Csontváry műtermében
Száz évvel Csontváry Kosztka Tivadar halála után sokan felidézik, e lap hasábjain is felidéztük (BUDAPEST, 2019. 10. szám) életműve szerencsés megmenekülésének történetét; képeinek későbbi sorsát többnyire pontosan ismerjük. Érdekes viszont, hogy egykori műtermének sorsa eddig senkit nem foglalkoztatott.
„Avilág legnagyobb érzés plein-air festője plein airben fogadott a Fehérvári úti Hadik-palota negyedik emeletének folyosóján, ahol napfürdőt vett. Műtermébe nem vezetett be, mert aznap nem sepert még. Cselédje nincs, maga takarít, főz, varr, talpal, készíti az ingeit, lábravalóit párizsi plakátokból” – a Pesti Futár riportere, Kaczér Vilmos látta ilyennek száz évvel ezelőtt az ellentmondásos személyiségű, idős festőzsenit, Csontváry Kosztka Tivadart néhány héttel annak halála előtt.
A riportra azért került sor, mert akkoriban készítették a festőművészek kataszterét, amelynek kérdőívén feltették a kérdést, hogy az illető alkotó kit tart a világ öt legnagyobb modern művészének, amire Csontváry azt válaszolta: „Minthogy én vagyok a világ legmodernebb festője, alattam sokan lehetnek.” Az ívet pedig úgy írta alá: „Csontváry-Kosztka, a világ legnagyobb érzés plein-air festője”.
Egy görbe este következménye
A hatvanhat éves mester ekkor már kilenc éve nem bocsátotta nyilvánosságra munkáit. 1911, a ház megépülte óta itt élt a „Hadik-palotában”, vagyis a Hadik kávéház épületének padlásműtermében, visszavonultan, felgöngyölt hatalmas képei között, és nem festett. Műtermébe senkit nem engedett be. Prófétikus hangú művészeti írásain dolgozott inkább, amelyek a zseniről és az energiáról szóltak.
A Hadik-ház légifelvételen 1918-ban, és esti fényben ma
Utolsó éveiből csak vázlatokat ismerünk. Egy monumentális szénrajzát, A magyarok bejövetelét ott találták meg befejezetlenül a műterme falán. Saját magát ábrázolta a kép főalakjának, amint tevén ülve vezeti a magyarokat.
1919 júniusában halt meg a János kórházban. A bérház kapujára nem sokkal később kiakasztották a „Műterem kiadó!” feliratot, képeit pedig, amelyekkel a világot akarta meghódítani, kocsitakaró ponyvának kívánták eladni a rokonai. A végzet azonban arra vezérelt egy 24 éves építész fiatalembert, Gerlóczy Gedeont, aki jazz zenét indult hallgatni a közeli Szatyor bárba, amikor megpillantotta a kapun a hirdetményt. Éppen műteremre volt szüksége, így hát fölszaladt megnézni.
„Mivel a felvonó nem működött, gyalog indultam neki az öt emeletnek. Végre felértem. Szemben világosság szűrődött ki. Csengetésemre senki sem nyitott ajtót, ezért a kilincset megnyomtam, az ajtó kinyílt, és én egy kis előszobába léptem be. A falakon érdekes, egymást marcangoló madárképek lógtak; a gyér világításnál is lenyűgöző, félelmes hatásuk volt. Egy percre megálltam. Az üveges, szárnyas műteremajtó mögül vitatkozó hangok szűrődtek ki. Kopogtattam, végül benyitottam. Egy idős és fiatalabb férfi és nő vitatkozott; észre sem vettek. Egy idősebb hölgy, Anna néni – Kosztka Tivadar nővére volt – a padlón szétszóródott iratokat, leveleket rendezgette. Rajta kívül még hét-nyolc személy volt a teremben. A papírokat egy kosárba gyűjtötte és igyekezett rendet teremteni a műteremben.” Már ki volt ugyanis adva és november 1-ig ki kellett üríteni. „Nézegetés közben az egyik hengert véletlenül megrúgtam, és abból a Magányos cédrus bontakozott ki. Ez a festmény olyan döbbenetes erővel hatott rám, hogy gondolatokba merülve tépelődtem megmentésének lehetőségén” – emlékezett vissza Csontváryval való találkozásának pillanatára Gerlóczy Gedeon, aki néhány nap múlva az árverésen felvásárolta a hagyaték java részét, megmentve azt a biztos pusztulástól.
Hamisítvány, ami összeköt
Máig sokan azt gondolják, hogy a műtermet is ő bérelte a továbbiakban. De mint a fenti idézetből kiderül, már kiadták valakinek, mire Gerlóczy megérkezett. A Csontváry irodalomban nincs nyoma, hogy ki költözött a lakásba, de az 1923-as címjegyzék adatai szerint akkoriban a Horthy Miklós út 34–36-ban egyetlen festő lakott: Áldor János László. Feltehetően ő lehetett az új műteremlakó.
