A szobalány hórukk kiáltásokkal húzta össze a fűző zsinórját A fűzőbe szorított darázsderekú nő a XIX. század utolsó harmadában a női szépségideál legfontosabb szimbóluma volt. A fűző láthatatlan testformáló eszköz volt, amelyben a nők a férfiaktól függő, alárendelt státuszban lehettek csak. A fűzőbe szorított női test a viktoriánus felfogás szerint az erkölcsi szilárdságot is jelentette. Igaz, a homokóraalkat – amely hangsúlyozza a női mellet és így fő célja, hogy vonzóvá tegye a férfiak számára a hölgyek testét – mégis prűd szexuális normák közé szorult. Gondoljunk csak arra, hogy az öltözés és vetkőzés bonyolult műveletét egyedül nem is lehetett megoldani. A halcsontos fűzőből csak az öltöztetőnő, a cselédlány vagy a komorna tudta „kicsomagolni” a delikvenst, de a férfi is csak hosszasan, még a legizgatottabb pillanatokban is. Ezt még tetőzte, hogy a nyakig begombolt fodros és csipkés blúzok, a hatalmas harangszoknyák, az ékszerek és a „feltornyozott” hosszú haj sem segítették az intimitást. Az 1910-es évekig megjelenő reklámok még büszkén hirdetik a kor jellegzetes ruhadarabjának, a fűzőnek az előnyeit, de fokozatosan egyre több orvosi írás hívja fel a figyelmet káros hatására. Az orvosok csaknem negyven betegséget hoztak összefüggésbe a fűzőviseléssel. Hatvany Lili bárónő például a következőképp emlékszik első fűzőjére és azokra a nehézségekre, amelyet viseletekor ki kellett állnia: „Első fűzőm rózsaszín cérnabrokátból készült, olyan vaspáncéllal, azaz acélpántokkal bélelve, hogy Rozgonyi Cicelle is nyugodtan felvehette volna, mikor hadba követte hitvesét. Iszonyú büszke voltam erre az első fűzőmre. Este vettem fel először, egy rózsaszínprincesse-ruha alá, mert éppen cirkuszba készültünk. Egyedül nem is tudtam bánni új kincsemmel. Becsengettem a szobalányt, aki hórukk kiáltásokkal húzta összébb és még összébb a zsinórt, húzta, amíg a derekam olyan lett, mint a mesebeli királykisasszonyé (akinek a derekát tudvalevőleg két ujjal lehetett átfogni) a lélekzésről azonban ilyen körülmények között le kellett mondanom. A cirkuszt nem igen élveztem, keveset láttam belőle. Minden összefolyt szemeim előtt valami földöntúli elefánttá, illetőleg valami óriási szürkeséggé. Mikor hazaértünk, elájultam. Szebben mondva elaléltam, vagy aléltan estem össze.” A bárónő hozzáteszi még, hogy „a fűzős fűzőt elítélte minden orvos és elítélte az utókor, mint a világ legegészségtelenebb viseletét[…] A fűzőpáncél szorított, összenyomott, gátolt a légzésben.” Ebben az időben a fűzőkészítők virágkorukat élték, de a mai értelemben vett fehérnemű boltok még nem léteztek. Ezért volt igazi meglepetés, amikor a mai Párisi utca 2. szám alatt megnyílt 1827-ben az „Ypsilanti herczeghez” címzett fehérnemű-kereskedés. Az épület földszintjén működő bolt elsősorban az elegáns hölgyek igényeit volt hivatva kielégíteni, egészen 1874-ig. A szokatlan név egy Magyarországon meggazdagodott görög kereskedő lányának a férjére, Ypsilanti Gergely görög királyi követre utal. A bolt mellett, egy méteráru üzletet tartott fenn Kollarits József 1815-től, és a nevet meghagyva ő üzemeltette a fehérneműboltot. Miután Ádám Gusztáv és Eberling Antal kereskedők 1882-ben megvették és 1880-ban lebontották az épületet, Hauszmann Alajos és Hauszmann Sándor közös terve alapján 1889-1890-ben újjáépítették a ma is látható eklektikus stílusú sarokházat. Az Ádám és Eberling Rt. egy fényíróműtermet is kialakított a házban, amelyet a két világháború között Mészöly László fényművész bérelt, akihez József Attila is járt fényképet készíttetni magáról. 1907-ben Skrivan Ferenc kalapkészítő, Grünwald Vilmos és Wahl Gyula menyasszonyi kelengyéket és női fehérneműket árusító boltja, mellette kozmetikus, divat- és cipőszalon, valamint angol úri szalon is működött a házban (ők 1940-ig bérelték a boltot). 1934-ben pedig itt nyílt meg a Collier minőségi bizsukat és órákat áruló üzlete is. Az első emeleten pedig Petris Brunó tánciskolája működött. Az „Ypsilanti herczeghez” nevű bolt soha nem árult női testi fehérneműt, se bugyit, se melltartót. „Ypsilanti czimű kereskedésben Pesten több 1000 darab kész fehérnemű, mindenféle férfi, asszony és gyermek fehérruhákból álló, lepedők, párna és dunyhaczihák, asszonyi öltönyök stb. ajánltatnak.” – olvasható egy korabeli hirdetésben. – Nincs ellentmondás: ugyanis – egészen a XX. század első feléig – a fehérnemű szó alatt elsősorban az ágyneműket, zsebkendőket, kendőket, abroszokat, törülközőket, hálóruhákat értették. A mai értelemben használt fehérneműdarabokat alsóruhának mondták városon, faluhelyen egyaránt. Az esetek nagy többségében egyébként ezek nem is fehérek, hanem nyers színűek voltak. A XIX. század második feléig ugyanis nem, illetve nagyon sok munkával tudtak csak vegyileg fehéríteni, s így a fehérített pamutanyag annyira drága volt, hogy csak nagyon kevesen engedhették meg maguknak. Furcsa is lett volna, ha egy elegáns úri hölgy személyes testi fehérneműért látogatta volna meg az „Ypsilanti herczeghez” elnevezett fehérnemű-kereskedést. Ez a téma tabu volt, mint ahogy az intimitás és a testi higiénia is. A témához illő korabeli fotót is csak elvétve találtunk, alsóneműben tisztességes nők nem fényképezkedtek, és a család előtt sem volt illendő így mutatkozni. A testi fehérneműt általában a saját varrónőjükkel varratták meg. Borzasztó kínos lett volna akár ebben a boltban is bugyogót vagy pendelyt venni, már csak azért is, mert az eladók férfiak voltak. Bár egy nő, aki a századfordulón fűző nélkül jelent meg, a jó ízlés határait súrolta, az 1910-es évek második felére eltűnnek a fűzőt hirdető reklámok. Az elvárás és a gyakorlat azonban nem mindig járt kéz a kézben. Az egészség vagy a jó ízlés döntötte vajon el, hogy kell-e avagy sem egy tisztességes nőnek a testét fűzőbe préselni? Ez a dilemma a következő idézetben is felmerül, amelynek írója 1904-ben fogalmazza meg gondolatait a fűzőről az Új Idők hasábjain. A szerző azon is elgondolkodik, hogy nincs még olyan fehérnemű, amelyet a fűző helyett hordhatnának a nők, és a később reformruhaként divatba jövő kezdetleges alsóruhadarabok még nem felelnek meg a közízlésnek. „Az általános fűzőleszerelést a reformruhának kell megelőzni, amelynek olyan szabásúnak kell lenni, hogy a kényelem és a jóízlésnek megfelelőleg, egyben fölöslegessé és nélkülözhetővé tegye a fűzőt, anélkül, hogy az alak érvényesülését teljesen háttérbe szorítaná. Ma e téren még csak a kísérletezésnél tartunk. A mostanság készült reformruhák nem felelnek meg ennek a célnak, s azért nem találnak általános elfogadásra. Az igazi, a közóhajnak megfelelő reformruha létrejötte fogja ezt a kérdést sikeresen megoldani és akkor a fűzőletevés nemcsak teóriában lesz meg, hanem gyakorlatilag is ténynyé válik.” Ebben az időszakban még nincsen benne a fűzőt felváltó fehérnemű a mindennapi öltözködés tárgykészletében, de a nyelvi fogalomtárban sem. A szóhasználatban gyűjtőfogalommal reformruhaként bukkanunk rájuk, és teljes a káosz abban a tekintetben, hogy mit is kellene hordaniuk a nőknek a fűző helyett. Párizsban már 1907-ben megjelent az úgynevezett corseletjupe, azaz a fűzővel egybeszabott alsószoknya, a kombiné elődje, és nem sokkal később az Amerikából induló melltartó elődje is feltűnt, egyelőre reformfűző néven. 1907-ben egy francia divattervező, Paul Poiret alkotta meg ezt a modern ruhára jellemző fehérneműdarabot és ezzel új fehérneműstílust is teremtett. Fehérneműjét az 1900-as évek elejének táncőrülete, a charleston, a tangó, a cakewalk, a foxtrott vagy épp a cha-cha-cha ihlette, ami a mozgásszabadságot mint alapvető követelményt hirdette. Egy másik, a corseletjupehoz hasonló, az 1919-ben Amerikában megjelenő, már nem a klasszikus értelemben vett fűzőfajta, a corsolette megoldást jelentett egyre több munkába álló nőnek. Egyfajta átmenet volt a kombiné, a melltartó és a fűző között. Ugyanez a típus megjelent Európában is az 1920-as évek közepén, 1930-ra pedig létrejött a melltartó és a kisebb fűző kombinációjából a technikailag fejlettebb, valamint rövidített változata, a girdle (csípőszorító). Magyarországra elsősorban francia és osztrák közvetítéssel érkeznek meg ezek a fehérneműdarabok, de elterjedésük nem volt általánosnak mondható, sokáig a nagypolgári családok ruhásszekrényeibe kerültek csak be. A legáltalánosabban elterjedt és a középpolgári nők által viselt fehérneműdarabok a melltartó gyanánt hordott ingváll, illetve ingbugyi volt, aki pedig megengedhette magának, az kombinét is hordott. A melltartó és a külön bugyi általános elterjedése és igazi térhódítása csak az 1940-es, 1950-es évekre tehető.

Az 1960-as, 70-es évek későmodern középületeiről gyakran hallunk negatív véleményeket: elhanyagoltak, igénytelenek, a diktatúra árnyékában születtek. Csakugyan ilyenek lennének, nem érdekelte volna a tervezőt, milyen épület születik, az állampárt határozta volna meg, mit tervez az építész? Egyre többen vannak, akik érdekesnek tartják ezeket az épületeket, és éppen a megbecsülésüket, értékelésüket szeretnék elérni. De legalább dokumentálásukat. Az elmúlt hetekben ismét az érdeklődés előterébe került a budai Várnegyedben álló egykori Országos Villamos Teherelosztó Központ épülete (I., Nándor utca 5–7., építész: Virág Csaba, belsőépítész: Simon Judit, 1979), így most a megjelent cikkekben, posztokban egyre több részletképet, enteriőr fotót láthattunk róla. Sokakat meglephetett, hogy az épületnek milyen különleges belső terei vannak! Így vagyunk sok más 20. századi középülettel is, különösen a 2. világháború után épültekkel. Évtizedek óta látjuk, de sosem nézzük meg őket, belülről pedig végképp nem ismerjük, nem is ismerhettük meg ezeket a házakat. Holott gyakran a korszak jelentős épületeiről van szó, amelyeket friss szemmel kellene „újranézni” és egyben dokumentálni. Ez volt a kiinduló pontja a Kiscelli Építészeti Gyűjtemény projektjének, aminek később a Virtuális leletmentés címet adtuk. Leletmentés, hiszen a 20. századi magyar építészet fontos emlékei ezek az épületek, amelyeket mostanában építenek át vagy rosszabb esetben bontanak le, így legalább virtuálisan meg kell őrizni őket. A Kiscelli Múzeum mint a Budapesti Történeti Múzeum, tehát a város történetével foglalkozó múzeum része ebben szerepet kell hogy vállaljon. Országos Villamos Teherelosztó Központ A 2014-ben indult munka során az egyes épületekről múzeumi fényképész kolléganőm, F. Szalatnyay Judit készít fotókat, egy-egy épületről akár 200–250 felvételt, mert a cél elsősorban a szisztematikus dokumentálás. Az egyébként nem nyilvános tereket (pince, gépházak, irodai terek, tárgyalók, tető) is dokumentálni akarjuk, de talán ennél is fontosabb, hogy az építészeti, belsőépítészeti részleteket lefényképezzük. Hiszen ezek az épületek mindenképpen egy korszak lenyomatát hordozzák, a múltunk részei – már csak ezért is alaposan ismernünk kell. De ezen túl a magyar építészettörténet egy érdekes fejezetét, a későmodern korszakot képviselik, amelyben – ha ez első hallásra furcsa is némelyeknek – igen jelentős munkák születtek. Az időszak kiemelkedő épületei pontosan olyan értékes emlékei a magyar építészetnek, mint a historizmus vagy a szecesszió korából származók, ugyanúgy meg kellene becsülnünk őket. A házakat ezért ugyanazzal a módszerrel dokumentáljuk, ahogyan egy 18–19. századi műemlék épületet: szintenként, helyiségenként készítjük a felvételeket, és az egyes belsőépítészeti elemeket, sőt lehetőleg a technikai részletmegoldásokat is rögzítjük, akár egy műemléki értékleltárban. Kohó- és Gépipari Minisztérium Ebből a rengeteg elkészült fotóból mintegy 35–50 jelenik meg egy rövid építészeti leírással és a korabeli források megjelölésével kiegészítve a Kiscelli Múzeum honlapján lévő „Virtuális leletmentés” oldalon. A többi fotó pedig a múzeum gyűjteményébe kerül, ahol szabadon kutatható lesz, mert nem kétséges, előbb-utóbb a későmodern építészet korszaka is éppolyan népszerű lesz, mint ma a Bauhaus. Legelső „leletmentésünk” során a Kohó- és Gépipari Minisztérium egykori épületét (II., Margit körút 85–87., építészek: Farkas Ipoly, Kévés György, Mészáros Géza, belsőépítészek: Nyári László, Gergely Gábor, 1971) fotóztuk, itt szembesültünk először azzal, milyen sok nemes kőburkolat, igényes belsőépítészeti famunka maradt meg eredeti állapotában a hetvenes évekből. Ennek az időszaknak kiemelt beruházása a Magyar Kereskedelmi Kamara székházának (V., Kossuth Lajos tér 6–8., építész: Pintér Béla belsőépítész: Hornicsek László, 1972), ahol fontos volt, hogy az ide érkező külföldi gazdasági vezetőket egy igazán reprezentatív irodaházban fogadhassák, vagyis valóban látványos tereket kellett létrehozni. Ez mindjárt a tágas előtérben megmutatkozott, divatos fém-üveg recepció és ruhatár várta a vendégeket, és itt állt az épület egyik legszebb eleme: Boda Gábor fehér márvány figurális pillérplasztikája. (Ez a mű szerencsére túlélte az épület bontását, de teljesen idegenül áll a szomszédos kávézó forgalmában.) Az emeleti előadóterem különleges belsőépítészeti kialakítása, a tolmácsfülkék hatalmas „szemei”, az ívelt hangterelő famennyezet, a kort jellemző bútorok örökre eltűntek. A terem csillogó gömblámpa-sorából is csak kevés maradt meg, néhány darab a Kiscelli Múzeumba került. A kerek tárgyaló falát burkoló faintarziát Somos Miklós készítette, és egészen a 2016-os fotózásig tökéletes állapotban a helyén volt, akár az egyedi készítésű kerek tárgyalóasztal és a Budapesti Elektroakusztikai Gyár tolmácsberendezése. Más épületben is találkoztunk igényes épületplasztikával, hiszen tervezésük korában még élt az ún. „kétezrelékes törvény”, ami arra kötelezte a beruházót, hogy az építési költség bizonyos hányadát az épületben elhelyezendő művészeti alkotásokra fordítsa. A Belvárosi Távbeszélő Központ épületéhez (V., Petőfi Sándor utca 17., építészek: Jeney Lajos, Bán Ferenc, belsőépítész: Tell Márta, 1976) két igen jelentős munka kapcsolódott. Bejáratánál kapott helyet Józsa Bálint és Kovács Ferenc Íves hullámok című mészkőplasztikája (1976), a homlokzaton pedig, ahogy talán ma még sokan emlékeznek rá, Csiky Tibor és Bohus Zoltán fémplasztikáját (1975) helyezték el. Magyar Kereskedelmi Kamara székháza Az épületfotózások során előfordult az is, hogy egyetlen leletmentésből egyszer csak kettő lett. Múlt év végén dokumentáltuk a mostanában újra kérdéses sorsú Déli pályaudvari állomásépületet (I., Krisztina körút 37., építész: Kővári György, belsőépítészek: Hornicsek Erika, Szerdahelyi Laura, 1973). Ez az épület is korának egyik presztízsberuházása volt. Méregdrága fekete, skandináv kőpadlójú, lebegő üvegcsarnokához gyönyörűen ívelő fehérmárvány burkolatú lépcsők vezettek, a központi magot divatos műkő falplasztika emelte ki. Nem véletlenül szerepelt az épület többször is a korabeli BUDAPEST folyóirat címlapján (1977/1, 1978/4). A mostani fotózás közben váratlanul nyílt lehetőség arra, hogy bejussunk az egykor nagyon menőnek számító pályaudvari Bisztróba (faldekoráció tervezői: Blaski János és Miskei László, 1975), amely éppen építőanyag-raktárként funkcionált. Színes falburkolataival, nemesacél pultjaival ma újra építészeti lapok sztárja lehetne, úgyhogy ennek a térnek a leletmentés oldalán egy önálló fejezetet szenteltünk. Azt, hogy a későmodern építészet egyre szélesebb kört érdekel, jól jelzi az ezzel foglalkozó városi séták, tematikus weboldalak megszaporodása. Tény, hogy lehet ebben nosztalgia is az idősebbek részéről, de a huszonéveseket, a harmincasokat ezzel már nem lehet vádolni. Ennek a megnövekedett érdeklődésnek egyik vetületét mutatja a legközelebbi, 2021-es Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále Magyar Pavilonjában megvalósuló Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása című koncepció (kurátor: Kovács Dániel), ami szintén az 1960–1980 közötti építészetre koncentrál. A korszak tizenkét budapesti épületét fiatal építészek tervezik át, felvetve ezen örökség megőrzésének lehetőségeit. Ehhez a projekthez a Virtuális leletmentés is csatlakozott a Biennáléra kiválasztott épületek fotódokumentációját biztosítva. Bár a Virtuális leletmentésnek más a feladata, mint a Biennále projektjének, a kiindulópont ugyanaz, közelmúltunk építészeti örökségét láthatóvá tenni, értő módon közvetíteni. Felhívni a figyelmet arra, hogy ennek a kornak az épületei között is igen jelentős alkotások, tervezőik között jelentős alkotók vannak. Olyan alkotók, akik a két világháború közötti klasszikus modernizmus építészeinek tanítványai, a későmodern építészet eszközeivel a modernizmus esztétikai-etikai örökségének folytatói. Nem szerencsés a múlt egyetlen szeletét sem kidobni. Déli pályaudvar étterem, 1976 Forrás: Fortepan Adományozó: Bauer Sándor, Képszám: 109757 http://kiscellimuzeum.hu/virtualis_leletmentesBudapesti Történeti Múzeum Kiscelli MúzeumKiscelli Építészeti Gyűjtemény(Várostörténeti gyűjtemény)

