Interjú Erő Zoltánnal, Budapest főépítészével

Február óta Erő Zoltán Budapest főépítésze. Korábban a főváros több városfejlesztési programjának kidolgozásában és közterek felújításában is rész vállalt, vezető tervezőként az ő nevéhez fűződik a négyes metró, illetve a hármas metró déli szakaszának nemrég átadott több állomása. Erő Zoltánt a város előtt álló feladatokról, forrásról és forráshiányról, bulinegyedről és lakhatásról, Budapest erősségeiről és gyengeségeiről kérdeztük.

Erő Zoltán, Budapest főépítésze  

– Hogyan látja Budapest lehetőségeit, és milyen időtávlatban gondolkodik?

– Stratégiai tervezésre mindig szükség van egy nagyvárosban, és ez akkor jó, ha az úgynevezett gördülő tervezés módszerével élünk. Ezért jelent meg egy friss dokumentumban a 2040-es dátum, szeretnénk ennyire előre tekinteni a közép- és hosszú távú feladatokban. A 2030-ig terjedő tervet nyolc évvel ezelőtt fogalmazták meg, de ennek a határideje ma már túl közel van. A Budapest 2030-at nagyon alapos szakmai alapnak tekintjük, ami ebben megjelenik, az ma is érvényes. De néhány elemét az élet felülírta, ilyen például a Galvani-híd előbbre sorolása. Ez a kormány által támogatott fejlesztés, az állam fogja finanszírozni. A Főváros mindig azt gondolta, hogy szakmai okok a délebbre tervezett albertfalvai híd megépítését indokolják, de ez végül nem így alakul.

– Hogyan viszonyulnak az előző városvezetés által kidolgozott tervekhez? Elölről kezdenek mindent, vagy van, ami folytatható?

– Nem dobjuk ki, ami jó, a meglévő értékekre és a már előkészített tervekre építünk. Utóbbiak közül néhányat a Tarlós-korszak hagyott hátra, egy részük bizonyos szemléletváltással megfelelő és folytatható. Ilyen az egyik legvitatottabb kérdés: a pesti alsó rakpart revitalizációja, műszaki felújítása. Egy nemzetközi tervpályázaton lett kiválasztva az első díjas terv, öt évnyi előkészítő munka van benne. Nyilván lehetett volna még radikálisabb forgalomcsillapítással is megoldani, de ha elölről kezdjük a tervezést, eldobunk egy nagy értékű tervet, öt évnyi munkát, egyeztetést, rengeteg pénzt, időt, energiát. Úgy gondolom, hogy ami jól elő van készítve, azt meg kell csinálni.

A hármas metró újonnan átadott egyik állomása

– A sajtóban megjelent hírek szerint komoly forrás­hiánytól szenved a város.

– Forráshiány valóban van, de nem általában a budapesti fejlesztéseknél, hanem a főváros önkormányzatánál. Úgy látjuk, hogy van forrás, csak nem nálunk, hanem a kormány által működtetett Budapest Fejlesztési Központnál. Ezeket a forrásokat nem adja át Budapestnek, hanem maga kívánja fejlesztésekre fordítani. Nem is átadásról kellene beszélni, hanem helyben hagyásról: nem kellene elvonni a forrásokat Budapesttől, hogy abból az állam valósítson meg fontos fejlesztéseket, hanem helyben kellene hagyni. Ezáltal az önkormányzatiság is méltóbb helyre kerülne, mint ahol jelenleg van. Konkrétan ma az a kérdés, hogy az állam támogatja-e a meglévő tervek alapján a rakpart revitalizációját, vagy – ami a Fővárosi Közfejlesztések Tanácsának legutóbbi ülésén fölmerült – átvenné a lebonyolító szerepét. Ezt nem pontosan értjük, hiszen a Fővárosnál is van lebonyolítói kapacitás, és ha forrás érkezik, ezeket bővíteni is lehet. Nem látjuk, miért fontos, hogy az állami pénzeket egy város területén, egy város ingatlanjain maga az állam költse el. Ebből úgy tűnik, nem mindegy, hogy kinek a kezén fut keresztül a pénz. Ezzel nehéz együtt élni.

– Milyen az együttműködés a Főváros és a Budapest Fejlesztési Központ között?

– Szakmailag jó, meghívnak az egyeztetésekre azokkal a feladatokkal kapcsolatban, amelyeket elindítanak: a HÉV-ek, a déli vasúti körút, a Galvani-híd vagy az ötös metró kapcsán rendszeresen konzultálunk. De kérdés, hogy mi van, ha ellenvéleményen vagyunk, van-e elég erő és lehetőség azt nem csak képviselni, hanem érvényesíteni is.

– Ezek szerint a Főváros szakmai tanácsadói szerepet kap a BFK mellett?

– Nem egyértelmű a viszonyunk. Mondok egy példát. Megismertük a Déli Városkapu program diákvárosának terveit, ami még az olimpia kapcsán került az asztalra. Ennek része a Soroksári Duna-ágban létesítendő evezős versenypálya. A versenypályának mindent alárendelnek: a létesítése érdekében extra megoldásokat igényel a Galvani-hídnak a Soroksári ág fölött átvezető része, a partfalon, a mostani ártéri galériaerdők helyén egy nyílegyenes mesterséges töltésrendszer lesz kialakítva, ahonnan követni lehet a versenyeket, szervizutak lesznek, vagyis az egész egy mérnöki műtárggyá fog átalakulni. Miközben tudomásunk szerint Szegeden van egy nemzetközi versenyekre alkalmas pálya, ráadásul az olimpiai törekvések is a decentralizálást támogatják. Nem kellene mindent Budapestre helyezni. Nem értjük, miért olyan fontos ekkora rombolással feltétlenül itt létrehozni egy evezőspályát.

A hármas metró újonnan átadott egyik állomása

– Mondana példát arra, amiben valóban jól tudnak kooperálni a BFK-val?

– A kooperáció első része az, hogy tudjuk, mit készítenek elő. Örömmel látjuk, amikor a kerületi önkormányzatoknál megjelennek a kiemelt rozsdaövezet számára tett javaslataink, a XIV. kerületi polgármesternél a BFK mutatta be a Rákosrendező megújítására készített legelső vázlatokat. Ott például a kezdetektől megindult egy közös gondolkodás. Szerintem ez az alapja mindennek, hogy részt tudjunk venni a projektekben a kezdeti lépésektől, ne csak a kármentesítés maradjon ránk, mert az rendszerint már késő. De a másik nagy akció­terület, ami Budapest szempontjából meghatározóan fontos, a déli vasúti kör, a Hamzsabégi úti és a ferencvárosi pályaudvari fejlesztés – ami egyúttal a Déli összekötő híd bővítését és az egész vasúti folyosó korszerűsítését is magával hozza – elemei már korábban eldöntött tények, ott már nincs lényeges mozgásterünk. Annyit sikerült elérni, hogy a fejlesztés minél kevésbé járjon a zöldfelület roncsolásával, és bekerült a projektbe, hogy a XI. kerület cserébe zöldterület-fejlesztést kap, mintegy kompenzációként a leendő vasúti területekért. Ezen a vonalon három új vasútállomás lesz: a XI. kerületben a Nádorparki, a Soroksári út fölött a Danubius megálló, illetve a Népliget sarkában a Népliget megálló, ami az M3 metróhoz közvetlenül kapcsolódik. Nagyon fontos és előremutató, hogy az elővárosi vasúti közlekedés beépül a város belső közlekedési rendszerébe.

– Milyen budapesti fejlesztésekhez nincs szükség állami egyeztetésre? Mi az, ami csak a Főváros hatáskörébe tartozik?

– Az állami hozzájárulástól csaknem minden projekt függ. Állami szignó nélkül még hitelből sem tudunk trolibuszokat, villamosokat vásárolni: nemhogy új tendert kiírni, de még a korábbi tenderek opciós tételeit lehívni sem. A hitelfelvétel is állami hozzájárulást igényel, így meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. Egy világváros életéhez természetesen hozzá kellene tartozni annak, hogy például egy Blaha Lujza tér léptékű problémával el tud bánni a saját költségvetéséből. Nekünk ehhez is állami támogatást kell igénybe vennünk, aminek az adminisztrációja meglehetősen időigényes.

– Ezek szerint zajlik a Blaha Lujza tér tervezése, esetleg a Rákóczi úttal együtt?

– A Rákóczi út későbbi feladat, egyelőre az előkészítésénél tartunk. Itt is a forgalomcsillapítás a központi kérdés, de ennek módjáról és léptékéről még folyik az egyeztetés, hiszen nem lehet egyik napról a másikra kizárni a Rákóczi utat Budapest közlekedési rendszeréből. A Blaha Lujza tér viszont jól áll, az állami támogatás a jövő év végéig lesz felhasználható.

A hármas metró újonnan átadott egyik állomása

– A rozsdaövezetnek melyik része fog erősen átalakulni a közeljövőben?

– A kormány fontos területként kezeli a józsefvárosi pályaudvar környékét, a Kőbányai úttól a Salgótarjáni útig. Ennek a területnek nagyon jók az adottságai, benne van a város vérkeringésében. Itt az a kérdés, hogy inkább lakónegyed legyen, vagy másfajta területként hasznosítsák. Én mindig azt gondoltam, hogy itt célszerűbb a városias kialakítás, mint nagy intézményeket idehozni, de meglátjuk. Nem szabad elfelejteni, hogy a Kőbányai úti tengely már átalakulóban van, a leendő Közlekedési Múzeum és az Eiffel Csarnok révén kulturális hangsúlyt kapott.

– Melyek most a Főváros saját programjai?

– Három projekt előkészítése folyik. Az egyik az óbudai Mocsárosdűlő zöld fejlesztése – ez korábban a Főváros lakásépítési tartalékterülete volt –, ezt egy sokkal zöldebb területfelhasználásba szeretnénk átsorolni, a peremén városi funkciókat hagyni, akár egy kis lokális központot, akár kisebb lakóterületet kialakítani, de a terület egésze alapvetően természetközeli állapotban maradna. A városvezetés tudatosan képviseli a mindenáron való beépítés helyett a zöld elemek előtérbe helyezését, a Mocsárosdűlő szép példa lesz erre. Visszatérve arra a kérdésre, hogy mit tud tenni a városvezetés saját erőből: úgy látjuk, hogy kisléptékű változásokkal, a „taktikai urbanizmusnak” nevezett szemlélettel tudunk előre lépni. Ennek része a kerékpár­­sávok kijelölése, ami hosszú távon a közlekedési mód váltását hozhatja magával, és ilyen a VI. és VII. kerületben megvalósított forgalomcsillapítás. Általában a városhasználat újragondolását támogatjuk. Ennek költsége elenyésző a nagy projektekhez képest, és azonnali hatása van. Sokat vitatjuk itt a Városházán, hogyan lehetne gyorsabban befolyásolni a gépkocsihasználat csökkenését: ha nehezítjük az autóközlekedést és javulnak kerékpározás lehetőségei? Vagy előbb szemléletváltás kell, és utána jöjjön az infrastruktúra átalakítása? Erre még nincsenek válaszok, most zajlik a folyamat Európa-szerte. Látjuk, hogy a járványidőszakban Milánóban, Londonban, Párizsban nagyon komoly lépéseket tettek a kerékpárhasználat bővítésére. Az nyilvánvaló, hogy nem szabad erőltetni a gépkocsiforgalom csillapítását, mert visszaüt. De ha megnézünk egy fotót a húsz évvel ezelőtti Váci utcáról, látjuk, milyen nagy a változás. Az a városközpont, ahonnan kiszorulnak a gépkocsik és az utcák emberi használatra alakulnak át, sokkal zöldebb, sokkal emberibb környezetet nyújt. Bécsben megoldották a gépkocsik elhelyezését, a közösségi közlekedés komfortszintjével és tarifarendszerével is sokkal előbbre tartanak. Előttünk is ott van a lehetőség, ezt az utat kell bejárnunk. A BFK nagyon helyesen képviseli, hogy nem szabad parkolóhelyet adni a város belső területén az egyre növekvő agglomerációból naponta érkező 200.000 autónak. Ez zsákutca. Ehelyett kell fejleszteni a HÉV és a MÁV közlekedési infrastruktúráját, illetve az intermodális központokat.

– Lát-e valamilyen megoldást a bulinegyed körüli problémákra?

– Őszinte leszek: nem tudom, hogy pillanatnyilag mi a helyzet ezzel, hiszen életbe lépett egy erős szigorítás, ennek eredményét a járvány miatt nem látjuk, mivel nem jönnek turisták. Engem a bulinegyeddel kapcsolatban az bánt, hogy ennyire koncentrálódott. Túlfeszítette a lehetőségeit. Régóta természetes folyamat, hogy egy szakma egy utcába költözik, de a pesti bulinegyed csúcsra lett járatva. És noha a magánszektor egy részének extraprofitot termel, nem vagyok biztos abban, hogy Budapestnek szüksége van ekkora vendégjárásra. A romkocsma-jelenség kezdetben nagyon színessé tette ezt a városrészt. Én annak drukkolnék, hogy máshol is legyenek ilyenek, ne terheljék túl egyetlen lakónegyed tűrőképességét. Jó lett volna a Vágóhíd területén valami hasonló, de azt elbontották. Az előző főépítészi irodának egyik legnagyobb szomorúsága volt a fővárosi védettségű Vágóhíd bontása. És sajnos a létrehozott eredmény nem igazolta vissza a döntés helyességét: nagyon sűrű, kellemetlen lakókörnyezet született a helyén, nem jobb, mint a hetvenes évek lakótelepei, a tájolás, a lépték, a légtérarányok teljes kizsigerelésével. Divat utálni a lakótelepeket, de gondoljuk meg: a lakások tájolása jó volt, a közlekedésük megoldott, működtek a szomszédsági egységek, mindegyikhez tartozott iskola, óvoda, bolt és jelentős zöldterület – a gyalogos város koncepciója, tehát hogy 10–15 perces gyaloglással mindenféle szolgáltatás elérhető legyen, a lakótelepeken tökéletesen működött. Esztétikai és minőségi értelemben problémás műfaj, de a hatvanas évek előtti telepekre még ez sem igaz. Ezek ma is élhető, humánus lakóhelyek, szinte skandináv hangulattal. Ma sokkal sűrűbben építkeznek, és lakóparknak nevezik akkor is, ha 10–12 emeletes házakból áll.

– Támogatja-e a Főváros a bérlakások rendszerét, és hogyan látják a szociális lakhatás esélyeit?

– Nagyon fontosnak tartjuk, hogy előrelépés legyen ezen a területen. A piaci lakásépítés olyan árszínvonalra futott fel, ami sokakat képtelen lakáshoz juttatni. Jelenleg a magántulajdonú bérlakáspiac erősítésére van mód, ezt a kormányzat is segíteni igyekszik, nagyobb bérházak építését ösztönzi, de ez még mindig egy drágább kategória, ami érthető, hiszen a bérleti díjnak vissza kell hoznia a befektetést. Ehhez a lakásbérletet biztosító jogi hátteret kell megerősíteni, újradefiniálni a bérlői jogviszonyt, a bérbe adók jogait és kötelességeit. A jelenlegi bérbeadási szabályok az önkormányzati bérlakások korszakában születtek, ezt a mához kell igazítani. A Főváros ebben a szaktudásával tud részt venni. A következő kategória, amiben már lehet kontrollálni a lakbéreket, a városi vagy állami tulajdonú bérlakásoké. Ezeknek a díja a piaci árnál kedvezőbb, így hasznos lehet a rászorulóknak vagy a fiatal pályakezdőknek. És van a szociális támogatás, ami nem nagyon olcsó lakbért jelent, hanem azt, hogy annak egy részét támogatásból fedezik a családok. Hiszen ha a lakások nem termelik ki a rezsit és a karbantartás költségeit, lerobbannak, szlömösödnek. A lakhatással kapcsolatos gondolkodásban ezeket az opciókat kell végigjárni. Szeptemberben volt egy nagy konferencia, amelyen a terület összes érintett szakmája részt vett, és tisztáztuk a fogalmakat. Szükség volt erre, mivel a bérlakás a befektetőknek a piaci árszintű bérlakást jelenti, míg az önkormányzatoknak a támogatott, elérhető lakásbérlést. Néhány kerület remek példákat is mutat, például a XIII. vagy korábban Csepel. Már a közelmúltban is korszerű és energiahatékony önkormányzati bérlakásokat építtettek, és ráadásul tényleg minőségi építészet is született.

