Nem, nem fúlt a vízbe, ahogy a nóta mondja, de nincs jól, annyi bizonyos. Mintha hirtelen elvesztette volna a szeme világát, vagy legalábbis szemébe sütött volna a nap, ezért kell araszolva, bizonytalanul előre haladnia. A feladat korántsem könnyű, végül is egy (föld)gömb tetején kell egyensúlyoznia, miként a cirkuszi kutyák szokták, úgy.

Na, komolyodjunk.

A gróf, aki itt botorkál a tojáshéjon, Károlyi István, s a szobrászművész (Paulikovits Iván) a főrend életének azt a pillanatát próbálta bronzba önteni, amikor éppen megalapítja Ujpestet. (Gyűjtőknek: 1840, és ne vesszünk el a részletekben.) A gróf – mint látjuk – vakon bízik a tanácsadóiban (sajnálom, de ezt nem lehetett kihagyni), szinte menet közben alapít, mintegy mellékesen, lovaglóöltönyt visel, kardja a baljában, karjára hajtva a nagykabát – így indul az ember a dolgára a tizenkilencedik század közepén, különösen, ha jónéhány ezer hold föld birtokosa. Abból fog most felparcellázni néhányat, a káposztásmegyeri határban, maga sem sejtve még, hogy egy fél évszázad múlva Magyarország egyik legizgalmasabb városa, kelet Csikágója lesz belőle.

Valljuk be, nem egyszerű dolog képzőművészeti eszközökkel megragadni az alapítás pillanatát. Több emlékezetes kísérletről tudunk, ott van mindjárt Széchenyi István, Holló Barnabás domborművén, egyik kezében az alapítólevél, másik középre mutat, a vigyázó Ferenc utca sarka felé, ott lesz az Akadémia székháza, akárki meglátja. De Árpád vezér se megy a szomszédba egy kis honalapításért (vagyis éppen hogy a szomszédba megy, de ebbe a kérdésbe, hogy ki van és mikor otthon a Kárpát-medencében, ne vesszünk bele semmiképpen), ő meg lefelé mutat, a lova patája elé, ott van a Hősök tere, véreim, ott fogunk hont alapítani, de rögvest.

Már ezekből a példákból is látni, hogy az ember, ha szobor, úgy alapít (mindegy mit, hont, akadémiát, községet), hogy jobb kezét kinyújtva tartja maga elé, mintegy kijelöl és áldást oszt egyszerre. Ebbe a sorba illeszkedik Károlyi gróf is, etekintetben a szobrász vasaltan belesimul a kánonba. Másfelől viszont szakít a hagyományokkal, már ha a realisztikus ábrázolás a huszadik század legvégén – 1997-et írtunk, amikor a műalkotás a helyére került – annak számít. Paulikovits mester fütyül hőse eredeti külalakjára (festmények és rajzok sora hagyta ránk a gróf valódi arcvonásait), hosszú hajat és körszakállt álmodik Károlyinak, amitől az inkább ábrándozó vándorfestőnek látszik, mintsem megfontolt főrendnek. (Arról már tényleg szó se essék, hogy a gróf élete nagyobb részét mankók segítségével bicegte végig, de az már nem is realizmus volna, hanem naturalizmus.)

A földgömb, melyen a hős úgyannyira megállja a helyét, ha jobban szemügyre vesszük, az épp most alapított település viszonylag korai térképét rejti. A gróf persze büszkén felveti a fejét, előre néz, a fényes jövőbe, amikor tízemeletes panelházak sora pompázik majd szemben vele – nem csoda hát, hogy vaknak tetteti magát.

De elég! Örüljünk, hogy az ujpestiek ma újra megadják a kellő tiszteletet alapítójuknak, van szobra, emléktáblája, utcája – több is – a terét már szentté is avatták, s kórház csak azért nem viseli nevét, mert azt a fiáról nevezték el Károlyi kórháznak.

Névjegy: gróf Károlyi István IV., Szent István tér / Alkotó: Paulikovits Iván / Felállítva: 1997

Legyünk méltányosak.