A BUDAPEST alapításának ötlete – hetvenöt éve – Lestyán Sándor szívéből-lelkéből pattanhatott ki, de önmagát az ötlet menedzseléséhez talán kevésnek találta, s felkérte a főváros kulturális főhivatalnokát, dr. Némethy Károlyt, hogy karolja fel az ügyet. Aki vonzalmait követve be is állt főszerkesztőnek. Így jelenhetett meg 1945 októberében a Székesfőváros Kiadóhivatala gondozásában folyóiratunk első száma. Némethyről az azóta eltelt hét és fél évtizedben nemhogy tanulmány, de érdemi adatokat tartalmazó karrier- vagy élettörténeti írás sem jelent meg. Bemutatom őt olvasóinknak s a köztörténetírásnak. Pohárnok Zoltán fametszetei kísérik az első BUDAPEST számokban a folyóirat főszerkesztőjének visszaemlékezését Művelt, liberális szellemű, régi vágású, művészetet, irodalmat pártoló úriember” – írja Némethy Károlyról Rákosi negyvennyolcas hatalomátvétele előtt az egyébként pártosságáról ismert irodalomtörténész professzor, Tolnai Gábor. Ez idő tájt Némethy még magas hivatalt visel a városházán, s bár 1944-től betegeskedik (nyugdíjazását is kérte akkor, de aztán az események elsodorták az intézkedést), szorgalmasan ellátja feladatát mint a Városgazdasági, Idegenforgalmi és Közművelődési Ügyosztály tanácsosi rangú vezetője. Közben – 1945-ben, rövid néhány hétig – rákényszerül arra, hogy elvállalja a már szovjetek uralta budai kerületek közigazgatásának újraépítését, lévén az egyetlen azon a parton élő vezető tisztségviselő a budapesti főhivatalból. Hogy a helyzet igencsak keserves, tudta ő is. De tudta azt is, mit jelent vállalni a felelősséget. Az 1945 októberében főszerkesztésében először megjelent BUDAPEST hasábjain örökíti meg az utókornak az akkor történteket. Némethy Károly az 1920-as évek végén Buda főhivatalnoka „1945. január 15. este. Hónapokig tartó távollét után végre itthon. Elszorul a szívem a feldúlt lakás láttára. Kis házam alagsorában (címe Sodrás, akkor Udvarhely utca 19. – B. P.) elképzelhetetlenül szűk helyen 25 ember. Január 16. Kora reggel jelentkezik Záborszky László tanácsjegyző (…) kéri, vegyem át a vezetést (az hogy Lipótmező néven egyesítsék a felszabadult budai részeket, s alakítsák meg a terület közigazgatási rendszerét, az oroszok parancsa volt – B. P.). (…) Az elöljáróság az Udvarhely utca egyik kis villájában működik. (…) Olyan nyüzsgés, mint egy hangyabolyban. Rögtönzött megbeszélés: valószínűleg a felszabadult Buda más részein is megindult az élet, központi közigazgatási szervet kellene tehát létesíteni – mondják. Ellátogatok a rendőrségre is. Mindenütt tömegek. Kopott, szomorú emberek, legnagyobb bajuk a teljes bizonytalanság. (…) Január 18. Az orosz parancsnokság jóváhagyásával megkezdem a munkát. (…) Január 19. Az eddigi elöljárósági helyiséget az orosz katonák veszik igénybe. (…) A Tárogató út 2. alatt kötünk ki: Kereskedők Menháza (Megyeri Krausz Lajos Alapítványa). A német Gestapo használta (…). Január 20. Berendezkedés az új épületben. Robinsonnak érzem magam. Piszok, betört ablakok, egy-egy helyiségben összezsúfolt bútor, írószer, amit a menekülő németek már nem tudtak elvinni. (…) Percek alatt beosztjuk a helyiségeket. (…) Kitűzzük a nemzeti lobogót és az orosz zászlót. (…) Be jó, hogy megint dolgozhatunk! Január 21–24. Igazolványt kapunk az orosz parancsnokságtól. A központi fűtést úgy ahogy rendbe hozták, de azért melegen felöltözve lehet csak a hideget kibírni. Új osztályokat kell létesítenem: Széman Sándor min. tanácsos vezeti az általános igazgatási osztályt. – Jancsó Vilmos kertészeti aligazgató (Némethy veje, Lívia lányának 1930 óta férje – B. P.) veszi át a köztisztaságot. (…) 12 tagú tűzoltóság dolgozik kézi szerekkel – mentő és betegszállító osztagot alakítunk (…) A műszaki osztályon egyesítjük a víz-, gáz- és elektromos műveken kívül a BSzKRt, sőt a posta- és telefonigazgatóságot. (…) Az anyakönyvi ügyekkel vagyunk kissé megakadva (…) házasságkötést államilag kinevezett anyakönyvvezető nélkül nem végezhetünk, tehát a házassági szándékot kötelezően feljegyezve, figyelmeztetjük a sűrűn jelentkező feleket – közöttük oroszok is (nem találtam nyomát sehol másutt, mint ebben a szövegben, hogy az elfoglalt városban oroszok és oroszok – vagy magyarok? – egybekeltek! – B. P.), hogy a rendes állapotok visszaálltával törvényes formaságok közt kell újból megjelenniök az illetékes anyakönyvvezető előtt. (…) Szerencsére az igazgatásunk alatti területen elég nagymértékben megőriztek élelmiszereket (…) a feltalált készletekből, önkéntes adományokból és más célra már nem használható lovak levágásával már az első napokban népkonyhát állítottunk fel, amely hamarosan 100, sőt nemsokára 1000 ebédet tud kiosztani. Naponta megkóstolom – igazán jóízű. (…) Nagy munka a temetetlen hullák elföldelése és a sok száz állati tetem elásása. De teljes erővel fekszünk bele ebbe a munkába is – talán elkerülhetjük majd tavasszal a járványokat. (…) A vízvezeték nem funkcionál. Karavánok vonulnak az utcákon edényekkel felszerelve kutakhoz, melyeket ellenőrzünk. (…) Némethy tűzoltószemlén vesz részt, 1935 Január 25. (…) Megtanulom még jobban szeretni, de egyidejűleg még jobban le is nézni azt a kétlábú fajtát, melyet nem tudom milyen alapon nevezett el a nagy Linné homo sapiensnek. (…) általában azt mondhatom: Buda népe jobban állja a megpróbáltatásokat, mint reméltem. (…) Nevetni, de egyszersmind dühöngésig bosszankodni csak olyakor kell, mikor például valaki azért tesz panaszt, hogy „társadalmi állása” miatt nagyobb lakásra lenne igénye (…) vagy, hogy a szociális osztályon nem kapott felöltőt, holott a bundája rámelegedett, esőköpenye pedig még túl könnyű viselet. (…) Óriási szenzáció: kétnapi kalandos utazás után megjön Pestről az első sajtótermék: a Szabadság. Felolvassuk (…) soksorosítjuk (…). Január 26–31. (…) Orosz parancsnokunk rendelkezésére nem egyszer kell kivonulni az egész közigazgatási személyzetnek (…) az utakra havat lapátolni. (…) összegyűjt bennünket, felolvassa, tolmácsával lefordíttatja a Pravda cikkét a fegyverszünetről. Csakhogy legalább idáig eljutottunk! Február 1–6. (…) összeköttetést Pesttel csak egészen elszórt esetekben sikerül létesíteni. Értesülök a pesti városigazgatás működéséről, vezetők megválasztásáról. Február 7. Sikerül vállalkozót találnom, aki részletes jelentésemet átvigye Csorba Jánoshoz, Budapest új polgármesteréhez, kitől már másnap megkapom a választ, jóváhagyást eddigi működésünkre és rövid utasításokat a jövőre. S ezzel lezárul a budai közigazgatás első fejezete és Hőskora!” A BUDAPEST következő lapszámában, 1946 februárjában az 1945. február 10-től 15-éig terjedő időszakot is naplózza a főszerkesztő Utazás Pestről Budára címmel. Pest és Buda közigazgatásának személyes újraegyesítéséről szólnak azok a mondatok. Ezt követően Némethy hamarosan visszatérhet régi hivatalába, s ezzel véget is ért személyes részvétele Buda közigazgatásában. Az Arcanum közkinccsé, olvashatóvá tette a BUDAPEST évfolyamait. Ha valakit az itt erősen megkurtított írás részletei érdekelnek, ajánlom, olvassa el a teljes visszaemlékezést. Tanulságos. Ott van az Operaházban Liszt szobrának leleplezésén, 1936 Budapest közművelője A Némethy család két generációja is a magyar államigazgatás és a református egyház elitjéhez tartozott. A fővárosi főhivatalnok édesapját, ujfalusi Némethy Károlyt valóságos belső titkos tanácsosként, nyugalmazott belügyi államtitkárként, a felsőház tagjaként, a budapesti és a heves-nagykunsági református egyházmegyék örökös gondnokaként (valamint a Magyar Közigazgatás főszerkesztőjeként) búcsúztatja 1941 decemberében a nekrológ. A BUDAPEST alapító főszerkesztőjének öccse, Imre törvénymagyarázó jogtudósként vitt különböző társadalmi-közéleti szerepeket mint a magyar királyi törvényszék – a kúria – bírája. A titkos tanácsos édesapja, Némethy Lajos – aki 1896-ban családjának a nemesi címet megszerezte – köztiszteletnek örvendő, humanizmusáról híres lelkész volt Debrecenben, a nagytemplom gyülekezetének élén. A második Némethy Károlynak, aki egyébként atyja nyomdokain járva évtizedekig volt a magyarországi református egyház főgondnoka is, egész életútja bizonyította, hogy ha megvan is a véleménye a homo sapiensről, elfogadja és támogatja az embert, olyannak, amilyen. Akin segíteni kell. György Endre kötetében (Amíg városatya lettem – 1931) publikált önéletrajzában árulja el, hogy eredetileg diplomáciai pályára készült (perfekt német, francia, angol nyelvtudással), de „a tudományos és a miniszteriális szolgálatnál színesebb, mozgalmasabb pályára vágytam, Budapest nagy fellendülése, kivirágzása fogott meg, úgy hogy 22 éves koromban már büszkén viseltem a székesfővárosi címzetes fogalmazói titulust.” Valóban. Azok az esztendők (Némethy 1890-ben született, 1912-ben volt 22 éves) a főváros látványos, dinamikus fejlődésének évei, legendás korszak. Hihető, hogy magával ragadta a lendület a felkészült fiatalembert, aki aztán tehetségét bizonyítva, viharos sebességgel haladt felfelé a hivatali ranglétrán. Az V. kerületi elöljáróságon iktatóként kezdte, innen az újonnan felállított fővárosi Szociális és Kulturális Ügyosztályhoz került. Néhány év még, s már az első vonalban szolgál: Bárczy István közvetlen munkatársa, titkára. 1914-ben tartalékos tisztként behívót kap, a brassói cs. és kir. 2. sz. székely huszár­ezredhez kerül, hamarosan a fronton találja magát. Két esztendő lóháton Galíciában, a Felvidéken, Orosz-Lengyelország mocsaras pusztaságain, majd Erdélyben. Utolsó szolgálati állomásán, 1918 elején, József főherceg kolozsvári parancsnokságának politikai osztályán kapott beosztást. Számos hadi kitüntetéssel szerelt le, koronázásakor IV. Károly aranysarkantyús vitézzé ütötte. Visszatér a városházára, Bódy Tivadar polgármester titkára lesz. Közben, 1919 kezdetétől 1920 közepéig betegségeivel küzd otthon s a legkülönbözőbb szanatóriumokban: súlyos reumát és tüdőbetegséget hozott haza a frontról. 1922 és 1926 között, a Városrendezési Ügyosztály hivatalnokaként tűzrendészeti ügyekkel foglalkozott, a fővárosi tűzoltóság újjászervezése és modernizálása neki köszönhető. Tartalmi fordulat következik karrierjében (minden rosszban van valami jó): „… a hosszú betegeskedés alatt végigtanulmányozott történelmi és kulturális anyagot rendszeresen kezdtem feldolgozni – írja idézett önéletrajzában. A székesfőváros művészeti és múzeumi ügyeit a mindig súlyosbodó gazdasági viszonyok között is sikerült a kellő színvonalon fenntartani, megindítva sok olyan akciót, melyeknek gyümölcseit remélhetőleg a közeljövőben élvezhetjük.” Ezek a „gyümölcsök” korszakos jelentőségűek valóban. Igaz, hogy a Fővárosi Könyvtár alapítója Liber Endre (így a Wenckheim-palota botrányos megvásárlása nem Némethy sara), de a hálózat kiépítése, a működés rendjének kialakítása már az ő nevéhez fűződik. 1931-ben nyílt meg az intézmény, s főszereplőnk, aki 1926–1930 között négy évig volt Ripka Ferenc főpolgármesteri hivatalának vezetője, akkor már egy esztendeje az ezt a területet felügyelő Közművelődési Osztály vezetője. Egy másik emblematikus intézmény, az 1933-ban a Károlyi-palotában rendeltetésének átadott Fővárosi Képtár pedig már minden részletében az ő alkotása. A főváros telket adományoz az olasz kormánynak, 1938 Végeredményben ennek a tartalmi pályamódosításnak köszönhetjük a várostörténet máig nagy becsben tartott kézikönyvsorozatát. 1932-től jelenik meg az évkönyv, a Tanulmányok Budapest Múltjából sorozat köteteit 1943-ig Némethy főszerkesztette. A várostörténeti kutatás eredményeinek rendszeresített bemutatásával új műfajt teremtett Budapest irodalmában. Önálló szerkesztői munkája a nagy árvíz századik évfordulóján, 1938-ban megjelent tanulmánykötet (A pest-budai árvíz 1838-ban). Új alapokra helyezte az iskolán kívüli népművelés intézményrendszerét, szabadegyetemet szervezett az érdeklődő laikusoknak Budapestről. A harmincas évektől a kulturális diplomácia kulcsfigurája, perfekt nyelvtudása s hivatali felkészültsége teszi alkalmassá, hogy a városvezetés nemzetközi aktivitásában szerepet vállaljon. Ez irányú tapasztalatainak összegzése az 1947-ben (!) megjelent, Városközi diplomácia és Budapest Székesfőváros a külfölddel való érintkezésben című kötete. A közművelődési terület fejlődéstörténetét is könyvben foglalta össze, még 1935-ben jelent meg A székesfőváros kultúrpolitikájának nemzeti jelentősége című munkája. (Szak)irodalmi munkásságának hattyúdala a BUDAPEST, a „Székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi folyóiratának” megalapítása. A reprezentatív tartalmú és kivitelű sajtótermék imázsteremtő hozadéka – noha 1947 decemberében a politika félbeszakította a kísérletet – máig érezteti a hatását. Ezzel a vállalásával ugyancsak iskolát teremtett, elveire bátran építhet bárki, aki arra készül, hogy polgárt nevel a fővárosban, amelynek históriájában százötven év óta csak ritka pillanatokban van erre igazi esély. Érthetetlen, miért nem fedezte még fel eddig a VÁROS, hogy kellene végre valamit tenni emlékét megörökítendő. Nincs utcája, intézményt nem neveztek el róla, nincs emléktáblája, díjat nem alapítottak nevével, amellyel például a kurrens várostörténeti írások szerzőit honorálhatnák. Nehezen érthető? Dehogy! Itt tartunk egy születésétől szükségképpen polgári város polgári társadalmának fejődésében. Ilyen ma a Sodrás utcai Némethy-villa Egy kép és más semmi Csák Icával kötött házasságából Némethynek egy leánygyermeke született, Lívia. Többször is nekifutottam az elmúlt tíz esztendőben, hogy a lehető legtöbbet megtudjak leszármazottairól – ha vannak. Sok más főhivatalnokkal együtt 1948. január elsejével nyugdíjazta az új főváros (nyugdíj nélkül persze). A következő esztendő első hónapjaiban elveszik a Sodrás utca 19. szám alatt 1930 körül épült emeletes villáját – az otthonát. Bérlakásba költöznek, a Margit körút 64/b alá. Hosszas betegeskedést és gyomoroperációt követően, éppen csak megérve sorsa telének keserves tavaszát, 1949. március 27-én leánya és özvegye utolsó útjára kíséri a Farkasréti temetőben. Ötvenkilenc éves volt. Veje, ifj. Jancsó Vilmos (1945-től, egyébként szintén 1949-ig, amikorra a hatalom leszámol a régi elittel) a fővárosi kertészet vezetője valószínűleg nincs jelen a szertartáson. Valamikor 1943–44 körül vált el Líviától, Budapest Főváros Levéltára őrzi azt az 1944-es keltezésű dokumentumot, amely a házaspár vagyonmegosztásának adatait tartalmazza. Hogy pontosan mikor és mi történt Jancsóval az ötvenes években, erre a kérdésre nincs válaszom. A családkutatás alig hozott eredményt, mindössze egy árva fénykép került a birtokomba a főváros szakfőhivatalnokáról. Második feleségétől, Gévay-Wolff Évától kaptam, akinek édesapja megint csak a régi elit tagja: Gévay-Wolff Nándor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára volt. A budapesti telefonkönyv 1963-as kiadásának listájában jelenik meg neve újra mint „mezőgazdasági mérnöké”, meglepő lakcímmel: Károlyi Mihály utca 16. Ez a Fővárosi Képtár, de 1957 óta már és máig a Petőfi Irodalmi Múzeum palotája. Csorba Csillát hívtam fel, neki küldtem e-mail üzenetet, akivel azóta állok munkakapcsolatban, amióta negyed századdal ezelőtt – a későbbi főigazgató asszony akkor az ikonográfia–fotó terület gazdája volt – együtt elemeztük azt az Ady-Csinszka fotográfiát, amelyet Szombatfalvy Albert leszármazottaitól kaptam kézhez Kispest könyvem adatgyűjtése során. Válaszából kiderült, hogy az egykori főkertészt nem ismerte, az özvegyét viszont igen. Aki a múzeum épületében kialakított lakásban élt, ahol egyébként 1981-ben halt meg ura: „Jancsó nénit ismertem, a múzeum vett neki egy lakást 1999-ban, hogy kiköltözhessen. A múzeum munkatársai gondozták a lakást, sokat jártak hozzá. Mikor meghalt, 2012 körül, kaptunk egy értesítést egy idős hölgytől (…) távoli rokon volt. (…) Pár PIM-hez tartozó vagy a PIM-nek kellő dolgot összepakoltuk, hogy majd elhozzuk. (…) Ez egy szombati nap volt. Mikor ott voltunk, megjelent egy fiatal pár, mondván (…) rokonok. Mindennek megkérdezték a korát, kb. árát (festményekét, szobrokét), s azután elmentek. Sajnos hallották, hogy az idős hölggyel megállapodtunk, hogy a kulcsot a PIM portájára letesszük neki. A szombatról vasárnapra virradó éjjel az egész lakást csontig kipakolták, szó szerint semmi sem maradt benne.” Jancsóné Gévay-Wolff Évával 2010 körül találtam kapcsolatot. A múzeum szerezte lakásban, a Nyáry Pál utca 9. szám alatt élt. Csak a gondozójával tudtam beszélni, s aztán találkozni. Aki ápoltja üzenetével – nem akar senkivel sem találkozni – egyetlen dokumentumot adott át. Rég halott férje fotóját. Jancsó Vilmos az 1960-as évek elején

Budapest, ahogy a világ szinte minden nagyvárosa, hetek, lassan hónapok óta üres. Üresek a belvárosi utcák, üresek, sőt többnyire zárva vannak a forgalmas boltok, nem hömpölyögnek szelfibotos tömegek a Vörösmarty téren, magányosan állnak az elektromos rollerek, amelyeket használóik korábban előszeretettel hajítottak el a járda közepén, ha elértek az éppen aktuális úticélhoz. Üresek a hidak járdái, tanácstalanul álldogálnak a Hősök tere angyala alatt a magyar történelem nagy alakjai. A turisták eltűntek, a városlakók négy fal közé húzódtak vissza. A járvány előtti „óvilágot” gyászoló videókon a csönd valamiféle visszavonhatatlan pusztulást sejtet. Csakhogy ott van egy másik nézet is: a város igazi szépsége csak most tárul fel. Tiszta a levegő, és az eklektikus belváros nem eléggé értékelt épületei most láthatók igazán a maguk teljességében, most van az a kitüntetett pillanat, amikor nem az autóforgalom, nem a zsibongás uralja Budapestet, hanem a tavasz, és valami földöntúli nyugalom. Kiderült, hogy sokkal több madár él velünk a városban, mint valaha gondoltuk volna. És sokkal több zenész is; minden sarkon hallani, ahogy a ház lakói előveszik a régóta porosodó hangszereiket, és gyakorolni kezdenek azokon. Az ablakok mögött ott élnek a budapestiek, és közösségre vágynak. Megélénkültek a kisebb parkok is. A városi zöld szigeteken feltűnnek focizó családok, görkorcsolyázó gyerekek, padokon napozó, békésen könyvet (könyvet!) olvasó, mindenféle korú nők és férfiak. Kitört a tollaslabda reneszánsza: a hosszú évek óta padláson pihenő tollasütőkről kiderült, hogy nem puszta relikviák, és szinte minden lakásban akad egy pár. A hetvenes évek óta nem láttam ennyi tollaslabdázó budapestit, mint ezen a tavaszon. A szabadidő, amelynek tekintélyes részét egészen mostanáig az interneten való lázas lájkvadászat foglalta le, most a közösségi élmények hiányában az eleven emberek felé fordult. A Facebook-on megjelent egy új műfaj: az ablakból készített fotóké. A „View from my window” csoportban percenként jelennek meg a lakótelepek fölött úszó alkonyi felhők, a felülről felfedezett külvilág izgalmas képei. Valójában csak a közösségi média számára új ez a téma. A fotóművészet akkor ismerte meg, amikor az idős André Kertész a hetvenes évek végén, felesége halála után egy Polaroid géppel fotózni kezdte az utcát New York-i, Washington Square-i otthona ablakából. Öt éven át folytatta a sorozatot, és abban a polaroid technika újdonságát, az egyszeri, megismételhetetlen, exponálás után azonnal megjelenő fotográfiát egy nagyszabású művészi kísérlet eszközévé avatta. Ezeken a racionálisan komponált fényképeken olyasféle csendéletek születtek, amelyek a valós világ tárgyait, fényeit, pillanatait rögzítették, mégis érezzük, hogy egy néma szellemvilág járja át a látványt, a társ hiánya, a magány, az utca életétől való fájdalmas távolság. A Facebook-on most felbukkant fotók persze az összeszűkült horizont szépségeit keresik, mégis nagyon emlékeztetnek Kertész fájdalmasan szép sorozatára, arra a lelkiállapotra, ami azt ihlette, arra a hangulatra, amelyben a madarak inkább angyaloknak tűnnek, amelyben a mozdulatlan felhők sokkal valóságosabbak, mint az utcai járókelők. Ez a felülnézet lett most Budapest fő szemszöge. Ebben harsan fel minden este nyolckor a nyitott ablakokból a taps, hogy olaszországi mintára a város lakói így fejezzék ki köszönetüket a betegekért dolgozó orvosoknak, ápolóknak. És onnan, felülről egyre több felirat látható. Az üres város üzenőfal lett. A házak falán, a kapukon, a járdákon sorra jelennek meg azok a szövegek, amelyek nagyon emlékeztetnek Örkény Budapest című egypercesében halhatatlanná lett özvegy Varsányiné apróhirdetésére. Most tapasztaljuk meg, hogy az élni akarásnak ez a magánplakát jellegű megnyilvánulása a Gutenberg-galaxis letűntével sem tűnt el. Ócska rajzlapokon szívecskék borítják el a kapualjakat, az iskolák bejáratára egy-egy környéken lakó diák ragasztotta ki hevenyészett üzenetét, az óvoda ablakán a gyerekzsivaj nélkül maradt óvónők ákombákomja díszeleg. A Margit híd járdájára egy este valaki talányos, vágyakozó félmondatot írt, és volt, akit születésnapja reggelén a ház előtti járdán krétarajz köszöntött azoktól a barátoktól, akikkel nem ünnepelhetett együtt. A társasházak földszintjén vagy a liftben már nem parancsok, fenyegetések, szomszédgyalázó cédulák sorakoznak, hanem olyanok is, amelyeken az idősebb lakóknak bevásárlást, nehezen megszerzett maszkokat, kutyasétáltatást ajánlanak fel a fiatalabbak. New Yorkban, az Empire State Building fényfalán egy hatalmas szív lüktet, de a Duna-parti szállodák ablakain is megjelent a fényszív, kevésbé giccses, káeurópai változatban. Budapest épületei március közepe óta átvették az óriásplakátok szerepét, de míg azok csupán a látómező perifériájában maradnak, ezek a kis, házilag gyártott miniplakátok nagyon is fontosak lettek a város lakóinak. A folyamatosságot képviselik, az üres utcák, a bezáruló házak mögött élők vágyait. Azt kiabálják, hogy a látszat ellenére Budapest él.

