Publicisztika

BUDAPEST emberemlékezet óta úgy él a Duna két partján, hogy nem vesz róla tudomást: a folyam, amely a közepén hömpölyög, nemcsak andalítóan szép, hanem tisztelnivalóan veszélyes is. És Budapestnek szerencséje is volt emberöltőkön át, mert tömeges balesettel nem volt kénytelen szembenézni, hajókatasztrófa nem követelt áldozatokat a folyó itteni szakaszán.

Az a május végi szerda este azonban mindent megváltoztatott. Hét másodperc alatt kifordult sarkából a világ. Ahogy a Margit híd pesti pillérjei között a hatalmas Viking szállodahajó víz alá fordí- totta a kicsiny Hableány motorost, borzalmas halálra ítélve csaknem harminc utasát és kétfős személyzetét, egy pillanat alatt semmivé foszlott az a bizonyosság, hogy itt minden rendben van, hogy velünk ilyesmi nem történhet.

Pedig azon a szörnyű estén valójában nem történt semmi különös, csak éppen minden körülmény a lehető legszerencsétlenebbül alakult. Szinte őszies volt az idő, és zuhogott az eső. Áradt a folyó, a szokatlanul hideg víz szörnyű sebességgel kavargott a hídpillérek körül. Május vége volt azonban, így már a nyári attrakciókra kiéhezett turistákkal telt meg a város. Este kilenc körül csúcsforgalom volt a Dunán, sok száz ember várta, hogy a lehető legjobb szögből fényképezhesse a kivilágított Budapestet.

Hogy ekkor mi történt a Margit hídnál, egy rossz kormánymozdulat-e vagy figyelmetlenség; hogy mindenki betartott-e minden előírást, és jól döntött-e, amikor már megtörtént a baj – egyszer talán sikerül minden részletet pontosan feltárni. Ami biztos, hogy az öreg sétahajónak esélye sem volt a robusztus felépítésű szállodamonstrummal szemben, utasait pedig foglyul ejtette a víz alá forduló vastest és a rohanó, jéghideg víz.

A kapitányt és a matrózt leszámítva nem a mi honfitársaink voltak, de a katasztrófát követő hetekben a halott dél-koreai turisták is örök helyet foglaltak maguknak a szívünkben. A nagyszülők, akik köszönetképpen kapták az utat a lányuktól. Az anya, aki a halálban is eltéphetetlenül szorította magához a kislányát. Ahogy a búvár is, aki lent, a sötétben magához ölelte a megtalált holttestet, de már túl fáradt volt ahhoz, hogy ő maga vigye a felszínre.

Aki azokban a napokban végigsétált a Margit hídon, a megrendültség és az együttérzés megannyi jelével találkozhatott. Az átkelőt szegélyező gyászlobogók alatt virágok, szalagok, mécsesek emlékeztettek a tragédiára. A partról sosem hiányoztak a mentést figyelők, a mentők épségéért aggódók, és sok ezren voltak hálásak annak a szerb legénységnek is, amely hajóján díszegyenruhában állt sorfalat, miközben elhaladt a hullámsírban pihenő roncs fölött.

A közemberi részvét és sajnálat mellől azonban heteken át fájón hiányzott azoknak a vezetőknek az őszinte gesztusa, akik az egész közösség nevében jelezhették volna hitelesen: habár betű szerint nem vagyunk felelősek a tragédiáért, tisztában vagyunk azzal, hogy az elővigyázatosság mindig fokozható, a biztonság mindig növelhető, és a szabályozás is kész a folytonos javításra.

A tragédia nyomában számos olyan tény került napvilágra, amely arra mutat: mindössze a jószerencsén múlt, hogy korábban nem történt hasonló baleset. A Duna négy kilométer hosszú belvárosi szakaszán az esti órákban rendszeresen mintegy hetven vízijármű nyüzsög, a harminc méteres átkelőhajótól a száz méternél hosszabb vontatmányig. Nem véletlen, hogy a szállodahajóknak már korábban megtiltották a városnéző programot, amelynek során ezen a túlzsúfolt szakaszon hajtottak végre veszélyes fordulókat – ennek következménye, hogy mostanában rendszerint este indulnak Budapestről, mint a Hablányt elgázoló Viking is.

A Duna és a hátáról nyíló csodálatos panoráma Budapest egyik nagy vonzereje, így aligha jut bárkinek is eszébe korlátozni az esti forgalmat. De felettébb megnyugtató lenne, ha a Hableány miatti sokkot valami jól látható és mindenki által követhetően alapos közös gondolkodás követné. Célszerűnek látszik, hogy az állam és a főváros az érintett kerületekkel együtt állítson fel egy bizottságot, hogy vizsgálja meg a belvárosi Duna-szakasz használatának jelenlegi szabályait, az esetleges veszélyforrásokat, a tehermentesítés lehetőségeit, a mentőegységek elhelyezkedését, illetve a belvárosi kikötőhelyek használatának szokásrendszerét. Ha ez megtörténik, bizonyára születnek olyan javaslatok, amelyek a városlakók mellett az idekészülő turistákat is biztosítják arról, hogy a közösség nemcsak szavakban, hanem tettekben is képes magára vállalni az őt illető felelősséget, és hogy a vétlen áldozatok borzasztó halála a további tragédiák hatékony megelőzésére ösztönzi.

A kormány egyébként – jelezte a miniszterelnök bő két héttel a baleset után – egy emlékmű állításán gondolkodik. Ami szép gesztus, és talán valamilyen vigaszt nyújt majd mindazoknak, akik május 29-én estig azt hitték, a legnagyobb balszerencse, ami szeretteiket a Dunán érheti, hogy a hajókirándulásukat elmossa az eső. De valószínűleg ennél jóval többet is tehetne vendégei és polgárai biztonságáért BUDAPEST