenvezető ha akarta, ha nem, a fő adat ezúttal a havária lett. Mécsesek gyúltak a hídon, a parton; ázsiaiak és magyarok virágokat dobáltak a Dunába, a hangulat a csendnél csendesebbre ereszkedett, főleg, mert a túlélők listája (7 fő), véglegessé válni látszott. Déli irányban fokozott figyelőszolgálatot szerveztek a vízimentők, hátha sikerül kimenteni valakit, de a megszólaltatott szakértők szerint a tizenkét-tizenöt fokos víz könyörtelenül hideg, egy óra is elegendő a végleges kihűléshez. Éjszakára kiürült a rakpart, másnap viszont kezdődött minden elölről. Napközben információgyűjtés, a térfigyelő kamerák közreadott felvételeinek nézegetése, este a hallottak szemlézése a Dunaparton. A lakosság esti séta keretében naponta felkereste a helyszínt. Ismerősei lettek egymásnak, volt egy téma, ami egyformán érdekelte őket, és ugyanazt gondolták róla; ezúttal nem derülhetett ki, hogy más eszmék futnak a fejekben. Egyik estére szervezett programot is kaptak; a Csíkszerda kórus kezdeményezésére több százan énekelték Dél-Korea nem hivatalos himnuszát, az Arirangot. A parton koreai tévéstábok ütöttek állványtábort, a magyarok hol feltűntek, hol eltűntek; van az a helyzet, amiért éjjel-nappali műszakot kell fogadni. A mentésben is árnyalódtak a feladatok, a víz alatt egyszerre csak egy búvárt engedtek dolgozni, de ő sem hagyhatta el a merülőlétrát. A folyó nem engedett a szorításból, s nemhogy apadt volna, újabb áradással jelentkezett; ezúttal senki sem akart hősöket. A Hableány nyolc- kilenc méter mélyen feküdt, sötét, romboló enyészetben. A közönség tapodtat sem mozdult a témáról, szinte percről percre tudta, mi történik a víz alatt. Kötelet sodornak, és a hevedereket a hajó alá csúsztatják… Bedeszkázzák a sodrás­oldali ablakokat… megkezdik s befejezik a hajótest kiemelését... Újabb holttesteket találnak a roncsokban... Péntek délután kiürült a város, ki wellnessbe, ki a telekre, rokonokhoz vagy a hegyekbe zarándokolt, hogy a maga módján kipihenje az életet. A nyugalmas napok alatt azonban nem mulasztották el figyelni a híreket: újabb utórengések és szökőár lehetséges Pápua-Új-Guineán, hajóbaleset Németországban is, ütközött egy kisbusz Bábolnánál, Velencében tüntetnek a tengerjáró hajók beengedése ellen, hibás volt a repülőgép pilótafülkéjének riasztóberendezése, elhunyt a többszörös világbajnok mesterszakács, az emberi hibák mérséklése érdekében fejlesztik a robottechnikát, 7,8 fokozatú UV-sugárzás várható a hétvégén – pedig még csak Szent Iván havában járunk. Fotó: RIC

Százötven éve annak, hogy Szendrey Júlia élete végleg lezárult. Ha nem is, mint Shakespeare Rómeójáé, méreggel ölve, de lassú méreggel mégis. A szerelem betegsége vitte sírba. És keserves, tragikus a tény: az az okozója, aki testileg-lelkileg tönkretette. Hogy tényleg az utolsó pillanatban – a végjátékban – ismét találkozzon a szerelemmel. Jól ismert az irodalomtörténet iránt érdeklődők körében Szendrey Júlia különös házasságainak története. Felnőtt élete korai – s ellenzett – friggyel kezdődött. Tizenkilenc éves volt, amikor apja tiltakozása ellenére – Szendrey Ignác, valljuk be, alapos okkal megbízhatatlannak ítélte Petőfi Sándort – a költőéhez kötötte asszonysorsát. Igazi szerelem volt, csillapíthatatlan szenvedély. Mi voltunk a földön a legboldogabb pár, vallotta később az ifiasszony, s egymás iránti érzelmeik kölcsönössége a hozzá legközelebb állók körében egy percig sem volt kétséges. Később persze megszólalt a mindig gonosz kortárs közvélemény, amelynek jól értesült tagjai boldogan terjesztették széltében-hosszában Pesten, hogy Júliának keserves volt a sorsa abban a húszegynéhány hónapban, amikor a forradalmár feleségének mondhatta magát. Mert bizony még két év sem jutott nekik, s a legkevésbé sem konszolidált körülmények között. S ebből a két esztendőből hosszú hónapokon át nem éltek, élhettek együtt: Petőfi kétszer is honvédnek állt, míg utol nem érte egy orosz pika halálos döfése a segesvári csatamezőn. Az özvegy egyedül maradt. Családja, apja gyakorlatilag már házassága kezdetén kitagadta, a nagyváros véleményformálói kikezdték, erkölcstelen élettel vádolták, minden alap nélkül, Haynau helyettesétől, akit a szállongó hírek bátorítottak fel – s ez tény – tisztességtelen ajánlatot is kapott. Minden egzisztenciális gondját, s a hatóság férje miatti zaklatásait is maga mögött tudhatja, ha Liechtenstein herceggel itt hagy csapot-papot, s elutazik vele Bécsbe. Egy rámenős öreglegény Kilátástalan helyzetében fogadta el a nála jó néhány évvel idősebb tudós, Horvát Árpád ajánlatát: ő nem elmenekíti a városból, de nőül veszi, elhallgattatva a pletykák cunamiját. S ez meg is történik, 1850 nyarán Szántófy Antal pestlipótvárosi plébános összeesketi a húsz éves özvegyet a huszonnyolc éves férfivel, akiről sokan tudják-gondolják, hogy nők iránti viharos érdeklődését már-már öreglegényként gyakran váltotta tettekre. Olyan korban, amikor a könnyűvérű kalandozás szinte törvényszerűen ágyazott meg súlyos, a nemi érintkezés útján terjedő betegség(ek)nek. A Horvát család: Júlia, Attila, Árpád, Ilona Nincs okunk kétségbe vonni, hogy az addig Petőfi-rajongónak mutatkozó Horvátnak tetszett a fiatal özvegy. Elfogadni, hogy nem csak a halott hős miatt érzett iránta, mondjuk talán ki: szerelmet. Amit az is erősített, hogy a mindenkori celebnek szokásosan kijáró közítélet témát váltott: lám, eldobta az özvegyi fátylat. S ebben a motívumában az emberszólásnak éppúgy elmarasztalták azt, aki eldobta, s azt, aki eldobatta. Szövetségben szenvedték el ezt az újabb csapást. Házasságuk első éveiből Júliának van olyan levele, amelyben ura hivatalos távollétét fájlalja, s szinte szerelmet vall a férfinak. Hihető, hogy legalább első közös gyermekük, Attila két-három éves koráig, 1853–1854-ig a tőle telhető szenvedéllyel szerette is Horvátot. De a második fiú, Árpád születése után (1855) Walla Ferenc, a család háziorvosa az asszony panaszait vizsgálva bizonyos női bajokat diagnosztizált, s kíméletre intette az egyetemi könyvtár első őrét: legyen tekintettel felesége állapotára, ritkítsa szerepléseit a hitvesi ágyban. Erre azonban a férj, követelve jussát, nem volt hajlandó. Bevetette a késztetés turbózásának minden trükkjét, egészen a pornográf képek mutogatásáig, s mire az évtized végére érünk, 1859-től Júlia kulcsra zárja hálószobája ajtaját és felháborodottan tiltakozik – egyre rosszabbodó állapota miatt is – Horvát közeledése ellen. 1859. július 26-a a konkrét dátum. Ezen a napon született meg a házaspár leánya, Ilona. Walla és az asszony családja felháborodására. Akik tisztában vannak azzal, amivel az utókor csak rekonstruált részletek alapján s bizonytalanul. Nem tudjuk ugyanis Júlia 1869. szeptember 6-án bekövetkezett halálának pontos kórismével összekapcsolható okát. Ráknak írja a későbbi elemzés. Vajon a vérbaj valamelyik változata elvezethet eddig a szörnyű stádiumig Szegény, szerencsétlen mama Az 1860-as évek közepére a helyzet tarthatatlanná válik. S Szendrey Ignác 1867 nyarától lakást bérel a Horánszky (akkor Zerge) utcában külön költöző, súlyos beteg leányának. Férj és feleség között a kapcsolat végleg megszakad. A fiúk és édesapjuk levélüzenetei (Horváttal él Attila és ifjabb Árpád, de az apa csak hét végén találkozik a gyerekeivel, napirendjük okán) világosan elárulják: a fiúk, akik rendszeresen látogatják édesanyjukat és beszámolnak aktuális állapotáról, soha nem kapnak reagálást vagy választ az üzenőfüzetben, arra, amit írtak. De ezekből az üzenetekből s a fiúk Júliához írott leveleiből a betegség krónikus jellege félreérthetetlenül kiolvasható: 1867. október 29. Kedves Apa! Voltunk mamánál, szegény rosszul van, panaszkodott is […de] nincsen olyan rosszul mégsem mint p[éldának] o[káért] augusztusban volt. 1868. január 7. Kedves Apa! A mama sokkal jobban van, egészen fönt volt, járkált, nem panaszkodott. Walla tegnap 7 kor ott volt, véghez is vitte a műtétet, a mely, mivel a szerszám elgörbült, igen fájdalmas volt, de a műtét végrehajtása után igen jól érezte magát. 1868. június 15. Kedves Apa! Szegény mamának nagy fájdalmai voltak […] Wallával határozottan fel akar hagyni és más orvoshoz folyamodni /és ezt meg is mondta a nagytatának, ki ott volt. Mondta szegény, hogy mily borzasztó reá nézve látni e napról naprai feloszlást. Hogy csak azért szeretne élni, hogy minket boldognak és egészségesnek lásson […] szegény szerencsétlen mama! Horvát már augusztus végén értesül arról, hogy felesége haldoklik. Fiainak, akik vidéken nyaralnak, nem üzen. Arról se kapnak értesítést, hogy meghalt. Így a búcsúztatásán sem vesznek, nem vehetnek részt. A Kerepesi úti temetőben temetik el az élete utolsó éveiben újra szerelmes Júliát. De sírjához nem visz soha koszorút Tóth József, Júlia élete utolsó éveinek vigasztalója. Az Egyetemi Könyvtár első őre Hogy hol volt pontosan ez a sír – a 26. parcella 10. sorának 22. sírhelye – nem tudjuk. Tóth Vilmos a sírkertek mindentudó kultúrhistorikusa írja üzenetében: ma ez a pontja a sírkertnek biztosan nem azonosítható. „A huszadik század elején az egész temetőt nem csak újratemették, de újra is tervezték. Megváltozott a parcellabeosztás, a sorok elhelyezkedése, stb. Ráadásul a 26. parcellával ez még egyszer megtörtént az 1990-es években.” 1908-ban exhumálták Júlia földi maradványait, amikor megépült a Petőfi család reprezentatív síremléke. Most itt nyugszik együtt Petőfi szüleivel, István öccsével, Petőfi Sándorné néven, 1830-as születési évvel (1829. december 29.én született). Fiai és apjuk, Horvát Árpád ennek a temetőnek egy másik sírhelyén. Ilona pedig Salzburgban pihent meg örökre – ahol már évtizedekkel ezelőtt felszámolták végső (?) nyughelyét. Százötven éves titok Júlia élete utolsó négy évének hűséges-szerelmes társa Tóth József, akkor miniszteriális hivatalnok, később jelentős oktatásszervező, aki sokat tett a Pest és Buda környéki települések (Kispest, Budafok) oktatási rendszerének átalakításáért, magyarításáért. Hivatalosan 1867-től, az asszony Zerge utcába költözésekor szerződtette mellé titkárnak, felolvasónak Szendrey Ignác. A férfi ugyanebben az esztendőben bérelt magának is egy lakást a közeli szomszédságban. Hogy tudták-e vagy csak gyanították a súlyos beteg hozzátartozói: a fiatalember szerelemből vállalta szerepét az asszony mellett, csupán feltételezzük. A kortárs világ bizonyosan nem szerzett róla tudomást, s így az irodalomtörténet sem tudott róla. 2015 telén jutottam el odáig, hogy felkutattam a kétségtelen bizonyítékokat, amelyeket először 1962-ben talált meg Tóth József íróasztalának titkos fiókjában egyik kései leszármazottja, Tóth András. Az ő fia, Bálint őrzi a dokumentumokat, amelyeknek szövegét – a beteljesült szerelem bizonyítékait – már publikáltam a BUDAPEST 2015 decemberi számában. (És kötetemben: Bagolyröpte Pest felett, Szendrey Júlia nemzetsége, Budapest Könyvek, 2016.) Horvát Ilona – a Horvát család törékeny túlélője, édesanyja halálakor Egy levélről és egy versről van szó, amelyeknek tartalmát megerősíti Júliának édesapjához írott levele. Ez utóbbiban azt kéri Szendrey Ignáctól, engedje, hogy katolikusból evangélikus lehessen, és feleségül mehessen Tóth Józsefhez, aki őt „kínos, utálatos betegsége mellett a legnagyobb kitartással, lankadatlan” ápolta. Tóth a szerelmüket hitelesítő levelét 1868. június 29-én küldte Júliának Sarkadról, ahová édesanyjához utazott el. Egyetlen mondata is elég bizonyíték: „Te vagy nekem életem, vérem, egészségem, gondolkodásom, testvérem, anyám, barátom – nálad nélkül csak az őrültség sötét réme az én kísérőm”. A másik, a titkot felfedő dokumentum egy vers impuruma. Még 1865-ben írta Júliának Tóth. Ez lehetett a megismerkedésük éve. A sorokból úgy látszik, a fiatalember éppen beteg, s talán súlyosan. Saját halálának romantikus elemekkel felsejlő motívumát szembesíti szenvedélyes érzelmeivel: Ne érintse ajkad soha / Soha az én ajkamat / Ne halljam egy sohajtásod / Ne egy édes, nyájas szavad. // Ne nyugodjék kezed soha / Soha az én kezeimben / Sötét fürteidnek soha / Egy szálát se érinthessem! // Légy a másé hisz én soha / A tiéd már nem lehetnék / Az én napom hanyatlóban / Reád hajnal mosolyg még. // Légy a másé csak légy boldog / Olyan boldog mint én vagyok / Mikor néha tekinteted / Pillanatra rajtam ragyog. // Mikor mint a bársony simul / Lágyan, melegen szivemre / Vagy átnyilal, mint a felhőt / A villám, ha ketté szelte. // Csókot, ölelést, enyelgést / Pótol nekem tekinteted. / Ez büvölt meg, ez vonz hozzád, / Ez tölti be életemet. // Emléke kisér álmomban is, / Ennek reménye ébreszt fel, / Ezt keresem bárhol járok, /Mindig velem, előttem van. // Óh, azért ne vond meg tőlem, / Ne forditsd el tekinteted. / Nem kivánok, nem remélek / Boldogságot ennél többet! Tóth József családja, leszármazottai 1962 óta, a közönség és Júlia életének kutatói 2015 óta tudják: Petőfi halhatatlan kedvese kétszer volt szerelmes életében. És úgy búcsúzott örökre az élettől, harminckilenc évesen, hogy tudta, van igaz párja. Szendrey Júlia és Tóth József négy évvel az asszomy halála előtt Hiszem, hogy százötven év után velem együtt sokan úgy gondolják, egy minden részletében szerencsétlen asszonyi sors ritka vigasza, hogy így történt.