– Milyen egyéb nagy programok vannak napirenden?

– A Gellérthegy infrastrukturális fejlesztéséről komoly stratégiai terv született, a feladatlista már nagyjából megvan, most a forrásokat kell átlátni. Itt is hiányoljuk az egyeztetést: a Magyar Közlönyből tudtuk meg, hogy a BFK rendkívül fontosnak tartja, hogy ez állami program legyen. Szerintem együtt kell működnünk, nem szabad megengedni még egy Városligetet. Nagyon drukkolunk a hármas metrónak, büszke voltam a déli szakasz átadásakor, felelős tervezőként ezt én jegyeztem. Úgy vélem, ez a munka is azt a gondolkodást tükrözi, amit az M4-nél képviseltünk: a közösségi közlekedésnek vonzó, színvonalas környezetben kell helyet kapnia, versenyképessé kell tenni ahhoz, hogy a városlakók az autót lecseréljék a közösségi közlekedésre.

– A beszélgetés végén hadd kérdezzem meg: Ön mit tart Budapest igazi erősségének?

– A sokszínűségét. Budapestben az az igazán jó, hogy vegyes, heterogén. David Attenborough a filmjeiben elmondja, hogy a biodiverzitás erőssé teszi a természet hálóját. Ez a városra is igaz. Budapest építészettörténeti értelemben is sokféle. Nézzük csak a déli Váci utcát: a barokktól és a klasszicistától a modernig mindenre ad példát. Nem csak izgalmas tájkép, de erős üzenet is: sokfélék vagyunk, ezt a várost rengeteg náció lakta, ennek ott a lenyomata az utcákon. Másrészt a hagyományos heterogenitás a használatban is sok lehetőséget ad. Egy klasszicista lakóházban jól tud működni mondjuk egy nyelviskola, az üres lakásokba irodák költöztek, egy időben ezt sokan szidták, de nézzünk szembe a ténnyel: ettől nincs kiürült városrész Budapesten. Mindenütt van élet.

– És a gyengeségének?

– A lassú fordulást. Nagy a tehetetlenség, lassú a szemléletváltás, ideges feszültség van Budapesten. Egy nagyvárosnak sokkal befogadóbbnak kell lennie. Budapest múltjában ez mindig működött, ma is ott a nyoma, de most az egész ország feszült és bizalmatlan.

Interjú Vitézy Dáviddal, a BFK vezérigazgatójával

A Budapest Fejlesztési Központnak kettős feladata van: egyrészt a városépítésben való közreműködés, a kormányzati budapesti és régiós közlekedéstervezési, várostervezési munkák elvégzése, a fővárosi önkormányzattal való együttműködés, ezzel párhuzamosan pedig városkutatásokat folytat, gyűjti a nemzetközi tapasztalatokat, szakmai konferenciákat és társadalmi párbeszédet szervez budapesti ügyekben.

Vitézy Dávid: – A BFK 2020 február óta működik. Alapvető feladatunk, hogy az állam Budapesttel és az agglomerációval kapcsolatos fejlesztési tevékenységét egy új intézményrendszerbe szervezzük, és az önkormányzatokkal, állami cégekkel és szakminisztériumokkal együttműködve előbbre vigyük ennek a hatalmas régiónak az életminőségét javító beruházásokat. Több területtel foglalkozunk, ezek között első helyen szerepel a közlekedés – nem a mindennapi budapesti városi ügyek, hanem azok, amelyek az állam feladatkörébe tartoznak és az egész régiót érintik, mint például a HÉV-ek és az elővárosi vasutak fejlesztése, az elővárosi vasútállomások kerékpáros megközelíthetősége, illetve néhány olyan kiemelt budapesti helyszín, ahol a tulajdonviszonyok vagy a beruházás kiemelt jellege miatt az állam is megjelenik.

– Melyek ezek a kiemelt beruházások?

– Ilyen a Városliget autómentesítése, a gellérthegyi sikló, a budai fonódó villamost folytató Műegyetem rakparti villamos, vagy a Galvani híd megépítése egy új körúttal. A kiindulópontunk nem Budapest, hanem az a városrégió, ahol hárommillió ember él. A feladatul vállalt nagy témák sorrendjét annak rendeljük alá, hogy környezeti szempontból melyek a legkevésbé fenntartható területek. A régióban ma a legnagyobb terhelést a közlekedés bocsátja ki, akár a lokális levegőszennyezést nézzük, akár a klímaváltozásra gyakorolt hatását. A közlekedésen belül a széndioxid-kibocsátás 65%-át az egyéni autóhasználat okozza. Budapesten 10-ből 6 ember közlekedik autóval, az agglomerációban 10-ből 3, ráadásul a dugók az agglomerációból ingázóknak naponta 37 perc időveszteséggel járnak – ez évente egy hét szabadidőt emészt fel, amit nyilván másra, például nyaralásra lehetne fordítani. A központi régióban csak az elmúlt 10 évben negyedmillióval nőtt az autók száma – ebbe nyilván az életszínvonal emelkedése is belejátszik. Ez nemcsak közlekedési kérdés. Érdemes azt is megnézni, miért költöznek ki ennyien Budapestről, gyakran nem is kertes házakba, hanem tulajdonképpen szántóföldre épült lakótelepekre. Mi az oka ennek? Budapesten nincs elég zöldfelület és nincs elég megfizethető lakhatás. Fontos, hogy a városban is próbáljuk meg kiszolgálni azokat az igényeket, ami miatt az emberek kiköltöznek. A lakásállomány megújításán a rozsdaövezetek rehabilitációjával, utóbbin az Airbnb-rendszer most bevezetett korlátozásával lehet segíteni. A közlekedésben gyakran olyan problémákat kell megoldani, amelyekért a rossz várostervezés a felelős. A feladatok egy része túlmutat egy-egy önkormányzat lehetőségein.

– A BFK közlekedésfejlesztési koncepciójának fontos eleme az integráció. Ez a közlekedésben, a nagy közlekedési vállalatok együttműködésében, az utazók részéről pedig a jegy- illetve bérletrendszerben is elengedhetetlen, de kihatással van más területekre is.

– A tömegközlekedési rendszerünk még mindig abban a korban gyökerezik, amikor a lakosok 80%-a használta azt. Az integráció legfőbb kihívása ma, hogy miképpen lehet a különböző közlekedési módokat egymással összhangba hozni – hiszen ma már nem a villamos versenyez a busszal, hanem a közösségi közlekedés az autózással. Most zajlik a MÁV és a Volán összevonása, nemrég döntöttek a HÉV-vonalak integrálásáról a városi közlekedési rendszerbe, és meghosszabbításukról, hogy mindegyik vonal elérje a metróhálózatot. Sok olyan kérdés van, amit 20–30 éve kellett volna megoldani. Csakhogy eközben motorizációs robbanáson ment keresztül a világ és benne Magyarország. Ma már nem az a kérdés, hogy vajon busz járjon vagy vonat, villamos vagy HÉV, hanem az, hogy az egész tömegközlekedési rendszer fenntartható szolgáltatás legyen, ami versenyképes az autózással. Prágában most hoztak egy döntést, a teljes régióban egységes tarifát és menetrendet alakítanak ki. Ez nagyjából olyan, mintha a székesfehérvári vasúttól a szentendrei HÉV-ig, beleértve a körúti villamost, a Várbuszt és a Zsámbéki-medencéből bejutó buszokat, egyben kezelnénk. A csehek ezt elkezdték az 1990-es években, mostanra értek ide. Mi még el sem kezdtük. Budapesten 2010-től a BKK létrehozásával erősödött az integráció, de a régió tekintetében csak most indulnak az első lépések. Sok évig tartó, hosszú folyamat, de elkezdődött. Nyilván vannak érdeksérelmek egy-egy vállalat szintjén, hiszen ha ez megvalósul, az utas nem háromszor fog fizetni, csak egyszer, de ez együtt jár az integrációval. Rendszerszinten kell gondolkodni.

– Hogyan áll a Városliget autómentesítésének folyamata?

– Mai fejjel talán fel sem fogjuk, milyen rossz döntést hoztak a hatvanas években azzal, hogy a Városligeten vezették be az M3-as autópálya forgalmát, sőt az ország egyik legfontosabb műemléki és szakrális helyét, a Hősök terét autópálya bevezető úttal vették körbe. Gyalogosan alig lehet megközelíteni az emlékművet. Ezt már régen meg kellett volna szüntetni. A városvezetéssel egyetértésben megszületett a döntés, hogy az M3-as autópályáról érkező gépkocsiforgalom ne tudjon áthaladni a Ligeten. Három alternatívát kínálunk helyette: az egyik a hatvani elővárosi vasútvonal, aminek a rekonstrukciója 2022-re befejeződik. A vonal átfogó korszerűsítése megbízhatóbbá teszi a vasúti közlekedést épp az M3-as térségéből. A vonatok a Keleti pályaudvarra érkeznek, és a vonal terveink szerint kibővül egy új vasútállomással Kőbányán a leendő Közlekedési Múzeum területe előtt, az 1-es villamoshoz kapcsolódva. A tervünk az, hogy ezekről a vonalakról az utasok egy része az épülő Déli körvasúton át Kelenföldig tudjon eljutni. A másik mentesítő beruházás a földalatti Mexikói úti végállomása mellett egy nagy P+R parkoló, 1500 férőhellyel. Erre megkaptuk a tervezési forrásokat, most indul a munka. Emellett szeretnénk egy új közúti és villamos pályás felüljárót építeni a Szegedi út vonalában, ami Zugló és Angyalföld között hoz létre új, kerületközi kapcsolatot. Ezzel kisebb nyomás nehezedik erre a csomópontra, és a Budára való átjutás is könnyebb lesz az Árpád hídon keresztül.

– Szerepel-e a terveik között a Rákóczi út közlekedésének megoldása?

– Egyelőre nem, ez nem állami feladatkör. A magam részéről úgy tartom, szégyen, ahogyan a Rákóczi út kinéz. Bezárt üzletek, gyaloglásra alkalmatlan környezet, végtelen autófolyam és szennyezés. A BKK-ban készítettünk egy koncepciót a forgalomcsillapításra, több zölddel, több járdával, kerékpárúttal, bízom benne, hogy a jövőben változni fog ez az út. Az általunk irányított beruházások közül a vasút fejlesztése is segít a belváros forgalomcsillapításában. Ma Budapest útjain három autóból egy az agglomerációból érkezik. Emellett a Galvani híd megépítése is segíteni fog ebben, hiszen a modellezések szerint az új híd több mint 50 000 autót vonna ki a belvárosból. A Rákóczi és a Petőfi hidak átvállalnák az Erzsébet híd mai forgalmának jelentős részét, lehetőséget adva a Rákóczi út szerepének újragondolására.

– Alig néhány hete lehet hallani arról, hogy megkezdődik a Gellért-hegy fejlesztése, egy új sikló kiépítésével.

– A Gellért-hegy a város egyik legszebb pontja, de méltatlan állapotban van: gazzal benőtt kilátó, leomlott kőfalak, eltűnt padok. Rehabilitálni kell a parkot, a zöldfelületet, élvezhetőbbé tenni a helyet. A Gellért-hegyen nem szükséges plusz funkciókat építeni. Ebben egyetértünk a fővárossal, ahogy abban is, hogy el kell tüntetni a környezetet terhelő turistabuszok tömegét, helyette meg kell építeni a siklót, ami a budapestiek számára is megfizethető áron közlekedik a hegyre. A sikló nyomvonalában nincs vita, de sok szereplő között kell egyeztetni: a főváros, az I. kerület, illetve a Citadella révén az állam egyetért a műszaki megoldásban. Bizakodó vagyok, de még sok munka van hátra.

– Milyen az együttműködés a főváros vezetésével?

– Szakmai szinten folyamatos az együttműködés, keressük a közös pontokat. Számos esetben a Fővárosi Közfejlesztések Tanácsának döntése alapján születik kormányhatározat, de amikor egyetértés van, az ritkán jut a címlapokra. Ilyen döntés volt a Városliget autómentesítése, a repülőtér megközelítésének tervezett fejlesztései, a budai fonódó villamoshálózat folytatása, a Galvani híd megépítése, a gellérthegyi közlekedés- és közparkfejlesztés, vagy a Déli körvasút. Ez csupa olyan fontos ügy, amiben egyetértésre jutott a kormány és a főváros. Persze vannak viták a két fél között, például a Lánchíd kapcsán, de közben számos nagy projektben komoly közös munka folyik. Az én feladatom az, hogy megtaláljam a szakmai együttműködés lehetséges pontjait, és ahol tudok, segítsek a fővárosnak, hisz ez Budapest érdeke. Remek csapat dolgozik mellettem, majdnem minden kollégám valamikor dolgozott a fővárosnál vagy a BKK-nál, komoly tudás halmozódott itt fel.

– Hogyan látja a város fejlődésében a civilek részvételét?

– Budapesten mára kialakult egy olyan civil közeg, amelyik konstruktív módon és rendkívül felkészülten tudja kommunikálni a helyi közösségek érdekeit. Ez még akkor is fontos, ha sok esetben nem könnyíti meg a beruházó dolgát. Amikor kitettük a Szegedi úti felüljáró építésének híreit, másnap megjelent egy civil kör azzal, hogy ne ott legyen, hanem máshol. Ennek nyomán most hét verziót vizsgálunk. Ugyanez lezajlott a Hamzsabégi úti vasútfejlesztés kapcsán, ahol évtizedek óta ki van jelölve a vasútfejlesztés helye, de mivel az késett, a helyén fák nőttek, amik miatt most teljesen érthető a tiltakozás. Ilyenkor mérlegelni kell: a vasút fejlesztésének környezeti haszna lényegesen többet nyom a latba. A helyiek hangját ugyanakkor meg kell hallani: épp ezért a Duna és a Bartók Béla út között összefüggő séta- és kerékpárutat szeretnénk kialakítani, és a munkavégzés után színvonalasan rendezni a vasút mentén a zöldterületeket. A vasútfejlesztés mindig kényes kérdés, de Budapest számára a legnagyobb környezeti kihívás a hatalmas beáramló autóforgalom, és ezt a problémát a korszerű és nagyobb kapacitású vasúti közlekedés tudja a leghatékonyabban mérsékelni. Ezért is fontos a civilek, többek között a Levegő Munkacsoport, a Magyar Kerékpárosklub, valamint a kerületi önkormányzatok bevonása a tervezésbe.

– A közlekedés mellett milyen területek tartoznak a BFK-hoz?

– Foglalkozunk a zöldterületekkel, ott, ahol az államnak kiemelt szerepe van, ilyen a Gellért-hegy megújítása vagy egy új csepeli közpark. Jelentős szerepet vállalunk a megfizethető budapesti otthonteremtésben. A néhány napja megjelent Airbnb-törvény szellemében igyekszünk elérni, hogy a rövidtávú lakáskiadás helyett a biztonságos, megfizethető albérlet kerüljön előtérbe. Ez lényeges sarokpontja a város fejlődésének, hiszen megakadályozza a szétterülést és az elővárosok túlterheltségét, ami ismét a közlekedésfejlesztés kérdéséhez visz vissza. A kiköltözési hullámot azzal lehet fékezni, hogy a rozsdaövezetek lakónegyedekké válnak. Erre Fürjes Balázs irányításával kidolgoztunk egy programot, aminek egyik elemét, az 5%-os áfa bevezetését már elfogadta az országgyűlés. Szeretnénk olyan programokat indítani, amelyek a legnagyobb, állami tulajdonú rozsdaövezeteket visszahozzák a város vérkeringésébe. Ez főleg a ráckevei-soroksári Duna-ág melletti részeket érinti a Közvágóhídtól lefelé egészen a leendő Galvani híd pesti hídfőjéig, a Józsefvárosi pályaudvar és a Rákosrendező térségét, és ha egyszer majd megépül a távlati tervekben szereplő vasúti alagút, akkor a Déli pályaudvar területét.

– Bérlakásokban is gondolkodnak?