1945. március–április: bombatölcsérek között sugárzó arcok A január és a február ostromszörnyűségei után 1945 márciusa, áprilisa Budapesten már békeidő volt. Békeidő, ha nem szűntek is még meg a „hadifosztogatások”, esetenként az erőszaktevések, ha a háború az ország nyugati felében még nem ért is véget, ha a fővárosiaknak még találkozniuk is kellett a közeli múlt nem természetes haláleseteivel. A lassanként szaporodó napilapok még hetekkel a harcok befejezése után is nyilas gyilkosságok áldozatainak előkerüléséről számoltak be. A leghírhedtebb eset utóéletéről pedig csak április 23-án (!) írhatott a koalíciós lapként induló, utóbb kommunista irányítás alá kerülő Szabadság. A Náci és Nyilas Rémtettek Kivizsgálására Alakult Bizottság ugyanis csak akkorra fejezte be munkáját, és akkor keríthettek sort az áldozatok kihantolására. A demokratikus napilap riportja a legrészletesebben a Maros utcai kórház udvarán történtekkel foglalkozott. Természetesen ott voltak az áldozatok érthetően rettenetes lelkiállapotban lévő hozzátartozói, és rendőri felügyelettel odavitték az ottani gyilkosságok tizenhárom megtalált elkövetőjét is, hogy szembesüljenek tetteikkel, lássák többnyire megcsonkított áldozataik már oszlásnak indult maradványait. De – állította a cikk –„egyiken sem látszik megbánás, bűntudat vagy szánalom”. A riporter egy különös véletlenről is írhatott: „… nagy zaj hallatszik az utcáról. – Te voltál az, aki kiadtad ezeket az embereket a nyilasoknak! – kiabálják egyszerre többen. És már fel is tűnik az ajtóban egy alacsony, zilálthajú nő, akit egy nyomozó kísér. A nyomozó, Gonda Imre a karjánál fogva vezeti, s izgalomtól remegve mondja: – Felismertem! Ez a nő, Jankovics Róbertné, aki itt a kórházban teljesített szolgálatot mint kisegítő ápolónő, ő vezette ide a nyilasokat, maga is párttag volt. Az én húgomat is az ő útmutatása alapján leplezték le és végezték ki itt az udvaron.” Ennek és az ezrekre menő többi gyilkosságnak és kegyetlenkedésnek jó néhány elkövetője az életével fizetett a tetteiért. A legtöbb kivégzésről beszámoltak a lapok. Például ugyancsak a Szabadság adta hírül, hogy a nyilas uralom alatt elkövetett gyilkosságaikért április 28-án a Markó utcai fogház udvarán felakasztják Csikváry Győzőt és Horváth Ferencet. A kivégzést kétezren nézték végig, és utána lelkesen éltették az ítéletet meghozó népbíróságot. Sokaknak az ostrom alatti hevenyészett elföldelések keserves időszaka után is adódtak halálesetek, „béke-halálesetek” utáni megrázkódtatásaik. Március elején a polgármesteri hivatal a koporsóhiányra való tekintettel kénytelen volt engedélyezni, hogy a kórházakban vagy a lakásukon elhunytakat hozzátartozóik textilbe, hullámpapírba takargatva vagy bármilyen más „védőeszközbe” helyezve temethessék el. A temetkezési intézet annyit vállalt, hogy a holttestet – díjazás ellenében – a maga kölcsönkoporsójában elszállítja a temetőig, aztán ott átadja a hozzátartozóknak. Rokonnak se, ismerősnek se lehetett könnyű végignézni, hogy valakit koporsó nélkül helyeznek a sírba. A tragédiákat túlélők békéje sem volt zavartalan. Többségüknek a napi, olykor a legelemibb gondok egész seregével kellett megküzdeniük. Leginkább az élelem hiányzott. Ha már nem szorultak is arra, hogy elpusztult lovak húsát egyék, a napi betevőt csak nehezen tudták előteremteni. És mert az ostrom nemcsak a város fizikai valóságát tette tönkre, hanem szétzilálta az intézmények sokaságát is, a lakosságnak a közellátás gondjaival foglalkozó hivatalok, tisztviselők is csak nagy erőfeszítésekkel, olykor kemény intézkedésekkel tudtak segíteni. A történések egyik legfontosabb szereplője februártól Vas Zoltán, Budapest közellátási kormánybiztosa volt. Első rendeleteinek egyike: „Az ország területén a termelőknél lévő élelmiszerkészleteket a megállapított fejadagok, valamint a szükséges vetőmagmennyiségek kivételével a helyi hatóságok által megállapított helyi forgalmi ár megtérítése mellett azonnali hatállyal lefoglalom.” Ugyanakkor Faragho Gábor, az akkor még Debrecenben tevékenykedő Ideiglenes Nemzeti Kormány közellátásügyi minisztere – hangsúlyozva, hogy „Budapest sorsa mindnyájunknak a szívén kell, hogy feküdjék” – a főispánokat élelmiszerek összegyűjtésére utasította. Például a Csanád megyei főispánt arra, hogy szervezze meg 295 vagon kenyérgabona, 100 vagon morzsolt kukorica és 20 vagon árpa megvásárlását és a fővárosba szállítását. Március elején Vas elrendelte, hogy a fővárosban minden arra alkalmas területet meg kell művelni. Intézkedett a vetni- és ültetnivalókról is. A parasztpárti napilap, a Szabad Szó április 27-én már a budapesti kertészetekben nevelt tizenegymillió palántáról írhatott: „Irányárak a következők: saláta 12 fillér, karalábé, káposzta, kelkáposzta 20–30 fillér, paradicsom, paprika, »tűzdelt palánta« 50 fillér.” Összehasonlításul: ezekben a hetekben egy kiló krumpliért 16 pengőt, kenyérlisztért – a feketepiacon – akár 100 pengőt is elkértek. Vas bejelentette, hogy 100 vagonnyi burgonyát bocsátanak a kiskerttulajdonosok, a tenyérnyi parcellákon termelni kívánók rendelkezésére, további 100 vagonnyi jegy nélkül hozzáférhető burgonyával pedig letörik az említett árakat – ez azonban inkább csak álom volt, hiszen 100 vagon burgonya az akkori 10 tonnás vasúti teherkocsikkal számolva egymillió kilogrammot tett ki, nagyjában egy kilónyi juthatott tehát egy fővárosi lakosra. De a többségnek ez is számított! Hiszen ez – a vetőburgonyával ellentétben – azonnali segítség volt. Az is enyhítette a napi gondokat, hogy a szovjet kormány március végén 15 ezer tonna gabonát, 3 ezer tonna húst és 2 ezer tonna cukrot juttatott kölcsönképpen Magyarországnak, és ennek háromnegyede Budapesté lett. Minderre a fővárosiak zömének nagy szüksége volt. Hiszen az élelmiszerjegyekre akkortájt csak 10 deka kenyeret vagy – választhattak a vásárlók – 5 deka kenyeret és 7 deka lisztet, esetleg egyszerű egytálételt adtak. A lakosság zömének „dőzsölésre” csak húsvét előtt futotta. Akkor egyetlen alkalommal az élelmiszerjegyek különféle szelvényei 50 deka krumpli, 20 deka liszt, 15 deka hús, 15 deka cukor és 1 tojás vásárlására jogosítottak. Sokaknak szinte egyetlen esélyük volt, hogy például a Nemzeti Segély Bizottság több helyen konyhát nyitott, és megfizethető áron egytálételeket árult. Az egyik konyha a Dankó utcai községi népiskola mosókonyháján működött, ott két főzőüstben készült az ebéd. A felnőttek megvásárolhatták, a gyerekek helyben fogyaszthatták el az otthonról hozott edényükbe mért merőkanálnyi levest vagy főzeléket. Az élelmiszerjegyek szavatolta napi 500, majd 1000 kalóriaérték természetszerűleg nem volt elég. Az életben maradáshoz az egyén fáradsága, ügyessége is kellett. Akinek volt pénze, a feketepiacon – ha drágán is – sok mindent megvásárolhatott. Vagy ajánlhatott lisztért, cukorért értéktárgyat, ruhaneműt, ritkább használati cikkeket. És megpróbálkozhatott vidéki bevásárló körúttal, „batyuzással”. Hiszen néhány vonalon már járt a vasút, és ha megteltek a kocsik, a bátrabbak a kocsitetőt, az ütközőket vagy a vagonlépcsőt is vállalhatták. De hiába látott a kecskeméti, kiskunfélegyházi, szegedi, hódmezővásárhelyi vagy békéscsabai piacon bármit a fővárosi polgár, onnan tilos volt élelmiszert elhoznia. Később Vas bizonyos fővárosi kiskereskedőknek engedélyt adott, hogy „áthágják” a helyi tilalmakat, és azt is lehetővé tette, hogy vidéki termelők, kereskedők a fővárosban árulhassanak. Akiket azonban meg is sarcolhattak. Például a Soroksári úti vámnál – írta a kommunista párt lapja, a Szabad Nép március 27-én – egy szélhámos banda megkaparintotta az elhagyott vámőrszobát, kifüggesztett egy táblát, hogy „vizsgálószoba”, és elvette a fővárosba hozott élelmiszerek negyedét. Esetenként hivatali visszásságok is előfordultak. A közellátási kormánybiztosnak egy április eleji sajtótájékoztatón a budai közigazgatási kirendeltségről elmondott dühös-dühödt kifakadását részletesen ismertette a Szabad Szó: „Tudatlanságból vagy ostobaságból egyszerűen szabotálják intézkedéseinket… Budán továbbra is éhen halnak emberek, és a csecsemőhalandóság 64 százalék. A helyzet olyan katasztrofális, hogy még a kórházakban is korpából kapnak ennivalót a betegek… A mulasztás mértékét akkor értik meg, ha hozzáteszem, hogy a kellő mennyiségű élelem megvan a raktárakban, de nem küldenek érte… Napi 800 liter tejet biztosítottam egy héttel ezelőtt Buda részére. De nem jönnek érte. Pedig külön engedélyük van, hogy szekerekkel átjöjjenek a hidakon. A pékek egy része küld kocsit, de azok sem tudják kiosztani a kenyeret, mert nincs jegy.” Amiatt persze berzenkedhetünk (utólag nagyon könnyű!), hogy a lap nem írta vagy nem írhatta meg, hogy mennyi is a kormánybiztos említette „kellő mennyiségű élelem”, de az bizonyos, hogy nem lehetett túlságosan sok. És ahogy januárban és februárban is „két Budapest” létezett, márciusban és áprilisban sem volt ez másképp. A Szabad Magyarország című, Miskolcon megjelenő demokratikus napilap pesti riportja mérföldkőnek tartotta, hogy a fővárosban március végén már kenyeret mérnek, ha nem is sokat, naponta, fejenként és csak jegyre csupán 10 dekát. De elkeseredett azon, hogy miközben hajtűtől ceruzáig és szájharmonikáig sok dolgot lehet kapni az utcán nyilvánosan, élelem „csak a fekete kereskedés legfeketébb rejtjeiben húzódik meg s csak a legfeketébb áron kapható”. A szociáldemokrata Népszava is a feketekereskedők ellen emelt szót (április 28.): „A kávéházak élete a belépő elé olyan képet tár, mintha minden rendben volna, mintha mindenki asztalán hús jutna a főzelék mellé, mintha lakásaink épek volnának… ha tudjuk, hogy kik ülnek ott, kik fizetnek könnyedén harminc pengőt egy édes süteményért, akkor elkomorul tekintetünk. A feketekereskedelem lelkiismeretlen vámszedői pöffeszkednek ott. Közben a munkásság, a kisiparos réteg és még annyian éhségtől legyengülve végzik munkájukat – nem egyszer fizetés nélkül.” Ez utóbbiaknak azzal is próbáltak segíteni a főváros illetékesei, hogy legnehezebb helyzetben lévő családok gyerekeit igyekeztek néhány hétre, egy-két hónapra a jobb élelmezési helyzetben lévő vidéki városokba, falvakba küldeni. És nem is eredménytelenül. Április 4-én például az egri Nemzeti Bizottság átiratot kapott a Heves megyei főispántól, hogy mihamarabb szervezze meg pesti gyerekek átmeneti befogadását, azzal, hogy ha a befogadó családok igénylik, élelmezési költségeiket a háborús konjunktúra haszon­élvezőinek pénzéből meg kell téríteni. Az átirat szerint Eger 50, a környező települések közül Mezőtárkány 30, Füzesabony, Verpelét, Feldebrő, Kápolna, Kál, Poroszló és Tiszafüred 20–20, Maklár, Nagytálya, Kerecsend, Demjén, Egerszalók, Egerszólát, Aldebrő, Tófalu, Kompolt, Felnémet, Felsőtárkány és Mikófalva 10–10 gyerek elhelyezését vállalhatná. Vagyis néhány hétig 340 fővárosi gyereknek jutna elegendő élelem. És tucatjával voltak hasonló vállalások. Mindezeknek köszönhetően a legfontosabb és a leginkább napi gond, az élelemhez jutás – ha csak a legszükségesebb mértékben is – tavaszra megoldódni látszott. Valamilyen ruhája is volt mindenkinek. Az otthon nélkül maradók vagy megüresedett lakásokban rendezkedtek be, vagy rokonokhoz, ismerősökhöz költöztek, esetleg vidéken próbálták folytatni az életüket. Amit meg lehetett, azt igyekeztek helyreállítani. Márai Sándor az 1945-ös naplójában felfigyelt egy asszonyra, aki a keretestül kitört ablakát a nyílásba rakosgatott téglával rakta be. Tersánszky J. Jenőnek egy falat javító jókedvű fiatal kőműves azt juttatta az eszébe, hogy régebben fecskének becézték a munka közben már akkor is gyakran fütyörésző kőműveseket. Márciusi hirdetések nagyobb mennyiségben kerestek ablaküveg pótlására celofánt vagy más átlátszó anyagot. Egyre gyakrabban használt fogalom lett az „újjáépítés”. A Vörös Hadsereg utászai – magyar munkaerőt is igénybe véve – hetek alatt járhatóvá tették némelyik felrobbantott hidat. A Népszava március 17-én megírta, hogy két nappal azelőtt – ünnepélyes keretek között – a polgári lakosságnak is megnyitották az addig csak katonák által használható Ferenc József hidat. Ennek két pillére és a két parti nyílás épen maradt vagy alig sérült, így „csak” a köztük tátongó százötven méteres szakaszt kellett pótolni. Ehhez a két pillér közötti mederszakaszon lehorgonyzott öt hatalmas uszály, azokra cölöpjármokat erősítettek, majd rájuk helyezték a tizenegy méter széles hídpályaelemeket. És más hidakat is sikerült ideiglenesen járhatóvá tenni vagy lerombolt híd mellett pontont, cölöphidat létesíteni. A legtöbb kerületben volt már villany, víz és áprilistól, a hidakon átvezetett vezetékeknek köszönhetően, Pesten is gáz. A MÁV Istvántelki Főműhelyében dolgozók áldozatos munkájának köszönhetően már március elsején indulhattak vonatok Vác felé, majd más irányokba is. A helyreállított mozdonyok, tehervagonok hamarosan megjelentek a fővárosi villamossíneken is. Törmeléket szállítottak a városon kívülre vagy sok helyen meg-megállva burgonyát árultak, a másutt megszokott 25–30 helyett 6 pengőért. A karácsonykor az ostromállapot miatt leállított villamosközlekedés – ha csak egyetlen rövid szakaszon is, Újpest és a Forgách utca között – február elején újraéledt. Április közepén már Zugló és a Keleti pályaudvar, valamint Újpest és a Nyugati pályaudvar között sem kellett gyalog járni. De a villamosforgalom egésze a sínek hiánya, rossz állapota és a kocsik pusztulása miatt még sokáig nem állt helyre. Ezért is értékelődött fel a bicikli. A Népszava egy április 22-ei cikke így kezdődött: „A szegény ember autója, a kerékpár is előkerül féltve őrzött rejtekhelyéről, és mind gyakrabban látható a főváros utcáin. Reggelenként szabályos karavánok alakulnak a kerékpáron közlekedő dolgozókból, akik a környékről és a külvárosokból igyekeznek a város belseje felé, sok kilométerre eső munkahelyekre. A gyalogló fizikai és szellemi munkás ma irigykedve tekint a kerékpáron vígan tovagördülő társa után, és magában megfogadja, hogy ő is szert tesz egy ilyen járműre.” Ennek tudatában az újságíró elment a Teleki téri kerékpárbörzére, és irtózatosan magas árakat talált. A legócskább biciklit is kétezer-ötszáz pengőre tartotta az árus, egy újért pedig az ötszörösét kérték. Az írás így fejeződött be: „Csillagászati számok, lehetetlen árak, remélhetően csak addig tartják magukat, amíg el nem indul a legolcsóbb, a legnépszerűbb közlekedési eszköz, a sokat szidott, csepült – villamos.” A valóság „fizikai” nehézségeihez képest jobb állapotban voltak a szellemi élet mozzanatai. Igaz, hogy ha az iskolákban általában már márciusban elkezdődött is a tanítás, még nem volt teljes értékű. Hiszen például – és korántsem páratlan módon – a VIII. kerületi Zrínyi Ilona leánygimnázium tanulóinak, a tantermek felének használhatatlanná válása miatt, sokáig fele időben, az egyik csoportnak fél 9-től 11-ig, a másiknak 11-től fél 2-ig lehettek csak órái. Kinyitott sok mozi, és a háború végi tilalmakkal ellentétben már amerikai sikerfilmeket is játszhatott. Meg persze sok orosz alkotást – ebben nyilvánvalóan része volt a moszkvai fegyverszünetei egyezmény mozikra vonatkozó előírásának is: „Időszaki és más sajtótermékek kiadása, behozatala és terjesztése Magyarországon, színházi vagy mozgókép-előadások tartása, rádióállomások, posta, távíró, távbeszélő működése a Szövetséges (Szovjet) Főparancsnoksággal való megegyezés alapján történik.”  Ez a korlátozás nem akadályozta, hogy más művészeti ágak is – szinte megmagyarázhatatlanul gyorsan – újraéledjenek. A Nemzeti Színház az Andrássy úti kamarájában március 1-jén bemutatta – Gobbi Hildával, Ungvári Lászlóval, Ladányi Ferenccel, Várkonyi Zoltánnal, Major Tamással – Csokonai A’ özvegy Karnyóné ’s a két szeleburdiak című vígjátékát. Ugyanaznap az Operaházban hangverseny volt a Vörös Hadsereg megalakulásának 27. évfordulója tiszteletére, főképp magyar és orosz művekből. Az ország legjelesebb énekesei léptek föl, és vezényelt Kodály Zoltán is. Ugyanott március 16-án felhangzottak a Bánk bán dallamai. A Magyar Színház március 6-án Gogol remekével, a Revizorral várta a közönségét. A Művész Színházban Szemere Vera, Uray Tivadar, Básti Lajos játszotta Steinbeck Lement a holdjának főbb szerepeit. Áprilisban Medgyaszay Színpad néven kabarészínház nyílt, és fergeteges programot ígért a Nagycirkusz. Március 18-án pedig remek képzőművészeti kiállítás nyílt a régi Műcsarnokban. Derkovits Gyula, Dési Huber István, Nagy Balogh János, Nagy István, Nemes Lampérth József, Fémes Beck Vilmos alkotásait láthatta a közönség. Közben persze eleven volt a lakosságot közvetlenül nem okvetlenül érintő és esetleg nem is érdeklő „nagytörténelem”, a „nagypolitika” is. Jól tükrözték ezt az újságok. A címoldalakon természetesen a háború hírei voltak a leggyakoribbak, a belsőkön azonban erőteljesen megszólalt a belpolitika. A lapok szűkös terjedelmük korlátai között is sokat írtak pártokról, szakszervezetekről, földosztásról, a gyári munkások erőfeszítéseiről, arról, hogy április elején megválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlés budapesti képviselőit, hogy 11-én az Ideiglenes Nemzeti Kormány a fővárosba költözött, és hangsúlyosan számoltak be a háborús bűnösök, nyilasok elfogásáról, tárgyalásairól, a rájuk rótt ítéletekről. Mindenkinek mindennél fontosabb volt azonban a béke. Ennek, az élni akarásnak, élni próbálásnak bizonysága volt egyebeken kívül az is, hogy – ami az ostrom napjaiban még furcsa lehetett, most már természetesnek hatott – egy-egy többé-kevésbé rendbe hozott futballpályán fel-felharsant a bíró sípja. És ha a játékosok még nem duzzadtak is az erőtől, a labda már éledezett. Mandik Béla szövetségi kapitány pedig már – amikor a nyugati határon még dörögtek a fegyverek – válogatott meccsről álmodott. Úgy gondolta, hogy az elkövetkezendőkben évente kétszer megmérkőzünk a Szovjetunió legjobbjaival. Az első találkozót május elsejére, Budapestre tervezte, amit nyáron Moszkvában visszavágó követett volna. Elképzelt egy csapatot is: kapus – Boldizsár (Szeged); hátvédek – Rudas (Ferencváros), Ónody (Ferencváros); fedezetek – Sárosi III. (Ferencváros), Szűcs (Újpest), Kirádi (Újpest); csatárok – Sipos (Ferencváros), Szusza (Újpest), Deák (Szentlőrinc), Sárosi dr. (Ferencváros), Puskás (Kispest). Az összecsapás akkor nem jött létre – a tervezett csapat játékosainak felét azonban ma már labdarúgásunk klasszikusai között tisztelhetjük. S ha válogatott meccs nem volt is május elsején, a szurkolókat a Millenáris nagyszabású sportünnepélye kárpótolhatta. Az esemény főpróbájáról a Népsport április 30-án számolt be, egyebeken kívül megírva, hogy az MTE–Szikra „próbameccs” egyik csapata – mert szertárát korábban kifosztották – a megszokott vörös mezét azokból az ejtőernyőkből varratta, amelyekkel német repülők az ostrom utolsó napjaiban a körbezárt csapataiknak utánpótlást dobtak le a Vérmezőre. Beharangozta a lap, hogy a sportünnepen lesznek atlétikai számok, kerékpárversenyek, sőt 20 kilométer távú motorvezetéses kerékpárverseny is. A lap felhőtlen, derűs hangulatú napot sejtetett, ígért. Utóbb kiderült, az is volt. Tizenötezer nézőnek! De senkivel sem feledtethette egy korábbi tudósítás háborút is, békét is felidéző sorainak súlyos-szép mondatát. A Szabadság április 9-én az első oldalán számolt be az ország felszabadulásának hírére a Nemzeti Múzeum előtt rendezett ünnepről: „Az emberek sugárzó arca szinte megenyhítette a sok épületkárt szenvedett környék arculatát. A bombatölcsérektől tátongó házak kísérteties díszletként, egyben fájdalmas mementóként nyújtottak hátteret a felszabadulás örömünnepének.” Nagymosás a Városligetben Ez is a rendkívüli idők következménye. Az asszonyok tüzelő hiányában a városligeti Ártézi-kútnál mossák ki szennyesüket. Először azt hittük, hogy csak a külső városrész asszonyai veszik igénybe a kút forró vizét, de amikor többeknél érdeklődtünk, kiderült, hogy a város legkülönbözőbb részéről járnak ide mosni. – Semmi tüzelőnk sincs otthon, a Síp utcából jövök – mondja az egyik asszony –, tetszik tudni, gyenge a szemem és itt jobb a világítás, meg aztán mindjárt ki is szárad a ruha. Valóban. Amerre a szem ellát, mindenütt száradó ruha. Ruhák a füvön, a bokrokon s az összelőtt autóroncsokon. A nap ragyogóan süt s így nem sok idő kell a ruhaszárításhoz. – A kezem reumás – panaszolja egy nénike –, és így egyszerre mosok is meg a kezem is gyógyítom, de nem gazdaságos, mert kemény a víz és nagyon fogyasztja a szappant. Ha volna tüzelőm, dehogy jönnék ide. Teknő teknő mellett, akinek nincs teknője, az lavór vagy vödör fölé görnyed s mossa a szennyes ruhát. – Kár, hogy a kormány elsején bezárja a kutat – újságolja egy asszony –, utána már csak naponta egy órát lesz nyitva a csap. Nem akarják, hogy ezekkel a mosásokkal rontsuk a liget szépségét, de ha szennyes marad a ruha, akkor elférgesedünk. Igen, ez legyen a legfőbb szempont s az illetékesek hagyják egész nap nyitva az artézi kút egyetlen csapját, hogy az amúgy is csak a kanálisba folyó forró vizet a rászoruló emberek gazdaságosan kihasználhassák. Ez közérdek, hiszen tudjuk, hogy a járványok egyetlen biztos ellenszere a tisztaság. Ezek az egyszerű asszonyok azt hiszik, hogy a kút lezárása a kormány műve, de az is lehet, hogy ezt a suttogó propaganda terjeszti közöttük. Igaz, nem valami üdítő látvány a sok mosóteknő és a száradó ruha közvetlen a Széchenyi-fürdő mögött, viszont az Angolpark és környéke rommá lőtt épületeivel ugyancsak nem díszíti a tájat. Mindent összevéve, amíg a tüzelőellátásunk nem javul, az illetékesek ne is gondoljanak az Ártézi-kút lezárására. (Népszava, 1945. április 28.)

Március 6-án Hild-emléktáblát avattak az Arany János utca 34-ben, a neves építész utolsó otthonának falán. Az ott elhangzó beszéd szerkesztett változatát közöljük. Hild József,a hazai klasszicizmus kimagasló építésze,  a nagy francia forradalom évében, 1789. december 8-án született, és a kiegyezéskor, 1867. március 6-án, 78 éves korában, 153 évvel ezelőtt halt meg. A Hild téren, a Derra-ház Október 6. utcai oldalán egy tábla állít emléket apának és fiának. Az építészfelmenőkkel rendelkező Hild János 1786-ban a Neugebäude, a mai Szabadság téren állt Újépület építésvezetőjeként érkezett Bécsből Pestre. Fia születésekor bontották el a Váci utca és a Vörösmarty tér torkolatában álló Váci kaput: 1789 a Lipótváros látványos karrierjének kezdete. Az új városrész hálós szerkezetű, derékszögű utcarendre szerkesztett tervét Hild János készítette. Ez a mappa lett József nádor (1776–1847) városszépítési koncepciójának melléklete. A javaslat elfogadása nyomán 1808-ban kezdte meg munkáját Pest város Szépítő Bizottmánya, a város első független építési hatósága, amelynek dokumentumai Budapest Főváros Levéltárában találhatók. Az anyagban több mint 700 tervegyüttes köthető Hild Józsefhez. Hild József gimnáziumi tanulmányai után a céhes képzés szabályait követve apja mellett szívta magába az építész szakma alapjait. Vándorlása során Bécsben képezte magát, ahonnan 1811-ben apja halálhírére tért haza, majd anyja özvegyi mesterjogán vállalt megbízásokat. Az 1810-es évek közepén apai örökségéből Itáliában, elsősorban Rómában dolgozott. Itt szerzett élményei meghatározták művészi irányultságát. Az ókori építészetből merítő klasszicizmus jó talajra talált a latinos műveltségű Magyarországon. A XIX. század első négy évtizedének uralkodó irányzata szellemében rendkívüli alkotások születtek. Egy 1845-ben megjelent kiadványból: „A Lipótváros útjai s utcái általánosan szélesek és szellősek, a házak építésmódja könnyű és csinos, többnyire mindnek megvan tág udvara, széles világos lépcsője, új divatú magas ablakai, mik a lakást e város részében oly kellemessé teszik.” A széles és szellős utak végső formáját Hild János jelölte ki, a csinos beépítésből pedig oroszlánrészt vállalt fia. A Belvárosból a leginkább mozgékony és tőkeerős réteg – iparosok, kereskedők, pénzemberek – települtek a Lipótvárosba, adták a megbízást egymás után építészünknek. Hild József egységes térfalként formálta meg a városrész Dunára tekintő arcát a mai Széchenyi István, az egykori Kirakodó teret. A „két város legfestőibb pontját (…) a legszebb palotakoszorú díszíti” – írták a kétemeletes, alul íves, felül egyenes záródású nyílásokkal ellátott, szinte teljesen azonos párkánymagasságú épületekről. 1822–1837 között Hild munkája nyomán az egykori rakpart nyüzsgő kereskedelmi és reprezentációs központtá alakult klasszicista középületekkel és palotaküllemű bérházakkal, amelyekből napjainkra csak egy épület maradt. A mai Belügyminisztérium helyén nyolc évtizeden át szolgált a Diana fürdő, amivel egy homlokzatot alkotott Libasinszky Vince szabómester bérháza. A tér leghangsúlyosabb épülete a mai szálloda helyén terpeszkedő monumentális Nákó-palota volt. Észak felé Ullmann Móric terménykereskedő palotájából és a Wieser-házból jött létre a későbbi Európa szálló. A közterület déli részén büszkélkedett a Pesti Polgári Kereskedelmi Testület székháza, a későbbi Lloyd-palota oszlopcsarnokos, árkádos épülete. A börze, a Magyar Bank és a Nemzeti Kaszinó otthona. A tér sorsáról az ízlésbeli változás – a szecesszió térhódítása –, a második világháború és az azt követő politikai akarat döntött. Az egykori Kirakodó teret északról lezáró kétemeletes Tänzer-ház (Akadémia utca 3.–Arany János utca 3–5.) az Akadémia épületének 1865-ös átadásáig szintén a Dunára nézett. Rados Ferenc, Hild monográfusa szerint ez Hild leghatásosabb és legjobb állapotban fennmaradt alkotása. Ferde homlokzati síkja mögött két szabályos négyszögletű udvar köré szerveződve szinte két önálló bérház jött létre. Ma az Emberi Erőforrások Minisztériuma, így ezt kevéssé tudjuk megfigyelni. A Nádor utca 12.–Zrínyi utca 6. alatt Döring József kereskedő egykori bérháza azonban nyitva áll. Ma általános iskola és építőjének, Hild Józsefnek nevét viseli. Ha figyelembe vesszük, hogy az épületek helyén az 1800-as években még vízimadarakra vadásztak, akkor érthetjük meg igazán a léptékváltó változást. A kortársak fejet hajtottak Hild tevékenysége előtt. A Sürgöny 1840. november 5-i számában Hildet „óriási talentomú” építésznek nevezi, aki „nagyszerű irányt” adott „egy emelkedő város épületeinek”. A cikk aktualitását a Nádor utca 5. alatt lévő Tigris szálló felavatása adta, amelyet így dicsérnek: „E vendégpalota remeke az emberi észnek az építés mesterségében…” Hild 1842-ben Bajorországba utazott, ahol nagy hatást tett rá a kor romantikus építészete. Talán ezek az élmények ihlették a városligeti Hermina-kápolnát, a magyarországi romantikus templomépítészet gótika szellemében fogant megkapó szépségű alkotását. Hild ez időben még nem tagja az építész céhnek, mert az annak elnyeréséhez szükséges remek elkészítését egyre halogatta. Végül anyja 1844-ben bekövetkezett halála után munkássága elismeréseként kapta meg a mesterjogot. Pályafutásának első szakaszába nemcsak pesti bérházak, budai nyaralók, hanem az 1837-ben felszentelt festői megjelenésű egri székesegyház is beletartozott. Különösen sok feladatot adott építészünknek az 1838-as nagy árvíz pusztítása. Gyors helyreállításokra volt szükség, így a már említett Derra-ház is tervei nyomán újult meg. Vele szemben a József nádor tér és a József Attila utca sarkán napjainkban funkció nélkül amortizálódó Gross-házban működő Virágbokor (Blumenstöckl) vendéglő volt a törzshelye. Munkáját több száz fős iroda segítette, a kivitelezést pallérjai végezték. Egyszerre tervező és kivitelező. Modern vállalkozó volt, aki bevételeit visszaforgatta következő munkáiba. A forradalom és szabadságharc után visszaesett az építési kedv, csökkentek megbízásai, helyzetét magánéleti gondjai is súlyosbították. A klasszicista Pest legtöbbet foglalkoztatott alkotója 1853-ban, a korban nem szokatlan módon, csődeljárást kért maga ellen. Budakeszi úti villája eladásával pár év alatt sikerült konszolidálnia helyzetét. Az eljárás során felvett könyvleltárban régi és kortárs építészeti szakkönyvek és folyóiratok mellett Goethe Faustja is megtalálható. Hild szinte minden épületfajtában kipróbálta magát. Vidéki kastélyai közül kiemelkedik a bajnai Sándor-Metternich kastély. Középületei sora igen változatos. A fővárosban a Mária Terézia laktanya az Üllői úton, a Valero selyemgyár a Honvéd utcában, a Császár-fürdő, a Vígszínház helyén állt Tüköry sörcsarnok, a pesti Reáltanoda, a mai Eötvös József Gimnázium. A Vörösmarty téri Gerbeaud-házon nehéz felismerni Hild keze nyomát, pedig Pesti Magyar Kereskedelmi Bankként tervei szerint kezdte pályafutását. A korszak két kitűnő alkotója összefonódott a Deák téri evangélikus templomban. Pollack Mihály épületének Hild adott tekintélyes homlokzatot. Életművéből kiemelkedik a magyar klasszicista templomépítészet csúcspontja, a dunai tájba illesztett esztergomi székesegyház. A Vasárnapi Ujság 1861. április 21-ei számából: „Hild József korszaka egyike marada a legérdekesebbnek hazai építészetünk történetében (…) bízvást számolhat az elismerésre, honfitársainak tiszteletére.” Hild József stílusfejlődése a klasszicizmustól a romantikáig terjedt. A nyugodt síkban tartott klasszicista homlokzatok egységességükkel hatottak, nagyobb kreativitásra a bejárati csarnok–lépcsőház–udvar térkapcsolat adott lehetőséget. A klasszicista mester azonban alkalmazkodott az új stílusáramlathoz, és már nemhogy romantikus, de historikus megjelenésű épületet komponált Schosberger Simon Vilmos terménykereskedőnek az Arany János utca 13.–Nádor utca 19. alatt. Két évvel halála előtt fejezte be az esztergomi Papnevelő Intézetet, melynek déli klasszicizáló homlokzata illeszkedik a székesegyházhoz és a környező épületekhez, míg az északi félköríves, romantikus köntöst kapott. – Ezen ünnepi alkalommal szeretnék emlékezni két emberre, akik már nem lehetnek közöttünk- mondotta a táblaavatáson szerzőnk. – Horváth Alice (1941–2014) építészmérnök Hild József születésének 200. évfordulójára konferenciát szervezett, amelyet egy kiadvány követett. Kemény Mária, „Kema” (1949–2018) művészettörténész, az építész halálának 140. évfordulója alkalmából Budapest Főváros Levéltárában rendezett kiállítás és konferencia ötletgazdája, motorja, a Szent István-bazilika monográfusa. A bemutatót követő tanulmánykötetet Marótzy Katalin szerkesztette. Kema nagyon készült a másfél százados évforduló megünneplésére, de ennek véghezvitelében súlyos betegsége megakadályozta. Szerencsére szakmai támogatásával Havas Gyöngyvér gondos, alapos munkája nyomán az Építészet Mesterei sorozatban 2017-ben megjelenhetett a Hild-kötet.Hálás vagyok Horváth Péterné Ilikének és mindenkinek, aki részt vett az emléktábla megvalósításban, amely Hild József utolsó otthona, az építész tervei szerint készült Appiano-ház falára került. Mivel a bécsi Képzőművészeti Akadémia rendes tagjának sírja eltűnt a Kerepesi temetőből, szeretném, ha évente ezen a napon itt tisztelegnénk a nagy építész emléke előtt.

