Publicisztika

BUDAPEST nem tud meglenni újságok nélkül – ezt még néhány évtizeddel ezelőtt is biztosra vettük. A városhoz, úgy tűnt, eltéphetetlenül hozzátartoznak a hírlapárusító bódék, meg persze a rikkancsok, akik művészei voltak a bombasztikus főcímeknek még abban a korban is, amikor a szerkesztőségek kifejezetten ügyeltek rá, hogy nehogy valamilyen szenzáció kerüljön az oldalakra. (Ha már itt tartunk: emlékeznek a régi viccre, amikor a rikkancsot beviszi a rendőr izgatásért? Váltig bizonygatja pedig, hogy ő nem csinált semmit, csak újságot árult. Kiabált, ahogy szokott: Szabad Nép a Magyar Nemzet? Szabad Szó a Népszava?)

Egy évszázaddal ezelőtt kétszáz különféle újság jelent meg a fővárosban, ezek közül hatvan napilap. Egy nem egészen egymilliós város habzsolt be ennyi hírt, és habár tudjuk, hogy akkortájt a nyomtatott papír volt az információ-továbbítás leghatékonyabb módja, mai ésszel akkor is nehéz elképzelni, mi volt akkor a sajtó, és kicsoda az újságíró. (De azért sokat elmond erről az a Tábori Kornél anekdota, mely szerint egy a rendőrség által égre-földre keresett betörő úgy szökött meg üldözői elől, hogy megpillantotta a Pesti Napló celebritásnak számító bűnügyi tudósítóját a háza kapujával szemközt rostokolni, amiből rájött, hogy szorul a hurok, legjobb, ha azonnal olajra lép.)

Érdemes egyszer úgy végigsétálni a ma kifejezetten elhanyagolt Blaha Lujza tér környékén, hogy közben felidézzük mindazt, amit ennek a helynek az ötven-nyolcvan-száz évvel ezelőtti valójáról, arról az időszakról tudunk, amikor itt volt Budapest kommunikációs epicentruma. A Népszínház – a későbbi Nemzeti Színház – körül kialakult gyűrűben, Pestnek ezen a legélénkebb, legforgalmasabb helyén működtek a szerkesztőségek, nem véletlen, hogy aki hírekre éhezett, a környék kávéházaiba gyűlt, de még a kádári időkben is akadtak, akik hajnalban a Blaha aluljáróban kezdték a napot, mert ott lehetett a legkorábban újságot vásárolni.

Megannyi ikonikus épület, megannyi sajtóbirodalom. A ma szállodát, bevásárlóközpontot magába foglaló tömb Rákosi Jenő polgári lapjainak volt a központja, több néven és többféle hangszerelésben, de egyazon célzattal születtek itt a hírharsonák. Bent, a kispolgári otthonok ezreit rejtő józsefvárosi utcák mélyén, mégis csak két saroknyira innen készült a Népszava: a Conti utcai egykori kiadó, nyomda- és szerkesztőségi épület ma iskola. Aztán megszületett Az Est, amely egy bérpalotából lett hipermodern székházat uralt a Rákóczi út és a Miksa (ma Osvát) utca találkozásánál – volt benne minden, ami a szélsebes, amerikai stílusú újságíráshoz kellett, a telefontól a csőpostáig. Majd pedig lezajlott egy háború, és az utána támadt virágkort a szigorú, központi sajtóigazgatás váltotta fel. Ennek az alkonyára már sokan emlékezhetünk: a két szomszédvár, a Hírlapkiadó és a Lapkiadó mint Tamkó Sirató Károly versében Röviköt és Hariköt vitéz küzdött egymással, egyazon állami tulajdonos kegyelméből, egyazon béklyók fogságában.

A New York-palota és a Blaha Lujza téri Rákosi-birodalomból barkácsolt „sajtóház” azonban még így is megőrzött valamit abból a literátus szellemből, amely egy szabadabb világ sajátja volt. És érdekes módon ennek a kis pesti Fleet Streetnek nem más, mint a valódi szabadság vetett véget: a rendszerváltás a kijózanító tulajdonviszonyokkal és gazdasági megfontolásokkal, no meg a politikai alkukkal egyszerre felperzselte a 20. századi pesti újságíróvilág Potemkin-falvait. A meghatározó lapok szétspricceltek Óbudától Zuglóig, a szerkesztőségek a polgári paloták helyett megtanulták belakni az egykori ipari épületeket, és alig egy évtizeden belül arra is rájöttek, milyen nehéz dolga van annak, aki szikár tényekkel, irodalommal, netán kultúrhistóriával venné fel a versenyt öt perc hírnévre vágyó kortársaink intimus magánügyeivel szemben.

Az évszázada még kétszáz lapot eltartó Budapest ma már olyan város, amely inkább hangban, képben, sűrűn záporozó adatmorzsákban fogyasztja a híreket. Ezt a rendkívüli átalakulást jól mutatja, hogy a város utcáiról mostanra eltűntek a rikkancsok és az újságosbódék, az utolsók ablakából immár ínycsiklandó kürtőskalács-illat bújik elő az „Esti a Hírlap” helyett. Ugyanakkor érdekes megfigyelni, hogy az újmódi lapokban, azaz a hírportálokon milyen népszerű tartalommá váltak a város történetével, működésével, építményeivel és fejlesztésével foglalkozó írások: a ma újságírósztárjai érdekes módon többek közt azok a zsurnaliszták, aki rányitják a szemünket mindenre, ami itt van körülöttünk, életünk napi része, csak épp sem időnk, sem módunk utána járni, honnan ered, miért olyan, hogyan működik.

És mindennek árnyékában itt vagyunk mi, ez a szerény folyóirat, amely 1945 óta, nagy megszakításokkal ugyan, de megjelenik, és amely papírra nyomtatva, hagyományos szerkesztőségi rendben – kávéházi szerkbiz ülések! – készítve segít önöknek megfigyelni ezt a várost. Tizenhat éve immár, hogy újraindult az önök lapja; maholnap egy esztendeje pedig a mutatóban megmaradt újságos kioszkokban is kapható a BUDAPEST