– Abban nem, hogy az állam építi ezeket, nem hiszünk abban, hogy egy ilyen programnak az a legegészségesebb, ha közberuházásban kezdődik. Inkább olyan szabályozást tartunk jónak, amely a magánfejlesztőket ösztönzi lakásépítésre a korábban döglött városi területeken – elsősorban a rozsdazónában, ahová nem kell új villamosvonal vagy elővárosi vasút, hiszen a történelme miatt jó a tömegközlekedése – és kifejezetten bérlakások létrehozását is serkenti, de erről még javában folyik a szakmai párbeszéd. Magyarországon erős kulturális háttere van a tulajdonhoz való kötődésnek. Aki csak teheti, erre törekszik, ezért a politika is, a fejlesztők is óvatosak a bérlakások témájában. De kétségtelen, hogy érdemes ezzel kísérletezni.

– Be lehet látni azt az időtávlatot, amikor a most készülő projekteknek legalább egy része már Budapest része lesz?

– A saját munkámat úgy fogom fel, hogy rengeteg projektet kell előkészíteni – ezek között van a már említettek mellett a HÉV-rendszer korszerűsítése, egy jövőbeni vasúti alagút, a Déli körvasút, a pályaudvarok korszerű fejlesztése, P+R parkolók kiépítése. Van, ami ebből már építés alatt van – például a kettő helyett három vágányos új vasúti Duna-híd a Rákóczi híd mellett. Fontos, hogy ezek a tervek álljanak készen, ha meglesz a forrás és a politikai egyetértés, akkor, bízom benne, nagy számban elindulhatnak. Évtizedekre szóló programokat csak ilyen szemléletben lehet előrevinni, sose lesz olyan, hogy az átadásig minden lépést előre látunk, amikor elkezdjük a koncepcionális tervezést. Épp ezért kell a lehető legtöbb értelmes tervet előkészíteni. A fejlesztések önállóan is fontosak, de ezek mindegyikében ott van a rendszerszemlélet, a programszerű gondolkodás, ha úgy tetszik, az egész város. Gondoljunk csak bele egy helyszínbe, a Nyugati környékébe: vasútfejlesztés, esetleg a jövőben vasúti alagút, a Nyugati téri felüljáró elbontása, akár a Bajcsy-Zsilinszky úti villamos visszaépítése, vagy a vasút által felhagyott területeken egy zöld tengely kialakítása – ezekről beszélünk a Városliget és a majdan megújuló Rákosrendező között. Egy részük elkezdődött, mint például az Eiffel-csarnok részleges rekonstrukciója, egy részük tervezőasztalon van, egy részük még csak álom. Mire ezek mind megvalósulnak, nagy eséllyel én már nem itt fogok ülni, de ha most jól dolgozunk, lépésről lépésre közelebb leszünk ahhoz, hogy ott tartsunk, mint Bécs, vagy akár például a vasútfejlesztés terén Prága. Viszont ha most nem csináljuk, még több lesz a lemaradásunk.

Karanténból könnyű bölcsnek lenni, kiszállni az aktuális folyamatokból és némi távolságból rálátni arra, ami készül. Persze nem az óbudai lakótelepi ablakomból, innen nem látni el a Széna térig, ahol éppeni gondolataim tárgya, a Millenáris Széllkapu, immár hat évnyi készülődés után az átadásra vár. De ebből a kényszerű csendből, amiben most élünk, talán tisztábban kirajzolódik az, ami minden beruházást mozgat: mi az értelme, kinek jó és legfőképpen: meddig?

2014-ben dőlt el, hogy a Margit körút friss levegőjét elzáró, régóta üresen álló Kohó- és Gépipari Minisztériumot a mögötte még meghagyott Ganz-romokkal együtt elbontják, de nem egy harmadik Mammutot, nem egy újabb bevásárló-konténert emelnek a helyére, hanem parkot alakítanak ki az így nyert, kb. 40 ezer négyzetméteren. Bölcs döntés. Ahogyan a romok felszámolásának módja is: éveket vett igénybe a betonmonstrumok bontása, mivel nem egyben robbantották fel, nehogy a szálló porba belefulladjon fél Buda, és a volt Ganz-területről tonnaszám bontották ki az otthagyott sínpályákat, gáztartály-alapokat, betontömböket. Ezután további majdnem három évnyi építkezés következett. Déli oldalán megjelent egy furcsa, síugrósánc-szerű képződmény, a Rózsadomb felőli szélén egy 100 méter hosszú, az egyszeri gyalogos számára legalábbis elképesztően kietlen, földbe süllyesztett alagút lett, ezen lehet átjutni autóval a Lövőház utcától a Kis Rókus utcáig (vagy biciklivel, esetleg gyalog a szélső járdasávon, de ki vágyik erre?), kikerülve a körút forgalmát. Bár erre ott volt a Fény utca is, de most az új parkot fontos volt összekapcsolni a Millenáris Park 18 év alatt jócskán megfogyatkozott, megdézsmált területével.

Tavaly októberben az alig egy éve elkészült Nemzeti Táncszínház mögött átadták a dombra felfutó, tényleg remekül felszerelt új játszóteret és az átvezető gyalogos út egy részét. Aztán a villamosmegálló felé néző homlokzaton megjelent egy zöld fal, a tél közepén is annyira zöld, hogy sokan műborostyánnak nézték a rajta virító növényt. (Most éppen látványos vízjáték megy előtte, a vízpászmákból kirajzolódó felirattal.) A Kis Rókus utcai oldalon ferde beton támfalakkal vették körbe a területet, és egyre inkább láthatóvá vált, hogy mi készül: egy irdatlan méretű, kétszintes parkoló, rajta sok-sok beton- és kőburkolattal, a maradék területen pedig decens formákba fogott parkrészekkel. A kapuk oldalán további kisebb zöldfalak eregetik a jótékony oxigént, és készséggel elhiszem, hogy a terveknek megfelelően valóban több mint 300 fát ültetnek ide – egyelőre csak messziről lehet látni, kíváncsiskodó tekintetemre néhány hete a biztonsági ember még komolyan lépett fel, és közölte, hogy tilos fotózni. Majd ha elkészül. Várjam ki türelmesen.

Nemigen tehetek mást. De közben tanakodhatok, hogy azok a hatalmas, űrvárosra emlékeztető beton árnyékoló valamik, amelyek a látványterveken szenzációnak ígérkeznek, vajon azért fontosak-e, mert napelemmel vannak felszerelve, vagy azért, mert ezek megmaradnak, míg a nem lehet tudni, hány méter vastag föld a parkolóház tetején hosszú távon nemigen fogja megtartani az oda ültetett nagyobb növényeket. 7-8 méteres, terebélyes fákat ígér a projekt honlapja, de ha igaz, amit kilencévesen megtanultunk, akkor egy ekkora fának legalább ekkora gyökérzete van…

A honlap lelkendező szövegeit olvasva az is gondolkodóba ejt, hogy mitől lesz egy park közösségi hely. Vagy inkább: miért ne lenne különleges építmények nélkül is az? Ezen a helyen a beépítés mértéke, a levegőminőség és a sűrű forgalom miatt egyértelmű, hogy zöldfelületre van szükség. Ha az úgynevezett döntéshozók is erre jutottak, vajon miért kell a park jelentős részét kővel leburkolni, és a zöldet külön, „kulturált, rendezett” sávokban tartani? Miért illik ide, a budai dombok síkra futó aljára egy mesterséges domboldalakra telepített parkrész? A tervezők turisztikai szempontot vettek figyelembe, mondván: „...a középső traktusba már korábban odaálmodott vízfelület felé déli irányba lejtő, üldögélésre és nézelődésre csábító domboldal ötletéhez a Balaton északi partja, a Balaton-felvidék és a lejtőgyepek természeti előképei nyújtottak inspirációt.” Vajon kell ennyi túlgondolás egy jól működő parkhoz? Vagy mindez az alatta létesített parkolóház miatt fontos?

Amit most látni lehet a Millenáris Széllkapuból, az egy nagy lehetőség sok-sok ráfordítással való elszalasztása. Egy hatalmas parkfelület elzárása a környező utcáktól, az ide telepített természeti elemek kalodába szorítása. Egy földbe tett betondoboz feldíszítése növényekkel. Az irdatlan szerkezet, ami a Mammut felé látványos zöldfalat képez – már látni, hogy nem síugrósánc, nem is a tériszonynak fittyet hányó sétálók égi passzázsa, hanem egy jókora függőleges kert, leválasztva a parkot a két bevásárlóközpontról – innovatív, ráadásul ide illő ötlet, de a park alighanem ugyanolyan intakt fog maradni, mint a város több újonnan kialakított tere, ahol rend van ugyan, de élet nem sok. Szép gondolat a zöldtető, de ha park, akkor nem kell sok építmény, közelebb kerülünk a zöldhöz, ha nem a tetőre kerül.

Ezekben a hetekben mindenki átéli a bezártságot. Vajon mire kikerülünk belőle, egy elzárt, túlszabályozott, „jövőbe mutató” parkba fogunk kívánkozni?

Reitter Ferenc, a 18. század közepének-végének nagy városrendezője az akkori világdivatot követve szellős, tágas, levegős, egészséges és elegáns nagyvárost igyekezett kialakítani Pesten, Budán, majd az egyesített Budapesten: megálmodta a Nagy- és a Kiskörutat (előbbit hajózható Duna-csatornaként), és a mai helyére képzelte az Andrássy utat, a Margit és az Erzsébet hidakat. Ám sem a Fővárosi Közmunkák Tanácsának műszaki osztályát vezető Reitter, sem pedig a ma ismert Budapest belső kerületeit a millenniumi évek és a második világháború között felépítő utódai nem számoltak a 21. századra beköszönő éghajlatváltozással.

A millennium idejétől máig zajló városrendezések, urbanisztikai ráncfelvarrások, tömbrehabilitációk és fejlesztésnek nevezett átépítések sem terveztek a tartósan 35ºC körüli vagy azt meghaladó kánikulával. Pedig a politikusi körökben gyakran kutatói pániknak tartott klímaforgatókönyvek régóta előre jelezték a mostanra a Kárpát-medencébe is begyűrűző hőhullámokat. Az Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) és a Nemzeti Alkalmazkodási Térinformatikai Rendszer (NATÉR) honlapján is elérhetők azok a térképek, amelyek részletesen megmutatják, milyen változások várhatók Magyarország területén a következő évtizedekben.

Az amerikai, brit, francia és holland klímakutatókat és meteorológusokat tömörítő World Weather Attribution (WWA) tavalyi tanulmánya szerint az észak- és nyugat-európai hőhullámok gyakoriságát az 2010-es évek végére megduplázta a globális klímaváltozás.

Hőhullámos napok gyakorisága 2021-2050 között Magyarországon (nap/év). Forrás: NATÉR

Július elején európai klímakutatók valós időben futtatott szimulációval bizonyították, hogy a kontinensen végigsöprő hőhullám a klímaváltozás nélkül valószínűleg nem következett volna be, s hogy egy ilyen – korábban anomáliának titulált – időjárási eseménynek ma ötször akkora az esélye, mint akár csak 50 éve is. Stefan Rahmstorf, a Potsdam Éghajlatváltozási Kutatóintézet (PIK) igazgatója, aki tagja a WWA vezetőségének, egyenesen azt nyilatkozta, hogy „1500 óta a legmelegebb nyarak mind a 21. században fordultak elő”.

Városi éghajlatváltozás

Az OMSZ városklímamodelljei hőhullámok nélkül is azt mutatják, hogy a szűk utcák, a burkolt felületek, a növényzet hiánya és az épületek nagy hőkapacitása miatt a városi légkör „a környezeténél átlagosan melegebb, szárazabb és aktívabb (turbulensebb) felszíni áramlási rendszerrel bír”. Mindez növeli a városok sérülékenységét, az időjárásnak való kitettségét.

Párizs és London vizsgálata alapján brit, francia és holland meteorológusok nemrég publikálták a Nature klímakutatási folyóiratában, a Climate and Atmospheric Science-ben azokat az eredményeiket, amelyek szerint az urbanizált, sűrűn beépített települések felszínét pár száz méteres magasságban kupolaként beborító városi határréteg (Urban Boundary Layer, UBL) felhőképződése sokkal intenzívebb, mint a növénytakaróban nagyságrendekkel gazdagabb vidéki településeken.

A felszínhőmérséklet alapján beazonosítható hűvös és forró pontok Budapest XI. kerületének 90 méteres felbontású műholdképén – a tartós hőhullámok előtti korszakból. Fotó: Városklíma kalauz

A meteorológiában szinte a kezdetektől külön vizsgált városi klíma kutatói azt találták, hogy a zivatarok, felhőszakadások gyakorisága és intenzitása összefügg a beépítettség mértékével. A levegőnél gyakran 15-30 Celsius fokkal is melegebb hőszigetek miatt kialakuló esti és éjszakai felhőborítás megakadályozza azt is, hogy a felszíni hőmérséklet hajnalra enyhüljön. A lokálisan létrejövő üvegházhatás hajnalra sem hagyja lehűlni a városokat.

Zöld adaptáció

Az átalakuló éghajlathoz való alkalmazkodás kényszerét az urbanisták már jó ideje felismerték Magyarországon is, ám konkrét cselekvésre alig került sor. Bojár Iván András, az Octogon építészeti magazin alapító és az Építészfórum korábbi főszerkesztője elmondta, hogy a maga részéről már a 2000-es évek elejétől fasorok, köztéri ligetek és parkok terveivel bombázta az illetékeseket – nem beszélve a növényzettel befuttatott zöld hídról, amely a pesti Vigadót és a budai Várkert Bazárt kötötte volna össze, és a Duna sodrásának erejét használta volna energiatermelésre a pillérekhez telepített berendezésekkel.

A 2011 júniusában a Magyar Urbanisztikai Társaság (MUT) kezdeményezésére alakult Városklíma Műhely kalauza régóta hozzáférhető a döntéshozók számára. Ebben egyik érvként szerepel, hogy a parkok és a nagyobb, vagyis 200 négyzetmétert meghaladó alapterületű városi zöldfelületek energia- és vízmérlege a természetes felszínekéhez hasonlít. Kisebb a lefolyás mértéke, azaz a csapadék nagyobb hányada szivárog be és tárolódik a talajban, vagy párolog el, mint a mesterséges felszíneken. Az aszfaltburkolatra és a bitumennel kiöntött kockakőre hulló eső 85–95 százaléka lefolyik (jobb esetben a csatornába), a faragott terméskővel borított felszínről a csapadékvíznek már csak a fele megy pocsékba, de még ez is minimum ötszörös mennyiség az 5–10 százalékos lefolyási mutatójú parkosított felszínekhez képest. Ezek úgynevezett hűvös szigetként szolgálnak, és a hőmérsékletjárás szempontjából a természetes felszínekhez hasonló módon viselkednek.

A MUT kalauza szerint a már beépített területek utólagos fásítása is működik: egy 40 százalékos beépítettségű lakótelepen egy jól fásított (vagyis legalább a szabad terület felén fákkal borított) zöldfelület „a legterhelőbb nyári időszakokban alacsonyabb léghőmérsékletet biztosít, mint a városon kívüli füves területek”.

Függőleges irány

Az idén július elején indult, 10 millió fa nevű országos faültető mozgalom élére álló Bojár szerint ha két évtizeddel ezelőtt csak a töredéke is megvalósult volna a fővárosi fásítási programoknak, akkor ma sokkal elviselhetőbbek lennének a hőhullámos időszakok. Szerinte a vízszintes zöldítés mellett a függőleges felületekre telepített növényzet is enyhíthetne a forróságon. Mint mondja, a párizsi, bécsi vagy milánói vertikális ültetvények példáját Budapesten is követni kellene, egyre több homlokzatot beültetve növényzettel.

A külterületekről a belső városrészek felé haladva erőteljesen nő a hőmérséklet. Ez legalább 3–5 Celsius fokkal magasabb léghőmérsékletet eredményez a belvárosokban, de Budapest egyes területein akár 8–12 fokos is lehet a különbség, amelynek a városi felszín fölé nyúló, vertikális kiterjedése is van, tehát akár 2000–3000 méter magasságig is érezhető – olvasható a Budapest Főváros Városépítési Tervező Kft. kiadásában 2016-ban megjelent Zöldhomlokzatok című tájékoztatóban. A Zöldtető- és Zöldfalépítők Országos Szövetségének (ZEOSZ) építészei, kertész- és építőmérnökei által jegyzett brosúra részletesen taglalja a városklimatizálás vertikális megoldásait. A nemzetközi és hazai kutatási eredmények hosszú sorát idéző, akadémikusokból és egyetemi tanárokból álló szerzőgárda szerint „az intenzív hőhullámok elleni védekezésben az egyik legköltséghatékonyabb megoldás a biológiailag aktív felületek arányának növelése, ezen belül is elsősorban az árnyékot adó lombfelületek és az épületek külső felületét borító vegetációs technológiák fejlesztése”. Mint írják, a városi zöldinfrastruktúrának más környezeti terhelések mérséklésében is jelentős szerepe lehet. A levelek felületei rendkívül hatékonyan szűrik a levegőt, megkötve a légnemű és szilárd szennyezőanyagok jelentős részét, és nem mellesleg támogatják a biodiverzitás fenntartását is, például biztosítják a beporzásért felelős rovarok városi életfeltételeit.