Táncsicsék a pesti agglomeráció kisvárosában, Vecsésen élnek. Nemcsak a tricolor tűzik ki március 15-én házukhomlokzatára: náluk a nemzetünnepeszázötvenévecsaládiünnep is. A família mai nemzedéke – ahogy a korábbiak tagjai – összegyűlnek. Együtt ebédelnek, emlékeznek. Elbuszoznak, villamosoznak a temetőbe, s ha az alkalom meghívással párosul, elbuszoznak akár Ácsteszérre, Táncsics Mihály szülőfalujába is. Nyomtatott felzetű borítékon a feladó: „Csorba Géza, szeghalmi kir. közjegyzőtől.” A címzés: „Őnagysága Alsóborsai Csorba Ida úrleány, állami el. iskolai tanítónőnek Vecsésen Pestmegyében.” A bélyegzőn a dátum: „908. MÁR 6” Táncsics Mihály veje küldte. Ez az utolsó levele, amit leányának (a negyvennyolcas közszereplő, máig nemzeti hős egyetlen unokájának) állomáshelyére postázhat. Hat hónap van már csak hátra a rég halott Táncsics Eszter urának életéből: „Kedves drága Mariska! [a család így nevezi s nevezteti olykor hivatalosan is Idát – B. P.] (…) Péczely dr. a gyógymódja következményei elől meghátrált, amenynyiben belátásomra bizta, hogy itteni orvos vizsgálata alá bocsájthatom magamat, mert nem lehetetlen, hogy chirurgiai kezelés is szükséges. Elhivattuk dr. Kiss Károlyt. Elcsodálkozott, hogy ennyire elhíztam és elhanyagoltam az állapotomat. Kiltásba helyezte az operácziót is a vízsérv ellen, ha másként nem lehet. Most már egy hét óta ő kezel – de még semmi különösebb javulást nem észlelek, a köhögésem asthmatikus, fojtogató – éjjeleim nyugtalanok, álmatlanok. (…) Képzelheted, hogy nem voltak tárgyalások, nem jöttek ügyfelek, több esetben vissza kellett utasitanom a megbizást okiratoknál és óvásoknál. Bevétel alig volt. (…) De most már kifáradok, abba kell hagynom az írást. Mindnyájan csókolunk: mama, Olga, Dezső és Etelka, meg én szerető édes Atyád” A mama Csorba Géza második felesége. Táncsics Eszter, Ida-Mariska édesanyja, évtizedekkel korábban, 1882-ben halt meg. A szülei komáromi házába (és praxisába) menekülő ifjú ügyvéd 1883-ban vette nőül a pápai földbirtokos leányát, Békássy Lujzát, édesanyát találva a négyéves Táncsics-unokának, s asszonyt magának: hat féltestvére született a félárvának. A 20. század első évtizede sok végleges változást hoz a forradalom hőse leszármazottainak, legközelebbi rokonainak sorsában. 1908 szeptemberében a szeghalmi temetőbe kíséri utolsó útjára népes családja a királyi közjegyzőt. Ötvenkilenc éves volt. 1907-ben, majd’ harminc éves leánya, Ida, Vecsésen tanít. S ugyanebben az esztendőben búcsúzott az árnyékvilágtól ferencvárosi, Márton utcai (33. szám) szoba-konyhás udvari lakásában Táncsics Mihály özvegye, Seidl Terézia. Csorba Géza második családja Ami azt illeti, Teréz asszonynak semmi oka nem volt, hogy ne várja az elmúlás kegyelmét. Családja élettörténetét végigkísérik a tragikus és zaklató események – és a sohasem szűnő nyomorúság. Ura halála (1884) után, hetvenéves korától még majd negyed századon át újabb és újabb, főleg ferencvárosi szoba-konyhákba kényszerköltözik, ahol olcsón meghúzhatja magát. (Nem zárható ki, hogy özvegysége első éveiben vejével él együtt, Komáromban). Géza 1886-ig édesapja ügyvédsegédje. Csorba József, a meglehetősen bohém, dzsentri szabású jogszolgáltató lényegében csak azt a házat tudja örökül hagyni a fiának ebben az esztendőben, amelyben az idő tájt tengődnek. Apja halála után Géza 1887-től Kőszegen, majd 1890-től 1892-ig Győrben praktizál, aztán – mert itt sem sikerül teherbíró egzisztenciát teremtenie – szűk három éven át Pesten kísérletezik. Családja ebben az időszakban mindvégig az atyai házban vergődik. 1898-ban végre felcsillan a remény: Csorbát kinevezik királyi közjegyzőnek Szeghalomra. Ide költözik az immár kilenc tagú família. De itt sem boldogul a hivatalhoz jutott családfő. 1901-ben, mintegy 3000 koronás, főleg pénzintézeti hiteltartozásai miatt minden ingóságát (bútorait meg a tűzmentes vasszekrényt), amely ingóságok összértékét a becsüs 1192 koronára taksálta: elárverezik. Per az örökségért Seidl Terézről azt az emléket őrzi a család, hogy nagyon szerette Ida-Mariskát. S hogy ő nevelte élete első évtizedében, korán elhalt édesanyja, Táncsics Eszter helyett. A gyéren ránk maradt adatok összefüggéseiből sokkal valószínűbbnek látszik azonban, hogy Idát Békássy Lujza és anyósa, Csorba Józsefné vezették el, s szeretetben, a felnőttkorig. Özvegy Táncsicsné, ha esetleg valóban Komáromba költözött, Csorbáékhoz, ezt csak 1885–87 között tehette volna meg. Az éppen ebben az időszakban készült családi fotón Teréz mama nincs rajta (igaz, Ida se). Veje és unokája persze bizonnyal látogatta Pesten. Az ott próbálkozó ügyvéd is lakhatott nála hetekig, esetleg hónapokig. Miközben anyósa újra és újra lakást váltott. Táncsics Mihályt 1884-ban a Bodzafa (ma Rökk Szilárd) utcából temették. Özvegyének neve jó néhány évig nem tűnik fel a címtárakban, majd csak a millennium esztendejében, akkor a Templom (Nagytemplom) utca 15-ben bérel bizonyára szerénynek is csak túlzással mondható lakást. 1898-tól az Angyal utca 27-ben. 1905-ben költözhetett tovább a Márton utca 33-ba, egy udvari egyszobásba, ahol aztán 1907-ben utoléri a halál. A tipikus ferencvárosi bérházról és udvaráról lebontása előtt készült néhány fotó. A Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjteményben őrzött képeket nézve pontos fogalmakat alkothatunk magunknak Táncsicsné lakhatási komfortjáról. Itt halt meg Seidl Teréz (forrás: Ferencvárosi Helytörténeti gyűjtemény) Fennmaradt két végrendelete is. Az első, a részletes leltárral kiegészített, azt is megmutatja, milyen természetű „vagyont” sikerült Táncsicséknak hosszú életük alatt összekuporgatniuk. Száz forintot se ér – nyilatkozza Csorba Géza –, mégis összekülönböznek rajta, akik jogos örökségüknek gondolják. Ez a leltárral kiegészített változat 1898-ban született: ebben mindent Idára hagyott a nagymama. 1907-ben, néhány nappal a halála előtt az Angyal utcai házmesterné, Németh Józsefné, aki itt, a Márton utcában is ellátta-ápolta, rábeszéli: nevezze meg őt a kedvezményezettként. Behív az udvarról két alkalmi tanút s elkészül az okirat. Csorba Ida, Táncsics unokája, már mint nyugalmazott tanítónő Botrányos jelenetek között vitatkozott össze a hagyatéki tárgyaláson Ida és Némethné. Volt lárma, sírás, kiabálás. Közreadott nyílt levélben szól hozzá az ügyhöz Csorba. Merthogy per lett a dologból. A szeghalmi királyi közjegyző hangsúlyozza: kegyeleti okokból követeli magának Ida, az unoka, Táncsicsné ingóságait és a kifejezetten neki megtakarított néhány száz koronát. Gondozójára az örökhagyó sokat panaszkodott, annál többször elmondta, hogy a legkedvesebb rokona az unokája. Aki gyakran felkereste, s alkalmilag lakott is nála. A pert – mert az lett a dologból – végül Csorba Mariska nyerte meg. S vihette magával az ingóságokat éppen akkortájt elfoglalt állomáshelyére, a szintén szerény vecsési tanítólakásba. Két szegény kisember Az unoka nagyatyja hivatását választotta. Fábry Károly – amúgy ellenzéki képviselő – 1906-ban magánál a kultuszminiszternél, Apponyi Albert grófnál kellett kérvényezze, hogy Táncsics Mihály egyetlen élő leszármazottja végre álláshoz jusson valahol Pest közelében. Két levélboríték maradt meg a családi hagyatékban „Alsóborsai Csorba Ida Mariska okleveles tanítókisasszonynak” címezve. Az egyiket a Nógrád megyei Endrefalvára postázta édesapja 1901-ben. A másikat (a ma romániai) Petrozsényba 1905-ben. Itt állomásozva pályázhatott a fővároshoz, sikertelenül. De hála a közbenjárásnak, 1907 őszén legalább a közeli Vecsésen, a Falusi Iskolában állhatott végre munkába. A kezdetektől aktívan részt vett a község közösségi életében, évtizedekig volt a szociális missziótársulat munkájának meghatározó, aktív résztvevője. A tanítói működés szokásos, hivatalos szerepkörei mellett főleg a főzés, sütés, háztartásvezetés témakörében szorgoskodott. Népszerű és közkedvelt egyénisége lett a falu társadalmának. 1964-ben, nyolcvanhat évesen halt meg Táncsics unokája. Az utolsó fotográfia Táncsics özvegyéről (forrás: ÚjIdők – FSZEK Budapest Gyűjtemény) Kiss Márton, Csorba Ida, első gyermekeikkel: Terézzel és Gézával a vecsési tanító lakás udvarán. A kép bal szélén az asztalka, melynek hosszú terítője takarta Táncsics Mihály padló alatti rejtekhelyét, s amelyetvégül is megörökölt Seidl Teréztől az unokája. A kép jobb szélén „Mamuka”, az édes mostoha, Csorba Gézáné 1909-ben nyerte el a tanítói állások egyikét ugyanitt, Vecsésen Kiss Márton, az 1875-ben született esztergomi parasztfiú. Ő is hosszas pályázgatás után, úgy, hogy megfordult már más településen is. 1907-ben nevezte ki a miniszter első állomáshelyére: Garamkohó (ma Pohorelá, Besztercebányai járás) tanítójának. Vecsés elemi népiskolájában lesz aztán Mariskának kollégája. Az első háború után tanít a Gazdasági Továbbképző Népiskolában, a helyi iparos tanonciskolában is. Ma azt mondanánk (vagy talán csak az én korosztályom mondja így?), a politechnikai oktatás volt a szenvedélye: a fúrás, faragás. A természetrajz-órákat Pest mezején, a határban tartotta meg, a történelmet amatőr ásatások kezdeményezésével. Megosztotta a felnőtt közösséggel is minden szabadidejét. Határozottan a népélet jobbítása iránt elkötelezett értelmiségiként csatlakozott a Magyar Élet Pártjához (amely több névváltoztatás és irányváltás után Bárdossyéknál, Imrédyéknél kötött ki). A harmincas-negyvenes években a mozgalom vecsési titkára volt. Nem állítom, de nagyon valószínűnek gondolom, hogy a családon belüli minta sodorta (vélhetően a munkásmozgalom szinte minden korszakát jellemző populizmus áramlatát követve, ahogy ez történt Táncsics és Csorba esetében is) olyan helyzetbe, amit már jó lelkiismeretettel nem vállalhatott (volna). 