Egyidős volt Gerlóczyval, akkor végzett a Műegyetemen építészként. De nem tervezett, hanem festett. Tehetséges arckép- és tájképfestőként működött még évtizedekig, ám a harmincas években már nem itt, hanem a Kelenhegyi úti művészházban, ahonnan 1944-ben deportálták, és az emlékére elhelyezett botlatókő szerint élete 1945-ben Mauthausenben ért tragikus véget.
Különös módon került összefüggésbe a neve Csontváryéval. Két Csontváry-hamisítvány kapcsán, melyekről tulajdonosuk azt állította, hogy egykor Áldor özvegyétől vásárolta őket, akinek pedig Csontváry személyesen ajándékozta azokat. A történet már csak azért sem lehet igaz, mert Csontváry nem ajándékozta és nem is adta el a képeit. Kitalálója arra alapozta a hamis állítást, hogy Áldorról egy időben tudott lehetett, Csontváry egykori műtermét használta.
A harmincas évekre azonban már bizonyosan nem ő lakott odafönn. A következő biztos adat 1949-ből való, ekkor a műtermet Fekete István „ügyvivő, tervező és tanácsadó építészmérnök” használta, megtaláljuk ezen a címen a telefonkönyvben is. A Budapest két háború közötti építészetét feldolgozó alapos kötetek mutatóiban azonban nem találjuk a nevét, és más lexikonok sem emlékeznek meg róla. Az interneten kutakodva akad viszont néhány információ. Talán ő az a Fekete István, aki 1939-ben, a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönyében mint a résztvevő magyar mérnökök egyike beszámol a törökországi Sivas–Eruzrumi vasútvonal építéséről. És 1943-ban Konecsni Györggyel és Szűcs Pál grafikussal együtt vélhetően ő tervezi a barcelonai nemzetközi árumintavásár magyar pavilonját, s feltehetően ő az is, aki az ötvenes években a kórházépítésekről ír szakmunkát.
A kisablak az Önarcképen
A műteremben 1950-ben Marosán László szobrászművész, a hajdani Aba-Novák–tanítvány, a Képzőművészek Új Társaságának (KUT) egykori tagja váltotta, s ettől kezdve több mint negyven éven át ők laktak odafenn.
Vizsgálták a részletek hasonlóságát
Marosán mesternek volt egy másik műhelye is, a Várkert Bazárban, a nagyobb köztéri munkái ott készültek, de a kisplasztikáinak kilencven százaléka itt.
Így tudjuk fiától, ifjabb Marosán László festőművésztől, aki ebben a lakásban nőtt fel és néhány emlékét szívesen megosztotta velünk. Sikerült tisztázni vele egyik tévedésünket: a hajdani hatalmas, ovális műteremablak (amely az épület régi fényképein látható) nem 1956-ban ment tönkre. Marosán László nem emlékszik, hogy akkor a lakás megsérült volna. Neki '56-ról az jut eszébe, hogy szülei egy földszinti lakásban helyezték biztonságba, ahol együtt töltötték a forradalom napjait a még kislány Kútvölgyi Erzsébettel, a későbbi színésznővel. A műteremablak az ő idejükben már olyan volt, mint most. Sőt, megvolt már az üvegkazettás álmennyezet is, amellyel a kifűtendő légteret sikerült csökkenteni a nagy belmagasságú szobában. A Gárdonyi térre néző régi nagyablakkal kapcsolatban arra emlékszik, hogy nagy viharok idején veszedelmesen mozgott, négy-öt centimétert is kilengett.
Ifjabb Marosán László és Szécsi Katalin Zsuzsanna 1986-ban
Érdekesebb, amit a műterem egyik kisablakáról mesél. Ezt egy időben művészettörténészek is vizsgálták, mert nagyon hasonlít arra, amelyik Csontváry híres Önarcképének hátterében látható. Föltehetően mégsem az, mert az a kép tudomásunk szerint 1896 körül készült, tehát jóval a festő ideköltözése előtt.
A Csontváry-kori műteremből a Bertalan Lajos utca felőli oldalon már Marosánék előtt leválasztottak egy szobányi részt raktárnak. Ma tehát kisebb a műhelytér, mint eredetileg volt. Amikor Huszárik Zoltán a Csontváry-filmre készült, megnézték ezt a helyszínt is, de végül nem forgattak itt.
