Publicisztika

BUDAPEST a meglepetések városa. Eláll a lélegzet, amikor először pillantjuk meg a dunai panorámáját, és elakad a szó, ha ugyanezt esti kivilágításban bámuljuk. De meghökkenést keltett legutóbb a kormány által még decemberben bejelentett fejlesztési tervek csokra is, amelyekben bőven szerepelnek olyan sosem volt, illetve réges-rég ábránddá átminősített elképzelések, mint például a dél-pesti atlétikai stadion és a hozzá kapcsolódó diákcentrum vagy éppen a föld alá bújó és a Kálvin térig közlekedő HÉV.

Említhettük volna a Duna Arénát is, esetleg az új Puskás Stadiont, mert bár igaz, hogy a Népstadiont a mindenkori kormányok soha nem engedték műemlékké nyilvánítani, azért valahol mélyen csak élt a remény, hogy egy pilonnál több megmarad a hazai szocreál legfontosabb mementójából. Ahogy azt is sokan remélték, hogy a vizes vb-re ömlő pénzzuhatag nyomán mondjuk a hobbiúszók is kicsit könnyebben és olcsóbban hódolhatnak majd a szenvedélyüknek.

A meglepetés egyébként nem rossz dolog, de ahogy öregszik az ember, már jobb szereti tudni, mire számítson. Hogy a legfrissebb példát idézzük: most, hogy elkészült a miniszterelnök stábjának új irodája a budai Vár volt karmelita kolostorában, és hamarosan befejezik a lovarda és a főőrség építését, a helybéliek és az alkalmi látogatók is nagy érdeklődéssel firtatják, mi lesz a következő lépés. Milyen célra használják majd a rekonstruált hauszmanni épületeket? Megépül-e a fél évszázada sebként tátongó nyugati térfal a Szent György téren, és ha igen, mi kerül a Teleki-palota helyére? Hogyan befolyásolja ezen épületek funkciója a múzeumok megközelíthetőségét és működését? Érinti-e a Várnegyed közlekedését a miniszterelnök és a kormányülések felköltözése, a várható protokollesemények sora, a száznál több új hivatalnok – akik munkakezdéskor a turistákkal így is zsúfolt minibuszokra kénytelenek felnyomakodni –, és mi lesz akkor, ha majd tényleg rázuhan erre a csöndes lakónegyedre a Pénzügyminisztérium és a Belügyminisztérium embertömege is?

Mindezek nem megoldhatatlan problémák, de érthető szorongást kelt, hogy a titkok köde lepi be a legpimfebb részletkérdéseket is. És ezt a ködöt vélhetően nem pusztán a „mi közöd hozzá” primer indulata fújja, hanem az is, hogy a döntéshozatal központosítása során elenyésztek a szakmai­ság alsóbb szintjei. Az elefántcsonttoronyból ráadásul az sem látszik, hogy egyes – bizonyára jószándékú – akciók immár olyan illuzórikus megoldásokat erőltetnek, amelyek ebben a formában működésképtelenek, és mindennél jobban árulkodnak a szétzilált intézményrendszer hasadásairól.

Két jó példát is szolgáltatott erre az utóbbi időszak, amely a maga módján arról beszél, hogy persze nincs olyan munkamenet, amelyen ne lehetne javítani, de a sóval behintett talajból nagyon nehezen sarjad új vetés.

Mindkét eset egy levéllel kezdődött, amelyet a kerületek vezetői kaptak. Az egyikben a Főváros illetékes ügyosztálya kér pár hetes határidővel ötleteket arra nézvést, hogy az adott városrészben mely épületeket kéne megóvni azok közül, melyeket a rozsdamezőben lévén „a teljes terület nagyobb átalakítása könnyen elsodorhat”. Amiben az az elképesztő, hogy rendes ügymenet közepette éppen a Fővárosnak kéne tisztában lennie azzal, hol milyen fejlesztések készülnek rövid-, közép- és hosszútávon, neki kéne ezeket koordinálnia, és a kezében lévő értéktárak alapján neki kellene csörömpöltetni a vészcsengőt, ha úgy látja, hogy az üzleti érdek hamarosan maga alá gyűrne egy épített értéket, amelynek feltétlenül új funkciót kell találni.

Ugyanilyen szerepzavarról ad számot a másik levél, amelyet az Országgyűlés Fidesz-frakciójának vezetője – Józsefváros korábbi első embere – írt, ugyancsak alig pár hetet hagyva arra, hogy „eredeti tervekkel” nevezzék be a városrészben sok évtizede elpusztult házkupolákat egy közelebbről nem részletezett felújítási programba. A szándék nemes, a probléma valós, azt azonban mégis nehéz megérteni, hogy miként állhat elő egy szilárd közjogi rendben olyan helyzet, ahol a kormánypárt, mint afféle Mikulás, kupolákat oszt a kerületeknek. Ha eltekintünk is attól, hogy hónapokkal a választás előtt akár félreértésre adhat okot egy ilyen gesztus, azon azért érdemes legalább kóstolóba’ elmorfondírozni, hogy mi lesz eközben a kupolák alatt romló épületekkel, illetve kinek a tulajdona lesz az a kupola. Esetleg azon is, miért nem a rozsdamező ügyben magát exponáló, eszerint létező fővárosi ügyosztály foglalkozik ezzel; és egyáltalán, tényleg annyira fölösleges volt-e a magyar műemlékvédelem, ha eszerint a kupolahűlthely-gyűjtést is elölről kell most kezdeni?

Arról meg tényleg röstellünk szót ejteni, hogy ha valaki állami költségvetésből most kupolát szeretne építeni, annak önként kínálja magát az Iparművészeti csodálatos tetőzete, amelyről nyolc évvel ezelőtt emelték le életveszélyre hivatkozva a lanternát, de a felújítással azóta is adós az állam. Polgárainak és látogatóinak pedig – házigazda lévén – BUDAPEST