1943-ban azonban még a nyilas hatalomátvétel előtt meghalt. A Kiss család: György, Kiss Márton, Géza, Terézés Ida 1943: utoljára még együtt a család Panaszlevelét 1924-ben olvasta fel Kiss Menyhért képviselő (nem rokon) a képviselőházban. Az ország-szanálási program vitájában, amely többek között az adók törvény erejével történő emelésével próbálta rendbehozni az államháztartást, elkerülendő az államcsődöt. A vecsési tanítónak édesapjától örökölt esztergomi háza (Simor János utca 72.) az egyetlen tulajdona, amely siralmas állapotban van: „Egy része összedőlt, a másik életveszélyesnek minősíttetett, melyért rendőrileg megbüntettek (…) a katonai volt beszerzési csoport több milliós kárral otthagyta az istállómat.” Kötelezően előírták számára a jókarbantartást. Hogy rendbe hozassa, hitelt vett fel. Ezt a most megemelni szándékozott kamatokból s az államilag szabályozott lakbérből (bérlői vannak a háznak) képtelen lesz visszafizetni, s a feltétlenül szükséges – hisz különben megbüntetik – munkákat elvégeztetni: „Egy falusi kőműves napi keresete 85.000 korona, egy gyári asztalosé 160.000 K., [és még – B. P.] hol az anyagár? Kegyelmes uraim, miért nem fizethetnek a mai árak kereslete szerint lakbért a lakók? (…) vagy vegyék át a házakat [állami – B. P] kezelésbe, vagy a búza és aranyvaluta szerinti adó és jövedelmi keresetek után fizessenek a lakók bért. Tisztelettel leteszem a nemzetgyűlés elé ugy a mostani lakbért, mint a többit oda fogom címzetetni…” Semmit sem ért az interpelláció. Igaz, a ház (ha azt látom a régi cím alatt a Google képén) ma is áll. De a „szegény kisember” – ahogy a vecsési tanítót a honatya nevezi – nem ér célba. S valahogy az épület is megmaradt. Csányi Jánosné – Táncsics ükunokája jó szívvel emlékszik arra, hány nyarat töltöttek itt gyerekként, a Dunához futó telek barátságos zöldjében. Viszont Magyarország elkerüli az államcsődöt. Kilenc néptanító Csorba Mariska és Kiss Márton (négy esztendeje kollégák), úgy döntenek, ha valaha is házasodni akarnak, itt az ideje. 1913 végén a 38 éves tanító úr oltár elé vezeti a 36 éves tanító kisasszonyt. Elsőszülöttjük (1914) Teréz, a nagymama nevét kapja a keresztségben. Két évre rá megérkezik az első fiú, Géza. Édesapjukat 1914-ben kivonta tanítói s családfenntartói szerepköréből a háború. Az orosz hadszíntéren harcolt (tizenhat hónapig a tűzvonalban), 1917-ben vezényelték a hírhedt olasz frontra, ahol fogságba esett. 1919-re ért haza. Ennek az esztendőnek a végén született meg harmadik gyermekük, György. Tanítónak tanult. 1942-ben rá is szüksége volt a haza védelmének. 1944. július 29-én esett el az orosz fronton, Galíciában. Egy Kis Ezüst Vitézségi Érem meg a „Szovjet elleni hadműveletben teljesített kitűnő szolgálatért” járó dicsérő okirat maradt utána. Teréz és Géza pedagógus oklevéllel a zsebükben és már jó néhány éves vecsési gyakorlat birtokában remélték, hogy talán jobb idők jönnek egyszer, végre. Rájuk, a néptanítókra is. De a dolog igazán nem ment simán. Géza, ahogy az öccse is, bevonult. Túlélve a frontot, a vert sereggel együtt Nyugat felé menekült. 1944 késő őszén – Kiss Márton már halott – Ida és Teréz a közeledő orosz ármádia fenyegetésétől rettegve menekül el Vecsésről. Mire visszatérnek, a tanítólakás feldúlva. Kifosztva. A bútorokat – a legendás asztalkát is, amely alatt a sajtószabadság hőse évekig rejtezett – a győztesek eltüzelték. Idát és gyermekeit 1948-ban felfedezi az aktuális hatalom. És akkortól kezdve nem múlik el egyetlen esztendő sem, hogy ne szólítsák egyiküket vagy másikukat a március tizenötödikék ünneplő pódiumára. Díszvendégként, szónokként. Vecsésen vagy Ácsteszéren. A Kerepesi úti temetőben vagy az iskolaudvaron. Családot Táncsics dédunokái közül csupán Géza alapított. Három leánya született. Kiss Kornélia Csányi Jánosné – Nelli néni – matematika-fizika-technika tanárnőként ment nyugdíjba, ahogy egyik húga, Kati is. Mindkettőjük férje is pedagógusként dolgozott. Immár a harmadik nemzedékét képviselve a néptanítói hivatásnak a családban. Így, együtt, kilencen. – Teréznagynénémet 1994-ben Vecsésdíszpolgáráváavatta. Akárcsakazapámat, mindenkiimádta. S azegészfamíliahatározottanúgygondolta: ezt a kitüntetéstazegészcsaládkapta. Nemcsakazértkellettpéldásanviselkednünk, mertpedagógusokvoltunk, de mertTáncsicsleszármazottai. Ígyneveltekminket. De itthon, magunkközött, a családban is pontosanúgygondolkoztunkróla, ahogy a nyilvánosságelőtt. Semmikételynem volt a szívünkben, büszkékvagyunk-voltunkrá. Talánegyetlentételinterpretációjábantért el a hivatalosésmagánvéleményünk, pontosabbanazapámé, ellentmondva a mindenkoripolitikafrázisainak. Idősebbkorában, márciustizenötödikén, a közösebédnéltöbbszörszóbahozta: FigyeldcsakmegNellikém! Mindig, mindenhatalomazthirdeti: éppen most jött el a cenzúrátólmentessajtószabadságkorszaka… Seidl Teréz végrendelete (1898, Angyal utca 27.) A., Szobában. Egy puhafa fényezett almáriom, két ajtós sötét barna színű, egy puhafa fényezett négyfiókos sublót szekrény, két puhafa ágy (barnára festett), egy barna ripsz dívány, egy szétnyitható puhafa asztal [valószínűleg az az asztalka, amely alatt Seidl Teréz Táncsics földalatti búvóhelyét kialakította – B. P.], kis varróasztalka (puhafa), öt db. nádfonatos szék, egy (ripsz) karosszék, egy fakeretű falitükör, egy pökőláda, egy fali (konyha) óra, huszonkét darab faliképek (fakeretűek). Ezek közt családi képek 8 db.,ágyneműek (7 vánkos, 1 dunyha, két paplan, két szalmazsák, egy matracz), fehérneműek (külön jegyzékben). B., Konyhában. 15. Egy puhafa (sárgára festett) konyhaszekrény. Egy puhafa konyhaasztal, egy fényezett coffer (fekete mázolt), egy régi tulipános láda, egy konyha lépcső (létra) puhafa, sodródeszka és sodrófa, balta, fűrész, négy db cserép vaidling (zöld), egy rézvasaló, egy kávéőrlő, egy bádog ételhordó (1 literes bádog), két sütő tepszi (pléhből), egy palacsinta sütő és egy vasserpenyő, egy fánkszaggató, egy vasbárd (kisebb), egy leves szűrő, 2. db bádog fazék (pléhből), egy szobai és egy konyhabeli petroleum lámpás, 3 cserépfazék és 6 barna bögre, egy barna lábas és egy zöld lábas, egy öntött vaslábas, nyolcz tányér (porczellán), főzelékes tál, egy sótartó,három db porczellán kávésbögre, két tálcza (kisebb, nagyobb), egy metszett vizes üveg és 7 üvegpohár, reszelő, gyalu, nagy és kis partvis, fa főzőkanál 14 db és egy habkeverő, egy piaczra járó karkosár, két ágyterítő (régi, zöld), felső ruhaneműek (külön jegyzék szerint). C., Pinczében. Egy nagy mosóteknyő, egy kis teknyő mázolatlan, egy dézsa fehérre mázolva, egy kis (1/2 akós) boros hordó, egy puttony. D., Kamrában. Egy dézsa állvány puhafa, két rakasz (födéllel) [láda – B. P.], egy öntött vaskályha. 52. Egy takaréktűzhely. A fehérnemű és felsőruhák leltára Tizennyolcdarabfehéring, nyolczdarabhálókabát, tizennyolczdarabfehérzsebkendő, nyolczdarablepedő, hétdarabfehérdunyhahuzat, négydarabfehérpaplanlepedő, egydarabtarkadunyhahuzat, huszonháromdarabfehérvánkoshuzat, hat darabfehérnőinadrág, hat darabbarchetésháromsifonalsószoknya, egydarabszalvéta, kétdrbfehérabroszésegytarka, hat darabvörösszélűkenyérruha, tizenháromdrbfehérvászontörlőruha, négydarabsifonablakfüggönyés 2 drbablakpárnahuzat, egyszürkeselyemfejkendő, hárompárfeketetéliharisnya, egytélijégering, tízdrb. törülköző, huszonötpárfehérésnégypártarkaharisnya, kilenczdrbtarkafejkendő, hat drbtarkakötény, egyfeketeselyemaljéskétselyemderék, egyfeketeszövetöltözet, kétdrbtélikabát, egyfeketeősziéstavaszigallér, ötdarabszövetaljésegynyárimosóruha, egydrbtélikendő, egydrb muff, egytélirékli, egyszőnyeg. A kommunista Táncsics Eszter férje, Géza köznemesi család gyermeke. Édesapja, alsóborsai Csorba József ügyvédként próbált boldogulni Komáromban, és talán sikerülhetett volna a próba, ha valamivel szilárdabb jellemmel áldja meg a sors. De túlságosan szeretett jól és könnyelműen élni. Ükunokák és dédunokák Táncsics s felesége sírjánál a nyolcvanas évek elejéN A család Ácsteszéren Géza, a fia, sokkal puritánabb elveket vall, már ami az életvitelét illeti, de ami az eszméit: azok sokkal radikálisabbak, mint amilyenek atyjaurának akár egyszer is eszébe juthattak. Az 1870-es évek közepétől nagyjából másfél évtizeden át a kor munkásmozgalmának élvonalában agitál és publikál, pontosan lemérhető s nyomon követhető, hogy apósa legjobb (lényegében egyetlen) tanítványaként. Csorba Ida unokája (Kiss Kornélia, Kiss Gézaleánya – középen, férjével, Csányi Jánossal), déd- és ükunokái 1875. március 15-én írta be ezeket a sorokat Táncsics Eszter Csorba Gézával közösen vezetett naplójába. 1873. február 1-je és 1875. december 31-e között jegyezték be életük hétköznapi eseményeit a füzetek sorozatába, több tucatnyi maradt fenn ezekből, a család Vecsésen őrzi ezt a páratlan értékű sorozatot. A teljes szövegnek mintegy a fele került bele abba a szerkesztésemben megjelent dokumentum kötetbe, amelyet a Széphalom Könyvműhely adott ki 1994-ben. Táncsics Eszter halála után (1882) kezdi meg a lassú visszavonulást a politikából. 