„Költő vagy, csupa szeretet:szereted-e a legyeket?” (Babits Mihály: Verses napló) Naná, hogy szeretem, különösen így a koronavírus támadásának első napjaiban, amikor ugyan még el szabad menni sétálni, de már itt leng fölöttünk a pallos, hogy majd a Ligetbe se mehetek ki futni egyet. Évtizedek óta itt élek a Liget közelében, ősztől tavaszig ez jelenti nekünk a zöldet. És itt van a Szépművészeti, ahova fiatalon olyan sokszor mentem be hétköznap délelőtt, amikor teljesen üres volt, nézelődni a Régi Képtárban, és itt van a Műcsarnok, ahol sokszor rácsodálkoztam a kortárs művészet nagy alkotóira, és itt a Műjég, ahol legutóbb az unokámmal korcsolyáztam és itt van minden magyar kisgyerek Disneylandje, a Vajdahunyadvár, és az Állatkert és a Cirkusz (és itt volt a Vidámpark) és itt volt valaha a lemezbemutatónk a lebontott PeCsában és ide jártunk naponta a Közlekedési Mózeumba a fiammal, amikor még kicsi volt és itt van a Fuit sír és itt szoktam átmenni a fák között kerékpárral Zuglóba, és, és, és, és. Az utóbbi években persze az is többször előfordult, hogy futás közben eltévedtem a Ligetben. Mert jött ez a dolog, ez a Városliget Projekt, ami elég sok mindenről szólt, de a Ligetről a legkevésbé és amit eleinte még védeni próbáltam a barátaimnak, hiszen láttam Mexikóvárosban, hogy tud az szép és barátságos lenni, a város közepén egy hatalmas parkban elhelyezni a város legfontosabb múzeumait. Ez így elvontan jól hangzott, de aztán szembejöttek a palánkok, már alig tudtam valahol úgy elindulni, hogy ne legyek kénytelen azonnal elkanyarodni és mostanában láttam ugye az Állatkerttel szemben az egyetlen rövid év alatt lepusztuló, rosszul kitalált kioszkokat, láttam a játszóteret, ahol fémből vannak a csúszdák és az egyikből éppen az orrom előtt esett ki arccal előre egy kisgyerek, pedig betartott minden óvatossági szabályt, szóval kezdett nagyon nem tetszeni az egész. De van egy barátom, aki mondott valami nagyon érdekeset. – Szerinted miért nincs a Népligetben élet? –  kérdezte. –  És meg is válaszolta: – Mert nincs ott semmi. Az emberek nem csak sétálni akarnak, az emberek programokra vágynak és mellé egy kis zöldre. A barátom okos szavai nem változtatják meg az új játszótérről alkotott véleményemet, azt sem fogom gondolni miatta, hogy a meglehetősen funkciótlan Zene Háza valami értelmes dolog mondjuk egy szép, nagy rét helyett, de legalább hallottam egy értelmes érvet. Hiszen mivel is kezdtem ezt az írást? Azzal, hogy szeretem a Ligetet – és aztán elsoroltam a száz-százhúsz éve itt álló épületeket. Hát hogyan igazodjon ki magán az ember? Mindenesetre, ha majd újra szabadon járkálhatunk, boldogan megyek ki a Ligetbe és örömömben talán még az a félresikerült játszótér is tetszeni fog.

  „Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket?” (Babits Mihály: Verses napló) Évekig nem voltam hajlandó elmenni a Westendbe. Nekem az nem vásárlás, mondtam Krisztának, hogy nem jönnek szembe az ismerős épületek, a Víg, a Madách, nincs ott a sarkon a Kieselbach Galéria, hogy legalább belessek a kirakaton át, ha nincs időm bemenni. Üzlet üzlet hátán és kész. Nem tudom, mitől voltam annyira biztos abban, hogy mi várna ott, hiszen évekig tényleg nem tettem be a lábamat oda, nem tudtam, vannak-e ott kávéházak, vendéglők, mozik, ezek a pompásan fölösleges dolgok, amilyeneket csak egy város kínál az embernek. Nem megyek be egy műanyagdobozba és kész. Végül a mozi miatt törtem meg soha nem tett fogadalmamat. Kriszta elcipelt egy filmre, amit csak ott és sehol máshol, és akkor titokban körülnéztem – jé, milyen szép tisztaság van itt és mennyi fény és szín, hát ez érdekes, gondoltam. Neki persze nem árultam el, ragaszkodtam konzervatív önképemhez. De azért már gyanús voltam magamnak. Joggal. Nemsokára titokban elmentem vásárolni a Westendbe. Csak utólag mertem bevallani Krisztának, hogy kész, passz, győzött. Valószínűleg az órás döntötte el a kérdést. Hogy találtam odalent, az aluljárószinten egy igazi kisiparost. Egy órásmestert. Meg lehetett várni a javítást vagy az elemcserét. Tisztára, mint egy igazi órásboltban egy igazi városi utcán. Közben persze a városi utcák egyre kevésbé hasonlítottak városi utcákra. A főútvonalakról kezdtek eltűnni az üzletek, üres kirakatok néztek rám szomorúan a Körúton és a Rákóczi úton, és már csak ezért is sokkal jobb volt bemenni a Westendbe. Nem mondanám, hogy nem izgatott a Körút sorsa, de bíztam a piacgazdaság öngyógyító erejében, a Liszt Ferenc térre vagy az Akácfa utcára gondoltam, és azt mondtam magamnak, itt is lesz majd valami új. Amikor aztán évtizedekkel korábban disszidált kanadai barátommal elmentünk a Duna Plázába, nem akart hinni a szemének. Neki ez volt a rendszerváltás. Hogy bemegy egy plázába Budapesten és mintha nem Budapesten járna. Néha eszembe jut a másik véglet. Johannesburgban egy olyan szállodában laktam, amely egy pláza kellős közepén állt (van ilyen a Westendben is). Mondták, jobb, ha nem megyek ki egyedül a városba. Én ugyan elmentem Sowetóba is, de nem találtam ott sok örülnivalót. Kínomban, ha nem volt dolgom vagy nem voltam éppen elefántsimogatáson, a hatalmas plázában sétáltam. Aztán egyszer Szöulban azt láttam, hogy van olyan város, ahol a plázák és a nagyváros képesek együtt élni, ahol a plázák nem ártanak a városnak. És persze azt is, hogy a két világ között éppen akkora a távolság, mint Johannesburg és Szöul között. Hát nem is tudom. Budapest valahol félúton van köztük, ha jól számolom.

„Költő vagy, csupa szeretet:szereted-e a legyeket?” (Babits Mihály: Verses napló) Szeretem a Halászbástyát, direkt úgy születtem, a kórházból a szüleim mindjárt kivittek a Dunapartra, megmutatták Budapest panorámáját és azt mondták: – Látod, kisfiam, az a szép nagy fehér izé, amiről senki se tudja, hogy pontosan mire való, az ottan a Halászbástya, nézz körül és jegyezd meg, Halászbástya, Lánchíd, Gellérthegy, Várhegy, Margitsziget, Erzsébet híd (az akkor még romos volt), Duna – ez a mi városunk, meg az a sok lepusztult bérház, ami körülötte van. Ezt fogod szeretni. Nem szeretem a Halászbástyát, művészettörténet szakra jártam az egyetemen, kedvenc szerzőim egyike Fülep Lajos, a prófétai haragú művészetfilozófus, aki dörgő szavakkal átkozta meg saját kora Budapestjének hazug építészetét, a habarcsból hazudott követ a firenzei palotákat utánzó házakon az Andrássy úton, a neogót Országházat a neoreneszánsz kupolájával meg az egész nemzeti hajcihőt. Nemzeti öncélúság című tanulmányában így fogalmazta meg az úgynevezett nemzeti irány lényegét: „Az irány szerint a „nemzeti” egy szóval azt jelentette: giccs; ami nem giccs, az nemzetietlen; s akinek a giccs nem kell, az nemzetellenes, hazaáruló.” És egyik elborzasztó példája éppen a Halászbástya volt. Hát most akkor szabad-e nekem szeretnem a Halászbástyát? Igazából már nem olyan nagy dilemma ez, mert egyszer, jó húsz-huszonöt évvel ezelőtt körbevittem egy amerikai családot Budapesten, és kénytelen voltam saját magamnak is megfogalmazni, hogy mit látnak akkor, amikor a Halászbástyát vagy a Vajdahunyadvárat. Az utóbbi – éppen, mert amerikaiak voltak a barátaim – viszonylag egyszerű eset volt: ez itt, barátaim, egy Disneyland abból a korból, amikor Disney még éppen csak megszületett. Disneyland, tehát díszlet. És – hopp! Rájöttem, hogy ez a magyarázat a Halászbástyára is. Hát persze! Díszlet. Színház. Milyen érdekes, gondoltam magamban. Magyarországról gyakran mondták, hogy operettország, de sosem hallottam vagy olvastam arról, hogy ez az operett mint színpadi díszlet konkrétan fel is épült volna. Pedig felépült, ezek a múlt századfordulón épült historizáló paloták ennek az operettnek voltak a díszletei. És az a helyzet, hogy én szeretem az operettet. Ami pedig ebből konkrétan a Halászbástyát illeti: mindig láttam benne valami vicceset. Annyira nem igazi, annyira diszfunkcionális! Végül is egy kilátóterasz az egész, még hogy bástya! És a halászok mit kerestek volna odafönt, elvégre a Duna itt lent folyik. És miért csúcsos a süvege, mint egy középkori dáma fátylas sipkája? Egyszer aztán rémülten megkérdeztem magamtól, vajon száz év múlva az utódaink is megértően beszélnek majd a (bocsánat az illetlen jelzőért) Nemzeti Színházról? Hogy a megszokás majd azt is széppé varázsolja? Pedig arról miket írna Fülep Lajos, ha élne! Hát nem tudom. Kívülről nézve olyan, mint egy behúzott nyakú, mérges öregember, belülről meg olyan, mint egy kisvárosi cukrászda. Talán ha majd cukrászdát nyitnak benne, még a Nemzetit is meg fogom szeretni. Addig meg szeretem a Halászbástyát.

Ölelkezzünk virtuálisan! – szólít fel egy női magazin. Mi is lenne ma a szerelemmel, ha nem létezne az internet? El tudja valaki képzelni, mekkora bezártságban élnénk, ha ez a járvány 30–40 évvel ezelőtt kezd el gyilkolni? Igaz, nem is terjedt volna el ilyen hamar, hiszen tömegturizmusról akkor aligha beszélhettünk, és emberek milliói sem repültek fapadoson a távoli kontinensek között… A megtörtént katasztrófák, tragédiák mindig felülmúlják a legképtelenebb sci-fiket, lásd Amerika 9/11-ét vagy a mostani világjárványt. De legyen akármilyen szörnyűséges élethelyzet vagy háború – a szerelem attól még nem múlik ki, a hátországban, az ágyúlövések rettentő zajában, a gyilkolásra berendezkedett táborokban is virágzott. Sőt sokszor a távolság, a társtalanság, az elérhetetlenség felszítja a tüzeket, felértékel akár vélt gesztusokat is. Kezünkben az életünk Míg a lövészárokból olykor több hétig utazott egy levél a menyasszonyhoz, ma másodpercek alatt kifejezhetjük érzéseinket – értelmes, összetett mondatokkal vagy csupán gyermekded emojikkal – a mobiltelefonunkon, beleértve a közösségi médiát és alapnak tekintve az internetet. A kezünkben van az életünk, mindenhova magunkkal hurcoljuk, és amit eddig átkoztunk, hogy csak elveszi az időt az értelmes dolgoktól, miközben függővé tesz – ma nélkülözhetetlenné vált, mert a karantén idején összeköt szeretteinkkel. A Skype segít átvészelni, hogy sokáig nem láthatjuk-ölelhetjük meg, akit szeretünk – mit nem adtak volna a katonák 1944-ben egy ilyen ördöngös masináért… Igaz, a világ sok táján ma is szörnyű háború dúl, de csak az létezik a nagyvilág számára, ami megjelenik a CNN képernyőjén. És minél többször mutatják, annál közömbösebbek lesznek iránta az emberek, főleg, ha messze történik. Ugyanolyan részvéttel nézik, hogy a New York-i közparkokban a halálesetek miatt tömegsírokat ásnak, mint valamelyik dél-amerikai szappanopera hősnőjének halálát. Más a helyzet persze, ha valaki közvetlenül érintett e szörnyű járványban vagy annak következményében. Azzal, hogy a beteg nagyszülőket hazaküldték az idősotthonokból, egész családok élete változott meg. Nap, mint nap azon kell izgulni, túléli-e ezt a hirtelen változást az idős, beteg ember, és hogyan vészeli át e váratlan helyzetet egy párkapcsolat. Csókolózni, maszkban? Miközben e sorokat pötyögöm a laptopomba, az ablakon át látom, hogy szerelmespár andalog – persze szigorúan kutyasétáltatás címén, és nem az időseknek fenntartott időben – a Várhegy oldalában. Nyakukban leeresztve a szájmaszk, elvégre csókolózni máshogy nem lehet. De ha ismeretlen közeleg, eleget tesznek az előírásoknak és az arcuk világoszöldbe burkolózik. Az összezártság következtében nőni fog kilenc hónap múlva a születések száma – olvasom a jóslatot. Mert erre már volt példa a nagy New York-i áramszünet idején, amikor ezrek ragadtak a liftekben, irodákban, lakásokban – bár itt most nem 24 óráról van szó. Az igazi szerelmet nem állíthatja meg semmiféle karantén, így volt ez régen is. Thomas Mann Halál Velencében című novelláját döbbenetes most olvasni: ahogyan az Indiából érkező kolera következménye az akkori éttermek, fogadók bezárása, a várható zárlat.  De a járvány Aschenbachot nem érdekli különösebben, az angyalian szép, szőke Tadzio az egyetlen, aki leköti figyelmét. Ma, akik együtt élnek, természetesen nem viselnek maszkot, ha együtt kirándulnak, hiszen otthon sem viselik. Akik viszont csak „járnak” – létezik még ez a kifejezés egyáltalán? – azoknak egyrészt nehezebb a helyzetük, hiszen hiányolják a kedves érintését, de közben a szerelem manapság újnak számító, slow változatát élik meg. Lassuló tempó, online lánybúcsú Visszatérnek a szerelem fokozatai? Nem egyből, hűbelebalázs módjára az ágyban kötnek ki a társra vágyók? Igaz, az egyetemek, a klubok zárva, szünetelnek a fesztiválok, sportesemények, kihaltak a házibulik, online leánybúcsú a divat, nem működnek a kávézók, romkocsmák – nincs hol ismerkedni. Marad tehát az internet. Ám a hazudós randioldalaktól minden értelmes embernek elmegy a kedve. Nem véletlen, hogy az amerikai online társkereső valóságshowkban szinte kizárólag enyhén retardált személyiségek jelennek meg – mondjuk ki: aki ilyen célból hagyja filmezni pénzért a magánéletét, abba eleve nehéz lehet egy komoly embernek beleszeretni. Milyen hatással van a karantén a házasságokra? Sokan a bezártságban rácsodálkoznak a másikra – lehet, hogy én nem is ismertem ezt az embert? De léteznek férjek és feleségek, akik végre elkezdenek beszélgetni egymással. Ez is kétesélyes: van, ahol jó sül ki belőle, másutt a balta kerül elő, és eldurvul az erőszak. A szorongás egyébként is felerősíti a konfliktusokat, a labilis érzelmeket, hát még, ha az egyébként óhatatlanul növekvő alkoholfogyasztással párosul. Nagyon nehéz, mondjuk három korosztálynak együtt élni egész nap egy házban, amikor eddig csak néhány félórára redukálódott az együtt töltött idő. Most a házaspárnak, a szüleiknek és a három különböző korú gyermeknek kell értelmes elfoglaltságot és tanulási lehetőséget teremteni. Egy erkély nélküli panelben vagy egy gangos bérházban elkülönülésre, intim félrevonulásra nincs lehetőség. Énidőre, pihenésre sem futja. Ilyen helyzetben kinek van kedve a simogatásra, a szerelmes duruzsolásra? Ráadásul a szigorúbb higiéniai szabályok betartása-betartatása nem tesz jót a párkapcsolatoknak. Akad olyan férj, akit a hideg kiráz már egy sima nagytakarítástól is, nemhogy az állandó fertőtlenítéstől.  A balatoni víkendházba való levonulás jó ötletnek tűnik, de mivel szűkebb a tér, még inkább felszínre kerülhetnek a tisztázatlan viták. Itt eleve kevesebb talán a választható tévécsatornák száma, viszont többet kellene ténykedni a kertben, ami egészségesebb ugyan, mint a home office, de nem mindenkinek a kedvenc időtöltése. A baráti sütögetéseknek, összejöveteleknek lőttek, még a közvetlen szomszédok is csak távolról integetnek. Így mintha már nem is lenne olyan vonzó egy pár ezres lélekszámú kis településen hónapokig élni… Segít a helyzeten, ha az egész napot nem pizsamában lötyögjük végig, hanem napi rutint találunk ki, amibe beletartozik a közös reggeli, a főzés, a vonzó, csinos otthoni viselet, az ebédhez-vacsorához való normális felöltözés, ízlésesen megterített asztal, pár szál színes virág, délutáni közös kiruccanás, séta, persze nem zsúfolt helyeken. Míg a szerelmet nem lehet elnyújtani, erőltetni, addig a szeretet sokszor megmenthető – lenne. (A magyar nyelv e téren is szinte páratlan – a pár éven belül többnyire elillanó szerelem kémiai csodáját elkülöníti a sokkal többet kibíró, tartósabb szeretettől.) De ehhez a megmentéshez mindkét fél részéről szándék és munka szükségeltetik. Ha valakinek van egy komolyabb külső kapcsolata, az ilyenkor jobban kiderül. Árulkodó jelek: a férjünk/feleségünk magával viszi a mosdóba is a mobilját, tabletjét. A kütyüje állandóan le van halkítva, még inkább kikapcsolva és folyton a zsebében tartja. Amikor csak tud, ajánlkozik rá, hogy leviszi a szemetet, elmegy a közértbe vagy kutyát sétáltatni – holott eddig esze ágában sem volt – mert a munkahelyén kötöttség nélkül tudott beszélni a barátjával/barátnőjével. Kelendő a sterilizáló szütyő  A szerelmet ne tévesszük össze a szexszel, bár összetartoznak. Ahogy beköszöntött a karantén, számos országban nemcsak a fegyverboltok forgalma ugrott meg. Olvasom a neten, hogy mennyire kelendők lettek hirtelen a vibrátorok: „a jelenség nagyon hasonlít arra, amit az emberek az élelmiszerboltokban műveltek, azaz, hogy tömegével vettek olyan dolgokat, amiket eddig nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem. Az egyik cég szerint az egyik legnépszerűbb termékük márciusban egy UV-fénnyel sterilizáló szütyő volt, amibe az eredeti rendeltetése szerint csak be kell helyezni a dildókat, vibrátorokat, vagy bármi mást, és az fertőtleníti is”. A gyártó szerint lehet, hogy a vásárlók ezeket nem is az eredeti rendeltetésnek megfelelően használják, és inkább a kulcsokat vagy a telefont tartják benne... Élénk a lakásban fogadó – természetesen internet alapon szerveződő – prostituáltak, valamint az út szélén ácsorgó kolléganőik, kollégáik forgalma. Versenyelőny, ha a szolgáltatásba beletartozik a fertőtlenítő kendő és folyadék, bár ez eddig sem lett volna haszontalan. Itt persze nehéz betartani a 2 méter távolságot, de még annak a felét se. A netes pornó virágzik, bár a magyar swingerklubok már februárban-márciusban bezártak. New Yorkban az egyik legismertebb alternatív szexklub átállt egy digitális platformra. A Killing Kittens nevű londoni szexklub is az internetre költözött. Megjelentek a privát Zoom-os szexpartik, meghívásos alapon. Jellemző, hogy a világ legnagyobb pornómegosztója először a járványba belerokkant Olaszország, majd az egész világ számára ingyenessé tette a prémium előfizetést. Állítólag, ha jön a világvége, mindenkiben bekapcsol egy ősi ösztön, és szeretné az emberi fajt átmenteni. De hallani ellenkező véleményeket is. A félelem leküzdése érdekében szakpszichológusok is bevetették tudásukat, némelyikük ingyen. Egyikőjük szerint a szorongás a libidó csökkenését okozza, ugyanakkor a szex el is terelheti a figyelmet a pandémiáról. Háború van, csak most egy láthatatlan ellenséggel harcolunk. Ezt sokkal nehezebb felfogni ép ésszel. Egy kedves, idős párt szólaltattak meg valamelyik tévécsatornán. A riporter rákérdezett, kijárási korlátozás idején miért sétálnak el együtt szombat délben a lottózóba?  Mert 50 éve együtt élünk és minden szombaton ezt tesszük. Ez a mi kedvenc szórakozásunk – jelentette ki a hölgy mosolyogva.  Majd akkor maradunk otthon, ha lőnek, mint 56-ban – tette még hozzá a jól öltözött, rokonszenves férfi.