Magyarázó ábra a Budapest Főváros Városépítési Tervező Kft. kiadásában 2016-ban megjelent Zöldhomlokzatok című szakmai sorvezetőből

A levélzet párologtatása hőt von el a környezettől, ezáltal nemcsak párásítja, de hűti is azt. Minél szárazabb a levegő és minél magasabb a léghőmérséklet, annál intenzívebb a párolgás – erre a srófra jár a zöldhomlokzatok klimatizálása. „A 2008-as drezdai kísérletek adatai szerint egy előnevelt borostyánból épített zöldfal egyetlen négyzetmétere több mint 1 köbméter vízpárát juttatott a levegőbe egy év leforgása alatt. A Debreceni Egyetemen 2013-ban lefolytatott kutatás kimutatta, hogy a nyári 3 hónap alatt az egynyári növényekkel telepített zöldhomlokzatok párologtatása akár 250–350 liter/m² is lehet. A legmelegebb nyári hónapokban ez jelentős hűtőhatást jelenthet, hiszen 1 liter víz párolgása 627 Watt energiát képes elvonni a levegőből” – olvasható a magyar főváros szakanyagában.

A ZEOSZ szakértői szerint már 100–200 négyzetméternyi zöldfelület is érezhető hűtőhatással rendelkezik, így akár 3–4 Celsius fokos léghőmérséklet-különbség is kialakulhat a környezetében. A zöldhomlokzat ráadásul nem a felette vízszintesen elhelyezkedő rétegekben fejti ki hatását, hanem a homlokzattal párhuzamosan, ami természetes légmozgást is indukál.

Magyar zöldhomlokzat-verzió a budai Kitaibel Pál utcából... Forrás: Google Streetview

...és a pesti Victor Hugo utcából. Forrás: Google Streetview

Mint köztudott, a növények a fotoszintézis során szén-dioxidot használnak fel és oxigént bocsátanak ki. A ZEOSZ által idézett kutatások szerint egy 10–15 centiméter vastag levélszőnyeget alkotó borostyánfal minden egyes négyzetméterén 3–5 négyzetméternyi levélfelületet alkot, amely négyzetméterenként évente közel 1,7 kilogram oxigént termel, miközben 2,4 kilogramm szén-dioxidot megköt. A növények más, gáz halmazállapotú káros anyagokat is képesek kivonni a levegőből, mindenekelőtt a kén-dioxidot, amelyet leveleikben raktároznak el. A magyar szakértők szerint a légszennyezettséget jelentősen növelő szállópor ellen is kiváló eszközök a vertikális zöldfelületek: egyetlen 100 négyzetméteres növényfal akár 1 tonna szállóport is megköthet évente.

Borostyánnal, vadszőlővel befutott, befuttatott homlokzatok és tűzfalak itt-ott Budapesten még fellelhetőek. A leginkább az „ápol és eltakar” hagyománya miatt fennmaradt zöldfelületeket azonban a lakók egyre többször eltakarítják, elsősorban arra hivatkozva, hogy a vakolat, illetve az épület szerkezete nem bírja el ezt a biológiai terhelést.

A magyar szakértők szerint a zöldfalak csak akkor károsítják a homlokzatot, ha az már eleve sérült és instabil. A „támszerkezetet nem igénylő kúszónövények eltávolítása esetén előfordulhat felületi sérülés, a kapaszkodó szervek nyomot hagyhatnak a homlokzaton, így olyan esetben, ha a kúszónövények eltávolítása várható, kerülni kell a direkt futtatást” – fogalmaznak a szakértők, akik szerint azonban a növényzet mögött egyáltalán nem lesz nedvesebb a falszerkezet, éppen az ellenkezője igaz: a zöldhomlokzatok védőernyőként működnek a csapadék és a külső nedvesedés ellen. A rovarok, madarak és rágcsálók megtelepedésétől való félelem sem indokolt. A növényzetben megtelepedő állatok olyan biológiai életközösséget alkotnak, amely nem terjed ki a lakásokra. A nem kívánt élőlények, elsősorban a rágcsálók látogatását pedig a fal és a növényzet közötti támszerkezettel kialakított nagyobb távolsággal és rendszeres gondozással gond nélkül el lehet kerülni.

Megoldás a Berlin–Ferencváros tengelyen?

Az idézett szakanyagokon kívül Budapesten nyomát sem látni bármiféle, a városvezetés által propagált klímavédelemnek. Zöldítés címén a városlakóknak meg kell elégedniük a választási kampányok hajráiban bevetett virág- és facsemete-ültetésekkel, illetve a villamosvágányok gyepszőnyegesítésével.

Zöldfal Párizsban: a Musée du Quai Branly homlokzata. Forrás: ludbriko.hu

Magáért beszél, hogy a Német Szövetségi Környezetvédelmi Minisztérium finanszírozza azt a „Berlin–Budapest klímaadaptációs párbeszéd” című programot, amelynek célja, hogy 2021-re megvalósítható tervek szülessenek Budapest hőhullámoktól sújtott IX. kerületének élhetőbbé tételére. A német környezetvédelmi ügynökség, az Umweltbundesamt felügyeletével a Berlini Műszaki Egyetem (TUB), a magyar Energiaklub bevonásával, valamint a Szent István Egyetem tájépítészeti és környezetmérnöki tanszékének eseti részvételével zajló, idén elkezdett munka első stációjában – a magyar szokásoktól eltérően – a ferencvárosiak tapasztalatait összegzik. A Klímapanasz weboldalon a polgárok térképen jelölhetik, hogy szerintük hol és mi a probléma. A hőszigetek, a felhőszakadásokat követő elöntések, a szélsőséges időjárás nyomán károsodó városi infrastruktúra, a légszennyezettség és az allergizáló gyomnövények is szerepelnek a megnevezhető klímaproblémák között. „Mivel a sérülékenységet sokszor szubjektív és/vagy aktuális tényezők befolyásolják, szükségesnek láttuk a webmapping oldal felépítését. A sérülékenység ismerete nagyon fontos ahhoz, hogy bármiféle klimaadaptációs stratégiát ki lehessen dolgozni” – magyarázta Gyimóthy Adél, a Berlini Műszaki Egyetem tájtervezési és -fejlesztési tanszékének kutatója. Az eddigi ferencvárosi klímapanaszok többsége a hőséget nevezte meg problémaként, megfogalmazva a zöldfelületek növelésének igényét.

Az online panaszfal kiértékelése után az év végére, jövő év elejére akár már el is készülhetnek a gyakorlatorientált koncepció első vázlatai. A kész terveket jövő év végén bocsátanák szélesebb társadalmi vitára, hogy aztán 2021-ben a IX. kerületben már neki is ugorhassanak a megvalósításnak. Gyimóthy elmondta: a IX. kerületi stratégia elkészítése után a tapasztalatokat összefoglalva egy útmutatót is kidolgoznak a magyar települések részére, amely segíti őket egy cselekvésorientált terv elkészítésében. A térképes panaszfal tanulságait pedig akár Berlinben is szeretnék hasznosítani a jövőben.

(A cikk a Qubit.hu internetes tudományos magazinban 2019. július 29-én megjelent írás másodközlése, a szerző és a szerkesztőség engedélyével.)

A Thököly út, a Dózsa György út és a Verseny utca által határolt terület a VII. kerület félreeső, elhanyagolt szöglete. A nemrég felújított Keleti pályaudvar és Baross tér szomszédságában elhelyezkedő, mackósajt alakú szigetet a kerület megrendelésére 2015-ben készült Budapest VII. kerület Erzsébetváros Integrált Településfejlesztési Stratégiája is a társadalmilag és fizikailag leginkább leromlott területnek nevezi. Ezt a dokumentumot a Pest Budapest Konzorcium jegyzi, s nem köntörfalaz, amikor leírja: a Verseny utca épületei „elgettósodtak”.

Jelinek Júda írása BUDAPEST 2000 után pályázatunkon harmadik helyezést ért el.

Az értelmező szótár szerint a gettó szót történelmi, de ha nem, szinte kizárólag pejoratív értelemben használják. A stratégia megálmodóinak ezt a szóhasználatát itt most nem elemzem tovább, habár az szakmai, valamint emberiességi szempontokból megkérdőjelezhető. Azt hiszem, a velős megfogalmazást summázhatjuk úgy, hogy a Thököly út–Dózsa György út és a Verseny utca által határolt városrész, amelybe beletartozik még a Murányi utca eleje a Jobbágy utca és a Százház utca is, komoly szociális problémákat mutat, és igazi urbanisztikai és városfejlesztési kihívásokat jelent. A stratégiát összeállító településfejlesztő szakemberek „Százház utca és környéke akcióterület – AT5”–nek nevezték el.

A „Százház” épületei a Dózsa György (Aréna) út, Jobbágy (Bem) utca (szemben) és a Százház utca közötti területen. Háttérben a Keleti pályaudvar. A felvétel 1890 után készült. Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára.

Házak a Dózsa György út, Jobbágy utca és a Százház utca közötti területen. 1965. Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán

Erre a tömbre és környékére egyébként sosem volt jellemző a kimagasló minőségű épített környezet vagy a felsőbb osztályok illusztris lakóközössége. A városrész védjegyét adó Százház utca onnan kapta a nevét, hogy 1875-ben egy amerikai üzleti hátterű magyar befektető az Ocker Márkus virágkertésztől megvásárolt telken, ahol addig rózsaültetvény volt, befektetés céljából száz teljesen egyforma, alacsony komfortú egyszintes házat építtetett.

Csikágó Pesten

A századfordulóra jellemző városiasodás és iparosodás korszakában jó üzletnek tűnhetett a telek beépítése, hogy a megállíthatatlanul növekvő számú gyári munkásság és a kispolgárok lakhatási igényeit orvosolják, a befektetők zsebeit pedig busás haszonnal tömjék ki, ám a vállalkozást bedöntötte a nagy hitelválság, a fejlesztés a bécsi Központi Földhitelbank tulajdonába került.

1884-ben a szomszédban megépült a Keleti pályaudvar, és a kerület is, ahogy Budapest – főleg Pest – többi része, rohamléptekkel fejlődött. Sorozatban születtek a három-, négyemeletes, igényes bérházak, a Százház utca környéke kis, egyemeletes, alacsony komfortú épületeivel leromlott, marginalizálódott. Kovács Lydia, a Vasárnapi Ujság tárcaírója, már 1913-ban ilyennek mutatja az állapotát: „A keleti pályaudvar mellett, a Thököly és az Aréna út modern palotái mögött rejtőzik a régi apacsfészek, Budapest székesfővárosnak legtipikusabb nyomortanyája”. Békés Pál Csikágó című regényének 1920 körül játszódó jelenetében „a vidék legveszedelmesebb zuga”-ként említi a városrészt, ahonnan „a világháború előtt, amelynek nem volt még sorszáma, hajnalonta újságpapírba csomagolt, halott csecsemőket vittek a Fehér Kereszt Kórházba”. Fekete Gábor1970-ben a Népszabadságban megjelent, A pesti Csikágó című cikkében számol be a Százház utca környékén fennálló változatlanul áldatlan állapotokról: „lakni úgy laknak, mint ők vagy elődeik fél évszázaddal ezelőtt”.

Spontán rehabilitáció

Napjainkra, az utca nevén kívül már semmi sem emlékeztet a rosszhírű telepre. A házakból 2010-re az utolsót is lebontották.

Az utolsó a „Százházból” (2009, Verseny utca 16.) Forrás: GoogleMaps

Verseny utca 10. felújítás elött és után (2013–2014) Forrás: GoogleMaps

Az ingatlanárak felfutásának köszönhetően, amiben feltehetően nagy szerepet kaptak a környékbeli infrastrukturális és egyéb nagyberuházások (a 4-es metró, a Baross tér felújítása, az Aréna Pláza, a Garay téri vásárcsarnok és a Puskás Aréna építése), a kétezres évektől jelentős fejlődésnek indult a környék. A komfort nélküli, szanált házak helyén sorra épültek itt az igényes újak. Számos közülük nagy teraszokkal és tetőkerttel. Nyilvánvalóan a felsőbb-középosztályt célozva meg potenciális lakóként. A környék dzsentrifikációja és a lakók cserélődése szemmel láthatóan magabiztos tempóban haladt.

Ezzel párhuzamosan, illetve mindennek következményeként társasházak újultak meg. A Verseny utca 10. például önerőből tatarozta a külső homlokzatát – így az 1899-ben Relle Mátyás hentesmester megrendelésére épült, igen leromlott állapotú, négyemeletes eklektikus sarokház újra a környék éke lett.

2000 után épült új házak: szebb kilátások. (Százház u., Jobbágy u.) Forrás: GoogleMaps

Erzsébetváros önkormányzata maga is jelentős és tevékeny szerepet játszott és játszik a környék fejlődésének formálásában. 2012-re felújíttatott egy leromlott állapotú házat a Murányi utca és a Százház utca sarkán.

2018-ban az önkormányzat újította fel a Murányi utca és Verseny utca sarkán található kutyafuttatót, és telepített ide mintegy két tucat fát. Továbbá, szintén 2018-ban, rendbe tette a rossz szerkezetű, macskaköves Jobbágy utcát. Igényes utcaképet és új parkolási rendet alakítottak ki egy fákkal beültetett kis zöld felülettel a Jobbágy utca és Verseny utca találkozásánál, a Verseny utca 10. előtt. (Habár néhány pad biztos nem ártott volna erre a kis térre, talán ezt a hiányosságot a későbbiekben pótolják majd.)

Százpark

Sajnos történtek nem éppen polgár- és városbarát lépések is. A Százház és Jobbágy utca közötti önkormányzati telken (Százház utca 1–27.) 2009-ig egy kerületi fenntartású sportcsarnok állt. Közvetlenül 75 millió forintos Európai Uniós támogatásból történt felújítása után lebontották. Sok mindent terveztek azóta ide, uszodát, új sportcsarnokot, iroda- és bevásárló komplexumot, szociális bérlakástömböt. Szerencsére azonban külső finanszírozás híján egyik sem valósulhatott meg. És most úgy tűnik, rákényszerülnek a legészszerűbb funkció megvalósítására abban kerületben, ahol a többihez képest a legkevesebb a zöldterület: parkot fognak itt kialakítani.

Az új park látványtervei, Százház utca 1–27. Forrás: Evikint Kft.

2018-ra kellett volna elkészülnie, de a kivitelezés csúszása miatt csak 2019-ben fog megvalósulni. A tervek ígéretesek és a remélhetőleg szakszerű kivitelezés után a városrész 4500 négyzetméteren adhatják át a kerület legnagyobb és legigényesebb pihenőparkját a polgároknak. Ez a lépés lökést adhat a Százház utca és környéke további fejlődésének. Közismert, hogy a zöldfelület nagyon jó hatással van egy környék egészségi mutatóira, társadalmi kapcsolatokat erősít, egyfajta önbecsülést ad a lakosoknak, integrálva ezzel a leszakadó rétegeket, és nem utolsó sorban jelentősen felértékeli a közeli ingatlanokat. Megnövekedett átmenő forgalmat generál, amiből a környékbeli vállalkozások, boltok, éttermek profitálhatnak, ezáltal gazdasági és szociális katalizátorként hathat.

Nincs még neve. Hangulatos mementója lenne a városrész történelmének és játékosan tükrözné a változások üzenetét, ha Százparknak hívhatnánk.

Teljes őszinteséggel...