1883-ban elveszi Békássy Lujzát, egymás után születnek meg Ida féltestvérei: László, Irén, Olga, Erzsébet, Dezső, Etelka. Az 1890-es évektől mozgalmi aktivitását felszívja a megélhetésért folytatott kilátástalan küzdelem, igaz, publicistai–szerkesztői szenvedélye alig csitul. Talán csak élete utolsó évtizedében, királyi közjegyzői korszakában. Minden 1945 utáni életrajzi kézikönyv szócikkben emlékezik meg róla, munkásmozgalmi szerepének, életútjának értékelésére azonban 1968-ig kellett várni. H. Kohut Mária tanulmánya Csorba Gézáról a Párttörténeti Közlemények 1968/3. számában jelent meg. A történész elemzéséből kiderül, hogy a fejlett (fejlődő?) szocializmus korszakában a legkevésbé sem számított „divatos”, elfogadott kommunista agitátornak. Bűne, hogy a 19. század második felében egyértelműen német dominanciájú munkásmozgalomban a magyar jelleg elmélyítését tartotta fő feladatának. Azt is a szemére vetik a mozgalom elméletének elemzői, hogy „eklektikus nézeteivel sok kárt okozott” a mindenkori munkáspártnak. Az internacionalista Frankel Leo éppen Eszter halálának évében szorította ki végleg a politika első vonalából. Akkor, amikor lemondani kényszerült a Népszava főszerkesztői tisztségéről. A lapban 1879. április 13-án jelent meg „A kommunistákriadója” című verse – felmentésselvégződősajtóperlett a dolog folytatása. A Népszavának abban az évben Krónika volt a lapcíme, a periratban szereplő dátum alatti számban nincs benne a vers. Elírták. A környékén lévő más számok viszont hiányoznak minden közgyűjteményből. S bár munkásünnepeken a 19. század utolsó évtizedeiben gyakran elszavalták, soha többé nem nyomtatták ki. Először itté s most kap újra nyomdafestéket, a családban megőrzött gépirat nyomán. A KOMMUNISTÁK RIADÓJA A Népszava számára írta egy magyar kommunista Fel, fel, a nagy munkára, te nép! A türelemből ugy is elég… Ércz a karod és izmod erős: Soha se lészen gyáva, ki hős. Mondd ki a jelszót: „Éljen a jog és a szabadság!” S rá milliókalzugjon a bércz, meg a sikság: Esküszünk, hogy kiirtjuk a gazt Szivünknek ez ád csupán vigaszt! Látod, e szép föld s rajt a mi van: Völgye, vizével s halmaival. Mind a mienk, az embereké – Zsarnoki kény tagadni meré – Ámde jogunk guny tárgya továbbra ne légyen. Istenitéletdörgjön a szerte vidéken: Esküszünk, hogy kiirtjuk a gazt Szivünknek ez ád csupán vigaszt! Nemde, szabadnak szült ez a föld? És te, szabadság, a gaz elölt, S bár ha kivételt nem tesz a jog, Zsarnoki kény rád jármot adott! Tűzd ki a zászlót és a riadozzon a vészkürt S rá a morajló nép dühe rázza a légürt: Esküszünk, hogy kiirtjuk a gazt Szivünknek ez ád csupán vigaszt! S a javakért, mit létre hozasz: Szent jogaidtól foszt meg a gaz, Lám, a bitangé mind, a mi kincs, És a tiéd, munkás: a bilincs! Ám de nem is lesz irgalom néki, ki igy mert Tiprani szent jog, téged! A faja kivész, mert: Esküszünk, hogy kiirtjuk a gazt Szivünknek ez ád csupán vigaszt! Rajta tehát, fel, munkaerő! Most – a ki nem fél, álljon elő… Vesszen a zsarnok, – éljen a jog – Végre legyünk mink is szabadok! Légy viharoknak menyköve, nép, a haragodban Szórjad a zsarnok főkre a vészt szakadatlan: Esküszünk, hogy kiirtjuk a gazt Szivünknek ez ád csupán vigaszt! TÁNCSICS ESZTER ÉS CSORBA GÉZA NAPLÓJÁBÓL Március 15. hétfő. Nagy nap e mai! Reggelizés után Géza folyamodványt írt az egyetemi tanácshoz, én meg takarítottam, varrtam (…) A mama rosszul érzé magát, segítettem neki egyet-mást, de mind emellett is későn ettünk. Géza megjővén olvasott apának, ½ 2 óra lehetett, hogy ebédhez ültünk, mely állott: finom tyúkleves metélttel, tyúkhus, aprólék, marhahús paradicsommártással, töltött káposzta kolbásszal, sonkás tészta és kappansült, bor és kávé. Annyira agyonettük magunkat, hogy alig bírtunk járni. Apa ebéd fölött elmondá, hogy tegnap este Szini [Szini Károly író, elvbarát, Táncsics támogatója – B. P.] künn volt és hívta őket a ma este a Hungáriában tartandó vacsorára. Majd 7-8 óra között ide hozzánk jön el értünk. Géza bement a hivatalba, apa kiment a temetőbe, hogy meghallgassa az ifjúság szónoklatait. (…) Jött Szini, hamar felkészültünk, s mentünk a Hungáriába, Géza az úton szivart vett. Földszinti teremben voltak a vendégek, minekünk a legutolsó hely jutott. Apa a felső táblánál [értsd: az asztalfőn – B. P.] ült. (…) Enni kezdtünk, volt savanyú hal, valami sült kompóttal, almás rétes, sajt és nyalánkságok (…) a cigányok húzták a szép magyar darabokat, volt pohárköszöntés és elég. Csiky [valószínűleg Csiky István, 1872-78 között országgyűlési képviselő] igen udvariasan miértünk [Eszterért és Gézáért – B. P.] emelt poharat, erre az ismerősök siettek hozzánk koccintás végett. 11 óra felé jövénk el. (…) a naplóba írtam, olvastam (…) lefeküdtünk, de soká bírtunk elaludni.

Először a Pet Shop Boys, a hajdan igen népszerű londoni fiúbanda feltűnésekor hallottunk itthonarról, mi is az a pet. De hogy még shopja is lenne? Ki hitte volna akkor… Persze, régen is sok házkörül tartottak a járókelőt megugató kutyát, macska is szaladgált a padláson, kergette az egereket – de ezek a négylábúak még állatnak számítottak… Nem is olyan régen még főleg hasznosságuk miatt tűrték meg az emberek az állatokat házaikban – de főleg házaik körül. Ma talán az a legfontosabb, hogy kéznél legyen egy kis élő, meleg szőrgombolyag, aki üdvözöl, ha megérkeztünk, sőt, már akkor izgatottan kaparássza az ajtót, ha leszálltunk a villamosról, hogy majd az ölünkbe bújjon, és megsimogathassuk, ha rossz kedvünk van. Könyvek ezrei szólnak olyan kutyákról, akiknek megdöbbentő az értelmi képessége, empátiája, hűsége – persze fajtától, neveléstől is függően. Ember alkotta állatok Az ember legjobb barátja jelzős szerkezet szinte a kutya szinonimájává vált, a magyar nyelvben rengeteg közmondás kapcsolatos a kutyákkal. Az ember az évszázadok folyamán fajták tucatjait tenyésztette ki a maga szórakozására vagy éppen védelmére, növelve a semmiről sem tehető ember alkotta állatokban az agresszivitást, netán megváltoztatva szőrük színét, a lábuk vagy fülük hosszát. Emlékeznek még rá, amikor AudreyHepburn a Reggeli Tiffanynál, azaz magyar változatban az Álom luxuskivitelben című filmben elkezdi zörgetni a macskakajás zacskót, mire előbújik a név nélküli Cica? Ekkor láttunk először Magyarországon „élőben” macskaeledelt. Ez a termék az amerikai praktikum és jólét egyik első jelképe volt. A filmet az USA-ban 1961-ben mutatták be, nálunk több mint tíz évvel később. Évszázadokon keresztül – és persze millió­nyi háztartásban ma is – a maradékon éltek és élnek kedvenc négylábúink, nem beszélve kóbor társaikról, miközben más cicákat magánrepülőgépen visznek orvoshoz... Nos, a petek körében is óriási az életmódbeli különbség. Vagy inkább a gazdákéi között? Böngészem az egyik legtekintélyesebb piackutató intézet felmérését, miszerint Magyarországon a házi kedvencek eledelére fordított összeg 2017 február és 2018 január között értékben meghaladta a hatvanmilliárd forintot: kutyaeledelre 7 százalékkal, míg macskaeledelre 10 százalékkal többet hagytak ott a boltokban a magyarok, mint az előző év hasonló időszakában. A kutyaeledelek nagyjából 60 százaléka nedves, míg 40 százaléka száraz táp. A kutyakekszek és jutalomfalatok még elenyésző mértékben jelennek meg mennyiségi eladást tekintve, ugyanakkor kétszámjegyű növekedést érnek el. A macskaeledelek piaca szintén dinamikusan növekedik: 2017 február és 2018 január között értékben az előző év azonos időszakával összevetve 11 százalékkal nőtt a forgalom, ezzel az összeg alulról súrolja a 26 milliárd forintot, mennyiségben pedig meghaladja a 43 tonnát (ez 9 százalékos emelkedés). A falvakban többnyire ma is azt tekintik normálisnak, ha a kertben, a tornácon, vagy nagy hideg esetén az istállóban bújik meg a kutya, és nem a nappaliban, a fotelben trónol. A természet közelében élők annak tekintik az állatot, ami. De városon fontos családtagnak számítanak. Akinek a névadásához szakirodalmat illik fellapozni,: van kutyanévtár is ma már. Aki – igen, aki, nem ami – meghatározza az életüket, nyaralásukat, napi időbeosztásukat, aki filmsztár és rajzfilmhős, akinek vásárolni kell számtalan dolgot, akit képzőbe, kozmetikába, szépségversenyre, nappali panzióba visznek, aki karácsonyi ajándékot kap (!), akihez orvost hívnak, ha beteg, és élete végén méltó módon temettetik el. Mancsos pancsoló Bármikor szívesen látják kísérőnket számos szállodában és vendéglátóhelyen. Külön versenyt írnak ki minden évben a hazai szakmai szövetségek, melyek a legjobb kutyabarát éttermek és szállodák. Évekkel ezelőtt vettem részt az első hazai zoocafe megnyitásán, ahol a legkülönfélébb állatok között bámészkodva fogyaszthatjuk el szendvicsünket vagy süteményünket, és meg is simogathatjuk őket, ha akarjuk, vagy éppen fotózkodhatunk velük. Azóta több hasonló intézmény nyílt, némelyik botránnyal bezárt – a csüngőhasú malac jól mutat George Clooney mellett egy fotón, de fajtársa a XI. kerületi üzletben megvadult, és kínjában összeharapdálta a vendégeket. Az ilyen üzletekbe persze csak az járjon lazulni, aki nem tekinti állatkínzásnak az