A budapesti síremlékművészet a 19. század utolsó és a 20. század első évtizedeiben élte virágkorát, amikor a műfajt közérdeklődés övezte, még élt a klasszikus formakincs és jelképrendszer, de már az anyagi feltételek is adottak voltak monumentális alkotások létrehozásához. A korszak kiemelkedő szobrászai közül Strobl Alajos hozta létre a legjelentősebb műveket ebben a műfajban. Ami korabeli köztéri szobrászat másik két nagy alakját illeti: Zala György kiválóan megformált sírszobrai kevésbé egyéni és kisebb volumenű alkotások, mint Strobl művei, Fadrusz Jánost pedig egyáltalán nem érdekelte a műfaj. Síremlékként felállított művei korábbi munkák másodpéldányai, köztük a nevezetes Krisztus-szobor, amelynek számos példánya ismert templomokban, múzeumokban és köztereken. Strobl Alajos mellett Donáth Gyula készítette a korszak legfontosabb fővárosi sírszobrait, ám amíg utóbbit a kortársak joggal tartották „temetőspecialistának”, addig Strobl minden tekintetben az élvonalhoz tartozott, nála a funerális munkák csak az egyik műfajt jelentették, amelyben magas színvonalon és sikerrel működött. A századfordulós évek további, említésre méltó síremlékeket készítő művészeinek pályafutása már Strobl után és részben az ő nyomdokain indult. Deák Ferenc egykori szarkofágja Deák szarkofágja és Kossuth mauzóleuma Strobl Alajos első nagy temetői megbízása Deák Ferenc mauzóleumának szarkofágja volt. Magát a mauzóleumot, amely joggal nevezhető a 19. század egyik legjelentősebb hazai temetői építményének, Gerster Kálmán tervezte 1876-ban, teljes kivitelezése pedig közel tíz éven át tartott. A kupola koszorút tartó angyala egy másik szobrász, Kiss György alkotása. A Deák-mauzóleum évtizedekre a Kerepesi úti temető szimbolikus középpontjává, környéke pedig a sírkert leghangsúlyosabb, legelőkelőbb részévé vált. A nevezetes szarkofág egykor a belső tér közepén állt és a második világháború idején semmisült meg, később dísztelen kőkoporsó került a helyére. A főváros legjobb szobrainak egyike enyészett el a célt tévesztett bomba következtében. A szarkofággal Strobl jelentős szakmai és közönségsikert aratott, és ekkor kezdődött évtizedeken átívelő baráti és kollegiális kapcsolata Gersterrel. A lepellel letakart elhunyt és a szárnyas géniusz alakját érdemes párhuzamba állítani a Magyar Tudományos Akadémia előcsarnokában 1914-ben felavatott domborművel, Holló Barnabás alkotásával, melynek témája Erzsébet királyné, amint koszorút helyez Deák ravatalára. Kossuth Lajos mauzóleumának szobrai Gerster Kálmánnal később együtt indultak Kossuth Lajos mauzóleumának hosszadalmas pályázatán, végül el is nyerve a megbízást. A pályázat, amelyen részt vett a kor legtöbb jelentős hazai építésze és szobrásza, a szecesszió virágkorára esett: e stílus jegyében fogant a zsűri művésztagjai által legjobbnak ítélt terv, a Bálint Zoltán–Jámbor Lajos építészpáros és Kallós Ede szobrász műve is. Gerster 1901–02-ben tervezett és 1909-ben felavatott sírépítménye mégis historizáló alkotás lett, amelynek több részlete, mindenekelőtt a belső térben álló, ezúttal szobor nélküli szarkofág, jelentős művészi értéket képvisel. A mauzóleum legsikerültebb szobrászati részei az oroszlánt vezető szárnyas géniusz az épület tetején, valamint a kapuőrzőként megformált párducok, amelyeket Strobl az Állatkertben, élő modellek után mintázott meg. A trónuson ülő Hungária fegyveres alakja – akinek fején felsőbb utasításra a Szent Korona nem, csak a III. Béla sírjában talált korona mása kaphatott helyet –, biztos kézzel megformált, de kevésbé eleven munka. Az 1910-ben megjelent Kossuth-emlékalbumban az alkotó két, a szabadságharcból vett allegóriákat ábrázoló dombormű készítéséről is beszámol, amelyek végül nem valósultak meg. Ez határozottan előnyére vált a mauzóleumnak, tervezésüknél a színpadias megoldásokat kedvelő szobrász valóban túlzásba esett. A Kossuth-mauzóleumhoz köthető a fiatal Fülep Lajos gúnyos hangvételű riportja is (Látogatás a műteremben Strobl Alajosnál), amely a Modern Művészet lapjain jelent meg 1905-ben. Sorait később gyakran idézték, bár egyáltalán nem biztos, hogy az epreskerti műteremben valóban az hangzott el, amit Fülep kezdő műkritikusként leírt. A gránitoroszlán Szilágyi Dezső síremlékén Az Arany-síremléktől a gránitoroszlánig A Deák-mauzóleummal egyidejűleg készült Arany János 1885-ben felavatott, szintén Gerster Kálmán tervezte síremlékének szobrászati díszítése. A nemes szépségű, klasszikus mintákat követő, a költő szerény egyéniségéhez kiválóan illő bronzszarkofágon két gazdag szimbolikájú növény, egy tölgy­koszorú és egy pálmalevél látható. A szarkofág mögé a Kerepesi úti temető 20. századi parkosítása során a Margit-szigetről áttelepített tölgyfákat ültettek. Így a síremlékre került ábrázolásokhoz hasonlóan a növényzet alkotta háttér is többletjelentést kapott, Arany költészetére utal. Strobl több kiváló köztéri szobrot is készített Arany Jánosról: a Múzeum-kertben álló közismert, fő művei közé tartozó emlékmű mellett a Margit-szigetre, Nagyszalontára és Nagykőrösre is. 1890-ben avatták fel Henneberg Károly altábornagy gyászoló huszárt ábrázoló síremlékét, amely a legelső lovas szobor volt nemcsak a Kerepesi úti temetőben, hanem egész Budapesten. A szobrász témaválasztása jól példázza, hogy a korabeli síremlékeken a vallási motívumok mennyire háttérbe szorultak a profán ábrázolások, mindenekelőtt a nemzeti jelképek mögött. Az állatok megformálása iránti tehetségét ezúttal a ló alakjával bizonyította. A sírfelirat mintha az elhunyt és az emlékmű közötti kapcsolatot világítaná meg: „A magyar királyi honvédlovasság első felügyelőjének hamvait rejti e sír, mely fölött örök időkön át virraszt a honvédhuszárság kegyelete.” A budavári nádori kripta mai képének kialakítása József nádor legfiatalabb fiához, József Károly Lajos királyi herceghez köthető. 1895-ben halt meg tragikus vadászbalesetben fia, László Fülöp, akit ide temettetett, és síremlékének elkészítésére Strobl Alajost kérte fel. Egyidejűleg megbízta a sírbolt átépítésével a királyi vár dualizmus kori képének kialakítóját, Hauszmann Alajost, valamint József nádor síremlékének elkészítésével Zala Györgyöt. A belső tér díszítésének mintájául a családi temetkezőhelyek klasszikus példája, a firenzei Medici-sírbolt szolgált. Az ifjú herceget a síremlék a középkori szobrászatra jellemző módon, fekvő helyzetben és felravatalozva jeleníti meg. Zichy Mihály síremléke A báró Kochmeister Frigyesné emlékét őrző, különleges szépségű márvány domborművet 1897-ben avatták fel, és eredetileg a Kerepesi úti temető falsírboltjainak egyike felett állt. Később ide temették az elhunyt hölgy férjét, az Áru- és Értéktőzsde, valamint a Kereskedelmi és Iparkamara egykori elnökét is. Néhány évtized múlva azonban az „örök nyugalom” fogalma átértékelődött: 1953-ban a bal oldali fal mellett közel kétszáz sírboltot felszámoltak, környéküket fallal választották le a temetőről, s helyükre a szomszédos gyár egy új részlege került. Bár a sírboltok többségét egykor a temető fennállásáig megváltották, mindenkit áttemettek innen, néhány neves személyt a sírkerten belül, a többséget pedig a Rákoskeresztúri temetőbe. Utóbbiak között volt a Kochmeister házaspár is, sírjukon azonban ma már egyszerű obeliszk áll. Az eredeti Kochmeister-dombormű a Kerepesi úti temetőben maradt, s Budapest második főpolgármestere, Márkus József sírjára került, akinek eredeti síremléke szintén a főváros második világháborús ostroma során semmisült meg. A Reiner Zsigmond régész és műgyűjtő sírján 1910-ben helyet kapott dombormű kisebb léptékű, de nagyon szép alkotás. Részletei, akárcsak a Kochmeister-síremléknél, a márványnak nem kedvező időjárás és a szakszerűtlen felújítások miatt ma már alig láthatóak. 1903-ban avatták fel a Kozma utcai izraelita temetőben a Brüll család szintén Gerster Kálmán tervei alapján épült mauzóleumát, melyhez Strobl oroszlánszobrokat mintázott. Strobl legjelentősebb temetői munkája, egyben az egész műfaj kimagasló alkotása Szilágyi Dezső igazságügyi miniszter és képviselőházi elnök 1908-ra elkészült síremléke, pontosabban annak allegorikus része, a törvénykönyvet tartó, erőtől duzzadó, tátrai gránitból faragott oroszlánszobor, a szobrász szimbolikus önarcképe, munkásságának büszkeséget és méltóságot árasztó összegzése. Már az anyagválasztás is felér egy önvallomással, hiszen Strobl Alajos szülőföldje a Tátra vidéke, közelebbről Liptóújvár Őrtűz nevű része volt. Fia, Stróbl Mihály visszaemlékezése szerint ez volt az egyik legkedvesebb szobra, a művészről szóló emlékirat sem véletlenül kapta A gránit­oroszlán címet: „A tátrai és általában az őskőzet csiszolata nagyon sokáig tükörsima marad, esős, kormos és piszkos lesz, de lemosva újból a régi fényében ragyog. Talán a legtartósabb és legkomolyabb szobor-anyag, de igen nehéz megmunkálni. (…) Apám, a fenyők és a gránit szerelmese Őrtűzzel szemben délnek találta meg a megfelelő kőzetet.” Ybl Miklós síremléke Portrészobrok Strobl Alajos maradandót alkotott arcképszobrászként is, különösen azokkal a munkáival, amelyek családtagjait vagy művésztársait örökítik meg. Legtöbbre értékelt műve, az Anyánk is portrészobor, és műtermi hagyatékának portréi alapozták meg a szegedi Dóm tér emlékcsarnokát. Temetői alkotásainak többsége, a műfaj törvényszerűségeinek megfelelően, arckép. Kiemelkedik közülük a Zichy Mihály sírján 1916-ban felavatott, virtuóz módon megformált, lendületes portré, melynek talapzatát szintén Gerster Kálmán tervezte. Másodpéldánya a Szegednek adományozott szobrok egyikeként ma a Dóm tér árkádjai alatt látható. Szintén kiváló alkotás Kelety Gusztáv festőművésznek, a Mintarajziskola és a Műcsarnok igazgatójának 1917-ben leleplezett félalakos domborműve. Ybl Miklós síremléke még halála évében, 1891-ben elkészült, a sírkövet Fort Sándor tervezte, a dombormű pedig Strobl alkotása. Portrészobor került Szilágyi Dezső sírkövére – ez érthető módon háttérbe szorul a gránitoroszlán mögött –, Malosik Antal nagykereskedő 1908 körül elkészült mauzóleumába, valamint, már a szobrász halála után, báró Eötvös Loránd sírjára. Egyes adatok szerint az 1895-ben meghalt Vögerl Ignác szobrász síremléke is Strobl műve. Azonosítását megnehezíti, hogy temetői munkáinak többségéhez hasonlóan ezen sincs szignó. Az említett síremlék-portrék mindegyike a Kerepesi úti temetőben áll, és ott van Strobl Alajos saját síremléke is. Eredeti, a második világháborúban megsemmisült sírköve Gerster Kálmán alkotása volt, szintén tátrai gránitból. Mai síremlékét évtizedekkel később állították fel, azon fiatalkori önarckép-domborművének (1875) másolata kapott helyet, és az általa többször megörökített Arany János sorai, a Vágy című költemény részlete: „Földi ember kevéssel beéri, / ha vágyait kevesebbre méri.” Strobl önarcképe saját síremlékén 

Százezeren is szurkoltak a hetvennyolcezres létesítménybe A múlt év végén megnyílt a Puskás Aréna, és ezzel végleg elköszöntünk a főváros emblematikus létesítményétől, a Népstadiontól. Búcsúzóul felelevenítjük a történetét. Olimpiát rendszeresen álmodnak Budapestre, hol sportvezetők, hol politikusok – bár most éppen mintha mindenki ébren lenne –, és hát olimpiai stadion nélkül hogy nézne ki egy olimpia? Először az 1896-os játékok előtt vetődött fel Budapest neve. Igaz, akkor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság vezetői láttak álmot, mert a görögök pénzhiány miatt vissza akartak lépni a rendezéstől, és kerestek egy beugrót. A NOB-elnökség az alapító tag Kemény Ferenc lelkesedését ismerte, a magyar kormány takarékossági szempontjait viszont nem, Athén meg közben talált egy szponzort. 1920-ra szintén jól jött volna egy stadion, mert Budapestnek a NOB 1914-ben odaígérte a rendezés jogát. Az első magyar olimpiai bajnok, Hajós Alfréd még 1913-ban tervezett is egy ötvenezrest, de jött a világháború, és nem csak a sportdiplomácia szenvedett vereséget. A stadion iránti igény viszont törvényerőre emelkedett. Az 1921-es testnevelési törvény 8. paragrafusa így szólt: „Az állami pénzügyek rendezése után a nemzetközi megbízás alapján rendezendő olimpiai játékok, valamint egyéb nagyobb szabású ünnepségek és mérkőzések megtartására Budapesten Nemzeti Stadiont kell létesíteni.” Hajós Alfréd és Lauber Dezső stadionterve, amely az 1924-es olimpián ezüstöt ért (az aranyat nem adták ki), meg is felelt volna a célnak, de a gazdasági válság ezt is elsodorta. A háború után sem volt pénz a nemzet stadionjára, illetve egy idő után már a Népstadionra, de a helyét lázasan keresték. Aztán amikor a Magyar Dolgozók Pártja is felkarolta az ügyet, jöhetett az első kapavágás (vágó: Tildy Zoltán köztársasági elnök) 1948. július 12-én. Tizenhat helyszín szerepelt a javaslatok között, végül a metró döntött: legyen közel a Hungária körút–Kerepesi út sarkára tervezett megállóhoz. A földalatti vasút azonban késett, a nép sok évig villamossal, trolival és busszal jutott el a róla elnevezett stadionba. A földmunkák már folytak, de még nem dőlt, hogy mekkora is lesz a létesítmény, a tervek hetvenezrestől százezresig terjedtek. A számok hivatalosan 78 ezernél álltak meg, a nagytribün két oldalára tervezett lejtős rész nem épült meg. Az 1955-ös, századik magyar–osztrákot (6:1) mégis 104 ezren látták, igaz, akkor még állóhelyek is voltak. 1953. augusztus 20.: a Budapesti Honvéd csapata a megnyitón Az építkezésen csaknem száz sztahanovista tüntette ki magát, sokan dolgoztak társadalmi munkában, köztük számos sportoló. Fotó is tanúsítja, hogy Papp László – már olimpiai bajnokként – ugyancsak lapátot ragadott. Kivonult az 1949-es budapesti Világifjúsági Találkozó négyezer résztvevője is, és amikor közeledett az átadás határideje – 1953. április 4-ét nem sikerült tartani, de augusztus 20. már tényleg kőbe volt vésve –, Farkas Mihály kivezényelt ezer katonát is. A tervezők sokat panaszkodtak az építőanyag minőségére vagy hiányára, de jött a visszavágó: a statikus tervezőt, Gilyén Jenőt feljelentették a kivitelezők, a főtervezőt, Dávid Károlyt pedig az utolsó évben az építkezésről is kitiltották. 1954-ben aztán mind a ketten megkapták a Kossuth-díjat. A megnyitó reggel kilenctől sötétedésig tartott. Azt még évtizedekkel később is tudta egy valamirevaló futballszurkoló, hogy a Honvéd 3:2-re nyert a Szpartak Moszkva ellen. Az viszont lassan feledésbe merült, hogy tizenkétezer (más források szerint kétezer, de az sem kevés) tornász tartott bemutatót. Ott rendezték meg a magyar–norvég atlétikai viadal második napi versenyeit is, és Jeszenszky László a 3000 méteres akadályfutásban országos csúcsot állított fel. Zárásként megmérkőzött egymással a magyar női A és B kézilabda-válogatott, kétszer tízperces félidőkkel, mert már erősen szürkült (a reflektorokat csak 1959-ben szerelték fel). Részt vett az eseményen tízezer békegalamb, élőkép formájában egy vörös csillag és a felszabadulási emlékmű nőalakja. A zárókép betűket formált: Éljen a párt! Senki nem kérdezte, hogy melyik. A toronyépületet tizenegy emeletesre tervezték, de aztán háromnál befejezték. Abban voltak az öltözők, az irodák, az étterem, a tetején pedig egy üvegkalitka, a rendőrségi erők központja. Mellette a Hotel Pilon, ahol hetven vendég szállhatott meg – egyetlen csillagja szerint nem éppen luxuskörülmények között, de edzőtáborozóknak megfelelt. És volt benne egy szolgálati lakás is, a stadion főigazgatójáé. A toronnyal szemközti oldalon volt a kormánypáholy, átvilágított személyzettel – és biztos, ami biztos, két géppuskafészekkel –, a szomszédos szektorok jegyszedőit a belügy válogatta össze. (Ha már belügy: a stadion tartozéka volt a lelátók és a futópálya közötti beton­árok is, abban álltak a rendőrök.) A politikai elit autói az Istvánmezei út felől alagúton hajthattak be az előtérig. A fogadóhelyiség márványborítást kapott, benne büfé, hűtőszekrény, fotelek, kanapé, két telefonfülke, a K-vonalat is be lehetett kötni. Az italszekrényt biztonsági zár védte, miután rájöttek, hogy a személyzet is ki tudja nyitni a sorozatkulccsal. A falon ott volt a Rákosi-címerrel szemben az olimpiai öt karika, egy ilyen stadion már megfelelő referencia lehetett az 1960-as pályázathoz. A szavazáson Róma nyert, Budapest negyedik lett. 1954-ben már főiskolai világbajnokságot rendeztek. 1965-ben Universiadét. Egy évvel később atlétikai Európa-bajnokságot, amelyen a súlylökést Varjú Vilmos nyerte. Iharos Sándor több világcsúcsot állított fel itt. Futottak még: Emil Zátopek, Vlagyimir Kuc (Kovács József mindkettőjüket legyőzte), Steve Ovett, Sebastian Coe, Carl Lewis, Edwin Moses, Irena Szewińska – hogy csak néhányat említsünk az olimpiai bajnokok közül. A futók szerették a stadiont, gyors volt a rekortán – korábban meg a salakos pálya, azt mondják, attól, hogy szulfidlúggal locsolták a hengerelés előtt. Itt nyert Európa-bajnokságot fapadlós pályán 1955-ben a magyar férfi kosárlabda-válogatott. Ugyanabban az évben a teniszezők Chilével mérkőztek a Davis Kupában, és játszottak nagypályás kézilabda-mérkőzéseket is a Népstadionban. Az 1954-es magyar-angol labdája a gyepen A futball vendégül látott világklasszisait felsorolni reménytelen vállalkozás. Az aranycsapat mérkőzései, az angolok elleni 7:1. Az 1986-os brazilverés (3–0), amikor annyian szerettek volna jegyhez jutni, hogy sokan a pénztárak előtt töltötték az éjszakát. Na és a telt házas kettős rangadók… Fújta a sípot Zsolt István, Leo Horn és Lo Bello, a trombitát nyolcvanezres közönség előtt Louis Armstrong, énekelt Pavarotti, Domingo és Carreras, itt bukott meg az Aida szuperprodukció, fellépett a Mojszejev együttes, koncertezett a Queen, a Gun N’ Roses és a Rolling Stones, hirdetett igét Billy Graham, és a Népstadionban találkozott a fiatalokkal II. János Pál pápa. Kezdetben az igazgatói poszton sem adták olimpiai bajnoknál alább, az első huszonöt évben az 1948-as kalapácsvető aranyérmes, Németh Imre vezette az intézményt, később két évig Schmitt Pál. A látványosságok sorát az alpinisták zárták, ők verték le a meglazult betondarabokat a lelátókról. Életveszélyesnek nyilvánított szektorokat zártak be, végül a bontásról döntöttek. A stadion azért nem tűnt el nyomtalanul, a toronyépületet a Puskás Aréna örökölte, a bejárat fölött az olimpiai öt karikával. Soha nem lehet tudni.