A Pasaréti út végén, az Ördögárok mellett egy híján kilencven éve áll az a kis utcányi, különös házcsoport, amit a budapestiek így ismernek: a Napraforgó-telep. Egyetlen utcában összesen 22 házról van szó, mégis külön kategóriát kapott a hazai szakirodalomban. Az 1930-as évek elején épült, a gazdasági válság idején, mindössze néhány hónap alatt, de ami akkor, ott létrejött, az máig foglalkoztatja az építészettörténetet és a városlakókat. Most végre megszületett a telepről szóló első monográfia is Ferkai András tollából, akinél jobban kevesen ismerik a magyarországi modern építészet történetét. Hogy ez a kötet mégsem csupán szakkönyv lett, hanem egy szép, érzékeny és bölcs „utca-életrajz” – ha létezik ilyen műfaj egyáltalán –, abban szerepe van egyrészt Ferkai örök kíváncsiságának, a folyamatokat egyben látó szemléletének, másrészt a mai lakókból szerveződött Napraforgó utcai Bauhaus Egyesületnek, amely az utóbbi években komoly erőfeszítéseket tesz arra, hogy a nagyközönséggel is megismertesse a telep értékeit.

A Napraforgó utca az átadás előtti napokban, 1931

A szerző rögtön a könyv elején leszögezi, hogy tárgyának nem sok köze van a Bauhaushoz. A tavalyi centenárium egész Európában, így nálunk is felébresztette Walter Gropius legendás összművészeti iskolájának örökségét, és segített tisztázni azt a jó ideje tartó, közkeletű tévedést, miszerint a modern építészet egyenlő a Bauhaussal. Kifejezetten Bauhaus-épületből csupán néhány született az 1919-es megalakulás és az 1933-as náci hatalomátvétellel bekövetkező bezárás közötti periódusban, az iskola mint szellemi-tervezői műhely közreműködésével.

A Kozma Lajos által tervezett, Napraforgó utca 5. számú ház, 1931

A Napraforgó utcai telep gondolatát az első világháború utáni súlyos lakásínség és a modern építészet európai térnyerése formálta: az állam, a főváros és a vállalkozói szféra együttműködve egy mintatelepet kívánt létrehozni viszonylag kis telkeken, racionálisan szervezett alaprajzzal, korszerű, egészséges és nem utolsósorban megfizethető lakóházakból. Európa-szerte több hasonló kezdeményezés indult, 1927-től kezdődően gyors ütemben, néhány év alatt megépültek a stuttgarti, breslaui, brnói, prágai, zürichi, bécsi, mintának szánt lakónegyedek – több-kevesebb sikerrel, de mindegyik esetében neves modernista építészek közreműködésével. Az új lakókörülményekről való gondolkodás a kor fő kérdései közé került.

A Napraforgó utcai együttes tervein is a kor legnevesebb hazai építészei dolgoztak, köztük Molnár Farkas, Fischer József, Hajós Alfréd, Vágó László vagy Kozma Lajos. A 100 négyszögölös telkeken megépült családi- és ikerházak távol állnak a kor építészeti gondolkodásában megerősödött – és a külföldi példáknál több ízben is megjelenő – tipizálástól: mindegyik egyedi, mindegyik a tulajdonosok életviteléhez alkalmazkodik. Ferkai nem csupán a telep születésének előzményeivel, létrejöttének pontos körülményeivel és az egyes házak elemzésével, a kertek kialakításával, a berendezés, a fűtési rendszer, a világítótestek, az anyagok és szerkezetek leírásával visz közel a témához, hanem a korabeli, különféle politikai szimpátiájú sajtócikkek alapján a fogadtatást is bemutatja. A házak életét pedig az oda beköltöző első lakók történetével egészíti ki, sőt továbbfűzi a szálat, a következő tulajdonosokat is megemlíti, egészen a mai lakókig. Egy személyesebb hangvételű fejezetben a házak utóéletét követi végig, a laikusok számára is közérthetően megfogalmazva azt a problémát, ami az építészeti értékek védelme és a mai használók ízlése, szándéka, illetve az építőipar lehetőségei között fennáll.

Csak a kötet közepe táján tűnik fel a színek hiánya: miközben Ferkai részletesen beszél a házak eredetileg kifejezetten élénk színezéséről, a sárgák, kobaltkékek, málnapirosok hatásáról, a fotók következetesen fekete-fehérben maradnak. De az olvasó érti a döntés őszinteségét, hiszen a tervek mellett kizárólag archív fotóanyagot látunk, nem a mai, alaposan átalakított állapotot. Cserébe bőséges válogatást kapunk az első lakóik családi fotóalbumaiból, a kötet végén pedig a házakat tervező építészek életrajzát és portréját. Ettől megelevenedik az ábrázolt közeg, kilép az építészeti műfajból és komplex társadalomtörténeti monográfiává válik.

(Ferkai András: Modern házak és lakóik. A Napraforgó utcai kislakásos mintatelep története, TERC kiadó, 2019)

Nem kérdés, hogy egy 21. századi nagyváros lakóterületein nincs helye egy vágóhídnak. De ha már csaknem 150 éve ott áll, színvonalas és karakteres építészeti arccal őrzi a város múltját, biztos, hogy az egyetlen megoldás, ha mindenestül megszabadulunk tőle?

Ferencváros gyors átalakulása egyre nyilvánvalóbban magával hozza Budapest összképének változását. Az egykori iparterület, egyben a „város gyomra” a szemünk előtt válik lakó- és irodanegyeddé. A barnazóna kifehérítése – és ezzel persze némi óvatos zöldítése is – azonban nemcsak a megszűnt ipar nyomát törli el, hanem a nagyváros kialakulásának, gazdagodásának, polgárosodásának néhány alapvető emléke is köddé válik.

A Közvágóhídnak a a korábbi eladások után megmaradt területét 2019 telén csupaszra tarolták. Csak a szobrokkal díszes főkapu és az ezzel szemközt emelt víztorony maradt meg – utóbbi a hozzá kapcsolódó épületek nélkül – de közöttük, körülöttük semmi. Itt fog felépülni egy új lakó- és irodapark, sokadik a kerületben, persze nagyteraszos felső lakásokkal, többszintes mélygarázsokkal, kellemes parkkal, vendéglátó egységekkel. Olyan, ami a világon bármelyik nagyváros bármelyik kerületében ugyanilyen lenne. Leszámítva a kaput, a víztornyot, és – a jelenlegi tervek szerint – néhány, másolatban visszaépített csarnokhomlokzatot, amelyek a központi sétányt fogják keretezni, amolyan hangulati elemként.

A főbejárat Klösz György fényképén, 1880–1890 körül (Fortepan / Budapest Főváros Levéltára)

Lehetett volna másként is. A Közvágóhíd is megúszhatta volna az értelmetlen rombolást, ahogyan az 1927-ben épült Borjúvásárcsarnok, amely a kétezres évek elején irodaházként született újjá. Vagy mint a kifejezetten pesti mintát követő bécsi vágóhíd, melynek lebontási terve az 1970-es évek közepén beindította a város első civil mozgalmát. Házfoglalók és zenészek népesítették be az elárvult csarnokokat, több száz aktivista és mintegy 8000 beköltöző harcolt a hely megtartásáért, még egy helyi lapot is kiadtak. Végül a területet elbontották, egy csarnok kivételével; ez lett az Arena, máig a város egyik legjobb koncert- és fesztiválközpontja.

A Soroksári úti hatalmas területtel egy fontos darab szakad ki a város múltjából. A 19. század közepén Budán is, Pesten is több vágóhíd működött, de 1867-ben felmerült ezek kitelepítése a sűrűn lakott negyedekből, és egy egységes, higiénikus közvágóhíd létesítése. Pest déli határában ekkor szántóföldek terültek el, itt volt a nagy marhalegelő, az ún. Bikarét is. Ide szánták a városatyák a marhapiaccal egybekapcsolt új intézményt, gondolva arra, hogy az Alföld felől érkező szállítmányoknak ne kelljen átvonatozni a városon, és a szélirányra is, hiszen így a vágócsarnokok bűze nem a város, hanem annak határa felé terjed. A tervezésre 1868 nyarán pályázatot írtak ki. A bíráló bizottság a számos beérkezett terv közül (melyek egyikét Benkó Károly építőmester, Medgyaszay Istvánédesapja nyújtotta be) végül Julius Hennicke porosz királyi építész pályaművét ítélte a legjobbnak, ennek alapján – a Lánchíd építésében is részt vett, majd 1858-tól Pest főmérnökének kinevezett Szumrák Pálnémi átigazításával – 1872-re megépült a várva várt Közvágóhíd, és végleg be lehetett zárni a városszerte működő 32 magán vágócsarnokot. A kor legnagyobb beruházásának átadó ünnepségén a húsügyi bizottság elnöke, egyben a következő évben egyesült Budapest első főpolgármestere, Kammermayer Károlymellett vagy 300 tekintélyes városi és országos képviselő írta alá a csarnok alapító okiratát, melyet az alapkőben helyeztek el. A díszes közönség ezután végignézte az első marha levágását, majd jóízűen bevacsoráltak belőle.

Karámok. Klösz György felvétele, 1890 után (Fortepan / Budapest Főváros Levéltára)

A 14 hektáros területen álló, birodalmi stílben pompázó komplexumnak csodájára jártak a pestiek. A korabeli lapok szerint annyian bámészkodtak a csarnokok között, hogy a zavartalan munka érdekében az igazgatóság kénytelen volt létszámstoppal korlátozni a vásárlók mellett ténfergő látogatókat. Nem csoda, hiszen nem csak a főváros lakóit látta el friss és jó minőségű hússal, de innen indult az Alföldről érkező, Bécs vásárcsarnokaiba szállított évi 4–6 ezer marha, de már nem élő állapotban, mint korábban, hanem feldolgozva és megfelelően hűtve. A vágóhidat a belvárossal lóvasút kapcsolta össze. A városi húsvágató bizottság javaslatára még a telep építése alatt megkezdődött a déli összekötő vasúti híd tervezése is, melyet 1877-ben nyitottak meg, a pesti oldalon a Duna-pályaudvarral; utóbbi helyén áll ma a Művészetek Palotája.

A vágóhíd csarnokaihoz hazai mészkőbányák szállították az építőanyagot, a tető angliai palakőből készült. Járjuk be a hatalmas területet a beruházásról készült egykorú kiadvány alapján: „...A telep közepén toronynyal ellátott épület a próbavágóhíd, hol egyszerre 20 db. szarvasmarha vágathatik (...) ugyanott van egy bizottmányi szoba, a fogyasztási adó beszedését eszközlő m. k. pénzügyőrségi, illetve fogyasztási adóhivatali kirendeltség szobája, a mérleg és a tartalék istálló. A próba vágóhíd hátsó részén van egy 6 lóerővel bíró gőzgép, mely 10 óra alatt 1800 akó vizet 60 lábnyi magasságra emel; továbbá egy fagymentesen födött vízmedencze, mely 3000 akó vizet tartalmaz; a kémény a vízmedenczén vonul át és megakadályozza a víz befagyását. (...) A próba vágóhíd mellett jobbra és balra az albumingyár, paczalfőzde, állati gyógyfürdők és egyéb mellékgyárak számára, melyek magán vállalkozásnak fognak átengedtetni, tágas terület van fenntartva. A két szögleten látható épületek közül az egyik istálló, a másik kisebb vágóhíd beteg marhák számára, melyek az egészségesektől elkülöníttetnek. A közvágóhídi telep közepén a marhavásárról behajtott szarvasmarha számára egy tágas marhaállás létezik úsztatóval és itatóval. A marhaállástól jobbra és balra két csoportban a marhaistállók, födött udvar, vágókamrák és a föld talaja feletti jégtartók vannak (...) A soroksári útra nyíló homlokzaton van a közvágóhíd főbejárata; a főkapu oszlopait képező két marhacsoport, Begas Reinhold berlini tanár mintája szerint készült; egy-egy szobor, mely mintegy 500 mázsás sóskúti kőből lőn kifaragva, jelenleg 200 mázsa súllyal bír; 8 láb magas. A főkaputól jobbra és balra fekvő két egy emeletes és két földszintes házban az igazgató, ellen­őr, állatorvos, írnok, vágóhíd felügyelők, a gépész, házfelügyelő ésőrtizedes lakásai elhelyezvék, ugyanott van egy tágas hivatal szoba s iroda, egy tüzmentes pénztári helyiség, továbbá az intézetiőrség számára egy tágasőrszoba s a letartóztatni rendelt egyének számára egy börtönhelyiség...” „A pestvárosi közvágóhíd és marhavásár leírása” (1873) gyakran hivatkozik németországi és amerikai példákra is, jogos büszkeséggel, hiszen a pesti vágóhíd a kor legmagasabb színvonalú technikai megoldásait hasznosította. Egy érdekesség szintén az 1873-as leírásból derül ki: az épületek körüli parkot Pecz Ármin kertészmérnök alakította ki, 24 évvel később az ő fia, Pecz Samutervei alapján épült meg a Központi Vásárcsarnok.

A Chapman Taylor iroda látványtervei (eurobuildcee.com)

A telep beüzemelése óriási lépés volt a modernizálódó város ellátásában és a magyar külkereskedelemben. Az első évben 158 ezer állatot dolgoztak fel, a marhavásártéren ötezer szarvasmarha és több tízezer apróbb állat fért el. 1897-ben kissé átépítették a telepet, a déli épületet vasszerkezetű csarnokká alakították. A főkaput díszítő bivaly- és bikaalakok kőanyaga idővel megrongálódott, ezért 1937-ben bronzból öntött másolatokkal helyettesítették. A második világháborúig folyamatosan bővítették a vágóhíd kapacitását, a világhírű hazai húsipar legértékesebb láncszeme volt. 1944-ben bombatalálat érte, de a helyreállítás, majd az államosítás után újabb korszerűsítés, újabb virágkor következett, jelentős külföldi exporttal. 1964-ben megszűnt az önállósága, betagozódott az ekkor alakult Budapesti Húsipari Vállalatba. 1984-ben pedig végleg bezárták a vágóhidat.

Tíz évvel később fővárosi védettséget kapott, de a túl nagy terület, a leromlott állapot túl sok tőkét igényelt volna, így parlagon maradt. A pusztulásnak indult üres csarnokokba kisebb vállalkozások költöztek be, majd zenekarok, klubok, szórakozóhelyek. Egyfajta második bulinegyed kezdett formálódni itt – nem olyan gyorsan, és nem annyi turistával, mint az erzsébetvárosi, de mégiscsak valamiféle új világ kezdett kibontakozni, jó közlekedési lehetőségekkel és nem zavarva a környékbeliek nyugodt éjszakáját, hiszen a jókora területen csak a legutóbbi években kezdett kinőni az új lakóparkok. Többek között azokon a telekrészeken, amelyeket a Közvágóhíd utolsó tulajdonosa értékesített. Innentől már lezárult az az esély, hogy Budapest szórakozónegyede ne a belvárosban, hanem – a bécsi példa mintájára – a Soroksári út mentén alakuljon ki. A megmaradt csaknem 5 hektárnyi terület 2017-ben új tulajdonoshoz került, aki még azon a nyáron kiüríttette az épületeket. Ezzel párhuzamosan a városvezetés engedélyezte a kerületi szabályoktól való eltérést, azaz nagyobb beépítési magasságot és sűrűséget, de cserébe ragaszkodott a fővárosi védelem alatt álló épületek megőrzéséhez. Egy angol építészirodában hamar elkészültek az első tervek is, 80%-os beépítési sűrűséggel és a korábbi maximum 16 méteres házakkal szemben 10–12 emeletes, 45 méter magas épülettömbökkel. A látványterveken a víztorony és a főkapu mellett még a meglévő épületek más elemei is láthatók. Ma azonban előbbi kettő kivételével a telek üres.

Valóban jó Budapestnek, ha egy ilyen gazdag örökséget hordozó részét üres területként kezelik? 2018 júliusában a kormány kiemelt beruházásnak minősítette az építkezést, ennélfogva sem a kerületnek, sem a városnak nincs joga beleszólni. A megtartásra érdemes csarnokok eltűntek. Lehet, hogy a másolatukat megépítik, a tervek egyelőre erre utalnak, de ez már kulissza lesz. A vágóhíd hűlt helyén várhatóan 800–1200 lakás, 40–60 ezer négyzetméternyi iroda és egy hotel fog állni, vajmi kevés magyarázattal arra, mit is keres a kapuépítmény tetején az a két, igavonóval birkózó fiú.