efféle attrakciót. Olvasom a minap, hogy ingyen reggelivel és külön étlappal várja a kedvencet az egyik belvárosi kávézó. Múlt év szeptemberében kaptam meghívást Magyarország első – gazdiknak szóló – kutyadietetikai rendezvényére, ahol megtudhattam, hogy egyre több háziállat szenved civilizációs ártalmaktól. Nő az allergia-, ételintolerancia- és ízületi problémák száma, miközben csökken az életkor. Együtt reggelizhetünk, de közösen fürödhetünk is. Egy gazdi egyszerre három kutyát vihet fürdetni az ország keleti részében található Mancsos Pancsolóba – adja hírül az egyik helyi orgánum –, az állatoknak érvényes oltási igazolvánnyal kell rendelkezni, a belépés ingyenes. A május elsejei hivatalos megnyitót tavaly kutyaszépségversennyel egybekötött, látványos műsor követte, majd a program zárásaként a kutyák és gazdáik közös csónakkiránduláson vehettek részt. Fonyódon és Balatonfüreden is külön kijelölt szakaszokon élvezhetik a tavat az összenőtt „családok”. Külön kiadványt olvashattunk tavaly Kutyabarát Balaton címmel, pontos címekkel, lelőhelyekkel, túraútvonalakkal, szállásokkal, éttermekkel. De mi van akkor, ha el kell válni pár napra a kedvenctől, mondjuk egy hivatalos út kedvéért? Akkor keresnek a gazdik egy panziót. A Dogmopolite ügyfelei elsősorban a budapesti és elővárosi közép- és felsőrétegből kerülnek ki – tudom meg Gárdos Péter tulajdonostól. – Sokan, amíg dolgoznak, nálunk hagyják, hogy ne érezze magát egyedül, ne unatkozzon, és ennek a szomszédok is örülnek. Panzióba akkor viszik a kedvencet, amikor elutaznak. A nyár és a karácsony a csúcsszezon. A befogadás feltétele, hogy az egészséges kutyusnak legyen oltási könyve és chipje. A cég ma már fiókhálózattal gazdagodott, a szakmai munkát állatorvosi asszisztensek végzik, és azok, akik kutyakiképző tanfolyamra jártak. A nyolc éve működő vállalkozás tulajdonosa jónéhány extrém esettel találkozott már. Akadnak olyanok, akik elvárják, hogy kedvencüket bizonyos hőfokú szobában tartsák. Az eledelt illetően sem ritkák a különleges kívánságok – ilyen például a BARF étrend – tudom meg az évtizedekig külföldön élt, több egyetemi diplomával büszkélkedő tulajdonostól. Hogy mi a BARF? Nyersetetés. A mi kutyánk meg a kölyke ugyanis – akár pár centi magas pincsi, akár embernyi magas kaukázusi juhászkutya – fogazatát illetően ragadozó. Nem száraz táppal vagy mondjuk almáspitével kell tehát kínálni – vélik a BARF hívők –, hanem többnyire nyers hússal. Okos nyakörv és kanapé A neten bukkantam rá egy listára, amely a világ száz vezető kisállattartási rendezvényét tartja számon, ezeket többnyire a multi gyártók és forgalmazók szponzorálják. Nemcsak eleségekről van szó, hanem számos más tárgyról is. A higiéniai cikkeknek, játékoknak, szájkosaraknak és pórázoknak változik ugyanis a divatja, technikája… Ahogy léteznek már okos órák, úgy vásárolhatunk okos nyakörvet is. Tavaly júniusban rukkolt ki a világ legnagyobb lakberendezési áruháza egy kilencven tárgyból álló, kutyáknak és macskáknak tervezett kollekcióval, melynek tervezésébe a megrendelő állatorvosokat is bevont, így jött létre a játék, pihenés, étkezés, séta és utazás köré csoportosított választék. Egy 2014-es felmérés szerint Magyarországon 1,8 millió kutya és 2,2 millió macska él a gazdájával – az ő igényeiket felmérve készült el a kollekció. Színei nemcsak egymással, de a tulajdonosok otthonával is harmóniát alkotnak: a macska ágya tökéletesen illeszkedik a népszerű polcrendszerbe, a kedvenceknek szánt mini kanapé pedig az eredeti, gazdinak szánt darab élethű mása. Az állatvédelem friss példája, hogy összkomfortos cicahoteleket helyeztek ki az osztrák főváros parkjaiba. Ezek hatalmas, tömör fából készült ládák, amelyekben két-három macska húzhatja meg magát. A láda két rekeszből áll: egy ebédlőnek is alkalmas előszobából és egy szigetelt hálószobából. A tetejét felhajthatóra készítették, hogy a gondozást önként végző állatbarátok kicserélhessék a fekhelyül szolgáló szalmát, vagy ennivalót rakhassanak be. Bécsben egyébként bevett gyakorlat, hogy a vad, kóbor macskákat ivartalanítják, chippel megjelölik, majd visszaviszik a revírjükbe. A kóbormacska-projekt keretében havonta több mint harminc cicát ivartalanítanak, hogy elejét vegyék a nem kívánt szaporulatnak. Végül pedig, ha csak távolról szeretnénk élvezni cicák társaságát, azt is megtehetjük: a világon egyre több országban hódít az izlandi macskavalóságshow, a nézők négy cica kalandjait követhetik napi 24 órában. Mire megbarátkoznának VV Gudnival, VV Ronjával, Briet-tel vagy Stubburral, máris jönnek az új szereplők, hogy izgalmat hozzanak a cicavíziót kukkolók életébe.

Ha belépünk az ELTE TTK északi (kémiai) tömbjének a Pázmány Péter sétányon található épületébe, az előcsarnokban tíz márványtábla vonja magára a figyelmünket, amelyek a legjelesebb kémiaprofesszoroknak állítanak emléket. (Meglehet, hamarosan egy tizenegyedik tábla is a falra kerül, megemlékezve a közelmúltban elhunyt Medzihradszky Kálmán professzorról, akinek tudományos munkássága mellett a tábláknak helyet adó épület elkészültében is elévülhetetlen érdemei voltak.) Ezek a táblák az ELTE Trefort-kerti kampuszának B és F épületéből kerültek át jelenlegi helyükre, az éppen 30 éve, 1989-ben megnyílt kémiai épületbe. Eredeti helyük a Múzeum körút 4/B sárgára vakolt tömbje volt, amely ma a Bölcsészkar tanszékeinek ad otthont. Ez volt az első olyan épület Magyarországon, amelyet a kémia oktatásának céljára építettek. Than Károly az akkor legmodernebb osztrák és német egyetemek tanulmányozása után tervezte/terveztette meg Wagner Jánossal az épületet, amely más egyetemeknek is mintául szolgált. Az előcsarnokban ma is láthatók a kor leghíresebb vegyészeit ábrázoló tondók. (Érdekesség, hogy a nagy előadóteremben is van két portré, amely Bunsent és Liebiget ábrázolja, azonban nekik csak a születési évszámuk van feltüntetve, mivel a ház elkészültekor még éltek.) Visszatérve a Pázmány Péter sétányra, a 10 tábla közül hármat a „KIS AKADÉMIA” állíttatott. Mi volt vajon ez az intézmény? Ez a kérdés már egyetemista koromban is foglalkoztatott, s most e cikkben osztom meg a fellelt információkat a BUDAPEST olvasóival. Asztaltársaságból Kis Akadémia A Kis Akadémiát 120 éve, 1899-ben alapították a budapesti tudományegyetem fiatal oktatói, főként, de nem kizárólag természettudósok. Nevük kezdetben Egyetemi Asztal­társaság volt, majd Eötvös Lorándnak, a társaság jóindulatú patrónusának javaslatára vették fel a Kis Akadémia nevet. Céljuk a színvonalas ismeretterjesztésen túl a kölcsönös információcsere, valamint baráti kapcsolatok létrehozása és ápolása. Ez utóbbi törekvést szolgálták a hétfői előadások után minden esetben megtartott társas vacsorák, amelyeken megjelenni szintén kedves kötelessége volt a tagoknak. E vacsorákkal (s a következő előadásokat előkészítő szűkebb körű megbeszélésekkel) szinte „körbehaknizták” a Trefort-kert környékét, ahol számos családias kisvendéglő és kávéház működött, amelyek közül ma már csak az 1885-ben megnyílt Múzeum Kávéház őrzi eredeti nevét és funkcióját, sőt figyelemreméltó belső kiképzését is. Igen gyakran találkoztak a Rákóczi út és a Szentkirályi utca sarkán működött Balaton kávéházban, amelynek enteriőrje a New Yorkéval vetekedett. Ma a Magyar Pálinka háza található ezen a helyen, így legfeljebb az italfogyasztásra való utalás emlékeztethet a hajdani funkcióra. A „kisakadémisták” persze nem iszogatni, hanem csakugyan ebédelni és vacsorázni jártak ide s a többi helyre. A 20. század első felében ugyanis még a pálya kezdetén (s gyakorta agglegénysorban) lévő ifjú egyetemi oktatók is megengedhették maguknak az akár naponta kétszeri éttermi vagy kávéházi meleg étkezést. Vegytani Intézet Forrás: Vasárnapi Ujság, 1872. 03. 31. A társaság működésére az egyetemesség volt jellemző, ezt ma interdiszciplinaritásnak mondanánk. Legfontosabb törekvésük volt, hogy ne záródjanak be saját tudományáguk keretei közé, hanem a legszélesebb körben tájékozódjanak az aktuális tudományos, műszaki, művészeti kérdésekről, társadalmi és történeti folyamatokról, beleértve akár a világháborúval kapcsolatos technikai vagy orvosi problémákat is. Ki volt zárva azonban a témák, de még az asztali beszélgetések köréből is a napi politika, s a rendelkezésre álló források szerint a működés 45 éve alatt valóban sosem bomlott meg a tagok között a kollegiális, mi több, baráti összetartás. Egy visszaemlékező büszkén említi meg, hogy működésükkel a napilapok sohasem foglalkoztak, utalva ezzel arra, hogy felülemelkedtek a napi aktualitásokon. 