Ismét a város ékessége lehet a Róheim-villa A történelem számon tartja ezt a régi házat. De az építészet- és várostörténet – noha műemlék – keveset tud róla. Tizenöt esztendeje üresen pusztul. Néhány éve adta át az állam ezt a hajdan pazar városi palotát a Magyar Corvin-lánc Testületnek. S elegendő pénzt ahhoz, hogy rendbe hozzák. A rekonstrukció terveit Mányi István jegyzi. Hamarosan kezdődhetnek a kivitelezési munkák. Egy – az idő tájt ezen a vidéken szokottan terebélyes – Liget menti telket vett meg az 1838-as árvíz évében a későbbi Herminamezőn Eichholz János. Akinek a karrierje 1834-ben kezdődött, bírónak választották abban az esztendőben, hogy aztán, 1836 és 1838 között már mint polgármester szolgálja a várost. Egy esztendővel a halála előtt, 1843-ban nevét Tölgyessyre magyarosítja. Nyaralója homokföldjének közepén épült, a mai Hermina út 43. és 45. alatti, illetve az ezek mögött a Hungária körútig terjedő, jóval később önállósult telkek centrumában. Az eredeti tábla felosztása az 1830-as évek közepére datálható, akkor nyitották meg a Pálma utcát is, hogy az új közterület páros számozású oldalán – az egykori 43. házszámú és a mögötte lévő telek területén – megszülessen a szép és elegáns villasor. Pompa a Liget partján Az eredeti nagy telket 1899 kora nyarán adta el Róheim Samunak és nejének, Schultz Leontinának bizonyos Stern Miksáné, akkori tulajdonosa, 26 ezer forintért. Augusztusban kapták meg az engedélyt, hogy felépítsék a Hermina útra kapuzott emeletes nyaralójukat. 1900-ban költözhettek be az épületbe. A lipótvárosi Béla (ma Vigyázó Ferenc) utcából érkezett ide a család, kilencéves fiukkal, Róheim Gézával, a később világhírt szerző etnográfussal. Aki negyvenhét esztendős koráig, míg 1938-ban el nem menekült Magyarországról, ebben a hajdan pazar, ma – de talán már nem sokáig – pusztuló palotában élt és dolgozott. A család sikeres fa- és tüzelőanyag-kereskedőként szerezte a századfordulóra igazi gazdagságot megtestesítő vagyonát. Samu apja, Károly Délvidékről, Zomborról érkezett Pestre, a város viharos gyarapodásának évkörében, valamikor az 1880-as évek közepén. Főtelepüket a mai Victor Hugo utcában nyitották meg, hogy az 1910-es években valamivel északabbra, a Vág utcában folytassák – ez maradt aztán meg utolsó működő üzleteként Samunak, miután az 1930-as évek közepére szinte minden tekintetben utolérte a csőd. Ennek a szerencsétlen folyamatnak részleteivel most nem traktálom az olvasót, egy következő írásban visszatérek majd a Róheim família tündöklése és bukása fordulatos históriájára. Pollák Manónak, a kastélyigényességű nyaraló tervezőjének életútját sem célom most bemutatni – pedig igazán megérdemelné –, de ezzel nem én, hanem a művészet- és építészettörténet az adósunk. Egyszer talán majd rászánja valamely hivatásos az idejét arra, hogy ezt a szapora kezű és tehetséges építészt bemutassa az utókornak. Itt és most csak azt az egy-két mozzanatot ragadom ki pályája korszakai közül, amelyek a Róheim-villa arcvonásai szempontjából meghatározó fontosságúak. Hat évig tanult – és dolgozott – 1882 és 1888 között Párizsban, ahol akkor bontakozott ki az új sílus, a szecesszió (art novueau). A másik adat, hogy az életművét értékelő kortársak dicsérik sokoldalúságát, ezt „…az általa kivitelezett (…) belső díszítések nagy száma jelzi (…) úgy a fővárosban, mint a vidéken számos palota és kastély művészi intereurjét tervezte és kivitelezte.” (Magyar Feltámadás Lexikona 1930) Az utóbb idézett mondat eldönti a kérdést, ki volt a reprezentatív belső terek díszítőrendszerének tervezője és kivitelezője. Utóbbira vonatkozóan Darkó Jenő barátom (BUDAPEST, 1979/2. szám) feltételezte, hogy talán Fischer Ignác műhelyében születtek. Most már tudom, Fischer vállalkozása nem dolgozott gipsszel (gipsz itt minden dísz), viszont házainak ezeket az elemeit maga az építész tervezte és kivitelezte. Jellemzően az úgynevezett arab szoba térkialakítására, szimbolikus, kalligrafikus és a teraszra nyíló nagy nappali mennyezetének zodiákus jeleire, képeire igaz, hogy a szecesszió stílusának megtestesítői itt, a Hermina úton. Ismert tény, hogy az art nouveau főárama is szívesen fordult a mór építészet és díszítőművészet formakincséhez, bár a magyar iskola (Lechner Ödöné) a magyar népművészetből merített ihletet (ahogy egyébként Fischer Ignác is – még egy ok, hogy Pollákénak ismerjük el az itt megtestesülő munkát). Amúgy az épület maga historizáló, eklektikus habitusú. A neoreneszánsz is felbukkan: a lépcsőkar indítópontján vagy annak a tűzikovács-csillárnak a képében, amely az arab szobában függ. Megmagyarázhatatlan, hogyan maradhatott meg a pusztítás és pusztulás hosszú évtizedeiben szinte épen. Lelakva és elhagyatva A családfő egzisztenciája elsősorban mint földbirtokosé rendült meg, Veresegyháza ura a mai Erdőkertes területének felparcellázása során veszítette el, ügyetlen hitelkonstrukciói miatt, gazdaságát és gazdagságát. 1936-tól már nem meghatározó szereplője a Hermina úti városi palota történetének sem. Az 1920-as évek végétől jelenik meg itt – bár még nem tulajdonosként – a báró Waldbott von Bassenheim család: bérlője lesz a Hungária körútra ablakozott traktusnak az ifjabb dr. Ödön báró. Egyszer korábban is bérbe adták már a villa egy részét Róheimék, akkor a reprezentatív traktust: 1917 nyarán a miniszterelnökségről leköszönő, a várbeli rezidenciából kiköltöző gróf Tisza Istvánnak. (Mindössze egy és negyed évig, meggyilkolásáig élt a palotában a tragikus sorsú kormányfő – mégis Tisza-villaként ismeri, aki emlegeti ezt a házat, ami persze érthető, de súlyos aránytévesztés.) Samu és felesége 1936-ban lett bérlő saját házuk egy részében, akkor adták el Waldbottéknak. Régen és jól ismerik egymást: mindkét család főleg szőlővel és borral foglalkozik. Róheim Samu­ék Veresegyházán hetven holdon, a báróék Tolcsván, a tokaji szülőföldjén ennél is jóval nagyobb területen. 1939 januárjában a Hermina úton hal meg Samu. Özvegye bérlőként húzza még egy ideig, de néhány keserves év ez csak már, az új tulaj – özvegy Waldbott Ödönné – kétszer is árvereztet a bérleti díj elmaradása miatt, míg végül mindnyájukra rátör negyvenöt, hogy a Hermina úti tulajdont elrekvirálja az új hatalom. Samu özvegyét bentlakóként ápolja a Chevra Kadischa (az Amerikai úti szeretetotthonban hal meg 1952-ben), Géza 1938-ban kivándorol az Újvilágba, az özvegy báróné az Attila útra, a Bethlen-udvar névre hallgató állami bérkaszárnyába menekül. Támaszpontjaként elfoglalja hűlt helyüket az Államvédelmi Hatóság. Megosztva használja a nagy házat egy bentlakásos intézménnyel: itt működteti az MNDSZ 1945-ben az Elhagyott Gyermekek Otthonát. 1946 áprilisában távozik az ÁVH, megkapja az épületet a Táncsics Mihály Ifjúsági Kollégium. Nagy élet kezdődik. Rendszeresen itt tartják – az arab szobában és a csillagjegyek alatt – az Ifjúmunkás Otthonok Országos Szövetségének rendezvényeit. Konferenciákat, tanévnyitókat (1947. szeptember 13-án Kádár János és Darvas József szól hozzájuk emelkedett tónusban), 1947-ben Ifjúsági vacsorákat szerveznek a Róheim-Waldbott-Tisza-villa ebédlőjében. Kiállításokat is, a talán mozgalomnak nevezhető szerveződések öndicsérete jegyében – egyszóval birtokba vette a palotát az épülő ország, az épülő szocializmus. 1949 végén leváltja az ifjúmunkásokat a Nyomorék Gyermekek Állami Gyógypedagógiai Foglalkoztató Intézete. „Társbérletben” részesednek a ház komfortjából ugyanakkortól az Állami Ipari Kiképző Otthon gondozottjai.  A Nyomorék Gyermekek Otthona – változó neveken, de – ekkortól mindig a mozgássérültek, szociálisan hátrányos helyzetűek bentlakásos foglalkoztatója volt és maradt, ötvenöt évre ez lett a funkciója. Amikor először körülnézhettem odabent, 1979 végén, az Állami Szociális Intézmények Fiúotthona a Roheim-villa neve. 14-től 30 éves korig tanultak, dolgoztak itt a mozgássérültek. Nagyjából százan. Nem ők tehettek róla, hogy akkorra nem csak a funkció vetkőzött ki önmagából. Így-úgy alkalmassá tették ugyan a házat arra, hogy kínlódva használják az erre kárhoztatottak, de a pusztulás elérte a kritikus szintet. „Mindenütt a gúzsbakötött tágasság nyomai – láttam s publikáltam 1979-ben. – Dúsan díszített szobák, falak – amelyek nem a helyükön vannak –, értelműket vesztett cifra ablakok, sehova se vezető, gazdagon faragott falépcső, korlátja, mint valami lusta kígyó tekereg a pompás minták között, amelyek foszladozó függönyként takarják a salétromos, vízhólyagos falakat.” A villa 2005 vége óta üresen áll. 2015-ben ajándékozta az állam a Magyar Corvin-lánc Testületnek. A rekonstrukció tervezését Mányi Istvánra bízták. Hamarosan kiírják a kivitelezésre a pályázatot. A ház megmentésének teljes költségét fedező összeg a rendelkezésükre áll. A tervező dilemmái – A testület székhelye, otthona rendezkedik be itt – mutatja be szóban a ház új funkciójára vonatkozó elképzelést Mányi István Ybl Miklós-díjas építész. – A tetőtérben lakosztályokat alakítunk ki az itt megszálló nem budapesti vendégeknek. A reprezentatív tereket pedig a testület megnyithatja a kormányzati, önkormányzati és társadalmi szervezetek rendezvényei számára. – Tiszta lappal indulsz. Szinte semmi sem úgy van, ahogy Pollák megalkotta. Az elmúlt hetven év „gazdái” pedig sokat tettek azért, hogy rá se ismerhetne. Amit megtetézett a legutóbbi tizenöt év, a gondatlan állam „kezében” üresen pusztul. Így aztán kizárólag a rekonstrukció szempontjaira, szellemére kell tekintettel lenned. Csak minden érték megőrzése, átmentése lehet a cél, kompromisszumok nélkül. – Olyannyira, hogy a történelmi terek parancsa akár felül is írhat esetleg felmerülő funkció­igényeket. Nem változtatunk. Az arab szoba „arab szoba” marad, szivarszalon lesz, a könyvtár könyvtár, a zodiákus terem, ahol Tiszát agyonlőtték, ebédlő, a télikert télikertként szolgál, Zsolnay-kerámia-padlóburkolattal. Az utólag födémmel megosztott hallt eredeti állapotának megfelelően kétszintes térbelsővel állítjuk helyre, Tisza István emlékfallal. A nagyebédlő zeneszoba lesz ugyan, de használható fogadásokra, teraszkapcsolattal. Kiállítások installálhatóak terében – időszakos átrendezéssel. Az állandóságot a terem történelmisége hordozza. – A magas iparművészeti értékelemek átmentése hozzáértést, profi közreműködőket feltételez. Vannak még mesterek? – Kitűnő restaurátorcsapat dolgozik mellettem Seres András vezetésével. Együtt dolgoztam velük a szépművészeti Román csarnokán is. Kőszerkezetekre, gipszmunkákra, díszítőfestésre, üvegre, faburkolatokra, további díszítő- és tűzikovács-, ötvösmunkákra rendelkezésre áll tehetséges restaurátor, kivitelező. A legnehezebb talán a régi, rossz fotókon tanulmányozható szecessziós üvegfelületek savmaratásának megoldása, az ólomüveg helyreállítása lesz. Itt sem magának a műveletnek az elvégzése a gond, hanem, hogy hitelesen rekonstruáljuk az eredetit. A zodiákus terem rendbetétele sem lesz egyszerű. Üreges gipszelemek burkolják a födémet. Felerősítésük technikáját – ami még fent maradt, azokét is – ki kell még dolgozni. Nagy jelentősége lenne annak, hogy ezeknek a munkáknak a megrendelése kiemelt alvállalkozásként tagozódjon a generálkivitelezői közbeszerzéses konstrukcióba. Garancia kell arra, hogy itt ne legyenek olyan szakmai elcsúszások, amelyek az egész vállalkozás, a tervezés hitelességét megkérdőjelezhetik. Ugyanígy fontosnak tartom persze, hogy az építés vezetőjével kifogástalan legyen a kapcsolatom. Ez nekem eddig, másutt mindig sikerült. Építők nélkül nincsen építészet. – Tudjuk mind a ketten, és rajtunk kívül szinte mindenki, aki belelát ezekbe az ügyekbe, hogy az egész program hitelességét veszélyeztetheti egy átgondolatlan közbeszerzés. – Dékánhelyettes volt Klinghammer István, a testület főtitkára, amikor 1980-ban az ELTE-TTK lágymányosi fejlesztésével kapcsolatban először találkoztunk. Megbízunk egymásban. – Te, aki elkötelezettje s munkáidban évtizedek óta elismert gyakorlója vagy az épített örökség meg- és átmentésének, mit gondolsz arról a szabályozási és megrendelői, döntéshozói háttérről, amelynek folyamatos változása egyre több lehetőségtől fosztja meg az ennek a gondolatnak élőket? – Alapvetésem, hogy nem szempont a tervezésben, vadonatúj épülettel vagy műemlékkel van-e dolgom. De igazán azokat a munkákat szeretem, ahol az épített örökséget a mai ember számára kell használhatóvá tenni. Ez nagyon nehéz próbatétel. Az újat úgy egyesíteni a megőrzendő értékekkel, hogy egymással harmóniában jelenjenek meg. Egyik se tegye kérdésessé a másikat. Lehet, hogy kollégáim többsége – akik azt gondolják, hogy egy ház tervezése az önmegvalósítás eszköze –, megszól érte, de a fenti összefüggésben én a szolgálatot hangsúlyozom. Azt, hogy a régi mesterek, az elődeink tisztelete mint etikai tétel megkerülhetetlen kötelezettségünk. Szerencsés csillagzat alatt születtem. Egerben kezdtem a pályámat. A műemléki felügyelő ott Levárdy Ferenc bencés tanár, a hatalmas műveltségű művészettörténész-régész volt. Rendszeresen lejárt hozzánk konzultálni, segíteni a műemléki feladatok megoldásában. Látta Feri bácsi, hogy vakarom a fejem egy beszakadt csehsüvegboltozat miatt: mit tegyek? A velencei charta árnyékában, amely előírta, hogy élesen elkülönüljön az új a régitől. „Amíg tégla, habarcs és kőműves van, ezt a boltozatot vissza kell építeni” – intett engem. Máig meghatározza ez a mondata a gondolkozásomat. Persze lehet, hogy ezért meg a műemlékvédőkkel támadnak vitáim. Mégis: maradéktalanul helyre kell állítani, átmenteni, amit hitelesen lehet, de amit nem, ott nincs semmi manír, ott a modern építészet megoldásai a hitelesek. Abban az időszakban, és szerencsére sokáig még, ütőképes felügyeleti rendszere működött az országban a műemlékvédelemnek. Kitűnő társaság. Szigorúak, felkészültek. Akár az országos hivatalt, akár a fővárost nézem. Budapesten Czétényi Piroska, a „Vaslady” élvezte a döntéshozók, ha tetszik: a politika tiszteletét. Emberi-szakmai tisztessége kikezdhetetlennek bizonyult. Ahogy utoljára talán Varga Kálmáné az OMVH élén. Ezeket a hivatalokat én soha nem hatóságként kezeltem, partnereim voltak. Akik segítettek minden más ellenállást legyűrni, hogy hiteles munkát végezhessünk. – Áthallatszik a mondataidból, hogy ugyanazt látod, amit én. Életünk utolsó, mostantól visszafelé számított három évtizede erodálta ezt a rendszert. Egyre nehezebb hitelesnek is megmaradni. A szabályozás változásai szintén oda vezettek, vezetnek, hogy szétesőben az a bizonyos harmónia. – A védelem komplex rendszere leépült. Átvette helyét a hatalom. Kisebb, nagyobb. Üzleti, politikai. A pénz. Nyersen, erősen. Azok a szempontok, amelyekről beszélgettünk, általában háttérbe szorulnak. De a régi kapcsolatok búvópatakok, élnek, és vannak még hiteles emberek a műemlékvédelemben. – Hogy tudsz beleilleszkedni ebbe a helyzetbe? Hogy mostanra odáig jutottunk el, mindegy, ki adja a pénzt, ki lesz a kijelölt tulajdonos, ha vállalja, hogy ízlését, szándékát alárendeli az értékőrző tisztességnek, akkor ezt elfogadjuk pozitív fejleménynek. – Annak idején, harminc éve, amikortól határozottan belevágtam pályámnak ebbe a ma is jellemző műfajába, a közgazdasági egyetem rekonstrukciója volt a „vizsgamunkám”. A vállalatomnál célprémiumot ajánlottak annak, aki elvállalja ezt a munkát. Ilyen időket éltünk. A világon senkit nem érdekelt, hogy mi történik egy oktatási épülettel, az értékek sorsa szempontjából. Szépeket rajzoltál – fanyalogtak a KÖZTI-nél sokan, és hozzátették –, légy erős, ez soha nem fog így megvalósulni. Aztán mégis. Ugyanúgy. Egy kibővített rektori tanácsi ülésen szememre vetette a beruházó vállalat igazgatója, hogy 160 millióval indultunk, most két és fél milliárdnál tartunk, és hogy felmerül a tervező felelőssége. Petrovai László volt akkor az Építési és Városfejlesztési Minisztérium – mert akkor még volt ilyen! – egyik fiatal miniszterhelyettese. Visszakérdezett: „zavar itt valakit, hogy lesz Budapesten egy építészetileg is világszínvonalú egyetem?” De mondhatok frissebb történetet. Már tudtuk, hogy Baán László lesz a Szépművészeti főigazgatója, amikor először megkeresett, hogy a múzeum rekonstrukciójáról beszélgessünk. Összesen nyolcszor-tízszer találkoztunk ezután, többnyire egy-egy negyedórára. Amikor elkezdtük, szinte semmiben sem egyezett az elképzelésünk. Meg akarta szüntetni a főbejáratot, kivágatni a fákat a ház körül – azokat az építész azért ültette, jeleztem is, hogy ez a hatalmas méretű épület a látványban harmonizáljon a sokkal kisebb Műcsarnokkal. Az ő személyes kvalitásait igazolja, hogy a véleményeltérésünk ellenére megerősített építész tervezői jogosítványaimban. Így lehetőségem volt szabadon dolgozni. Minden szakmai kérdésben egyetértésre jutottunk. Ezen a véleményemen mit sem változtat az a körülmény, hogy a Szépművészeti Múzeum megújulásáról kiadott pazar kiállítású, gyönyörű albumban említés sem történik az építész szerepéről. Személyiségfüggő szempont az is, hogy meg tudjuk különböztetni a lényegest a mellékestől. A Hermina 45-ben minden esetre rendezett mederben folyik a tervezés, mindnyájan reméljük, példaértékű lesz az eredmény is.

Pályája 150 éve látható a Várhegy oldalában. Pontosabban a második világháború után majdnem negyven évig szó szerint csak a nyomvonalát lehetett fürkészni. Hosszú és kényszerű üzemszünet, újjáépítés után, ez a legrégebben alapított és ma is működő siklóüzem a világ nagyvárosaiban. Az első géperejű városi közlekedési eszköz – a gőzhajókat leszámítva – fővárosunk történelmében. Jurassek Ödön terve, 1868. óerők és gőzgépek Amikor 1870-ben átadták a forgalomnak a siklót, Pest-Budán még fiákerek, bérkocsik, omnibuszok, lóvasúti kocsik jártak. Utóbbiak számítottak a legújabb, legmodernebb városi közlekedési rendszernek, a budai utcákban mindössze két évvel korábban jelentek meg. Mindezek miatt több lovasezrednyi ló városon belüli tartását kellett megszervezni. Az akkori közlekedéshez még inkább állatorvosokra volt szükség, nem pedig mérnökökre és gépészekre. Gőzgéppel csak a Dunán lehetett találkozni, igaz ott a Duna első gőzhajója éppen Pest és Buda között kezdte meg mindennapi járatait 1820-ban a hazánkba települt porosz zseninek, Bernhard Antalnak köszönhetően. A városban azonban csak lovon vagy lóval lehetett közlekedni. Ebbe a miliőbe hozott feltűnő újítást a „legnagyobb magyar” fia, gróf Széchenyi Ödön a siklóval, amivel „méltó eszközt” kívántak adni a Várba való feljutáshoz. Az itteni, Alagút melletti lépcsőn a korabeli sajtóhírek szerint naponta több ezren jártak fel és le. Az atyai örökség – a Lánchíd és az Alagút – szomszédságában, a Vár tövében az omnibuszok, bérkocsik, lóvasúti kocsik megállóival, a hajókikötővel és hamarosan a siklóval kiegészülve voltaképpen egy intermodális csomópont jött létre. A közlekedési minisztérium, Buda képviselői és a hadparancsnokság 1868 márciusában tartottak szemlét a sikló leendő nyomvonalánál. A hadsereg képviselője már ekkor készséget mutatott a várfal egy részének áttörésére, majd a közös Hadügyminisztérium írásos engedélye májusban meg is érkezett Széchenyi Ödön íróasztalára. Ezzel a legnagyobb hivatali akadály elhárult az építkezés megkezdése elől. Rövidesen sikerült megszerezni az építéshez szükséges valamennyi engedélyt és a negyven évig tartó működtetési koncessziót is. Talán az első sikereken felbuzdulva Széchenyi mindjárt egy másik gőzsiklót is kigondolt a Zugligetbe, sőt meghívták Konstantinápolyba – ahol később ő szervezte meg a tűzoltóságot – egy hasonló szerkezet megépítésére. Ugyancsak feledésbe merült, hogy korábban a pesti és budai indóházak közötti szállítmányok gyorsabb lebonyolítására egy gőzkompot tervezett a Margitszigetnél a Császárfürdő közelében. Végül ezekből a fővárosi közlekedést érintő elképzeléseiből nem lett semmi, ám a budavári sikló terveinek elkészítésével sikerült megbíznia egy kiváló szakembert, Jurassek Ödönt, aki a gépészetre, épületekre és a pályára is kiterjedően rendkívül alapos munkát végzett. A kivitelezés megkezdése után a megvalósítást már Wohlfahrt Henrik vette át, aki némi módosítást végzett a terveken, de csak egyetlen ponton: az utca szintjétől néhány lépcsőnyire tervezett alsó beszállószintet majdnem nyolc méterrel megemelte. Úgy tűnik, a gőzsikló minden más vonatkozásban Jurassek tervei szerint készült el az 1870. március 2-i hivatalos átadásra. A siker után Wohlfahrt még abban az évben a Fővárosi Közmunkák Tanácsának főmérnöke lett. A szerkezet nemcsak a magyar fővárosban számított szenzációnak, a nemzetközi sajtó is több helyütt írt róla. Hasonló sikló egyébként akkoriban egyedül Lyonban működött, ott is csak néhány évvel korábban adták át. A sikló pályájának metszete. Jurassek Ödön, 1868. Híres utasok A csodamasina óriási népszerűségre tett szert, a Várba látogató előkelőségek is nem egyszer használták. Tudjuk például, hogy Lajos bajor herceg és Gizella főhercegnő legalább egy alkalommal a siklóval ment fel a Várba, vagy hogy a frissen okkupált Bosznia-Hercegovina küldöttsége is így jutott fel a palotába 1878 őszén. A hírek szerint a királyi családot is többször várták gőzsiklózni, gróf Andrássy Gyula pedig miniszterelnökként, majd külügyminiszterként is nem egyszer használta. Halász Imre jegyezte le az Egy letűnt nemzedék című emlékiratában az alábbi pár sort: „Mikor aznap délután a hivatalból távoztam, a siklón találkoztam Andrássyval. Pestre indult és pedig gyalog. Mindjárt gondoltam, hogy Deákhoz megy, mert oda rendesen gyalog szokott menni.” Halásznak pedig hihetünk, hiszen Deákot is ismerte és Andrássy miniszterelnök sajtóirodáját is ő vezette egy időben. Egyébként az Ellenőr című lap is megörökített egy kedves történetet 1871-ből, miszerint: „Három ifjú robog fel a gőzsiklón. Szivarozhatnának, de hiába kérnek egymástól. Nincs egyiknek sem. Szemközt egy bodor hajú ur ül. Zsebébe nyúl. Tárczát vesz ki. Szivart ád mind a három ifjúnak. Rágyújtanak. A sikló a várba érkezik. A bodros hajú férfi kiszáll. A három ifjú is kiszáll füstölögve. Ekkor hozzájok megy valaki, ki a waggonban történteknek néma tanúja volt. Tudják e, ki adta önöknek a szivart? – Nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy roszul szelelnek. – Gr. Andrássy Gyula, a külügyér ő excellenciája adta. – Tableau. Aztán a három ifjú gyorsan eloltja a szivart, és tárczájába teszi emlékül.” De azért a tárca írója azt is hozzáteszi, hogy „Egyébiránt gr. Andrássy már nem jár többé a siklón, hanem a práteren és Ringen lovagol nyalkán, gavallérosan.” A kocsik esténként rendszerint csak a Várszínház magyar előadása után álltak le, hogy a nézőket még le tudják vinni a Várból, de a protokolláris események idején olykor késő éjjel is biztosították az üzemet. Így történt 1896. július 17-én is, amikor Bánffy Dezső miniszterelnök nagyszámú külföldi újságírónak adott éppen késő esti fogadást. „A társaság nagy része 11 órakor már eltávozott, azok, a kik még fenmaradtak, a palota pompás, tágas teraszán hüseltek és gyönyörködtek a Duna és a pesti oldal gyönyörű képében. Komornyikok, huszárok frissítőt hordoztak szét s vidám, elégedett zsongás, csevegés töltötte meg a levegőt. A társaság a teraszon akkor leginkább Munkácsy Mihály és neje körül forgott, mig a háziasszony, a miniszterelnökné a belső termekben társalgott illusztris vendégeivel. Egyszerre tompa zuhanás hallatszott a teraszra, olyan, mintha a Gellérten ágyút sütöttek volna el.” – írta jól értesülten másnap a Budapesti Hírlap újságírója. A miniszterelnök estjére tekintettel Dorogsághy Dénes, a gőzsikló igazgatója elrendelte, hogy fél 11 helyett 11 óráig járjanak a kocsik. Így is történt, majd 11 órakor a közlekedés leállt, a gépész hazament, a fűtő éppen a gépház bezárását intézte. Ekkor jött a hír, hogy a miniszterelnöki palota vendégei közül néhányan le akarnak menni a Várból. A fenti állomásról a kalauz letrombitált az alsó állomásra, ezzel jelezve, hogy még vannak utasok. A pályaőr szócsövön kiabált a gépházba, hogy még lesz egy menet. Mivel a gépész már elment, úgy döntöttek egy menetre a fűtő indítja el a gépet. A felső kocsiba huszonnégyen szálltak be, de éppen ekkor érkezett meg az alsó állomásra Prileszky Károly udvari titkár, királyi főudvarmesteri tisztviselő is, akinek természetesen kinyitották a már bezárt alsó kaput és megengedték, hogy a siklóval felmenjen a Várba. Szerencsétlen siklószemélyzet ugyan jót akart, de a gőzfékező szerkezet valahogy nem működött. Legvalószínűbb, hogy a fűtő nem értett hozzá eléggé, vagy egyszerűen már nem volt elég gőz a gépben. A lényeg, hogy mind a felső, mind az alsó kocsi az ütközőnek rohant. A kocsik ablakai kitörtek, a padok leszakadtak. Az alsó állomásra érkezett kocsi minden ajtaja kiszakadt, a huszonnégy utasból a hírlapíró kongresszus hét tagja meg is sérült, a Daily Chronicle bécsi tudósítóját, három olasz, két dán és egy francia lapszerkesztőt az orvosoknak kellett ellátniuk, ők aztán napokig valamelyik fővárosi szállodában lábadoztak (némelyikük egy ideig kórházban). A legsúlyosabb sérült szegény Prileszky volt, akinek mindkét lába eltört, arcát több helyen megsebesítették a széttört ablaküveg szilánkjai. A miniszterelnöki palota portásának szobájában fektették le, ahová Perczel Dezső belügyminiszter is odarohant meglátogatni. Az ájult sérülthöz mentőket hívtak, maga Kresz Géza vonult ki többedmagával. Mint Prileszky később elmondta, csak éppen azt csinálta, amit a siklón azóta is mindenki, felállt és gyönyörködött a kilátásban, mikor egyszer csak a hatalmas dörrenést hallotta. Prileszky később felépült, de nem tudjuk, hogy mennyire vágyott eztán bármilyen közlekedési eszközre, szerencsétlennek ugyanis már korábban is volt egy vasúti balesete. Három évvel korábban Ausztriában sérült meg súlyosan, akkor szintén hetekig nem tudott lábra állni. Gőzzel, villanyárammal, vagy éppen sehogy Amilyen korszerűnek számított a gőzsikló 1870-ben, annyira elavultnak gondolták az 1920-as években, amikor már a Széchenyi Ödön alapította társaság koncessziós szerződése is lejárt. A fővárosnak így adott volt a lehetősége, hogy könnyedén nekifogjon a Vár aljában füstfelhőket eregető kémény eltávolításának és a fogaskerekűnél is megkezdett villamosításnak. De ekkor – ahogy az oly gyakran lenni szokott – az új szelek új ötleteket hoztak. A Beszkárt mérnökei és különböző körök részéről felmerült, hogy a siklót inkább számolják fel, és egy lifttel váltsák ki. Erre a Ganz gyár javaslatot is megfogalmazott, és az elgondolás szerint a liftek az Alagútból indultak volna felfelé. Vizsgálták a meghosszabbítás lehetőségét is mindkét irányba. Eszerint lefelé a Clark Ádám tér felé nyújtózott volna az alsó megálló, míg a felső állomást a Szent György tér irányába tolták volna el. Valaki előállt azzal, hogy egy teherkocsit is vegyenek a minisztériumok, hivatalok és piacok számára, hogy a poggyászok, ládák, csomagok szállítását a siklóval lássák el. Végül a valamikor világszámba menő gőzgépes szerkezet megújításának terveit mégsem a villamosítás kérdése határozta meg, hanem a frissen beköszönt motorizáció. A húszas évek végén ugyanis a budapesti buszközlekedés szerény fejlődésnek indulhatott, és 1928-ban megjelent az első buszjárat a Várba. A sikló ügyéről így aztán egyre kevesebb szó esett, a gazdasági világválság idején pedig végképp lekerült a napirendről. A válság után – főleg, hogy a tömegközlekedési jelleget erősítsék – leginkább a férőhelybővítés lehetőségeit, új kocsik terveit vizsgálták. A második világháború éveiben az tűnt valószínűnek, hogy mozgólépcsőt építenek a pálya helyére. Ennek megvalósítására a Beszkárt ajánlatokat kért és minden bizonnyal csak a háborús helyzet alakulásának köszönhetően kellett letenni a tervről. Ekkor már 1942-t írunk, két évvel később Budapest ostroma idején végül egy légibomba és két tüzérségi lövedék szétrombolta a felső állomást és az ott álló egyik kocsit. Ugyan az alsó állomás és a lenti kocsi, valamint a gőzgép a gépészeti berendezésekkel majdnem teljesen épen megmaradtak, végül még a Beszkárt mondta ki a végítéletet a siklóra. Igaz, még egyszer felmerült, hogy az újjáépítéssel együtt csak-csak villamosítsák, de a vállalatnál – mint láttuk – a korábbi években végül egyébként is a siklóüzem megszüntetése felé billent el a mérleg. 1948–1949-ben a sikló darabjait elhordták, az ép kocsit szétbontották, aztán az új hatalom a Beszkártot is szétverte. Újjászületés Az ötvenes években a sikló felső kötélfordító korongja egy vidéki bányába került, csak a nyomvonal maradt a Várhegy oldalán szinte tájsebként, de a siklót nem felejtették el a budapestiek. A hetvenes évek közepén – főként a várba irányuló turistaforgalom miatt – elindult új vajszínű várbuszokat sokan siklópótlónak hívták. Közben a hatóságok, vállalatok és különböző szervezetek képviselői is tettek egy-egy felszólalást a sikló mellett, olyannyira hatékonyan, hogy egy alkalommal, 1960-ban a Minisztertanács elképzeléseibe még az újjáépítés lehetősége is bekerült. 1970-ben a viszonylag frissen újranyitott Közlekedési Múzeum a századik évfordulóra sikeres kiállítást rendezett a siklóról. A Metró Közlekedésfejlesztési és Beruházási Vállalat a BKV-val és közel kéttucatnyi vállalattal, intézménnyel a nyolcvanas évek elején nekifogott a konkrét számításoknak, és végül 1984 tavaszán megkezdték a helyreállítási munkákat. Két évvel később a siklót újra megnyitották. Érdekes, hogy az eredeti, 1870-es állapothoz legközelebb a lépcsőzetesen egymás fölé helyezett fülkékből felépülő kocsik állnak. Bár ezeknek eredetileg nem volt neve, most a Margit-sziget felé eső kocsit Margitnak, a Gellért-hegy felőli kocsit Gellértnek keresztelték el. A rendszer ekkor már elfogadta azt is, hogy a kocsik város felé néző végére a történelmi Budapest-címer kerülhetett, az akkor használatos vörös csillagos városcímer pedig a Vár felé néző, kevésbé látható oldalra. A folyamatos karbantartások és felülvizsgálatok mellett a kocsikat mindmáig csak egyszer, 23 évvel az újranyitás után kellett leemelni a pályáról. Akkor, 2009-ben újra is fényezték Margitot és Gellértet. Mindeközben 1967-ben a lyoni siklót elbontották, így hosszú üzemszünet után, de 150 éve mégiscsak miénk mára a legrégebbi sikló.