A Chapman Taylor iroda látványtervei (eurobuildcee.com)

A világjárvány idején kapta a hírt a XIII. kerületi Önkormányzat: a „Holnap városáért Díjat” és ezzel két évre szóló védjegyet nyert a hat meghirdetett kategóriából ötben. Az Intelligens városért, Természeti erőforrásokért, Fenntartható közösségek, Mozgásban a város, Az egészséges városért kategóriákban használhatja a XIII. kerület a „Holnap városáért” védjegyet. Ezt a programot 2013-ban indította el a City Hungary, a fenntartható és élhető magyar városok vezető fóruma. A program célja olyan sikeres hazai és nemzetközi modellek bemutatása, amelyek minél magasabb életminőséget biztosítanak az itt élőknek. A „Holnap városáért Díj” ösztönző a modernebbre, a jobbra, a fenntarthatóbbra, az élhetőbbre, a magasabb életszínvonalra törekvő magyar városi önkormányzatok, egyes kategóriákban a vállalkozások számára.

Szabadtéri fitneszpark

A 21. század a város évszázada. A világ 7,4 milliárd lakosának ma már több mint fele városlakó. Számuk 2050-re meghaladhatja a 6,3 milliárdot. A városok rendre új kihívásokkal szembesülnek, azokra innovatív, kreatív, leleményes megoldásokat kell találniuk. Már csak azért is, mert egyre többen teszik fel az abszurdnak tűnő kérdést: miért nem úgy viselkedik a város, mint egy természeti környezet, miért nincs több zöld? Hogyan lehet a városi lét tempóját emberléptékűre lassítani? (Nyilván a világjárvány átmenetileg megmutatta a víziót, milyen egy kívánt slow city.)

A „Holnap városáért” kitalálói pontosan a lényeget látták meg: a fejlesztések kapcsán nemcsak a kérdések és problémák lehetnek közösek, de a megoldások is. Kezdeményezésüket erre alapozták. A programalapító City Hungary ügyvezető igazgatója, Takács Júlia szerint „az alulról építkező – akár országonkénti, nemzetenkénti – gyakorlati minták hozhatják meg a kellő eredményt. S így valósulhat meg a fenntartható város víziója a magasabb életminőség szinonimájaként. Mint az egészséges, zöld környezet, az okos, modern technológia használata, fenntartható közlekedés, minőségi munkahelyek, kikapcsolódási és pihenőhelyek, parkok, színvonalas oktatás és a pezsgő kultúra.”

Szabadtéri fitneszpark

Egy település fejlődéséhez valóban fontos a technológia, a digitális gondolkodás. Legalább ugyanilyen lényeges az együttműködés a lakókkal: milyennek szeretnék látni ők a környezetüket, milyen életkörülmények között képzelik el magukat? Másrészt nem elég álmodni és beszélni fenntartható, okos, közösségi és befogadó városról, mindezt meg is kell valósítani. A „Holnap városáért” címmel a jó gyakorlatokat ismerik el a díjalapítók.

A hat pályázati kategóriából ötben nyert a XIII. Kerületi Önkormányzat. (Mind az ötben, amelyikben indult.) Fejlesztéseinek régóta kulcsszavai: innováció, fenntarthatóság, nyitottság, esélyegyenlőség, társadalmi részvétel. Ez épp a smart city filozófiája is. De a kerület már akkor erre építette stratégiáit, amikor még nem váltak trendivé az okos város irányai.

Futópályák a Rákos-patak mentén

Itt most csupán néhány példát hozunk az önkormányzat győztes pályázataiból.

A XIII. kerület tudatosan ösztönöz programjaival, fejlesztéseivel az egészséges életmódra, hogy a mozgás tényleg mindenki számára elérhető legyen, s minden generáció megtalálja a neki megfelelő mozgásformát. Az önkormányzat szabadidős szolgáltatásai közül rendkívül kedveltek a többfunkciós szabadtéri sportpályák és fitneszterek. Mindez részletesen szerepelt az „Egészséges városért” kategória kerületi pályázati anyagában.

„A természeti erőforrások hatékonyságáért” kategóriában szintén nyert a kerület, amely már 2008 nyarán megalkotta első „zöld” koncepcióját, az AngyalZÖLD programot, hat év múlva pedig az AngyalZÖLD+ stratégiát. Utóbbi kiterjedt az önkormányzat által működtetett közterületek egészére, környezetgazdálkodási, közútkezelési és parkolási feladatokra is. A stratéga központi eleme a kerületi zöldhálózat fejlesztése, a „zöld vagyon” védelme. Több mint 1 millió négyzetméter zöldterületről (közparkok, lakótelepi rekreációs területek) gondoskodnak. 2015 és 2019 között 5709 fát telepített az önkormányzat kerületi közterületeken, ezzel csaknem 30 ezerre emelkedett a kerület által gondozott fák száma. A fák párásító, árnyékoló hatásuk révén a közterületek „légkondicionálójaként” is működnek. A lakótelepi zöldfejlesztéseket a közparki, rekreációs, zöldfelületi funkciókat erősítő közműfejlesztések teszik komplexszé: a XIII. kerület az öntözőhálózatokat költség- és ivóvízkímélően talajvíz-kutakról működteti egyetlenként a fővárosban. (Jelenleg 16 talajvízkúttal több mint 120 ezer négyzetméter zöldfelületet locsolnak.)

Vizafogó lakótelep

Az AngyalZÖLD+ alapgondolata a partnerség. A közösségformálás egyik programja másfél évtized alatt zöld mozgalommá vált a kerületben: ez a Lakossági Zöldterület-védnökségi Pályázat, amelynek keretében a lakóközösségek „gondnokságba” vehetnek, azaz védnökségük alá helyezhetnek kisebb kerteket, akár fasorokat is a környezetükben, s vállalják ezek szépítését, művelését, gondozását – az önkormányzat pályázati támogatása révén. Itt a lokálpatriotizmust egyre jobban jellemzi a környezetről való gondoskodás attitűdje. A társasházi közösségek több mint 120 ezer négyzetméter közterületi zöldfelület fenntartását végzik az önkormányzattal együttműködve.

Szólhatnánk még a passzív bérházakról, a napenergiát hasznosító közterületi berendezésekről, napelemes lámpákról, vagy arról, hogy tavaly a József Attila tér átalakításakor az önkormányzat – kísérletképpen – napelemes burkolatot helyezett az „Angyalföldi sétányra”. A burkolat által termelt energia az ott felállított hirdetőtáblát világítja meg este. A kerület „Holnap városáért” pályázati anyagai kapcsán hosszan lehet sorolni a jó gyakorlatokat.

Említettük, a XIII. kerület már jóval a „smart city boom” előtt használt okos fejlesztési megoldásokat. Például: ingyenes Wi-Fi közösségi internet-hozzáférési helyeket alakított ki, okostelefonokra letölthető kerületi applikációt fejlesztett, egészségügyi távfelügyeletet, jelzőrendszeres házi segítségnyújtást vezetett be, digitális képzéseket, ECDL tanfolyamokat indított kismamáknak, és így tovább. Újabban az okos parkolást is aktiválta. A járványhelyzet időszakában pedig a kerület már meglévő mobil applikációját a vészhelyzetre szabták (Budapest13 Smart City), hogy a lakókkal gyorsabban tudjanak kommunikálni.

Egy 21. századi agora: Klapka Központ

Az önkormányzat azt vallja: egy okos, élhető és hatékony kerület a fenntartható fejlesztések, jól szervezett szolgáltatások és a smart lakók együttműködő rendszere. Egy tudatos, kölcsönös és véget nem érő szemléletformálás eredménye. A részvételi gondolkodás, a társadalmi problémák iránti érzékenység ugyancsak okossá tesz egy várost. Ez belekerült az „Intelligens városért” kategória pályázatába, és voltaképpen átfogóan megjelent a „Holnap városáért” díjsorozatában.

A XIII. kerület fejlesztései tényleg a „holnap városát” teremtik meg, miközben választ adnak arra is: az okos város nem egy hűvös technológiai módszer, sokkal inkább egy magasabb életminőséget célzó komplex és rugalmas szemléletmód. De nézhetjük úgy is: az emberek életminőségének javítását nemcsak a technológia oldja meg, hanem az is, hogy minél több időt tudjunk együtt tölteni egy élhető környezetben. Ez a humánus innováció. Vagyis leginkább akkor okos a kerület, ha a modern technológiákat – az ott élők szokásainak és folyton változó igényeinek megfelelően – praktikusan használja azért, hogy egészségesebb és fenntarthatóbb fejlesztéseket hozzon létre. Ez a smart city holisztikus nézőpontja. Pontosan így válik a XIII. kerület olyan hellyé, ahol kényelmesebben és egészségesebben élhetnek a lakók. Okos szolgáltatásokkal a polgárok jóllétét szolgálják. Ma már markánsan jelennek meg a XIII. kerület programjaiban például a zöldügyek, a kerékpáros infrastruktúra, a közösségi terek, pihenőparkok, játszóterek, egyáltalán a smart ökoszisztéma.

A pandémia kapcsán a világ urbanistáit már foglalkoztatja a kérdés: a járvány hatása miként befolyásolhatja a holnap városának tervezéseit, a fejlesztéseket. A jóslatok szerint 2050-ben a világ népességének mégiscsak 75%-a fog városokban élni, s akkor már nem is metropoliszokról beszélünk majd, hanem megapoliszokról.

„az eltűnés nem feltétlenül »katasztrófa«, inkább »hirtelen helyzetváltoztatás«”.

Hakim Bey

Lehetséges-e az építészet jelenéről hiteles tudósítást adni? Környezetünk alakítása térben és időben kiterjedő, rendkívül összetett folyamat. Az építészettörténet narratívái pedig, amelyeken haladva házainkkal behatóan foglalkozunk, természetükből fakadóan a múltba ágyazottak. Nehéz kijelölni azokat az épületeket, amelyek valóban a kortárs építészetet szintetizálják, ugyanakkor a fejlődés, a fenntarthatóság és a hagyományok tekintetében is előremutatóak.

Fotó: Bujnovszky Tamás

Ezen a gondolatmeneten elindulva találtam rá azokra a lehetséges válaszokra, amelyeket az építészet a jelen problémáira és a jövő lehetőségeire ad az urbánus ember számára. Konkrét épületek helyett azonban egy sajátos jelenségre bukkantam.

Ez az urbanisztikai jelenség egyáltalán nem példa nélküli, de gyökerei nem a „megfontolt” környezetalakításban, hanem a progresszív aktivizmusban találhatók. Az aktivista ideális esetben egy jól informált, cselekvő csapatjátékos, aki képes felismerni komplex társadalmi problémákat és közbeszéd tárgyává tenni azokat, aki mozgósítja az embereket, formabontó és kreatív vagy akár gerillamódszerekkel. Van ebben valami lázadó vonás, mint amilyen az engedetlen polgár magatartása, aki a neutrális tömegbe történő beolvadás helyett megkérdőjelezi a rendszer logikáját, és felelősséget érez mások iránt.

Fotó: Bujnovszky Tamás

A nagyvárosok épületállományának egymásra épülő rétegeiről elmondható, hogy hátrányukban rejlik potenciáljuk is. Fővárosunk esetében ez különösen igaz, hiszen a szabályok és folyamatok nem elég rugalmasak ahhoz, hogy képesek legyenek alkalmazkodni a felhasználók gyorsan változó igényeihez.

2011-ben Szakál Andrea építész és díszlettervező ebben az aktivista szellemben járta a várost, egy olyan helyszín után kutatva, amely alkalmas lehet víziója megvalósítására. A Rózsadomb lábánál meredeken felfutó Margit utca 9. száma alatt egy használaton kívüli foghíjtelket talált, rajta romos, még a bérházak megjelenése előtti időkből ottfelejtett, félnyeregtetős házakkal. Az erősen emelkedő ősfás terep rengeteg lehetőséget rejtett magában, bár rátelepedett az elhagyatottság dzsungele. Így indult az a közel nyolc éve tartó projekt, amely nem más, mint az ideiglenes építészet egy sajátos megnyilvánulása.

Mit is jelent ez? Az ideiglenes vagy befejezetlen építészet egy olyan nyitott fogalom, amelynek legfontosabb ismérve, hogy nincs állandósult rendeltetése. Azaz a funkció alkalmazkodik használójához és nem a használó a funkcióhoz.

A Margit utca kilenc, avagy Mar9it pontosan ilyen közösségi projektté vált, és kevesebb mint egy évtized leforgása alatt páratlan fejlődési ívet írt le. Szakál Andrea olyan kutató, aki képes egyesíteni a különböző tudományterületek, a művészet és a design alkotó módszereit, adaptálható metódussá szervezni azokat. Ez a képessége tette lehetővé, hogy a Mar9it kiemelkedjen az eddig alkalmazott közösségi/nyilvános térszervező stratégiák közül.

A felújított közösségi helyszín és piac bejárata, háttérben a pavilonokkal

A projektnek három nagyobb állomása volt, ezeket többek között Andrea és az akkoriban megalakuló Blokk építészműhely fogta egybe. Olyan szerencsés együttállásról beszélhetünk, amelyben nem csak a terep tényezői voltak rendkívül kedvezőek. Példamutató módon, a telek tulajdonosa, aki maga is befektető, kellőképpen nyitott volt a közös munkára és az innovatív, szokatlan megoldásokra.

Milyen eszközökkel érdemes életet vinni egy elhagyatott helyre? A válasz ebben az esetben egy helyspecifikusperformansz volt.

A TÁP színházzal, Vajdai Vilmos vezetésével összeállt a kreatív stáb, közös munkával, a hely adottságait kihasználva, létrehozták a „...Megjegyzem, különös, miért épp a város közepén?”című, transzmediális előadásukat. Azért fontos beszélni erről az alkotói fázisról, mert olyan attitűdöt képvisel, amelyet az építészet mint médium sikeresen felhasználhat. Ez pedig az az elv, hogy abból dolgozzunk, ami eleve adott. Ilyen volt ebben az esetben a hosszanti, ösvény alakú elrendezés, amely az előadás történeti gerincét adta, (a díszlet pedig a helyszínen talált anyagokból épült fel).

Következett a revitalizáció, amely már nagyobb anyagi ráfordítással járt, cserébe jelentős érdeklődés övezte. Egy félig szabadtéri, közösségi helyszín létrehozása volt a cél. A végső terv a hagyományos architektúra köré szövődött, az együttes faszerkezetű, lépcsőzetes pavilonokból, a renovált házakból és a kertből állt. A helyszín így alkalmassá vált rendezvények, konferenciák, közösségi főzések, workshopok, előadások, vetítések, vásárok, koncertek és gyerekprogramok lebonyolítására. Helyet kapott a területen egy beltéri bár és bolt, valamint egy kemence is.

Enteriőr-részlet a félig fedett bejárati kis házak egyikéből

Már ebben a szakaszban azt mondhatták volna, hogy kihozták az adottságokból, amit lehet, és betagozódhattak volna a hasonló, ígéretes kezdeményezések sorába, mint amilyen a Jurányi, a Gólya vagy a Valyo, de nem ez történt. Noha – és ezt fontos megjegyeznem –, cseppet sem volt zökkenőmentes az út, amit megtettek. Talán túl sok kompromisszumot kellett kötniük, s a vendéglátás kezdte átvenni a nem ennek szánt főszerepet. Általánosan is jellemző Budapesten, hogy a közösségi helyek fennmaradása érdekében fel kell adni az eredeti célkitűzéseket, de gyakran így is csőd és kilakoltatás a történetek vége. Holott egész Európában hivatkozhatunk olyan sikeres esetekre, amelyeknek kottája ugyanaz, mint a Margit utcai projekté, de amelyek élettörténete igazolja: van út, és kevésbé elaknásított. Lásd BMW Guggenheim Lab, a párizsi EXYZT, a nemzetközi The City EyeLevel program, a berlini ConstructLab, a brooklyn-iInterboro, a londoni The Collective.

Késő tavaszi pillanatkép a nyüzsgő közösségi térről és piacról

Ezekről a kezdeményezésekről elmondható, hogy rugalmas urbanisztikai megoldásokra törekednek, participatív tervezéssel. Az állam vagy egy nagyvállalat támogatásával valósulnak meg, és mindegyik nemzetközi sikert arat, pedig helyspecifikus építészeti projektekről van szó (és a vendéglátásnak kevés köze van az eredményeikhez). A siker kulcsa ugyanis pontosan abban rejlik, mint amire Andrea is rájött a folyamat során, mégpedig, hogy csak az ingatlanfejlesztőkkel közös, piaci alapú szolgáltatási csomag kidolgozása hozhat átütő sikert.