1000 előadás Az ifjú alapítók, akik között az akkor 36 éves Winkler Lajos már öregnek számított (meg is kapta a „Tata” becenevet), többnyire igen szép pályát futottak be: az 1941-ig elhunyt 209 kisakadémikusból például 89 egyetemi professzor és 29 egyetemi magántanár lett. A töretlen pályaívre jellemző, hogy kettejük előadását 1969–70-ben még módom volt hallgatni az ELTE TTK-n. Az 1942-ig megtartott 1000 (!) előadás legtöbbje orvosi, élettani, illetve kémiai témával foglalkozott, ugyanis a tagok csaknem fele (1941-ben 280 fő közül 116) orvos volt, utánuk pedig a vegyészek következtek. Múzeum Kávéház, forrás: MKVM Az előadásokat a Kis Akadémia Könyvtára sorozatban publikálták. Ennek megjelenését főként Bartha István gyógyszerész-kisakadémikusnak, a híres Molnár és Moser illatszergyár tulajdonosának (társaitól a „Molmo” becenevet kapta), néha pedig Winkler Lajosnak az anyagi támogatása tette lehetővé. A sorozatban 61 kötet jelent meg, az utolsó 1944-ben. Többségük a természettudományok időszerű kérdéseivel foglalkozott. Ma ezek a füzetek az antikváriumok keresett darabjai. Külön alsorozatban adták közre többek között az emlékünnepségeken elhangzott beszédeket, amelyeket Than Károly, Buchböck Gusztáv, Winkler Lajos, Lengyel Béla bronz domborművű arcképeivel ékesített, fentebb említett emléktábláinak (Kopits János alkotásai) vagy az Eötvös Lorándot ábrázoló nagyméretű festménynek (Komáromi Katz Endre képe) 1940-es leleplezésén tartottak. A magyar kisplasztika-művészet nagyra becsült ritkaságként tartja számon azt a 23 plakettet, amelyet az egyik leghűségesebb kisakadémikus, Kopits János szobrászművész alkotott a Kis Akadémia kimagasló tagjairól. Állítottak a tagok egy negyedik domborműves emléktáblát is, Farkas Gézának, az élettan professzorának, a Kis Akadémia egyik legaktívabb tagjának, hosszú időn keresztül egyik vezetőjének emlékére, az egyetem élettani intézetében. Ez a Puskin utca 9. számú épület, amely a 40-es években a Pázmány Egyetem Orvosi Karához, később az önálló Semmelweis Orvostudományi Egyetemhez tartozott, s legalább másfél évtizede bezárva omladozik a Trefort-kertben. Információim szerint ez a tábla 30–40 éve még megvolt az épület folyosóján. Erről az emléktábláról egyetlen kép sem található az interneten, az egyedüli fellehető ábrázolás az 1941-ben, az ezredik kisakadémiai előadás alkalmából megjelent vaskos kötetben található, ahonnan e cikk adatainak nagy részét merítettem, s amely kötet (a sorozat 42. darabja) Saly Noémi jóvoltából került a birtokomba. Szigorú szabályokkal, de mégis kötetlenül A Kis Akadémia sohasem alakult egyesületté, vélhetően az adminisztratív nehézségek elkerülése érdekében. A két háború között a legtöbb asztaltársaságot az állam kényszerítette arra, hogy egyesületként működjenek, nyilván a jobb ellenőrizhetőség miatt, a kisakadémikusok között azonban akkorra már annyi nagy tekintélyű professzor volt, hogy a hivatalos szervek eltekintettek ettől a procedúrától. Működésük azonban igencsak szabályszerű volt: választott vezetőséggel, tagdíjjal, pénztárnokkal, év végi beszámolókkal, stb. Szabályaikat „ősi szokások” néven emlegették, ezeket 1937-ben szigorúan a tagok tájékoztatására belső kiadványként meg is jelentették. Múzeum Kávéház, forrás: MKVM Az új résztvevőket csakis egyhangú szavazással választhatták meg, miután 4 tag („résztvevő") ajánlotta. Azért hozták ezt a szigorú előírást nehogy valakit feszélyezzen a társaságba bekerülő új tag. Kivételt kizárólag az egyetemi rendes tanárokkal tettek, akiket, ha jelentkeztek, automatikusan felvettek. Az is az ősi szokások közé tartozott, ha egy előadó megbetegedett, vagy elháríthatatlanul akadályozva volt, a hétfői előadást akkor is megtartották. A vezetőség akár egy nappal, vagy csak néhány órával a rendezvény előtt kijelölt valakit, akiről tudott volt, hogy jó szakember s egyben jó előadó, s az illető ebben a kényszerhelyzetben is kiváló előadást tartott, néha saját kutatásairól, néha azonban akár kedvteléséről, vagy legutóbbi utazásáról. A visszaemlékezések szerint ezek a „beugrások” általában kitűnően sikerültek. A baráti vacsorák közel hozták egymáshoz a különböző tudományágak művelőit. A visszaemlékezések élénk szakmai vitákról számolnak be, amelyek nemcsak az előadásokon zajlottak, hanem a vacsorákon, az azokat néha követő kávéházi „levezetéseken”, s akár még a hazafelé tartó éjszakai sétákon is folytatódtak. A viták élénkségét elősegítette, hogy az előadásokat bármikor félbe lehetett szakítani kérdésekkel. Ez a kötetlenség jelentősen különbözött a „Nagy Akadémia” (az MTA) akkori szellemiségétől. Az is a „lazább” működésre utal, hogy az előadásokat általában szabadon, s nem felolvasva tartották. Az előadásokat legtöbbször diavetítéssel, néha kísérleti bemutatókkal, előfordult, hogy énekkel, zenével (néha az egészen más foglalkozású tagok, pl. Bókay János orvos saját szerzeményeivel) kísérték, ezek a maguk korában igen modern megoldásoknak számítottak. Balaton Kávéház, forrás: MKVM A tagság széles körű tájékozódását szolgálták a kirándulások, üzem- és intézménylátogatások. Egyes előadások kapcsán megtekintettek különböző intézményeket, pl. az Országos Gyűjtőfogházat (1908), a gyermekvédelem központját, a Fehérkereszt Kórházat (1908), a Budapesti Állami Gyermekmenhelyet (1911), a Székesfővárosi Fertőtlenítő Intézetet (1913). Időnként vidékre is eljutottak, többek közt megnézték az esztergomi (1936), székesfehérvári (1939) ásatásokat. Az ásványvizek kezeléséről szólva Mohára (1906), az alpesi sport veszedelmeinek taglalásakor Dobogókőre (1907), az újabb kori tűzijátékokról szólva Rákosszentmihályra (1911) kirándultak. Később Jávorka Sándor (a híres „Jávorka-Csapody” könyv szerzője) több „botanizáló sétát” vezetett. Ellátogattak üzemekbe is, így a Hangya Ipartelepekre (1940), az Állami Pénzverőbe (1940), a Ferencvárosi Dohánygyárba (1903). Néha az előadás helyett múzeumlátogatás volt a program, így jutottak el a Hopp Ferenc Múzeumba, a Székesfővárosi Képtárba (1940), a Társadalomegészségügyi Múzeumba (1933). Tagság csak férfiaknak! Sajátos viszony fűzte a tagokat a szebbik nemhez. A Kis Akadémiának egyetlen női tagja sem volt, úgy tűnik, a résztvevők egyöntetű véleménye az volt, hogy a tudomány művelése a férfiak dolga. Sok volt közöttük az agglegény, korántsem zárkóztak el azonban a hölgytársaságtól. Az előadásokra néha vendégeket is lehetett hívni, s kivételesen a vacsorákra és a kirándulásokra is lehetett családtagokat – főleg hölgyeket – meghívni. A hölgyek távoltartásának részben az is oka lehetett, hogy a társasvacsorákon gyakorta fellépett Réthy László múzeumi igazgató-őr, a numizmatika jeles tudora híres, szókimondó – magyarán disznó – verseivel, amelyeket Lőwy Árpád álnév alatt írt (s amelynek első megjelentetésében is a Kis Akadémia nyújtott segítséget). Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy egy úrinő ilyen verseket nyilvánosan meghallgasson, s esetleg jelét adja, hogy nemcsak megértette azokat, de szórakozott is rajtuk. Nemhogy hölgyek nem lehettek ilyenkor jelen, de még a pincéreket is kiküldték a teremből, ne legyenek tanúi, min szórakoznak a nagy tekintélyű egyetemi tanár urak, néha még báró Eötvös Loránd rektor, ex-miniszter stb. méltóságos úr is. Az, hogy az alapítók fiatal férfiak voltak, abból is látszik, hogy a működés első teljes évében hat előadásból álló sorozatot szerveztek a szexuális életről, megtoldva egy hetedikkel a régi rómaiak házassági szokásairól. Tréfás kedvű tudósok A közösség életének fontos részét, összetartó elemét képezték a legkülönbözőbb mókák, ugratások. A fent említett összefoglaló kötetben számos emlékezés található, ezekben sok szó esik vidám esetekről, legtöbbjük azonban oly szelíd, hogy ma el sem mosolyodnánk rajtuk. Ennek okára a fenti idézettel érdemes rávilágítani: „Se szeri, se száma Kelen Béla tréfás eseteinek, a legtöbben azonban Lőwy Árpád-szerű őszinteségek vannak, amelyeket nemigen lehet megfehéríteni.” Mint tudjuk, 1941-ben a nyomdafesték még 1–2 nagyságrenddel kevesebbet tűrt el, mint manapság. Winkler Lajos, forrás: Tolnai Világlapja, 1928/11 Két esetet talán mégis érdemes felidézni: Az egyikben egy profi művész által gipszből készített tükörtojásokkal tréfálták meg egyik, ezt az ételt különösen kedvelő tagtársukat és asztaltársait. Beavatták a pincéreket is, s a tréfa célpontjai csak akkor csodálkoztak el, amikor villájuk koppant az ínycsiklandozónak látszó étel felszínén. A másik eset az előbb említett Kelen Béla orvosprofesszor (becenevén Tatya) csínye volt. A kis akadémia vezetői tanúi voltak, amint a kávéházban rendőrségi szakemberekkel a daktiloszkópiáról beszélget. Azon nyomban ki is jelölték, hogy a következő hétfőn előadást tartson a témáról. Fel is készült, meg is tartotta a kiváló, demonstrációval kísért előadást, segítségül az őt kijelölő vezetőket híva ki az előadói asztalhoz. A tinta azonban (ellentétben a szokásos gyakorlattal) lemoshatatlan volt, így a tekintélyes professzor és docens urak napokig festékes ujjhegyekkel játak-keltek. A Kis Akadémia 1944 végéig, Budapest ostromának kezdetéig működött. Semmilyen adat nem lelhető fel arra nézve, hogy bárki megkísérelte volna a társaság működését az 1945–48 közötti félig-meddig demokratikus időszakban újraindítani. Ha a működés nem folytatódott is, a szellemiség, azaz a tudomány iránti elkötelezettség, egymásnak a pozíciókra való tekintet nélküli megbecsülése, és a tréfákra, ugratásokra való hajlandóság máig tovább él az egyetemi oktatók és a tudomány művelőinek körében. Ezt az állítást személyes tapasztalataim támasztják alá: 50 esztendeje, egyetemi éveimtől kezdve túrázom együtt egy társasággal, akik között sok a tanár és a kutató, s bizton állíthatom, hogy a hangulat hasonló e körben, mint ami a Kis Akadémiára is jellemző volt. A tanszékvezetői szobában, ahol Eötvös Loránd meghalt, festmény található Eötvösről. A keret alján rézlapra vésték: „A Kis Akadémia ajándéka”, festője Éder Gyula.

