Ideiglenes emlékművek

Lugosi Lugo László új városfényképei

„Ragyogó szürke!” – ezt Lugosi Lugo László „24 óra” című fényképkiállításának a vendégkönyvében olvasom, de azt is látom rögtön, hogy rosszul: valójában „ragyogó műveket” írt a látogató. A félreolvasás aligha véletlen: a jobb híján fekete-fehérnek hívott fotókon a matt ezüst árnyalatsor végtelen gazdagságán csillannak fel a fények. Nem hiányoznak a színek, annál látványosabbak a városi környezetből fotográfusi önkénnyel kimetszett síkok, a téglából, vasbetonból, romló vakolatból és felhőfoszlányokból kirajzolódó felületek.

Bár Lugosi Lugo nagy léptékű térkivágatainak óhatatlanul egyik fő eleme a város testén szüntelen dolgozó idő, képei cseppet sem szentimentálisak. Nem az elmúlás mélabúja, hanem az átalakulás közben születő ideiglenes látványok pillanatnyi esztétikuma izgatja. A provizórikus elrendeződéseké, amik persze akár évekre is velünk maradhatnak, mint például a parkolókká vált foghíjak graffitikkal benőtt tűzfallenyomatai. Az össze nem illő dolgok szomszédsága, mint az eklektikus bérházak sikátorközébe cipőkanállal beszorított, egykor „korszerű”, ma már romladozó forgalom­irányító épület a Keleti pályaudvar mellett. A funkciójukat vesztett, jobb esetben azt épp most váltó létesítmények csontvázai a felszámolt iparnegyedekben. Vagy éppen az önmaguk kiüresedett emlékműveként árválkodó építmények, mint amilyen a Kerepesi úti volt lóversenypálya egyszerűségében is jól megformált lelátója, ami most a küzdőtér helyett műdombok mögé rejtett végeláthatatlan bevásárlóhangárra tekint.

Az átmenet emlékhelyei ezek, Lugo régóta kedves témái. Mintha mostanában, konjunktúra idején, több lenne köztük, ami épülőfélben, mint ami pusztulóban. De a fényképeken azok is úgy látszanak, hogy egy pillanatra elbizonytalanodunk, vajon építkezés vagy bontás helyszínén járunk-e éppen.

Ami fotográfusi attitűdjében nem változott, az a város fehér foltjait kereső felfedezőkedv, az egymásra rakodó időrétegek rögzítésének dokumentátori szenvedélye. És a fényképész műiparos komolysága. Nagy formátumú kamera, kiegyenesített vonalak, gondosan szerkesztett kompozíciók, részlet- és árnyalatgazdagság. Így kölcsönöznek felvételei szoborszerű maradandóságot az esetlennek, a sutának és a véglegesség látszatát a véletlenszerűen egymás mellé sodródott tárgyegyütteseknek. Ez ad méltóságot a banalitásnak.

Akik érdeklődtek a téma iránt, azok számára a budapesti városfényképezés ügye és Lugosi Lugo László neve régen összeforrt. Jó ideig azonban nem hallhattunk róla. Vagy ha igen, aggasztó híreket. Abbahagyta a munkát, elosztogatta mindenét, felszámolta életművét. Igaz, ez utóbbit módszeresen és nagyvonalúan csinálta, fényképeit közgyűjteményeknek adta. A visszavonulás mégis összeomlásnak látszott. Elment a kedve az egésztől, élete is kifolyni látszott a kezei közül. Aztán jó másfél éve hirtelen megfordult minden. Ismét járja Budapestet, épül az új archívuma.

A Fugában nemrég bemutatott huszonnégy nagyméretű kép csak a jéghegy csúcsa. Lugo visszatért.