A Mar9it utolsó fejlődési szakaszában a tulajdonos kívánt szintet lépni. Ez jelenthette volna a kooperáció végét is, de szerencsére nem így történt. Jelenleg a korábbi közösségi tér helyszínén egy társasház építésének munkálatai zajlanak, amelyet ugyanaz a csapat, ugyanazon befektető számára tervezett meg.

Szélesebb kontextusba helyezve a jelenséget (és az esetet), amelyet nyomon követtem, a történteket olyan szükségszerűségnek kell tekintenem, amely leginkább az ellenkultúra, szubkultúra és tömegkultúra kölcsönhatásaival érzékeltethető.

Tervek: Blokk építészműhely

A tömegépítészet válságidőszakát éli, mert dehumanizálódott, piaci érdekekre alapoz. Az igények viszont egyre nőnek az olyan közösségi helyek iránt, amelyek emberi léptékűek, a természettel és a technológiával összhangban működnek, ahol megnyugodhatunk és valódi természetünk szerint viselkedhetünk. Ezért gyűrűzött be az építészetbe és a fővárosunkba is az az ellenkultúra, amely ezeket a szempontokat érvényesíteni igyekszik, és miközben piaci érdekek is szerepet játszanak, mégsem főleg a profitszerzésben, hanem a fennmaradásban érdekelt.

Ha mindezt organikus, ugyanakkor tudatos folyamatként igyekszünk irányításunk alá vonni, újabb és újabb kihasználatlan területeket foglalva vissza, akkor születhetnek és szolgálhatnak jó példa gyanánt olyan további projektek még Budapesten is, mint amilyen a Mar9it.

Karsai Anna a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem designkultúra szakos hallgatója. Arra készül, hogy az urbanisztikai fejlesztések gyakorlati lehetőségeit kutassa, különös tekintettel a zöld környezet, a lakóépületek és a használaton kívüli terek rehabilitációjára.

A házak elmesélik a bennük zajló tevékenységet

Már az emblematikus, Farkasdy Zoltán és munkatársai (KÖZTI) által tervezett épület 1954-es átadása után pár évvel, majd újra és újra felmerült az igény a Magyar Iparművészeti Főiskola műhelyfunkcióinak bővítésére – hiszen a hagyományos kézműves szakok néhány műhelye a Zugligeti úttól távol, az Iparművészeti Múzeumban működött, ingázásra kárhoztatva a hallgatókat. Eleve korlátokat szabott a területen álló épületek funkciószervezése; a Farkasdy és munkatársai tervezte épület eredetileg egy középiskola, a Népművelési Gimnázium és Internátus számára készült, nem a művészeti felsőoktatásnak.

Pénz viszont egészen az új évezredig nem volt új műhelyépületek létrehozására.

Az 2006 óta a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem nevet viselő intézmény nem csupán a szocialista-realista korszak egyik kiemelkedő művét, a helyi védettségű, A jelű főépületet jelentette. A Zugligeti út és a Budakeszi út által határolt területen az új évezred elején ott találjuk az A épülettől nyugatra álló, azzal egykorú, kaszárnyaszerű, háromszintes B tömböt; az 1845 körüli, műemléki, klasszicista stílusjegyeket mutató Gondűző villát; a Budakeszi úthoz közeli, négyzetes alaprajzú, egyszintes kisépületet (amelyet már Farkasdyék helyszínrajzán is látni); továbbá a Reimholz Péter által tervezett, tornácos homlokzatú kollégiumot. És végül, de nem utolsósorban, közösségi szerepe miatt említsünk meg egy nem-épületet: a kollégium „előterét”, a graffitizett betonfallal határolt árkot, az iskola legendás bulihelyszínét.

Az úgynevezett Műhelyház nyitányát – Nagy Tamás építész 2006 körüli vázlatait követően – 2008-ban Reimholz Péter tervei jelentették, amelyben a Műhelyházat a Zugligeti út felé nyitotta meg. Halála után (2009) özvegye, Csomay Zsófia és építésztársuk, Németh Tamás vette át az architektusi munkákat. Változtattak az eredeti elképzelésen, módosításuk elemi lépése volt, hogy a Műhelyházat a Budakeszi út felé is feltárták. A személybejárás irányát a Zugligeti út (a park), a személygépkocsi-közlekedést pedig a Budakeszi út felől jelölték ki. Ezzel a fordítással az intézmény telke „megnyílt” mindkét út irányába.

A Műhelyház terve azonban csak tűzoltást jelentett a sürgető helyigény kiszolgálásához, ráadásul a digitalizáció, a kreatív ipar­ágak felértékelődése új helyzetet teremtett. Kopek Gábor, az egyetem akkori rektora számára egyértelművé vált, hogy nagyobb szabású beruházásra van szükség, olyanra, amely több évtizedre biztosítja az egyetem színvonalas, versenyképes működését.

Első lépésként a pavilon jellegű épületek csoportjából álló Technológiai Park (TechPark) megvalósítása volt a kitűzött cél a terület északi részén, a Budakeszi út mentén. Ez három épület: a Műhelyház, a Műteremház és a Médiaház lett volna. Végül utóbbi kettőt – gazdasági okokból – egy épületté formálták. Így jött létre 2016-ra a nagyjából négyzetes alaprajzú, egyszintes kis épület helyére a Műhelyház (végleges nevén MOME ONE), 2018-ra pedig a Média- és Műteremház (MOME TWO), a két sötétbarna, téglaburkolatos, híddal összekapcsolt „fekete ház”.

Lépjünk vissza 2012 januárjáig: ami akkor történt, az a későbbi beruházási ütemekre is döntő hatással bírt. A MOME ONE kivitelezésének elindulása előtti napon jelent meg ugyanis egy kormányrendelet, amely megszüntette Magyarországon a ppp-rendszerű beruházásokat (amikor közfeladatokat a közszféra és a magántőke együttműködésével valósítanak meg). Mivel a MOME fejlesztésének pénzügyi keretét éppen a ppp adta volna, az építés el sem indult, állva maradt másfél-két évig.

Az egyetem rektorának folyamatos kilincselése vitte az ügyet a 2014-es kormányhatározatig, amely kiemelt beruházási státuszba helyezte a fejlesztést. Ezzel új lendületet vett a TechPark megépítése, a sajtónyilatkozatokban a beruházás már MOME Kreatív Innovációs Tudáspark néven futott, és az újabb ütemmel – építészeti pályázattal, plusz épületekkel – egy tágasabb víziót fogalmazott meg. Ennek szakmai alapjait az úgynevezett MOME Laboratory fejlesztő csapata dolgozta ki. A tervpályázatban a kiíró 15 ezer négyzetméternyi oktatási és kutatási épület létrehozását fogalmazta meg. Ez tartalmazta a Gondűző villa és az A épület rekonstrukcióját, valamint három új épület létrehozását. A zsűri által legjobbnak ítélt pályaművet a Csillag Katalin és Gunther Zsoltáltal vezetett 3h Építésziroda tette le.

A 3h komplex terve az egyetem egymással gyakran kooperációkra épülő oktatási gyakorlatát képezte le föld feletti házakkal, föld alatti terekkel és az egyes épületeket egybefűző közlekedési tengely meghatározásával. A koncepció bázisa, vagyis az összekapcsolás, a tengelyre fűzés gondolata már a Farkasdy-féle terveken is látható, de ez akkor csak részben, és a valódi összekapcsolások, közvetlen átjárások nélkül, csonkán valósulhatott meg. (Lásd Ferkai András: Farkasdy Zoltán építészete. HAP Kft., Bp., 2014.)

A teljes kivitelezés 2019 őszére fejeződött be. Ezek alapján a megérkezés kiemelt helye továbbra is a Zugligeti út maradt, ahonnan a terepszint alá, egy központi aulába vezet az út. Ez a MOME GROUND, az új főbejárat, a kapocs a külvilág és az intézmény között, az összeköttetés a campus hófehér, transzparens épületei között. Innen észak felé amfiteátrumszerű közösségi térre jutunk, azon túl pedig lépcsősor vezet a campus zöld területére. Nyugati irányba indulva a terepviszonyok miatt lépcsőzéssel érkezünk a rekonstruált és bizonyos részein átalakított főépületbe – ma MOME MASTER –, ez a tömb elsősorban a mesterképzést, az adminisztrációt, a reprezentációt szolgálja ki. Továbbhaladva keleti irányba az alapozó (BA) kurzusoknak helyet adó MOME BASE négyszintes épületének alagsorába érünk. A GROUND-ról nyugati irányba indulva jutunk el a hatszintes MOME UP, a kutatás-fejlesztés-innováció áttetsző, derengő homlokzatú épületébe.

A MOME campuson fizikailag is bebarangolható az a képzési út, amelyet egy hallgató ezen az egyetemen bejárhat. A házak anyagaikkal, gesztusaikkal is „elbeszélik” a falaik között folyó gyakorlatokat. Így például a ONE és a TWO téglaburkolatos homlokzatai és nyersbeton belső közösségi terei a falak mögött zajló kézműves-foglalkozásokról, a „gyártásról” szólnak; az UP üveglamellás burka célzás Moholy-Nagy fénykísérleteire, de a lamellák látványa, az általuk megszűrt fény a belső terekben a kutatás-fejlesztés laborjellegére is utal.

A terek értése, átélése tehát maradéktalan. Hogy mennyire sikerült időtlen, a gyorsan változó divatoktól mentes építészetet teremteni a területen, és hogy valóban működni fognak-e a régi-új épületek úgy és arra, amire az egyetem, az állam szánta őket, még kérdéses. Néhány rés pedig már most látható. Például a helyszín bejárásakor tapasztalható, hogy a campus park funkcionálisan nem létezik, mert az épületek előtti tereket, padokat, a ONE tetőkertjét (legalább ott készült egy…) szívesen használják a diákok, az épületek közötti nyílt, füves szakaszok viszont mintha nem vonzanák őket. Kicsi a kantin és nincs már kollégium, ezért azt az egyetemi életet, amelyet korábban a diákotthon és környezete teremtett meg, egyelőre nem találni. És persze ott a nettó 16,8 milliárd forint közpénzből összehozott campus fenntartásának dilemmája, amiről általában nem illik beszélni az ünnepi torta felvágásakor. Ez az újabb épületek üzemeltetését éppúgy jelenti, mint az oktatás folyamatos és kiszámítható ellátását a szükséges eszközökkel, anyagokkal, pénzzel.

Eredményt hirdetett Budapest Főváros Önkormányzata és a Budapesti Építész Kamara a főváros egyedülálló természeti, tájihelyzetével harmóniában lévő épített örökség fenntartása és értékalapú fejlesztése érdekében kiírt nyilvános pályázata záróeseményeként. A tizennyolc pályamunka közül kettő nyerte el Budapest Építészeti Nívódíját, további négy munka részesült kiemelt dicséretben. Rovatunkban közreadjuk az elismerésben részesült épületek bírálóbizottsági értékelését és fotóit.

Graphisoft Park, Fogadóépület

Budapest III. Záhony utca 7.

Elnyerte Budapest Építészeti Nívódíját

• Építész tervező: Sugár Péter DLA, Ilyés-Fekete Zsuzsa, Kun Tamás
• Építész munkatárs: Hornyák Lívia, Turi Lilla
• Statika: V. Nagy Zoltán, Lapidárium Mérnöki Kft.
• Épületgépészet: Pásztor Tibor, Enco Mérnöki Iroda Kft.
• Épületvillamosság: Méhész Márton, VA-IQ Elektromos Tervező és Mérnökszolgáltató Kft.
• Épületszerkezet: Dudinszky Orsolya, Farsang és Dudinszky Kft.
• Tűzvédelem: Mészáros János, Mébart Bt.
• Kert- és tájépítészet: Szloszjár György, Garten Stúdió Kft.
• Akusztika: Józsa Gusztáv, Józsa és Társai 2000 Akusztikai-Ökológiai és Szolgáltató Kft.
• Konyhatechnológia: Straub Ágnes, Szigmavill Bt.
• Akadálymentesség: Jávor Éva, Mahadi Kft.
• Üvegdizájn: Baróthy Anna, Herr Ágnes, Krauth Vera, S39 Hybrid Design Kft.

A park egy kis Európa Budapest vagy elhanyagolt vagy nem mindig jó ízléssel rekreált, mozaikszerű szövetében. Itt kötelező belépő a minőségi „viselkedés”. A pénzgazda, a használók, a tervezők és a terület jó csillagzat alatti együttállása adott. Ebben a kontextusban született a Fogadóépület, amely az eredeti elképzelés üzenete és az épület helyzete okán a hagyományos „graphisoft-stílus”-hoz képest más hangon kellett szóljon.

A ház legfontosabb tulajdonsága és erénye, hogy a hang nem stíluskényszerként nehezedik a házra, hanem természetes, kézenfekvő módon formálja azt a külső köpenytől a belső terek részletképzéséig. A hivatalos beépítési magasságok kényszeréből fakadó szokásos teraszosság itt a kétrétegűség miatt feloldódik, a használati és esztétikai funkciót egyaránt jól szolgálja. Az épület szerkezeti rendje és a formálás egymástól nem elválasztható identitás, s ezt tovább erősíti a színezés konok homogenitása. Így alakulhatott ki az a példaértékű helyzet, hogy nem volt szükség belsőépítészeti beavatkozásra.

S még egy szép tulajdonsága van az épületnek: nevezetesen, hogy az erős és kézzelfogható rendbe csempészett szabálytalanságok és használati lelemények élhető, befogadó környezetet teremtettek. Bár a cégfelirat kevésbé elegáns, az eredmény minősége, a tervezői hozzáállás, habitus és módszer is példa értékűnek tekinthető: öröm a városnak, gratuláció a tervezőknek. (Az épületről részletes kritika jelent meg lapunk 2018/5. számában).

Kőbányai Ügyfélszolgálati Központ

Budapest X. Állomás u. 26. 

Elnyerte Budapest Építészeti Nívódíját

• Építész tervező: Vikár András, Lukács István, Gál Árpád
• Építész munkatárs: Kákóczki Norbert, Berecz Dániel, Király Szabolcs, Mangel János, Seidl Krisztián

 Több szempontból is példaadó épület. Modern, nyitott tereivel az átlátható, tiszta működést, a szolgáltató hivatal képét elénk vetítve válik az ügyfélbarátság térbeli manifesztumává. A tervezők merték vállalni a legkézenfekvőbb megoldásokat, kerülve minden fölösleges téri komplikációt és lenyesegetve a sallangokat: minden igényre pontos és kielégítő választ adtak. Az eklektikus saroképület bővítésével létrejövő együttes be akar – és tud is – integrálódni a várostestbe, ugyanakkor úgy egészíti ki a hagyományos kőbányai utcaképet, hogy egy pillanatig sem hagy kétséget keletkezésének koráról. Az architektúra abszolút mai, a szépen felújított eklektikus homlokzatok között az új épületrész arányaival, a részletek léptékével, anyaghasználatával a szomszédok méltó társává válik, és nem harsogja túl őket. Úgy állnak egymás mellett, mint jól nevelt, udvarias fiatalok az életvidám nyugdíjasok között.

A téri lehetőségekhez és a feladatokhoz egyedileg tervezett berendezés színkódokkal is orientálja a használót. A ma még fiatal belső kert látványa, ahol csak lehet, megjelenik az irodákban. A régi épület különleges értéke, a boltozott pince is megtisztítva, gondosan rendbe téve várja, hogy megjelenéséhez méltó szerepét meglelje. Talán a kerti homlokzat kivitelezésében fedezhető fel némi bizonytalanság, de ezt az épület értékei láttán az ember örömmel megbocsájtja. A bővítés és a városképi illeszkedés példaszerű, az ellentétekre épülő harmónia tökéletes.

ÚjHegyvidékGaléria

Budapest XII. Királyhágó tér 10.