Interjú Zubreczki Dáviddal Sokan szerettünk bele Budapestbe Zubreczki Dávid Urbanista blogján keresztül. Egy városi séta során megtapasztaltam varázserejét, amelyet addig írott szövegeiből ismertem. Építészeti mesemondónak nevezi magát, aki egy profi urbanistához hasonlóan odafigyel a főváros minden rezdülésére, aztán beszámol annak fontos életeseményeiről. – Hogyan kerültél kapcsolatba a városépítészettel, az urbanizmussal, és hogyan lettél az Urbanista bloggere? – Gödöllőre jártam a Környezet és Tájgazdálkodási Intézetbe a Szent István Egyetemre. Ott kezdtem el komolyabban az építészettel foglalkozni. Utána a Műszaki Könyvtárban szakszerkesztőként kaptam állást, település- és térségfejlesztés témájú kiadványaikat készítettem. Amikor a kétezres években elindultak a blogok Magyarországon nagyon élveztem ezeket olvasni. Azt gondoltam, hogy ezeket biztos profi szakmabeliek írják, ezért fel sem merült bennem, hogy én is belefogjak. Kerestem városépítészettel, urbanizmussal foglalkozó blogot, de nem találtam ilyet. Volt az Indexnél egy ismerősöm, akivel együtt zenéltünk és ő mondta, hogy szeretnének indítani egyet, csak nincs rá emberük. Megkérdezte, lenne-e hozzá kedvem. Akkoriban nem volt elég jó blogos tartalom ahhoz, hogy kitegyék az Index címlapjára, ezért karoltak fel új témákat, így indíthattam el az Urbanistát 2008-ban. – Mit gondolsz, mi tesz valakit igazi urbanistává? – Arról egy igazi urbanistát kellene megkérdezni. Ez egy komoly szakma, amelynek a műveléséhez diplomát kell szerezni, semmiképp sem szeretném magamat annak nevezni. Én soha nem foglalkoztam várostervezéssel. A blogom miatt ragadt rám, hogy én vagyok az Urbanista. – Az ImagineBudapest egyik sétáját vezetted a nyáron, ott találkoztunk először, ahol úgy definiáltad magad, hogy építészeti mesemondó vagy. Ezzel a megnevezéssel már tudsz azonosulni? – Igen, végre tudom definiálni, amit csinálok, mert sokáig kerestem a jó megnevezést. Mióta nincs Urbanista, nem szeretem bloggernek mondani magam. De újságírónak sem, mert nem vagyok szakmabeli, ahogy az építészetben sem. Most próbálom megtalálni azokat a formákat, amelyek közel állnak hozzám, illenek a mesemondáshoz. A városi séták pont ilyenek. Újságcikkeket, blogbejegyzéseket írok, könyvekbe is belevágtam, csinálom az Instagramomat, Facebookomat, tehát sok csatornán, de tulajdonképpen ugyanazzal foglalkozom. – Korábban is vezettél városi sétát vagy most először próbáltad ki magad ebben a szerepkörben? – A közönség elé kiállni és beszélni nem volt új, mert nagyon sokáig zenéltem, és a zenekar frontembereként a fesztiválokon több száz vagy ezer ember előtt álltam színpadra. A szövegek rögtönzése mindig jól ment, nagyon szerettem, ráadásul a közönség is élvezte. Hiányzott ez a fajta interakció. Jó dolog, hogy eljutsz az írásoddal akár 100 ezer emberhez – ennyien olvasták egy-egy cikkemet, mikor az Urbanista az Indexnél volt –, de egészen más mikor húsz-harminc embernek mesélsz a városról. – Hogyan lehet építészeti mesemondóként izgalmassá tenni Budapestet vagy az urbanizmus témát? – Bármit érdekessé lehet tenni, ha valaki jól mesél. Egy cikkben úgy kell beszámolni egy témáról, hogy vicces, lenyűgöző legyen és felhívja a figyelmet olyan dolgokra, amire más nem gondol. Az a titkom, hogy olyan témát választok, amibe teljes egészében bele tudom ásni magam, aztán abból leszűröm a nagyközönség számára érdekes dolgokat, és azt továbbadom. Ezt a szűrőt ráteheted bármilyen témára, legyen képzőművészet vagy ökológia. – Milyen budapesti helyszínt ajánlanál egy lelkes kezdő városi felfedezőnek? – Rossz vagyok kedvencben, nem tudok ilyet megnevezni meg nem is szeretek. Először is szerintem van ez a turista betegség. Szeretek lázadozni, úgyhogy ebben is fogok a trend ellen, mármint hogy „mit néznél meg a fő látványosságokon kívül?” Mert az ember olyan helyekre szeretne eljutni, amiket a többiek nem láttak még. Szerintem ez hülyeség! 99%-ban azért lettek a fő látványosságok a fő látványosságok, mert tényleg azok a legjobbak. Ha eljössz Budapestre, van három napod és nem a fő látványosságokra szánod, akkor nem láttad a várost. Menj fel a várba, nézd meg a panorámát, sétálj le a Várkert Bazáron keresztül, menj át a Lánchídon, nézd meg az Országházat, sétálj az Andrássy úton. Sok budapesti sem csinálta meg ezt puszta élvezetből. Esetleg amikor szerelmes és andalogva randizik. De utána elfelejtik látogatni ezeket a helyeket. Nem véletlenül kerültek fel ezek a látványosságok a képeslapokra. – Mondj egy olyan új fejlesztést Budapesten, amit nagyon szeretsz! – A négyes metró mint építészeti alkotás nagyon érdekes. Akik kicsit nyitottak a kortárs építészetre, korosztálytól függetlenül, azoknak tetszik vagy izgalmasnak találják. Rendhagyó városi túra, ha lemész az egyik végállomáson és állomásonként kiszállsz, felmész a felszínre. – Van olyan városi újdonság, aminek átadását már nagyon várod? – Kíváncsi vagyok, milyen lesz a Földművelésügyi Minisztérium, most kezdik el a felújítását. Igaz, hogy nem sikerült teljesen átvinni a Nagykörút forgalomcsökkentési projektet, de jó lenne látni, sikerül-e a Nagykörutat feléleszteni. Aztán mi lesz a rakparttal? Vajon megnyitják-e a gyalogosoknak? És ha igen, akkor meg tudják-e tölteni élettel. Nem is az egyes épületek izgalmasak a közeljövőben, hanem ezek az utak. A Rákóczi út tengely 10–20 éve lóg a levegőben. – Nyomtatott sajtóba és online felületekre is írsz, mit gondolsz a kettő viszonyáról? – Nem nagyon érzek közte különbséget. Természetesen alapvető szerkesztői és újságírói különbségek azért fellelhetők, például a címadásban. De abban, hogy hogyan fogalmazok, milyen témát dolgozok fel, számomra nem különbözik. – Mit gondolsz milyen jelentősége és feladata van ma a Budapest folyóiratnak? – A nyomtatott betű egy luxustermék. Nem pejoratív értelemben mondom, hanem ahogy megvehetsz egy konfekciós ruhát vagy valami lakberendezési tárgyat az Ikeában, de megvásárolhatod egyedi tervezésben is, ha megengedheted magadnak. Elvileg ugyanazt tudja mindkettő, ráülsz arra a székre vagy belebújsz abba a nadrágba, de más az érzeted. Írok egy sétakönyvet a budapesti templomokról, ha minden jól megy, karácsonyra jelenik meg. Úgy gondolom nem a legkényelmesebb egy könyvvel bejárni a budapesti templomokat, mennyivel egyszerűbb egy applikáció. De mégis megvenném, mert jó érzés kézbe venni. Szerintem a nyomtatott sajtó egy ugyanilyen elegáns kiegészítő. Egészen más élmény leheveredni és lapozgatni, mint a telefonon olvasni ugyanazt. – Mit tanácsolsz azoknak, akik írásaidat olvasva nekiindulnak a városnak, miként kezdjenek neki? – Szuper lehetőség, hogy a Kiskörúton belüli részt Bubival be lehet járni. Most, hogy ilyen jó áron használható a városi közbicikli, azzal közlekedem, és nem megyek le a belvárosban a metróba. Az előbb azt mondtam, hogy menjünk le, de miután végignéztük a 4-es vonalat, azonnal jöjjünk fel, mert ha felszínen megy az ember, például biciklin, sok dolgot észrevesz. Buszról és villamosról is jól lehet nézelődni, részleteket megfigyelni. Épített útvonal szempontjából a 2-es villamos a legjobb járat. Buszok szempontjából az 5-ös. Vagy a 7-es buszcsalád, ami Újpalotáról indul, és keresztülmegy a városon egészen Kelenföldig. A másik kedvencem a Blaháról indul, keresztülvág a gettón, látod a legkeményebb Pestet, átmegy a Tisztviselőtelepen, a Népligeten, jön a kőbányai gettó, utána bemegy a Wekerle-telepre, és végül Pesterzsébeten ér véget, ahol már a lovaskocsi jön szembe veled. Egy-két kilométer nem nagy táv, könnyen legyalogolható, bármilyen cipőben megtehetjük. Így rögtön kinyílik a város. Nem a célzott városnézés a legérdekesebb, hanem amikor felfedezel valamit. Amikor külföldre vagy vidéki városba látogatok, megnézem a látványosságait, de majdnem mindig szembejön valami, amire nem is számítok. Amibe belebotlok, és igazán lelkesedem, aztán sokszor arról írok, amiről nem is terveztem. Ezeket csak akkor tudod felfedezni, ha megadod az esélyt neki. Sétálni, biciklizni kell, és nézelődni!

Az őrző-védő szolgálatok és a város Reptereken, kórházakban, iskolákban, irodaházakban, múzeumokban, bankokban, plázákban, szállodákban, ipari parkokban, fesztiválokon, vállalati telephelyeken, kaszinóban, atomerőműben és hipermarketben – mindenütt megtalálhatók. Ügyelnek a rendre és védenek bennünket. Főleg egymástól… Az élő erő elvegyül Hajdan portások, rendészek, gondnokok töltötték be ezeket a posztokat, és a biztosítás egyenlő volt a biztonsággal. Ám ahogy a rendszerváltással gyarapodtak a vagyonok, szélsebesen bővült a pénzforgalom, mind izgatóbb lett az halomban kirakott, értékes vagy akár filléres árucikkek csábereje, érkeztek a tehetős külföldi turisták, teltek meg hirtelen az irodák méregdrága masinákkal, úgy jöttek rá az üzemeltetők-tulajdonosok, hogy megéri biztonsági őröket foglalkoztatni. Ami meglehetősen laikus általános megfogalmazás, hiszen más a vagyonőr, a személyi őr, vagy a fegyveres biztonsági őr feladata és jogosultsága. Miközben ők összefoglalva nem mások, mint élőerők. Ez egy létező szakszó, bármilyen furcsa is. Van, ahol feltűnő a jelenlétük, mert erre van szükség, másutt észrevétlenül beleolvadnak, mondjuk egy szállodahall forgatagába, hogy elvegyüljenek a vendégek között. Sok ezren piti csokitolvajokra meg körömlakkot, alsóneműt zsebbe süllyesztő lánykákra vadásznak, mert ezzel bízták meg őket. Akad köztük, aki leméri az almát meg a paprikát is, lévén nem működik az árazó mérleg a kis boltban, sőt, köszön a törzsvevőnek – az eladók helyett – és az utcán fogadja az áruszállítókat, bár ez szabálytalan, de nagy a munkaerőhiány. A plázákban sétáló őröktől a vevők elvárják, hogy tudják, melyik boltban kapható párnaciha vagy műszempilla, és hogy mikor zár a kozmetikai szalon. Az egyik budai hagyományos kis közértbe gyakran betérek, mert itt rövidebb idő alatt végzek a vásárlással, mint egy böhömnagy hiperben. A biztonsági őr már messziről üdvözöl, tudatja, hogy jött lilahagyma, merthogy a múltkor azt kerestem. (Igaz, bratyizni a vevőkkel – elvben – ugyancsak tilos). Csakhogy szóba elegyedjünk, míg leméri a zöldségeket, megkérdezem tőle, milyen itt a kollektíva. (Korából fakadóan az úr még tudja, ez a szó mit jelent.) Kollektíva? Az én vagyok – jegyzi meg, a fejét ingatva, maliciózusan. Kinek enyves a keze? A hipermarketekben alkalmazott őrök nem ritkán életet is mentenek: az egyik security cég honlapján olvasom, hogy a kasszánál összeesett idős urat mesterséges lélegeztetésben részesítette a vagyonőr, aki magához is tért, mire kijött a mentő. A hazai üzletekben az önkiszolgáló rendszer bevezetésével jelentek meg a biztonsági őrök, már nem fedve, beépítve, hanem egyenruhában. Először persze csak félig-meddig szolgálhattuk ki magunkat, a pultos eladók ugyanúgy lesték a vevőt, mint a később felvett figyelő emberek. Aztán később már – főleg a plázaőrület elterjedésével – mindenütt igénybe vették a biztonsági szolgálatokat. Állítólag nem az okoz leginkább gondot, hogy elkapják a bolti szarkát, hanem – mert ilyen is előfordul – ha a kollegák keze enyves. Ekkor ugyanis el kell dönteni, hogy ott akar-e maradni – ami fontos lenne, mert mondjuk, a munkahelye közel van a lakásához – vagy elmegy máshová, másokat figyelni. Ez főleg kisebb üzletek, települések esetén dilemma. Ma tele az internet biztonsági őröket kereső hirdetésekkel. Van, ahol az alapfokú nyelvtudást is értékelik, például az egyik V. kerületi, ötcsillagos budapesti szállodában, ahol naponta háromszor étkezhetnek, és ahol az ország egyik legjobb séfje főz rájuk, valamint munkaruhájukat is kitisztítják a helyi laundryban. Itt elengedhetetlen az elegancia, a jó állóképesség és a nem lankadó figyelem. Tudni kell, hogy ki ül be feltűnően gyakran a bárba egy kávéra, – talán azért, hogy terítsen némi kábítószert, vagy ajánljon gyors menetekre könnyű hölgyikéket. Kaszinókban csak pár óráig izgalmas tartózkodni – főleg, ha a szűz kéznek szerencséje van – de ott dolgozni, nap, mint nap, unalmas és fárasztó – árulta el egy ottani őr ismerősöm. A gyakran túl nagy nyereményhez jutót kell leginkább figyelni, nála eleve feltételezve van a csalás, egy ilyen üzemben ugyanis csak a kaszinó, illetve annak tulajdonosa nyerhet folyamatosan és sokat. Így van a rendszer kitalálva ... Alvilág, maffia? Kórházakban a portások mellett ma már tényleg szükség van a biztonságiakra – megesett, hogy fejbe vágta valaki az egyszem ügyeletes orvost, csak mert sokáig kellett sorban ülnie, jól jön tehát az erős kéz. De azt sem árt figyelni, ki melyik kórterembe surran be. Ez 50 évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt. A biztonsági őrök – maradjunk ennél a fogalomnál – több szakszervezetet is alapítottak már, sőt, megalakult a Vagyonvédelmi Szakszervezetek Szövetsége is. Ahogy rákattintok eme érdekvédelmi szervezetek honlapjára és Facebook oldalára, eléggé elszomorító az általános kép. Ami a tartalmat illeti, szinte csak panaszkodnak az e területen dolgozók, ami pedig a külalakot – nos, elkelne egy profi rendszergazda és korrektor is. Meglepő módon, olykor az alapvető jogok és teendők sincsenek egyértelműsítve. „Kérdéses, hogy a vagyonőr polgári foglalkozást végző civil állampolgárként milyen jogon venné el a szabálysértési, vagy bűnelkövetőtől (a közbiztonságra különösen veszélyes eszközöket leszámítva) a különböző tárgyakat, amikor ezeket csak a hatóságot képviselő hivatalos személynek van joga elvenni és lefoglalni. A vagyonőr legfeljebb a támadásra alkalmas eszközöket veheti el az elkövetőtől, ha annak támadásától egyértelműen tartani kell, de más egyéb tárgyat nem vehet el, csak a rendőr.” – Megjegyzendő, hogy a legtöbb vagyonvédelmi munkavállaló nem kockáztatná az életét és a testi épségét a jellemzően alacsony órabérekért. „Magyarországon kőkemény vadkapitalizmus van, a vagyonvédelemben maffiózó kapitalizmus. Eléggé alvilági módszerekkel üzemeltetik a vagyonvédelmi cégeket. Az a lényeg, hogy a tulajdonosi kör jól megszedje magát. A vállalkozásokat eleve bedőlésre hozzák létre, semmilyen közterhet nem fizetnek be az állami költségvetésbe és kb. 6 havonta megszüntetik a cégeket és újabbakat kreálnak.” - nyilatkozta nemrég a HR portálon Nádas Mihály, a szövetség elnöke. Kemény, általánosító szavak. Sajnos, hiába a sokirányú érdekvédelmi szervezet, kevés a szakszervezeti tag, ennek egyik oka, hogy sok embert feketén foglalkoztatnak, olykor részmunkaidőben, teljesen kiszolgáltatva. A szakszervezeti honlapokon számosan fakadnak ki amiatt, hogy sok helyütt alacsony az órabér, nem biztosítják a pihenőidőt, a védőitalt, a túlórapénzt, a fizetett szabadságot. Kulcs a lábtörlő alatt A biztonsággal foglalkozó cégek jelentős része több lábon áll, kamerák telepítésével, ingatlan fenntartással és takarítással is foglalkoznak. Mi ennek az oka? – kérdeztem Sirgalijev Milántól, a Budapest Biztonsági Szolgálat Kft. igazgatójától – Gondoljon egy asztalra. Ennek az asztalnak is négy lába van, melyek a következők: „élőerős” munkatársak (biztonsági őrség, recepció, takarítás, mint kockázati és ezért bizalmi tényező), elektronikai (kamerás-, riasztó-, beléptető rendszerek), valamint mechanikai védelem (tűzgátló ajtók, rácsok, speciális zár megoldások, sorompók). Nem utolsósorban, a vagyonbiztosítás megléte, kár esetére. Minél összetettebb szolgáltatást tudunk nyújtani, az ügyfél annál nagyobb biztonságban érezheti magát. Ideális esetben a vagyonvédelmi cégnek, a törvény által kötelezően, rendelkeznie kell felelősségbiztosítással. Ez azt jelenti, hogy ha a vállalkozás valamilyen szakmai hibát követ el, akkor a biztosító fizet a kár miatt. Van még egy szempont, ami inkább pszichikai. A megrendelő számára a biztonságra költött minden egyes forint általában felesleges kiadásnak tűnik – addig, amíg nem hárítunk el valamilyen bajt. Sokszor tapasztaljuk mi is, hogy egy áruházi biztonsági őrtől elvárják, hogy árufeltöltéssel foglalkozzon. De ez olyan mintha befognánk a szemét, vagy mintha ott sem lenne… Sokan nem tudják azt sem, hogy a takarítás az egyik legnagyobb rizikófaktor a titokvédelem területén. Márpedig ez bizony bizalmi feladat, és a biztonsági szolgáltatások körébe tartozik. Küzdenek-e munkaerőhiánnyal? – Igen, sőt, az átlagnál erősebben, ennek okai egyebek között a feszített, hektikus munkaidő, az egészségre megterhelő, váltott műszak, ami miatt a magánéletet szinte lehetetlen tervezni. A család sok esetben felbomlik, mert kevés a minőségi együttlét. A szakma elismertsége és a bérezés alacsony, mondhatni, a kiemelt felelősséggel fordítottan arányos. Érdekes, új jelenség, hogy a dolgozók visszavándorolnak az eredeti szakmájukba. Korábban ez a folyamat pont ellenkező irányt mutatott. Bár a munkavégzés szakvizsgához kötött, az átlagos tudásszint nagyon alacsony, és jelen van a fekete-, vagy a „szürkegazdaság”. Ma nem népszerű ez a foglalkozás. A próbavásárlás, mint megbízási forma, miért a biztonsági őr dolga? – Mert az alkalmazottak figyelmét felhívjuk a biztonsági rizikókra. Az emberi leleményesség határai ugyanis csaknem végtelenek… Ilyenkor munkatársaink a kereskedők éberségét, szabálykövetését vizsgálják, de fontos cél a személyzet tanítása, a vásárlói trükkökre való figyelmeztetés is. Milyen megbízásokat kapnak a civil ügyfelektől? – Bár nem jellemző, de megtörtént eset… Egy anyagi bőségben élő házaspár keresett meg minket riasztórendszer és távfelügyelet kiépítése miatt. A tervezés szokatlanul hosszú ideig tartott, mert különleges és bonyolult igényeik napról napra változtak. Végre csak elkészült a költséges beruházás – mint a Luca széke... A belső ellenőrzés érdekében ekkor még – betörés jelzés esetére – kulccsal és külön nyitókóddal is rendelkeztünk. Néhány hét múlva riasztás érkezett, mi pár percen belül a helyszínen voltunk, de a rendelkezésre bocsátott kulcsok és kódok használhatatlannak bizonyultak a sikeres bejutáshoz. A diszpécserközpont közben több órán keresztül próbálta elérni a tulajdonosokat. Amikor végre sikerült, ügyfelünk csak annyit mondott: „Hogy nem tudnak bejutni? Hát persze, hiszen a bejárati ajtó kulcsa ott van a lábtörlő alatt...” A biztonsági őrök külön kasztját képezik, akik fegyvert használhatnak. Az ilyen posztokra a rendszerváltás után főleg a volt rendőrök, hírszerzők és leszerelt katonatisztek jelentkeztek, és közülük is ők alapították az első security vállalkozások jelentős részét. A szakmában a régi politikai rendszerhez való kötődésük ellenére tekintélyük volt. Ma már legtöbbjük a nyugdíját élvezi, megjelent az új generáció. De a fegyvert viselhetők között is jelentősek a különbségek: a fegyveres biztonsági őrség (fbő) tagjai stratégiai fontosságú objektumokat védenek. Nem szabad őket összetéveszteni a bankokban látható fegyveres őrökkel. Tevékenységüket más-más jogszabály határozza meg. Bűn és élet A városi hétköznapok legveszélyesebb munkahelyei ma nem a bankok, hanem a trafikok, de ezt előre megjósolta mindenki, hiszen szándékosan nincs kirakat, kívülről nem lehet belátni, könnyű kifigyelni, mikor nem tartózkodik bent vásárló. A dohányboltokban többnyire hölgyek dolgoznak, egy szál magukban – nincs is ennél könnyebb módja a pénzszerzésnek, kamera ide vagy oda. Ezek az üzlethelyiségek olyan kicsik, hogy sok helyütt nem férne el plusz egy biztonsági őr, gyakoriak is a rablások. Ugyanez a helyzet az egyszemélyes kis falusi kocsmáknál és boltocskáknál, ahol pár ezer forintért mindent kockáztatnak a rablók. Ami a bankokat illeti, az idő nem e szakmának dolgozik, már ami a munkahelyek számát illeti: Nyugat-Európában egyre kisebb a készpénzforgalom, a fiókok száma csökken, az emberek online utalnak, és kártyával vagy mobillal vásárolnak. Ez lesz a jövő nálunk is. Abban, hogy egy trafik kirablását vagy egy bolti lopást sokan nem is tartanak ma már komoly bűncselekménynek, belejátszik a szinte semmi büntetés, de az a társadalmi összkép is, ahol milliárdok jutnak kapcsolati tőke révén kiválasztott emberek zsebébe, és ahol némelyek a többmilliós sikkasztásokat is megússzák, mert éppen jókor, jó helyen voltak. Mások - havi 5-6 milliót kereső felső vezetők - magánszemélyek megtakarított pénzét kótyavetyélik el, mindenféle látható következmény nélkül, netán milliárdos felelős beruházásokról döntenek – felelőtlenül. Márpedig ilyen társadalmi közegben a piti tolvajok egyszerűen nem tartják magukat bűnösnek. Pláne, ha a sorozatos bankrablóról „közönségfilm” készül, akit utána celebként meghívnak valóságshowkba, meg csevegős reggeli műsorokba, ahol dedikálja a frissen megjelent könyvét…