Először is szögezzük le, korántsem egyszerű dolog egész alakos labdarúgószobrot készíteni. Mert a szobrász vagy azt a közhelyszerű mozdulatot választja (labda a földön, mellette a támaszkodó láb, a másik lendülőben, a törzs kissé előredől, s a két kéz a rúgó lábbal harmóniában szintén elmozog a testtől), melyet mindenki jól ismerhet a Nép­stadion hajdani szoborparkjából meg a róla készült bélyegekről. Vagy formát bont, de ott meg az anyag szab határt vágyainak (egy felhőfejes vagy ollózás csak akkor önthető bronzba, faragható fába, kőbe, ha a levegőben úszó futballista alá szervezünk egy egész kis csoportot csapattársakból, ellenfelekből). Netán civilben ábrázolja hősét, amint kihúzza magát és a messzeségbe tekint – de abban meg mi utal az ábrázolt személy nagyságára? Nem csoda, hogy a jó futballistaszobor ritka, mint a piros-fehér-zöld holló, egy kezünkön meg tudjuk számolni őket, és még mindig marad néhány ujjunk. (És ez nemcsak nálunk van így, nézzék meg a zselézett hajú portugál szobrát Madeirán vagy a Kubaláét Barcelonában.)

Másodszor is szögezzük le, hogy e műfajon belül is külön kihívást jelentenek a kapusszobrok – jellegzetes mozdulataik ugyanis jószerivel ábrázolhatatlanok. (Tessenek elképzelni egy robinzonádot, mondjuk.) Nem véletlen, hogy a legtöbb kapus, akit az utókor szoborral tisztelt meg, jobbára brüsztöt kapott. Na de az meg hogy néz ki, kapus kéz nélkül?

Harmadszor is szögezzük le, hogy mindezen nehézségeket újabbakkal tetézi az a feladat, ha a szobrásznak az un. aranycsapat egyik tagját kell ábrázolnia. Korunk hazai mitológiájában ugyanis ez a tucatnyi fiatalember réges-régen többet jelent néhány feltűnően tehetséges focistánál. Félisteni alakok ők, akik a magyar győzni akarást, kitartást, furfangot jelképezik, akik egy kicsiny ország küldötteiként legyőzték az egész világot, akikre tehát igazán és folyamatosan büszkék lehetünk. Az utóbbi időben ez a mítosz kapott még egy vaníliaszín árnyalatot is, hivatalos állami hősökké emelt játékosaink a kommunista diktatúra elleni harc jelképei is lettek, ami, lássuk be, nem kis teljesítmény, figyelembe véve a valóságot. (De hát a legendagyártásnak persze épp az a lényege, hogy fütyül a valóságra.) A szobornak tehát ezt a különleges hősiességet is ki kell fejeznie.

Negyedszerre már csak azt kell leszögeznünk, hogy Kligl Sándornak egészen remek szobrai is vannak. (Legyen elég példaként utalnunk a fiatalkori Kőpásztorra vagy A kiűzött német ajkúak emlékére című kompozícióra, ahogy mondani szokás, a teljesség igénye nélkül.) Vannak ugyanakkor, fogalmazzunk így, kevésbé sikerült szobrai is, mondjuk, mint az Ópusztaszeri Árpád és vezérei. Nagy amplitúdójú alkotó tehát, ha igazán megszólítja a téma, maradandó művet hoz létre, ha csak a megrendelő és az előleg szólítja meg, nem. (Nem áll ezzel egyedül.) Annyit tegyünk még hozzá, hogy a sokműfajú zsánerszobrász köztéri alkotóként igazán az utóbbi években talált magára – vagy találtak rá –, már hetven fölött járt, mire igazán népszerű lett az állami és államközeli megrendelőknél, most viszont egymás sarkára tapodnak a felkérései: talán ezért nem tudja kiérlelni valamennyi tervét.

Eddig voltunk méltányosak.

Aki elvetődik (szójáték, csak mondom) a Bikás-parkba, s megpillantja a Grosics Gyuláról alkotott művet, bizony, hamar felhagy a méltányossággal. Egy közeli lakó (miként azt a lakógyűlési jegyzőkönyv rögzítette) egyenesen vizuális környezetszennyezésről beszélt, s követelte, hogy a polgármester úr haladéktalanul intézkedjék a szobor elbontása tárgyában. Mi nem fogalmaznánk ily élesen, de kétségtelen, hogy a mozdulat, melyet a fekete párduc a kapu sarkában bemutat, inkább egy kivégzésére váró mártírra, esetleg egy túlterhelt pincérre utal, de semmiképpen nem futballkapusra. Ennél már az is jobb lett volna, ha a művész csak a kaput szoborja meg Grosics címen: egyszerre utalva a nagyszerű kapuvédő kifutásaira és fájó hiányára.