Kiemelt dicséretben részesült

• Építész tervező: Csóka Bálint
• Építész munkatárs: Göde András
• Közreműködő hallgatók: Kalászi Zoltán, Pintér Márton, Ábel Viktor
• Épületgépész tervező: Oltvai Tamás
• Elektromos tervező: Sindelyesné Balla Krisztina
• Grafka: Boromissza Katalin, Demeczky Nóra

A végeredmény egy letisztult, funkciójára alkalmas kitűnő tér, kortárs felfogásban. A portál sugározza a funkciót, és épp arányosan hívja fel magára a figyelmet. A kiemelő és a szórt fények jó arányban keverednek, a világítás így példaszerűen semleges a hófehér térben, mégis kitűnően látja el feladatát, a műtárgyak helyzetbe hozását.
A belső térben szokatlan a megoldás, hogy a padló nem sík és nem vízszintes. Ez bátor és innovatív gondolat, az összevont korábbi terek eltérő padlóit az ifjú tervező csapat egyetlen hullámzó felületként fogalmazta újra, egyfajta topografikus „hegyvidéki” felületté, mely meghökkentően újszerű módon szolgálja a látogató taktilis érzékelését és a tér integritását. Mindezt csiszolt beton kivitelben, mely anyagválasztás kitűnően illik a koncepcióhoz.

A galéria különleges elgondolása a XII. kerületi Önkormányzat és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Építészeti Intézete közt évek óta zajló együttműködés gyümölcseként jött létre: az Önkormányzat által felvetett valós társadalmi-építészeti problémákra a hallgatók multidiszciplináris mentorált csapatai dolgoznak ki válaszokat az Árkay-díj pályázat keretei közt.

A Hegyvidék Galéria az első megvalósult kulturális létesítmény, amelynek építészeti-belsőépítészeti koncepciója ily módon született meg, bizonyítva, hogy a modell életképes értékteremtő megoldást kínál a város számára.

Palatinus Strandfürdő műemléki főépület

Margitsziget, Soó Rezső sétány

Kiemelt dicséretben részesült

• Építész tervező: Nagy Csaba, Pólus Károly, Nagy Zsolt
• Építész munkatárs: Bóday-Bagó Bernadett, Déri Dániel, Dobos Bence László, Nahoczki Éva, Tőrös Ágnes, Várhidi Bence

A Palatinus Gyógy-, Strand- és Hullámfürdő fogadóépületének felújítása és átépítése több szempontból is példaértékű.
A tervezőknek kitartó munkával sikerült meggyőzniük az építtetőt, hogy az id. Janáky István által tervezett eredeti olasz modernista tömeget meg kell szabadítani az elmúlt 70 évben hozzá- és ráépített deformáló toldásoktól. Az alapos kutatómunka eredményeként olyan építészeti megoldások is felszínre kerültek, amelyek eredeti anyagi hordozója már teljesen megsemmisült. Különösen jól sikerült a portikusz helyreállítása: a térstruktúra, a három kannelúrázott vasbeton oszlop, a korlátrendszer, a feliratok, a monumentális falfestmény, a vörösre színezett betétek az alulbordás födémmezőben mind a lenyűgöző összhatást erősítik. A jobbszárny öltözőkabinjainak helyreállítása is példás, miközben a balszárny innovatív téralkotással fogadja be a megváltozott funkciót. Az egészéves használatú fürdő kétszintes, galériás tere a benne felszökkenő karcsú pillérekkel kiválóan illeszkedik az eredeti kubusba. A választott burkolóanyagok színhatása vitatható, az atmoszféra kissé hűvösre sikerült.

Összességében a Palatinus műemléki helyreállítása kitűnő és előremutató példája az átalakulóban lévő mai műemlékvédelmi gyakorlatnak: úgy sikerült az épület eredeti értékeit újrateremteni, hogy közben az a mai igényeknek megfelelő funkciókat is be tudta fogadni. Így élő épületként tud a következő évtizedekben működni – mindannyiunk örömére.

Felnőtt és Gyermek Háziorvosi Rendelő

Budapest X. Kerepesi út 67.

Kiemelt dicséretben részesült

• Építész tervező: Káva Kft. / Mészáros Erzsébet
• StudioStisze Bt. / Szepesi János, Stiebel Rita
• Építész munkatárs: Horváth Roberta (Káva Kft.)
• Statika: KENESE Mérnöki Iroda Kft.
• Épületgépészet: Energo-pont Kft., E6 System Kft.
• Erősáram: Major Projekt Kft.
• Gyengeáram: Nagy Gábor ev.
• Tűzvédelem: BNN Kft.

A régi helyén teljesen újjáépített rendelő hűvös eleganciájával önmagán túlmutató példája annak, hogyan lehetne a paneles lakótelepek minőségi megújítását elképzelni. A megtartott és használható belmagasságúvá tett pince fölött az eredeti kontúrokon belül épült újjá a rendelő. Az épület tömbszerű, de a bejáratoknál finoman modellált tömegében az új földszint fő funkciója változatlan maradt: fele részben felnőtt beteg, fele részben beteg és egészséges gyermekek ellátását szolgálja. Az alaprajzi elrendezés logikus, átlátható kialakítást, tiszta térszervezést eredményezett. Az átriumos épület magjában létrehozott udvarról természetes fény jut a várókba, emellett az üvegfalakkal közvetlen kültéri kapcsolat is biztosított a belső térben várakozók számára. Bár az udvarra nyíló eltérő használatú várók nem teszik lehetővé az átrium szabad használatát, a közvetlen vizuális kültéri kapcsolat kedvezőbb lehet majd, ha az udvar ingergazdagabb módon növénybeültetést kap. A homlokzat táblás szálcement burkolata visszafogott, ugyanakkor nagyvonalú anyaghasználatú. Az épület korszerűsítése mind formai megjelenésében, mind pedig a kor színvonalát tükröző épületgépészeti megoldásokban példamutató. Kisugárzik mindez az épülettel egyidőben felújított közvetlen környezetre is, amellyel az új beruházás kerek egészet alkot. A rendelő elegáns korszerűsítése egy menthetetlennek gondolt, deprimáló környezetben álló, korábban lehangoló épületnek. 

Őrmezői P+R ParkolóésPavilon

Budapest XI. Zelk Zoltán u.

Kiemelt dicséretben részesült

• Építész tervező: Marp Kft. / Dévényi Márton, Gyürki-Kiss Pál,
• Dévényi és Társa Kft. / Dévényi Sándor
• Építész munkatárs: Marp Kft. / Lukácsi Nóra, Szabó Dávid
• Tartószerkezet tervezők: Speciálterv Kft. / Pál Gábor, Borzai Tibor
• Projektvezető: C-Terv Kft. / Terei Gábor
• Épületgépész tervező: Mészáros Olivér
• Építményvillamossági tervezés: Libella Lux Kft. / Nyári Ilona
• Épületszerkezet tervező: FRT Raszter Kft. / Reisch Richárd
• Tájépítész tervező: S73 Kft. / Mohácsi Sándor
• Akadálymentesítés tervező: Pozsonyi Éva
• Akusztikai és környezetvédelmi szakértő: Kotschy András
• Tűzvédelmi szakértő: Horváth Lajos
• Metró műtárgy áttörés tervezők: FőmtervZrt. / Kovács László, Temesvári László
• Felvonó tervező: Schindler Hungária Kft. / Sütő Ferenc
• Közúti építmények tervezése: C-Terv Kft. / Czirokné Kovács Nóra
• Településivíziközmű tervezése: C-Terv Kft. / Bodrog Katalin
• Vízellátás tervezés: UK Generál Kft. / Székely Lajos
• Villamosenergia ellátás tervező: Vámos Mérnöki Kft. / Vámos István
• Gyengeáramú hálózat tervező: Antók Mérnöki Iroda Kft. / Antók Gergely
• Heterogén, karakterében még kialakulatlan környezetben épült a 24 órás használatú „közlekedési” objektum, ahol a mozgás és az emberek jelenléte fluktuálva bár, de állandó. A lejutási pont a föld alá kicsit hasonlatos ahhoz, amikor egy folyó, sziklaszorosba kényszerülve összeszűkül, felgyorsul s elhagyva a szorost, újra szélesen hömpölyög.

A műszaki leírásban megfogalmazott célkitűzések végül is valósággá váltak: „a tervezés során a szokásos hazai közlekedési infrastruktúrák gyakran silány minőségű világának meghaladása s ezen a műfajon belül új etalon megmutatása volt a cél. A parkoló kiosztása, kényelmes gyalogos sétányra szervezett működési rendje, a szükségesen túlmutató növénytelepítés, a gondosan összeválogatott utcabútorok, a magasabb minőségű anyagok beépítése, a vízelvezetés rafinált megoldása mind-mind egy erőteljes koncepció mögé rendezve szolgálják ezt a célt.”

A felépítmény átlátszósága, szerkezeti könnyedsége (és profizmusa) jó értelemben áll ellentétben a szint alatti, negatív világ tömör, vájt sziklaüregekre emlékeztető homogenitásával. Ez még azzal együtt is igaz, hogy a felszíni íves formák a föld alatt is megismétlődnek, továbbá, hogy a megvalósult felületek (beton és kismozaik) színviszonyai nem igazán meggyőzőek. Összességében azonban ki kell jelentenünk: soha rosszabbat ebben a városban!

Az összeállítás forrása: bpnivodij.hu – BÉK

Ma a 21. századi Budapestet építjük, magabiztosan törekszünk a jövő felé, de megvédjük és megerősítjük mindazt, amit eddig elértünk. A város komfortját nagyban befolyásolja az a közeg, az a környezet, az az élettér, amelyet épületeink határoznak meg. Amikor körbenézünk a városban, felújított utcákat, tereket, egykor patinás épületek újjáéledését, valamint számos új és izgalmas építészeti megoldást látunk. Jól tudjuk, hogy a fejlődéshez példaképek kellenek, amelyek nemcsak emberek lehetnek, hanem mindazok a gondolatok, érzések, szenvedélyek is, amelyek egy-egy épületben öltenek testet. A Budapest Építészeti Nívódíja kezdeményezés célja, hogy kiemelje azokat az ötleteket, elképzeléseket, amelyek méltóak a város múltjához, egyben olyan jelek, amelyek hűen tükrözik a ma Budapestjét, és a jövő kihívásaira adnak követendő válaszokat. A díjra beérkezett pályaművek mindegyike példa arra, hogy nagy számban jelennek meg Budapesten közérdeklődésre számot tartó, értékes, mintaértékű építészeti alkotások. Ezek az épületek azt is bizonyítják, hogy tervezőik elhivatottan és kiemelkedő minőségben művelik szakmájukat, amivel megfelelnek Budapest Építészeti Nívódíja által meghatározott magas mércének.
Szalay-Bobrovniczky Alexandra
a Bírálóbizottság elnöke

Budapest, ahogy a világ szinte minden nagyvárosa, hetek, lassan hónapok óta üres. Üresek a belvárosi utcák, üresek, sőt többnyire zárva vannak a forgalmas boltok, nem hömpölyögnek szelfibotos tömegek a Vörösmarty téren, magányosan állnak az elektromos rollerek, amelyeket használóik korábban előszeretettel hajítottak el a járda közepén, ha elértek az éppen aktuális úticélhoz. Üresek a hidak járdái, tanácstalanul álldogálnak a Hősök tere angyala alatt a magyar történelem nagy alakjai. A turisták eltűntek, a városlakók négy fal közé húzódtak vissza.

A járvány előtti „óvilágot” gyászoló videókon a csönd valamiféle visszavonhatatlan pusztulást sejtet.

Csakhogy ott van egy másik nézet is: a város igazi szépsége csak most tárul fel. Tiszta a levegő, és az eklektikus belváros nem eléggé értékelt épületei most láthatók igazán a maguk teljességében, most van az a kitüntetett pillanat, amikor nem az autóforgalom, nem a zsibongás uralja Budapestet, hanem a tavasz, és valami földöntúli nyugalom. Kiderült, hogy sokkal több madár él velünk a városban, mint valaha gondoltuk volna. És sokkal több zenész is; minden sarkon hallani, ahogy a ház lakói előveszik a régóta porosodó hangszereiket, és gyakorolni kezdenek azokon. Az ablakok mögött ott élnek a budapestiek, és közösségre vágynak. Megélénkültek a kisebb parkok is. A városi zöld szigeteken feltűnnek focizó családok, görkorcsolyázó gyerekek, padokon napozó, békésen könyvet (könyvet!) olvasó, mindenféle korú nők és férfiak. Kitört a tollaslabda reneszánsza: a hosszú évek óta padláson pihenő tollasütőkről kiderült, hogy nem puszta relikviák, és szinte minden lakásban akad egy pár. A hetvenes évek óta nem láttam ennyi tollaslabdázó budapestit, mint ezen a tavaszon. A szabadidő, amelynek tekintélyes részét egészen mostanáig az interneten való lázas lájkvadászat foglalta le, most a közösségi élmények hiányában az eleven emberek felé fordult.

A Facebook-on megjelent egy új műfaj: az ablakból készített fotóké. A „View from my window” csoportban percenként jelennek meg a lakótelepek fölött úszó alkonyi felhők, a felülről felfedezett külvilág izgalmas képei. Valójában csak a közösségi média számára új ez a téma. A fotóművészet akkor ismerte meg, amikor az idős André Kertész a hetvenes évek végén, felesége halála után egy Polaroid géppel fotózni kezdte az utcát New York-i, Washington Square-i otthona ablakából. Öt éven át folytatta a sorozatot, és abban a polaroid technika újdonságát, az egyszeri, megismételhetetlen, exponálás után azonnal megjelenő fotográfiát egy nagyszabású művészi kísérlet eszközévé avatta. Ezeken a racionálisan komponált fényképeken olyasféle csendéletek születtek, amelyek a valós világ tárgyait, fényeit, pillanatait rögzítették, mégis érezzük, hogy egy néma szellemvilág járja át a látványt, a társ hiánya, a magány, az utca életétől való fájdalmas távolság. A Facebook-on most felbukkant fotók persze az összeszűkült horizont szépségeit keresik, mégis nagyon emlékeztetnek Kertész fájdalmasan szép sorozatára, arra a lelkiállapotra, ami azt ihlette, arra a hangulatra, amelyben a madarak inkább angyaloknak tűnnek, amelyben a mozdulatlan felhők sokkal valóságosabbak, mint az utcai járókelők.

Ez a felülnézet lett most Budapest fő szemszöge. Ebben harsan fel minden este nyolckor a nyitott ablakokból a taps, hogy olaszországi mintára a város lakói így fejezzék ki köszönetüket a betegekért dolgozó orvosoknak, ápolóknak. És onnan, felülről egyre több felirat látható. Az üres város üzenőfal lett. A házak falán, a kapukon, a járdákon sorra jelennek meg azok a szövegek, amelyek nagyon emlékeztetnek Örkény Budapest című egypercesében halhatatlanná lett özvegy Varsányiné apróhirdetésére. Most tapasztaljuk meg, hogy az élni akarásnak ez a magánplakát jellegű megnyilvánulása a Gutenberg-galaxis letűntével sem tűnt el. Ócska rajzlapokon szívecskék borítják el a kapualjakat, az iskolák bejáratára egy-egy környéken lakó diák ragasztotta ki hevenyészett üzenetét, az óvoda ablakán a gyerekzsivaj nélkül maradt óvónők ákombákomja díszeleg. A Margit híd járdájára egy este valaki talányos, vágyakozó félmondatot írt, és volt, akit születésnapja reggelén a ház előtti járdán krétarajz köszöntött azoktól a barátoktól, akikkel nem ünnepelhetett együtt. A társasházak földszintjén vagy a liftben már nem parancsok, fenyegetések, szomszédgyalázó cédulák sorakoznak, hanem olyanok is, amelyeken az idősebb lakóknak bevásárlást, nehezen megszerzett maszkokat, kutyasétáltatást ajánlanak fel a fiatalabbak. New Yorkban, az Empire State Building fényfalán egy hatalmas szív lüktet, de a Duna-parti szállodák ablakain is megjelent a fényszív, kevésbé giccses, káeurópai változatban.

Budapest épületei március közepe óta átvették az óriásplakátok szerepét, de míg azok csupán a látómező perifériájában maradnak, ezek a kis, házilag gyártott miniplakátok nagyon is fontosak lettek a város lakóinak. A folyamatosságot képviselik, az üres utcák, a bezáruló házak mögött élők vágyait. Azt kiabálják, hogy a látszat ellenére Budapest él.