Berényi Zsuzsannáról, az Első Magyar Tűzzománc Jelvénygyár tulajdonosáról, a BUDAPEST 2007. március havi számában olvashattak az érdeklődők. „Ritka pillanat manapság, hogy a telefont maga a gyárigazgató veszi fel. A gazdasági igazgató. Az értékesítési és marketing menedzser. A dizájner és anyagbeszerző szakmunkás-segédmunkás, s ki tudja, mi még – egy személyben.” A nem mellesleg matematikai nyelvész, történész, akkor nemcsak saját hosszú, makacs életpályájáról mesélt, hanem a miénkről is; néhány héttel ezelőtt azonban Zsuzsa néni útja végére ért. Ezzel az összeállítással emlékezünk rá. (Az idézetek Az első magyar tűzzománc jelvénygyár jelvénygyűjteménye című, saját könyvéből valók.) A Király utcai boltban poros csönd honol. Semmivel sem kisebb vagy nagyobb, mint már néhányszor az elmúlt évtizedben, amikor hol ezért, hol meg azért zárva tartották. 2009-ben az önkormányzat értékesíteni kívánta az üzlethelyiséget, utána egy betegséget követő kórházi kezelés, s az elhúzódó jogvita miatt szintén nem nyithatott ki. „Minek az már magának?!” Efféle kérdést csak nagyon lelketlen ember tehet fel, vagy olyan, aki éppen hogy nagyon is tudja, ismeri a biznisz mibenlétét. Hogy ő valaha tud-e majd könyvet írni az életéről, kétséges. Dr. Berényi Zsuzsanna tudott, benne Berger Márkus nagyapai örökségének történetét. Mandzsettagomboktól a Nemzeti Áldozatkészségig Az 1899-ben alakult üzem tevékenysége különböző korszakok során alakult ki. Eleinte, a múlt századfordulón oly divatos kézelőgombokat gyártottak a jelvények mellett. Óriási előrelépés volt, amikor a nagyapa 1911-ben Erzsébetfalváról Erzsébetvárosba, a Kazinczy utca 10. szám alá költöztette a műhelyt, és támogatásként megkapta a korábban bérelt állami gépeket. Az üzemben tizenhat alkalmazott dolgozott. Később a fia – Zsuzsanna édesapja, aki a nevét Berényi Lajosra magyarította – beszállt a jelvénygyártásba. Az első világháború kitörésekor a 17 éves Lajos katonának állt, de alkatánál fogva alkalmatlan volt a harcra. Hazaengedték, pár év múlva elvette egy arany- és ezüstműves lányát, s vitte magával a gyárat apósa műhelye mellé. Amit gyártottak, azt édesanya a boltban kiárulta, az üzlet virágzott. „A jelvények népszerűségére jellemző, hogy édesapám, aki az első világháborúban önkéntesként szolgált, a katonaorvost rábeszélve, hogy adja meg az engedélyt számára a bevonuláshoz, a frontról engedéllyel hazajött, mert nagyon sok volt a jelvénymegrendelés, szükség volt a munkájára. A székely hadosztály jelvénye kicsiny és nagy méretben is elkészült. A nemzeti áldozatkészség szobra jelvény formájában is népszerű volt. Különböző egyesületek: legény- és leányegyletek készíttettek jelvényeket tagjaik részére. Énekkarok, zenekarok az összetartozás erősítése céljából készíttethették a jelvényeiket.” Néhány év múlva, amikor lecsillapodtak a kedélyek, az urak elunták a bíbelődést mandzsettájuk körül, s maradt a jelvények, plakettek és a feliratos zománctáblák gyártása. 1929-ig egyesületi, párt- és egyéb alkalmi kitűzőket gyártottak; apró, csinos jelvényeket, amelyeket lombfűrésszel alakítgattak, a színes részeket tűzzománcozással forrasztották bele. „Külön figyelmet érdemelnek a politikai jelvények. Ezek közé tartoznak a háborús, katonai darabok is. Az első világháború idejében például kitüntetések készültek. Az irredenta jelvények nagyon népszerűek voltak. Például: »Nem, nem, soha!« »Magyar-lengyel határt!«, Trianon-kereszt stb. A választások alkalmából például a jelvénybe papírképeket ragasztottak a jelölt arcképével. Károlyi Mihály képét sokan viselték keretbe foglalt jelvényben.” A folytatásból a kereskedelem sem maradhatott ki. Például a Párisi Nagy Áruház meg a Filléres Gyorsot üzemeltető fapados vasúttársaság, amelyen olcsón utazhatott a közönség a környező településekre; néhány újság – így a Képes Krónika lap- és könyvkiadó vállalat képes gyermeklapja, a Tündérvásár – szóróanyagként rendelt kitűzőket, a vallási csoportok pedig Luther-rózsát, református csillagot, szenteket vagy jelképeket ábrázoló medálokat. A piaristák, domonkosok, ciszterciták, bencések más-más méretben készíttették el emblémájukat; ebből a korszakból maradt fenn a legtöbb, ma már érthetetlen utalást és szöveget tartalmazó jel-kép. A visszaemlékezésben gondosan taglalódnak a gyártási típusok: a húszas évek sztárja, az iskola- és sapkadísz, a megrendelő egyéni elképzelése szerint tervezett egyedi, kabátra tűzhető fazonjelvény. Utóbbiakat kalaposok és sapkakészítők vásárolták – megbízásra. Először az egyetemista fiúk, később a lányok is rászoktak viselésére. „A jelvények tervrajzát a megrendelő adta. A rajz készítője csak ritkán deríthető ki a rendelőkönyvből. Rendszerint az iskolai rajztanár tervezte a mintát, de előfordult, hogy a diákok tervét fogadták el. A rendelőkönyvbe gyakran a jelvénynek csak a „házi használatra” szolgáló „beceneve” került be, így nem egyszer nehéz, sőt lehetetlen az azonosítása. A rendelőkönyvből sokszor hiányzik ebben a korszakban a jelvény rajza. (...) Ezért számos azonosíthatatlan iskolajelvény mintája is található a gyár gyűjteményében.” Jelvények és jelvénygyártó a prés alatt Ömlenek tovább a mondatok, a történelmi korszakok mint villanásnyi időcafatok felsejlenek: a szocialista társadalmi rend a jelvényiparra is rányomta bélyegét. Brigádok, szakszervezetek... kitüntetések, jutalmak, versenyek… targoncás, portás, öltözőőr… öregdiák, kiváló énekkaros… hadba- és nyugalomba vonultak, törzsgárdatagok… – mindannyian koszorús megkülönböztetettjei lettek szakmájuknak, és úgy érezték, ahányszor csak kiteszik a lábukat otthonról, eredményeiket vagy hovatartozásukat a nyilvánosság elé kell tárniuk. „Berényi Lajosné ötlete volt, hogy az évről-évre megrendezett túrákon azonos mintájú, de különböző színű jelvényeket kapjanak a résztvevők. A túrától függően a jelvény színe jelölhette a részvétel sorszámát, tehát hogy hányadik alkalommal teljesítette a túrázó a kitűzött feladatot.” Ekképpen csordogáltak az évek, az évtizedek, s elérkezünk a híres-hírhedt 1989. évhez; és ki gondolta volna, hogy a történelmi korszakokon oly ügyesen átevickélő kisvállalkozás a soha nem látott virágzás helyett hanyatlásba süllyed. „A politikai pártok csináltatnak sok jelvényt, főként népszerűsítés céljából. Ezek vagy a hagyományos minták, vagy új tervezésűek. (…) A jelvények rögzítéseként egyre általánosabbá válik az eddig használatos biztosítótű vagy egyenes tű helyett a kapocs. Vállalatok emblémái gyakran készülnek dolgozóik részére vagy ügyfeleiknek ajándékképpen. Ma már nem szokás a túldíszített jelvények készíttetése, inkább a nemesen egyszerű, de kifejező mintákat kedvelik a megrendelők.” Az apa halála után a feleség (édesanya) vette át az irányítást, majd az ő távozása után megint csak új korszak kezdődött. Zsuzsanna irányította az üzemet, de abban a világban, ahol a tradíciók háttérbe szorulnak, nehezebbé vált a boldogulás. Hátul a műhelyben pihentek a szerszámok, a kiöntésre váró rajzok sem torlódtak úgy a tervezőasztalon, mint annak előtte. A járókelők olykor lassítottak a kirakat előtt, de betérni, pláne vásárolni még ennél is kevesebbeknek támadt hajlandósága; ám a jelvényüzem kitartott. 2009-ben viszont megint történt valami „Egy matematikus rendezvényről jöttem haza, ahol én is beszéltem… Nagyon jó hangulatban… Gondolom, keveset ehettem… Hazamentem, bezártam az ajtót, többre nem emlékszem… A szomszédok hiányoltak, hogy nem jöttem ki a lakásból, és az üzletbe sem mentem be… A kórház, ill. az önkormányzat sztrók utáni afásiásnak minősített, és gyámság alá akartak helyeztetni… Nem hagytam… Évekig pereskedtünk…” S ahogyan már oly sokszor, a vállalkozás megint talpra állt. A műhelyben gyártásra készen várakozott a zománckészítő, a présgép és a sajtoló. A fiókos szekrényen, aprócska táblán, zománcba öntött, gondos feliratok: korcsolya (807); football (1002); dalos (207); levente (253); és megannyi tematikus kitűző, csak oda kellett nyúlni értük, ha nyájas vásárló érkezett. Az utóbbi években, Zsuzsanna az üzlethelyiség eladása ellen vívta utolsó csatáját, s arról álmodott, hogy az utó-privatizációs hullám majd csak elül a feje fölött, és az üzemből múzeum lehet. A terv megvalósulását pár héttel ezelőtt, hirtelen döntéssel mégis inkább az utódokra bízta, mindazokra, akik megértéssel és lelkesedéssel buzdították egész életében: sikerülni fog ez is, Zsuzsa néni, majd meglátja! Immár rajtuk a sor.

A kilencedik Svábhegyi Szüretre készül a Kadarka Kör csapata. Kitartó olvasóink ismerik az előzményeket. A hajdan híres Budai Vörös, a 18-19. században nemzetközi piaci sikereket is elérő kiváló bor újjászületésének előmozdítása érdekében alakult meg az ügynek elkötelezett asztaltársaság: tizenegy esztendeje ennek is már. Jókai Mór egykori szőlősének kétezer négyzetméterén eltelepítették Kadarkáink Kertjének oltványait. Három éve fordult termőre az ültetvény. Borunk márkaneve – utalva a történelmi előzményekre – ANNO. Hanti Tamás Monor-Strázsahegyi pincészete érleli és versenyezteti. 2016 óta minden esztendőben ezüstérmet nyert a kiskőrösi nemzetközi kadarkaversenyen. Nem vitás, a Budai Vörös újjászületése kivételes siker. Valószínűleg ez az egyetlen biztató eredménnyel végződő kultúrtáj-rehabilitációs kísérlet Magyarországon. A hagyományos keretek között működő mezőgazdaság módszerei már vagy három emberöltő óta kikoptak, kikopnak a gyakorlatból, s ezzel olyan értékeket is feláldozunk a hatékonyság javulásának oltárán, amelyeknek végleges eltűnése szegényebbé teszi – legyen bár kényelmes és modern –, a világot. Pedig mintának, emléknek, üzenetnek, a kultúrtáj-rehabilitáció sok fáradsággal járó olyan beavatkozás, ami nem csak fenntartja ezeket a hagyományokat, de önfenntartóvá téve eltarthatja önmagát. Persze üzleti eredmény – legalább egyelőre – nemigen várható. A Jókai-kertben folyó rehabilitációs program nyitánya a legkülönbözőbb magyarországi kadarkás szőlész-borászok dűlőiből származó oltványok elplántálása volt – idővel Csókaszőlő és Kékfrankos fajták néhány sorával bővítve. A történeti előzmények elemzése során arra jutottunk ugyanis, hogy a legendás bor túlnyomórészt Kadarkából, legfeljebb összesen mintegy negyedrészben Csókából és utolsó időszakában – amely korszak a 19. század utolsó évtizedében, a filoxéra-vész csapását elszenvedve véget is ért – Kékfrankosból épülő cuvée lehetett. Az írófejedelem szőlőskertjének ez a kis, rehabilitált része jól benapozott délkeleti lejtő, ahol rézsűrendszert kellett kialakítani. A teraszokon bakművelésre beállított mintegy 900 tőke terem három éve borkészítésre alkalmas szőlőt. Menet közben tanulják a Kadarka Kör kadarnagysádjai és kadarnagyjai a szakmát – bár van köztük néhány olyan férfiú is, aki ért ahhoz amit csinál, s nem csak a kapálás és a fűnyírás bízható rá. És közben rájöhet mindenki, amit Jókai le is ír Kertészgazdászati jegyzeteiben: a szőlő az úr, nem a gazda… Meg persze az időjárás. A Kadarka különösen érzékeny fajta. Az újjászületett kultúrtáj lejtőjének felső pontján, egy töltésszerű földlépcső területén áll a Madártani Egyesület épülete, keleti hátsó homlokzata előtt mintegy két méter szélességben és harminc méter hosszban kínál sétáló felületet a töltéskorona. Erre a „folyosóra” az építmény déli határánál lehet belépni, hogy aztán végigsétálva a ház északi végéig – gyönyörködve a kivételes Pest-Buda panorámában, amelyet Jókai is megfestett – megérkezzünk a podesztig, ahhoz a kiülőhöz, amelyen, mielőtt aláereszkedne a hosszú lépcsősoron az ültetvény területére, a látogató megpihenhet. Az itt leírt elemekből szervezte a Kadarka Kör azt a tanösvényt, amelyet mostanra az Agrárminisztérium támogatásával kialakított, és felszerelt a szükséges információs táblákkal, hogy valóban tan legyen az ösvény. Bemutatva mindazt, amit a program történeti hátteréről és megvalósításáról tudni kell és tudni lehet. A töltéskoszorút megerősítették, a töltés felületét bazaltzúzalékkal kényelmesítették. Az épület keleti homlokzati falán nyolc olyan táblát helyeztek el, amelyek Jókai (és kertje) jellemző madarait mutatják be (Korsós Zoltán kadarnagy munkája). A „folyosó” keleti oldalára, a töltéskoszorú vonalára négy nagyobb tábla került, ezek a tanösvény célját, Jókai panorámafestményének reprodukcióját, az itt termesztett szőlőfajtákat, illetve a Jókai Mórról elnevezett saszlát mutatják be. (Utóbbiról a BUDAPEST 2016. évi 12. számában jelent meg írásom, amely elmesél mindent erről a fajtáról és a névadás körülményeiről: Math­iász József nemesítette Jókai Mór 75. születésnapján tisztelegve.) A podeszt a terep földmunkával kialakított részén mintegy 16 négyzetméteres, szimbolikus kerítéssel körülvett terület, nyolc oltvány Jókai Mór saszla veszi körül, ezek a Kecskeméti Kutató kertjéből kerültek ide, még csak egy évesek, de máris megmutatják, alkalmas lesz ez a négy tőke majd, hogy pergolára futtatva a kiülő nagyobb részét árnyékukba vonják. Borbemutató térnek rendezik be, ahol az ANNO is megkóstolható. Néhány ilyen borkóstolóval egybekötött tanösvény-bejárásra már sor is került idén augusztusban, a Hegyvidéki Kulturális Szalon szervezésében. (Mert – egyáltalán nem egyébként – a Kadarka Kör programját támogatja Budapest XII. kerület Hegyvidék Önkormányzata is.) Innen vezet le vagy harminc lépcsőfok (meglehetősen meredek a lejtő felső kétharmada) a szőlőskertbe. Két oldalt a hosszú, illetve a rövid sorok táblái, mindegyik megjelölve: kitől, melyik borvidékról, településről kaptuk az oltványokat. (Az adományozók nevét a podeszt tábláján és a tanösvény nyitópontján is elhelyezték.) Annak idején, kilenc esztendeje, amikor még nem volt szőlő az erre már kinézett területen, azzal a céllal szervezte meg a Kadarka Kör az első (újkori) Svábhegyi Szüretet, hogy ezt a hagyományt is újjáteremtve évről-évre ismétlődő marketingakciót rendszeresítsen a kultúrtáj-rehabilitációs program népszerűsítésére. S hogy annak eredményét Budapest közönsége is élvezhesse. Azt remélik, idén, a kilencedik alkalommal is eljönnek – ha jó idő lesz, ez szinte biztos – három-négyszázan, budaiak és pestiek. A műsor színes, az ANNO remek, a kert gyönyörű.