Az 1980-as években ifjabb Marosán László és akkori felesége, Szécsi Katalin Zsuzsanna élt a lakásban. A Képes Újság 1986-ban riportot is készített velük. „Portrék, csendéletek és nagyobb elmélyülést, gondolkodást igénylő nonfiguratív rajzok, montázsok kerülnek ki a kezük alól. Sőt, Szécsi még az alkalmazott grafika területére is kirándul” – írja a lap. És volt egy álmuk: szobrokkal szerették volna benépesíteni a Margitszigetet.
A kilencvenes években Mogyoródon sikerült egy családi házat építeniük, kiköltöztek. Marosán László ma is ott él és dolgozik.
Damaszkusz bombázása
Baranyai Levente festőművész, a mai bérlő 1998. december 1-jén váltotta őket. Meglátogattam. Ha valaki először jár nála, talán meglepődik, milyen módon kezeli a festéket. Semelyik más műteremben nem láttam olyan festőasztalt, mint az övé, amelyen színes hegységgé nőtt a húsz év alatt odakent, megszáradt festékmaradék. Hasonló bőkezűséggel, hordja fel a színeket sokrétegű, már-már terepasztalszerű képeire. Jut belőle a vászon mellé, a falra, a parkettre is.
Húsz éve dolgozza fel különféle ciklusokban, sorozatokban a Föld megsebzett arcát. Hol a műholdkép, hol a madártávlat nézőpontjából kiválasztott helyszíneket, amelyeken jelet hagyott az emberi használat. „Magányos alkat vagyok, akinek megvan a maga filozófiája. Mostanában a hatalmi erőszakot ábrázolom, a rombolást, a szennyezést, a háborúkat. Még a pályám elején, '94-ben eldöntöttem, hogy légi felvételek alapján fogom feldolgozni a Földet, '96-ban kezdtem neki” – meséli.
Ebből az elvont nézőpontból festi egyszerre absztrakt és valósághű képeit: a földfelszín domborulatain ringatózó szegénynegyedek hullámzó viskórengetegét, vagy a gazdagság és szegénység territóriumainak föntről élesen kirajzolódó határvonalait. Olykor azokat a közel-keleti tájakat is, ahol valaha Csontváry járt. Damaszkuszt például, a bombázások idején.
Este, reflektorfényben - Baranyai Levente
A műterem Bartók Béla út felőli falszakaszán készülnek az új művek, talán ezen a falon hagyta hátra egykor Csontváry A magyarok bejövetelét. Most is születőben egy új festmény: egy hulladékhegy szanaszét heverő fehér hűtőszekrényei és a civilizáció más, szemétre vetett színes tárgyai kezdenek kompozícióba rendeződni a vastag, barna alapozáson. Ez már egy új sorozat darabja. A szemben lévő falon egy régebbi, kész kép: latin-amerikai nyomornegyed egy kráterben. Költői a látvány, ahogy a beépítés spontán rendje által kirajzolódik a hely geográfiája.
– Sötéttel kezdem, egy földszerű, vastag rétegre kezdek festeni, amitől reliefszerűvé válik a kép. Nem szeretem a vakító fehér vásznat – avat be alkotói módszerének néhány részletébe Baranyai Levente. – Fekete olajfestékkel vázolom a formákat. Mivel ragaszkodom a kompozíció pontosságához, ma már mérőszalaggal mérem föl a főbb pontokat a vázolásnál. Olykor eltart negyed évig, amire egy-egy művem elkészül, és több év beletelik, hogy egy-egy témát, ciklust végigvigyek. Mindig a nap második felében dolgozom, akkor vagyok működőképes. Délután meg este, és gyakran éjszaka is. Azért van felszerelve ide a falra egy erős lámpám, ami nem hamisítja meg a színeket. Persze aztán napfénynél is ellenőrzöm.
Közben ránk esteledik fölkapcsoljuk a fali reflektort, Baranyai Levente pedig körbekísér a műteremben, megmutatja milyen részletek vannak még meg Csontváry idejéből. Sok minden egyébként. A füles tokos ajtók például még ugyanazok, a rézkilincsek is. Mivel a régi, ovális műteremablak alsó felét azóta fölfalazták, most csak az ég felé nyílik belőle kilátás, le az utcára nem, legfeljebb, ha fölállunk egy székre. Megmutatja azt a kisablakot, amelyet a Csontváry-önarckép hátterének sejtettek. A műterem oldalhelyiségében, afféle kamrájában található. Itt szokott a festés szüneteiben levegőzni, cigarettázni, élvezni a pazar kilátást. Karnyújtásnyira a Gellérthegy, odalenn a forgalmas Bartók Béla út.
Nemsokára hazaindulok, és én is odalentről, a Gárdonyi térről nézek vissza a Hadik-palotára. Mint az óriás ház szeme, még akkor is világít a sok mindent látott nagy műhelyablak.