Névjegy: Grosics Gyula XI., Bikás park / Alkotó: Kligl Sándor / Felállítva: 2018.

Amikor már harmadszor kutattam végig a Ferihegyi Repülőtér minden zegét-zugát az új névadó épp egy éve felavatott szobra után kutatva, gyanús mozgásommal végtére csak felkeltettem az erőszakszervezetek egyik helyi képviselőjének figyelmét. Ám mikor a keresztkérdések súlya alatt megtörve bevallottam, mi járatban vagyok, a poszt elnevette magát, és karon ragadva elvezetett a 2/A terminál külső falánál (vagy inkább beszögellésénél) található műtárgyhoz, majd barátságosan hátba vágott és azt mondta:

– Nem csodálom, hogy nem találta meg. Senki se tudná megtalálni. Igaz, magán kívül még nem is keresték.

Ha egy köztéri szobor legfőbb ismérve az, hogy teljesen észrevétlen, akkor itt valamiféle tréfára kell gyanakodnunk. Olyan, mint a hallhatatlan zenemű, az olvashatatlan regény és az ehetetlen sóskafőzelék: nemigen lehet értelmet tulajdonítani neki. Mihail Kolodkotól, vagy mostanában inkább Kolodko Mihálytól, az ungvári születésű, de két éve Pesten élő szobrásztól, tudjuk, nem idegen az efféle tréfa: szülővárosát éppúgy teleszórta miniszobrokkal, mint mostanában Budapestet. Gerillaszobrokkal méghozzá, melyeket engedély nélkül, titokban helyez ki valahová, aztán izgatottan figyeli, mi lesz a sorsuk. Felfedezik-e őket egyáltalán, s ha igen, vajon egy sálat akasztanak-e a nyakukba vagy az éj leple alatt ellopják őket. (Mindkettőre volt már többször is példa.)

Hogy egy város polgárai mit gondolnak az ilyenfajta partizánművészetről – széles a spektrum a grafittiktól a performace-okon át a hidak becsomagolásáig – az koronként, helyenként és időnként nagyon eltérő lehet, miként az is, hogyan viszonyul a felsőbbség az efféle renitens viselkedéshez. Magunk ezúttal tartózkodnánk a sarkos fogalmazástól, legyen elég annyit megjegyeznünk, hogy mint mindenben a világon, a partizánművészetben is vannak tehetséges és tehetségtelen alkotók, de az még nem avatott senkit igazi művésszé, hogy fütyül a társadalmi együttélés szabályaira. Másrészt az is világosnak látszik, hogy az ilyenféle művészetet csak bizonyos keretek között képes elviselni a közösség, ha, teszem, egyik napról a másikra mindannyian partizán­szobrásszá vagy grafittizsenivé avanzsálnánk, arra ébrednénk, hogy folyton orra esünk a lábunk előtt elterülő miniszobrokban, miközben az összefirkált házfalakat bámuljuk.

De ettől Pesten még nem kell tartanunk. Igaz, Kolodko mester időről időre meglep bennünket egy Főkukaccal vagy Mekk mesterrel vagy Breki békával, és az is igaz, hogy már epigonjai is akadnak, de azért ettől még nem lettünk a miniszobrok városa. Ráadásul a művész, ha úgy adódik, szívesen átáll a partizánok oldaláról a hivatásosokéra, mint tette ezt a ferihegyi Liszt-szobor esetében is. Itt volt hivatalos megrendelés s díszes szoboravatás (államtitkárral meg vezérigazgatóval, igaz, lepedő helyett elég volt egy fehér zsebkendő is), a munka bekerült a Budapestet díszítő szobrok közé, a hatalom elégedetten veregette a saját vállát, lám csak, a repülőtér, mely egyébként százmilliárdos fejlesztés közepén áll, már egy igazi műalkotással is büszkélkedhet.

A kérdés már csak az, miért nem akadt a sok milliárd között egy-két szerény millió, amiből rendes méretben megvalósulhatott volna a mű. Merthogy a miniszoborötletét nem művészi koncepció, hanem pénzhiány szüli – elmondta ezt Kolodko is számos alkalommal. Mert tény, hogy nem akadt.

Úgyhogy most ott ül az a szegény, hosszú hajú kis Liszt-egér­ke azon a bezárt bőröndön, és várja, csak várja, hogy repülhessen végre.

Névjegy:Liszt Ferenc. Budapest Airport 2/A terminál. Felállítva: 2018. Alkotó: Kolodko Mihály