2019                          

A kalapos király, II. József halála után méltóságteljes menet kísérte a Bécsből hazatérő Szent Koronát, melynek fogadására a budai Várban a pesti polgári gyalogőrhad is felsorakozott. Ez a szervezet a napóleoni háborúk után feloszlott, ismételt felállítására 1844-ig kellett várni. Akkor vetette fel Rottenbiller Lipót alpolgármester a magyar polgárőrhad megújításának gondolatát. „Lengje át a fölébredt nemzeti szellem e díszes őrhadat” (Honderű) Pest város tanácsa támogatta a kezdeményezést, s az e célra nyitott díszes albumban hamarosan 158 személy jelezte aláírásával csatlakozási szándékát. Köztük Tóth Gáspár szabómester, aki március 3-án, a Redoute nagytermében tartott első polgárőri gyűlésen „a korábban némellyektől indítványozott egyenruhát viselé, ti. zöld atillát, fehér csákót és vörös nadrágot.” Jóllehet a jelenlévők tetszését elnyerte ez az öltözet, egy héttel később a bőrellenzős csákó színét feketére változtatták, nemzetiszínű forgóján V. F. (azaz V. Ferdinánd) jegyű rózsával. Az egyenruha tervét a Regélő Pesti Divatlap 1844. április 28-i számának mellékletében tették közzé. gyalog polgárkatonaság Az újonnan felállított egyenruházási és gazdasági választmány József nádor intelmére hallgatva 100 pengőforintban limitálta az egyenruha és a fegyver (esetükben szuronyos puska és rövid kard) árát, s akinek még ez is nagy érvágást jelentett, az 20 forint letétele után, 14 hónap alatt részletben fizethette ki a fennmaradó összeget. Ám addig sem maradt öltözet nélkül, mivel a tiszti kar megelőlegezte az egyenruhák árát, ahogy a zenekar öltözékére és hangszereire is összeadta a szükséges összeget. Az új zászló költségét azzal a feltétellel fedezték, hogy az „ne csak honfiak által készíttessék, hanem hogy ahhoz minden szükséges anyag is hazai legyen”. Április 28-án már 183 fő írta alá a csatlakozási szándékot, ideje volt megtartani az új testület tisztválasztó közgyűlését. A gyalogőrhad parancsnoka Nádosy István, a hadügyész Terczy Konstantin ügyvéd, a zenekar igazgatója Morelli Ferenc karmester, a zászlótartó Kajedán Miklós lett. A nádori jóváhagyás után a Pesten állomásozó katonaság megkezdhette a polgárőr tisztek kiképzését, akik tudásukat továbbadták a közkatonáknak, köztük Rottenbiller alpolgármesternek, aki nem fogadott el magasabb tisztséget. Negyvenezer néző A pesti polgári őrhad zászlószentelésére és az egyetemes polgárőrség eskütételére augusztus 15-én került sor a Rákos mezején. A zászlóanya tisztére a Pozsonyban tartózkodó Batthyány Lajosné és Károlyi Györgyné grófnékat kérték fel, akik a feladatot örömmel elvállalták, bár végül Batthyányné betegsége miatt nem vett részt az ünnepélyen. A rangos eseményre már két nappal korábban megérkezett több város küldöttsége gőzhajóval, őket a polgárőrök fogadták, s a Vadászkürt fogadóban lévő szállásukra kísérték. A zászlószentelés előestéjén a díszruhát öltött magyar gyalogőrhad – érdeklődők tömegétől kísérve – fáklyás zenével tisztelgett a Károlyi-palotánál. A nagy nap hajnalán riadóra ébredt a város. A polgári őrhad parancsnokuk Három Korona (ma Hercegprímás) utcai szállása előtt gyülekezett, ahonnan hangos zeneszóval indultak útnak. Az Orczy-háznál várták be a többieket, s amikor a magyaros öltözetben pompázó budai őrhad is megérkezett, a menet elindult a Városliget felé a következő rendben: budai huszárok, pesti magyar huszárok, budai gyalogság, pesti magyar gyalogság, pesti lövészek, pesti német lovasság. Az utcák és a házak ablakai tömve voltak nézőkkel, a menetet kísérő egybefüggő kocsisor – nem lévén még a városnak oly széles sétánya, mint az Andrássy út – a Király utcán araszolt végig. Az egykorú lapok és a titkosrendőrség jelentése szerint mintegy negyvenezer nézőt vonzott a Rákost övező dombokra a ritka látványosság. Az eseményre meghívást kapott a bécsi polgárhadak cs. kir. főtisztikara, a Helytartótanács képviselői, s többek között Pozsony, Győr, Szeged, Pécs, Esztergom, Fehérvár, Kassa polgári őrhadainak küldöttsége. Batthyány Lajosné Zichy Antónia grófné A síkságon öt sátrat állítottak fel, az egyikbe kápolna került, a többit a zászlókeresztanya és a rangos vendégek foglalták el. Köröskörül nemzeti színű zászlók lengtek. Az őrhad négyszögbe rendeződve állt fel: a kápolnával szemben a budai gyalogság, átellenben a pesti lövészek, a kápolna egyik oldalán a pesti magyar gyalogosok és huszárok, a túloldalon a pesti német és a budai lovasság. Tíz órakor a pesti huszárok kíséretével, díszhintón érkezett gróf Károlyi Györgyné, akinek öltözékét minden tudósítás részletesen taglalta: arannyal hímzett fehér selyemkelméből készült magyar díszruha, fekete főkötő arany fátyollal, gyémántdiadém, drágagyöngy nyakék, gyémántos ingváll, aranyszövetű kasmírkendő nemzeti színekben. A püspök érkezésekor ki magyarul, ki németül énekelte, hogy „Imádságra borulunk”. A szertartás alatt, amelyet Farkas Ferenc esztergomi nagyprépost celebrált, Beethoven miséjét szólaltatta meg a polgárőrök zenekara. Úrfelmutatáskor Erkel himnuszát játszották, ami ekkor hangzott el először egyházi eseményen, s bár a Nemzeti Színház énekkarának megtiltották a fellépést, az ünneplő tömeg méltón helyettesítette őket. A zászló és a szalagok Mise után következett a zászlószentelés, a diétán tartózkodó Kopácsy hercegprímást Majthényi Antal püspök helyettesítette. A rojtokkal díszített, habosfehér selyemzászlót Barabás Miklós festette meg, az egyik felén Szent István és a Boldogságos Szűz képével, a másikon az ország és Pest város címerével, magyar körirattal. Ennek rúdjára kötötte fel Károlyi grófné a két gazdagon hímzett, ezüsttel átszőtt szalagot, melyek egyik oldalán zöld bársonyon az ajándékozók leánykori neve állt (vásonkői gróf Zichy Antónia, illetve Zichy Karolina), a másik oldalán vörös bársonyon pedig az ajánlás szerepelt: „A’ pesti magyar polgári Őrhadnak”. Ezután a zászlót egy altiszt a bal térdén kigöngyölte, s a püspök felszentelte, miközben a közönség között Garay János alkalmi versét – Szózat a pesti magyar polgári őrhadhoz – osztották szét. Károlyi Györgyné Zichy Karolina grófné A felszentelés után a zászlót a kápolna előtti asztalra fektették, s nyelébe meghatározott sorrendben 89 aranyozott szöget ütöttek. Az elsőt a Szentháromság tiszteletére a püspök, a másodikat őfelsége s a harmadikat a nádor nevében Károlyi grófné, a negyediket az esztergomi prímás nevében a püspök, az ötödiket a püspök nevében Feichtinger Domokos pesti prépost, a hatodikat a város nevében Szepessy Ferenc polgármester, a hetediket és nyolcadikat a keresztanyák nevében Nádosy osztályparancsnok és Emmerling, az első század kapitánya, és így tovább. forrás: HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Ltsz. 382/Zl Az eskütétel előtt a püspök átadta a zászlót a polgármesternek, aki továbbadta azt az őrhad parancsnokának. Nádosy rövid köszöntőjét követően, Terczy Konstantin hadügyész elővezetésével felesküdtek a zászlóra, majd a tábori pap, Sámuel Alajos józsefvárosi plébános mondott lelkesítő beszédet az őrhad feladatáról: gyakorolni a fegyverforgatást, őrködni a városi polgárok élete és vagyona felett, szükség esetén a harctéren is megvédeni a hazát, helyt állni tűzvész és árvíz esetén, békeidőben pedig „a’ polgári műveltség ösvényén a’ nemzetiséget é’ város lakosaival megkedveltetni, s annak fejlődését telhetőleg elősegíteni.”. Hozzátette, hogy a béke fenntartása érdekében „kötelességtek az erőt erővel letorolni, a vérengzést fegyveres kézzel gátolni, a’ rendetlenséget zabolázni, a’ csendet békét helyreállítni.” A nagyszerű látványosság lezárása A püspök pápai áldást mondott, s elénekelték a Te Deumot, amit a közönség magyarul folytatott, majd az ünnepélyt három üdvlövés zárta. A díszvendégek előtt sorra elléptetett a pesti magyar gyalogság, a pesti lövészek, a pesti huszárok (ők kapták a közönségtől a legtöbb vivátot), a pesti német lovasság, a budai gyalogság, végül a budai lovasság. A nézők közül ki kocsin, ki gyalog kísérte a nagy sokaság miatt lassan mozgó őrcsapatokat. A pestiek a Színház (ma Vörösmarty) téren vettek búcsút a budaiaktól, majd az osztályparancsnok házához vonultak, átadták a zászlót és szétoszlottak. Délután a Vigadóban magyaros lakomával folytatódott az ünnepség. forrás: HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Ltsz. 144/Zl A látványos és nagy tömeget vonzó rendezvény emelkedett hangulatban, rendbontás nélkül zajlott, lopások, pofozkodások nem történtek, még a titkosrendőrség is azt jelentette Bécsbe, hogy „Es war ein grossartiges Schausspiel.” A zászlószentelés után két nappal kellett volna a főváros polgári őrhadainak először kivonulni, méghozzá a Kisdedóvó alapkőletételéhez, de a szakadó esőben csak a tisztek jelentek meg. Az alakulat a forradalom idején önálló egységként olvadt be a nemzetőrségbe. A pest-budai gyalogos nemzetőrségnek a Vérmezőn rendezett 1848. július 30-i zászlóavató ünnepsége után az 1844-ben felszentelt zászlót, az egykori alakulat fődobosi botjával és pecsétjével együtt a Nemzeti Múzeumnak ajándékozták, ahonnan a Hadtörténeti Múzeumba került.