BUDAPEST hetvenéves. Emberi életben mérve sem rövid már az az időszak, amióta olyan a város, amilyennek ma ismerjük: az akkori tizennégy kerületből és a körülötte lévő hét városból, valamint tizenhat nagyközségből egybegyúrt Nagy-Budapest. És ha belegondolunk, hogy nem sokkal több idő, azaz hetvenhét év telt el Pest, Buda és Óbuda egyesítése, majd a főváros területének bő megduplázása, lakosságszámának másfélszeresre növelése között, akár azon is elgondolkodhatunk: meddig maradhat olyan Budapest, amilyennek mi magunk megszoktuk? Hiszen tudjuk jól: Budapest ma sem pusztán az a város, amely hetven esztendeje már 525 négyzetkilométeren terpeszkedik. A szakemberek évtizedek óta úgy számolnak, hogy az 1,7 millió városlakó mellett további egymillió ember gyarapítja Budapest gazdaságát, használja intézményeit, infrastruktúráját, és koptatja az útjait. A tágan vett agglomeráció nyolcvan települést ölel föl, olyan széles gyűrűt vonva a főváros köré, amelynek létéről egyre nehezebb nem tudomást venni. És miért is ne kéne odafigyelni erre a jelenségre? Már a negyvenes években úgy számolt a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, hogy ami a nagy építkezések, infrastrukturális fejlesztések terén a Kossuth Lajos utcaiakat és az Attila körútiakat érinti, az előbb vagy utóbb Dobogókő mindennapjaira is ki fog hatni. Nagy-Budapest tehát hetvenéves, de minimum harminc éve létezik Nagyonnagy-Budapest is. Ennek lakói nap mint nap bizonyítják az új egység létét – dolgozni és iskolába a fővárosba járnak, de odahaza fejlesztik a közműveket, fizetik az adókat –, nem kapnak azonban valódi visszajelzést választott vezetőiktől, hogy elindult-e végre a hasznos gondolkodás arról, miként lehet az érintett területek életét távlatosabban, értelmesebben, gazdaságosabban intézni. Hogyan lehet végre sokféle igényt kiszolgáló, vonzó és praktikus közösségi közlekedést bevezetni az egész régióban? Miként lehet enyhíteni az autózás tébolyult vesszőfutás jellegét? Hogyan lehet túllépni a hagyományos szűklátókörűségen, amikor a vízszolgáltatás, a csatornafejlesztés vagy a szemétszállítás megszervezéséről van szó? Pedig 2018 novembere óta alkalmas szervezet is van erre. Elvégre nagy csinnadrattával létrejött a kormány és a főváros közös grémiuma, a beszédes betűszóval rövidíthető nevű Fővárosi Közfejlesztések Tanácsa. A gond csak az, hogy most olyan helyzet van Budapesten, amilyen hetven évvel ezelőtt nem létezett. Nagy-Budapest ugyanis kétségkívül a kommunisták hatalmi szavára, ma sem ismeretlen rapid törvényhozással született meg – 1949. december 20-án szavazta meg az Országgyűlés az erről szóló törvényt, és január elsején már minden a fővároshoz tartozott Soroksártól Újpestig –, és azzal a svunggal el is vették a települések önállóságát, politikai ellenálló erejét. Ugyanakkor a hatalom tartotta a maga által kiötlött alkut, és adott közműveket, lakótelepeket, kulturális és oktatási intézményeket. A történetnek persze a kevéssé szívderítő végét is ismerjük, azt, hogy a köztulajdon romlását és szétzüllését képtelen volt megakadályozni a szórványos közös lelkesedés. Egy dolog azonban biztos: az állam mindvégig nem adta fel azt a kezdeti elszánását, hogy nem fogja ellenfélnek tekinteni, „bűnös városnak” kikiáltani Budapestet, miként korábban tette. A jelenlegi kormányzó erő fő politikai bázisa a vidék, ami a keresztény-konzervatív pártok esetében alighanem világjelenség. A hatalom szemszögéből nézve a legkevésbé meglepő tehát, hogy az ideológiájával csak mérsékelten azonosuló, tájékozódási lehetőségeit kihasználva a gyengéit kitapogató és kihasználó, neki a választásokon ellentartó fővárost rövid pórázon igyekszik tartani. Amire kilenc éven keresztül jó hivatkozási alapja is volt, elvégre a parlamenti többség adta a főpolgármestert és a közgyűlés zömét: az erő logikája ilyenkor diktálhatja azt, hogy tegyük, ami nekünk tetszik, tartsuk szem előtt, ami nekünk fontos, építsük, amihez nekünk van kedvünk. Oszt jónapot. Tavaly október 13-án azonban sok minden megváltozott. Nagy-Budapest mellett Nagyonnagy-Budapest egy része is a parlamenti ellenzéknek szavazott bizalmat, amiből többféle út is következhet. Gondolhatja a hatalom, hogy már csak az kéne, hogy ezek összefogjanak, akkor már jobban járok, ha egymásnak ugrasztom őket, kijátszom őket egymás ellen, ugorjanak csak egymás torkának, amikor utat akarnak, buszt vagy vonatot, pontosan érkező szemétszállító autót. Vagy vehet egy nagy lélegzetet, és asztalhoz ülhet minddel, megmutatva, hogy nemcsak az ország felének, hanem a negyedének az érdeke is fontos neki. Mondjuk azé a 2,7 millió emberé, aki ma Nagyonnagy-Budapesten él. Ami eddig Nagy-Budapest dolgában történt, nem kifejezetten szívderítő. Eddig azt láttuk, hogy működik a jól bevált rutin, pattog a labda a stadionok és a CT-k között, elhangzanak ígéretek például a Liget Projektet illetően, aztán ezerrel beindul a propaganda gőzhengere. De lehet ez gyermekbetegség is. Mintha nem volna komoly, felnőtt város a hetven, sőt száznegyvenhét éves BUDAPEST

BUDAPEST nagyjából úgy fest, mint az a hetvenhat évvel ezelőtti város, amelyet ugyanígy hívtak. De már soha nem lesz éppen olyan. A háromnegyed évszázaddal ezelőtti tapasztalás, amelyet a ma élők legtöbbje már csak generációkon átszűrve ismer, mindent megváltoztatott. A város addig többé-kevésbé otthonos lakhely, a gyorsan lepergő élet téglából, malterből, fából alkotott kerete volt. Itt születtek, cseperedtek, tanultak, dolgoztak, örvendeztek és csalódtak, majd múltak el mindazok, akiket felmenőinkként tisztelünk. Az az ötven nap 1944–45 telén viszont bizonyította, hogy a város éppen olyan védtelen, mint az ember. Ostromnaplókat olvasva úgy érezhetjük, mintha mindig ugyanazt a beszámolót követnénk összeszoruló gyomorral. Szinte mindegy, hogy bujkáló kismama, árokásásra vezényelt mérnök, budai villában túlélni próbáló hivatalnoknő próbálta-e az események megörökítésével oldani a szorongását, a motívumok fájóan ismerősek: a pőre kiszolgáltatottság, a rémület helyét lassan átvevő fásultság, a megszokássá váló életveszély, és az addig természetesen létezőnek tartott falak, utak, hidak, tárgyak pusztulása. Aki még emlékszik vagy első kézből kapott emlékeket őriz, annak ugyanazok a szavak jutnak először eszébe erről az időszakról: hideg, pince, sötétség, éhezés, sivító bombák, temetetlen holtak. Budapest 1,2 millió lakosából csaknem 40 ezer embert öltek meg közvetlenül a hadi események; aknák, leomló házfalak, puskalövedékek. Tízezrek haltak meg a pesti gettóban és a pincékben élelem, orvosi ellátás híján vagy a nyilasok rémtettei miatt, illetve később fogságban, kényszermunkásként. A szovjet (és román) csapatoktól kevés híján 80 ezer, a magyar-német egységektől 48 ezer halálos áldozatot követeltek a harcok. Emellett elpusztult a város összes hídja, 40 ezer épületének negyede, azon belül 32 ezer lakás – minden kilencedik otthon. Az Állatkert két és fél ezer lakójából 14 maradt életben. Van azonban egy fotó, amelyet aligha tud elfeledni, aki látta valaha. 1945 nyarán készült, a pesti Duna-parton: a csorbára lőtt, romos rakpart mögött, a háttérben a Lánchíd maradványai látszanak, a pilonról szárnyaszegetten omlanak a vízbe a láncok. Az előtérben viszont két fürdőruhás, fiatal nő napozik, a lábuk alatt lustán fodrozódnak a habok. Szőllősy Kálmán képe magába sűríti mindazt, ami az iskolai történelemórákon nem jön át, legfeljebb a túlélők beszámolóiból tűnhet ki: hogy 1945. február 13. után is volt élet, csak éppen nem összemérhető a korábbival. De az a pokoli ötven nap éppen azzal a tudással vértezte fel a pincékből előmerészkedőket, hogy ha csak egy helyiség maradt épen a lakásukból, akkor ott fognak lakni, s ha minden tárgyukat összezúzta a lezuhanó mennyezet, akkor majd beérik az emlékekkel. Mai eszünkkel borzadva nézzük azokat a negyvenes évek végi városmaketteket, amelyeken lényegében az egész pesti belváros lebontásával számoltak a tervezők. Bizonytalanul keresgéljük az ismerős épületeket, míg felfedezzük, hogy csak a műemlékeket hagyták volna meg, az eklektikus lakóháztömeg helyén pedig egészséges kialakítású, kelet-nyugati irányban tájolt sávházakat húztak volna föl. Ha megvalósultak volna ezek az elképzelések, ma nagyjából olyan lenne minden a Petőfi híd és a Margit híd között, mint Salgótarján városközpontja. És természetesen nem a városképvédelmi szempontok vezették a döntéshozókat, amikor végül a meglévő házak reparálása mellett tették le a voksot, hanem az a pőre indok, hogy így mégiscsak olcsóbb volt. Háromnegyed évszázaddal és egy Ráday Mihállyal később mi már nehezen értjük meg, hogy akkor egyenrangú opció volt a teljes újrakezdés is. A várostervezők nem csupán az értelmetlen pusztítást látták a romokban, hanem a régtől meglévő „hibák” korrigálásának lehetőségét is. Ahogy biztos kézzel modern tömbbé varázsolták a Margit hídtól délre álló Palatinus-házat, vagy ahogy nekikezdtek az Erzsébet tér keleti térfala elbontásának és az új buszpályaudvar megépítésének, az csak a kezdet volt. Az ötvenes évek elején nem az akarat hiányzott egy belvárosi dísztér, illetve egy reprezentatív fórumrendszer kialakításához, hanem egyszerűen a józan belátás sodorta el a terveket – a lakások, gyárak, hidak építése meg a metróberuházás megindítása lényegesen sürgetőbb volt. Viszont a bátorság, amely a századforduló városrendezéseiben gyökerezett és a háborús pusztítás táplált, szinte töretlenül öröklődött át a hatvanas-hetvenes évekre: ebből nőtt ki az új Erzsébet híd, a Duna-parti szállodasor, és ez eredményezte a kontúrjaiban is átalakított, minden négyzetcentiméterén a saját kora ízlését tükröző, könyvtárrá-múzeummá vált egykori királyi palotát.A kétezres években mindez így együtt a mi épített örökségünk. Négy évtizeddel a városvédő mozgalom megindulása után ma már mindenkinek szemet szúr, ha könnyű kézzel lebontanak valamit, ami pedig átvészelte az elmúlt évszázadokat. Ugyanakkor nem lehet nem föltenni a kérdést: valóban mindenhol az 1944-es állapot számít-e etalonnak, valóban az akkori város-e az az igazodási pont, amelynek újraformálása az azóta keletkezett értékek elpusztítására is felmentést ad. A válasz a mi generációnk felelőssége – elvégre ma sem tudja önmagát megóvni BUDAPEST

BUDAPEST kevéssé tehet róla, mégis a város szégyene, hogy milyen állapotban van immár egy évtizede az Iparművészeti Múzeum. Kezdetben még csak a pirogránit díszítőelemek potyogtak róla, aztán megindult az Üllői út felé a lanternának nevezett tetődísz. 2011-et írtunk, amikor a kupola csúcsáról a toronydaru leemelte a kerti pavilon nagyságú kerámiát, amely nélkül szinte kopasznak tűnik Lechner Ödön önmagában is műtárgynak számító csodapalotája. Akkor aligha gondolta volna bárki is: úgy ér véget az évtized, hogy meg sem kezdődik az épület rekonstrukciója. Pedig ez történt, annak ellenére, hogy az első elképzelések szerint már 2017-re be kellett volna fejezni a felújítást. A tervek jó ideje készen vannak, sőt már módosultak is, amikor a kormány feladatul szabta, hogy kortárs épület helyett Lechner eredeti tervvázlatai szerint építsék meg a Hőgyes Endre utcai, korábban elspórolt szárnyat. A múzeum eközben három esztendeje zárva van, és immáron teljesen üres. Az a szóbeszéd, hogy egyetlen dolog indokolja a lázas semmittevést: egy olyan rekonstrukció, amely nemcsak eredeti szépségükben állítaná helyre a műemléki részeket, hanem használható közönségforgalmi és kiállítóterekkel is bővítené föld alatt és föld fölött a múzeumot, 30 milliárd forintnál is többe kerülne. Ami nagyjából hatoda a Puskás Stadion árának, de kétségkívül jelentős summa. Mindebben csak az a meglepő, hogy ugyanaz az állam, amelyik a fogát szívva fogja kipengetni a szükséges összeget, hogy a magyar építészeti stílus, a lechneri szecesszió egyik csúcsteljesítménye ne omoljon rá az Üllői útra, közben látható lelkesedéssel szórja a pénzt olyan múzeumi projektekre, amelyek nélkül azért meg tudnának lenni a budapestiek. Papíron már 300 milliárdot költ az ország a városligeti múzeumnegyedre, amelynek felhúzását a kormány olyannyira fontosnak tartja, hogy kész az új Nemzeti Galéria telkét építési területként aszalni akár öt éven át, remélve, hogy 2024 után már nem köti majd ígérete, és végre építhet. E hasábokon már többször megemlékeztünk erről az elátkozott múzeumnegyedről, az összes furcsaságával együtt. A kezdeti álmokban szereplő öt intézmény és a mai tervek listája alig van átfedésben, és az embernek néha van egy olyan érzése, hogy valahol, valakinek teljesen mindegy, mit épít, múzeumot, színházat vagy biodómot, csak sok betont lehessen beletenni és drága legyen a végeredmény. A mérleg márpedig felettébb kedvezőtlen. Évek óta zárva van a Néprajzi Múzeum, és legalább kétszer fog költözni, míg végül elfoglalhatja a helyét a Felvonulási téren, abban a hatalmas tömbben, amelyről jó, ha tudjuk: csak töredéke ad majd otthont kiállításoknak, a többi közelebbről nem definiált közösségi funkciót lát majd el. Hipp-hopp eltűnt viszont a ligetből a Közlekedési Múzeum, ami legalább annyira hiányzik a felnőtteknek és a gyerekeknek, mint a Természettudományi Múzeum fog, amint kipenderítik a Ludovika épületéből. Ez utóbbi esetében legalább időlegesen győzött a józan ész: míg nincs hová hurcolkodni, nem kényszerítik őket pakolásra. A rossz nyelvek szerint épp azért, mert a sok elkapkodott költöztetés miatt már raktár sincsen elég. Mindez annak fényében különösen megdöbbentő, hogy sokan emlékeznek: az egész Liget Projekt úgy kezdődött, hogy a Szépművészeti Múzeum földalatti kiegészítésére szánt pénzt odaadták a Várkert Bazárnak, noha a Hősök terén már ott álltak a markolók. A kármentésül kezdődött ötletelésből született ez az öngerjesztő építkezéssorozat, amelyből mintha szerencsétlen módon a legfontosabb szempont illant volna el: hogy milyen múzeumra volna igazán szüksége az országnak és a városnak, és annak hol lenne az ideális helye. Most fordítva ülünk a lovon. A kormány – pontosan nem megmagyarázott okokból – ki akarja tenni a Nemzeti Galériát a Várból, és percnyi időt sem pazarolva alternatív lehetőségekre (egy rozsdazóna rehabilitációja, valamely üres ingatlan használata), rámutatott a liget zöldjére: márpedig ott lesz. Aztán hozzávarrtak ehhez Zene Házát (az vajon mi, azon kívül, hogy „légies”?), régi formába gyömöszölt új színházat és lebontott, majd újraépítendő múzeumot, csak hogy kilegyen a nagyszabású projekt. Hogy mindebből leginkább a múzeumok iránti minimális fogékonyság hiányzik, azt jól mutatja az építészeti gyűjtemény szomorú sorsa. A múzeumnegyed-terv első változatában az öt ligetbe kerülő intézmény közül az egyik éppen ez volt – sokat hallhattuk akkoriban, milyen fontos, hogy az építésztársadalom nemes versengésben mutassa meg, milyen otthont képzel el alkotásai történetének és dokumentumainak a XXI. században. Aztán amikor megszületett a győztes terv, jött a fanyalgás, hogy de hát ez egy kocka. Hogy a ház bizony egy kocka, s hogy a lényeg odabent rejlik, arra már a kutya nem figyelt. Ez a múzeum egyszerűen lekerült a napirendről, a feladatot pedig egy újabb hatalmas, romos ingatlanegyüttes kíséretében megkapta a Magyar Művészeti Akadémia. Azóta annak rendje és módja szerint nem is történt ott semmi. Csak éppen még egy illúzióval szegényebb lett BUDAPEST

BUDAPEST ilyet még nem tapasztalt. Ostrom, nagy hó, vészes töménységű szmog már volt, de olyan járvány még nem, amely miatt bezártak az iskolák, az üzletek, és a hatóságok arra szólítottak volna fel mindenkit, hogy ha teheti, maradjon otthon, csak a legszükségesebb esetben lépjen az utcára. Budapest persze ilyet már számos alkalommal tapasztalt – valahogy mégsem emlékszik rá. Igaz, voltak járványok, amelyeket egyszerűen elhallgattak az emberek elől – legfeljebb szűkszavú hírekből értesülhettek például a gyermekbénulásról és a hongkongi influenzáról –, de azokból a ragályokból sem őrzött meg sokat a közemlékezet, amelyekről bő terjedelemben írtak a lapok. Mintha leráznánk magunkról ezeket a tapasztalásokat, mint kutya a vizet. Önök például tanulták az iskolában, hogy 1848/49-ben a dicsőséges hadjáratok meg a detronizálás mellett úgy mindmellékesen egy pusztító kolerajárvány is lezajlott? Vagy emlékeznek mondjuk Sinkó Ervin Optimistákjára? A kétkilós regényben tulajdonképpen minden benne van, amit az őszirózsás forradalomról és a Tanácsköztársaságról egy résztvevő fontosnak tartott elmesélni; az a tény azonban, hogy közben a spanyolnátha ezrével szedte áldozatait a háborúban legyengült polgárok közül, egy afféle szerelmi mellékszálon válik csak világossá. Talán ez a fajta ösztönös feledékenység okozza, hogy a város kezdetben nem is vett tudomást a nagy bajról. A koronavírus már szabályosan végigdúlta Olaszországot, amikor a pestiek még vidáman matattak a fornettis zacskóban, fürtökben kapaszkodtak a villamosokon, kinevették, aki szájmaszkot hordott. Sőt az sem sokat segített a helyzeten, amikor a kormány végre kihirdette a veszélyhelyzetet: a felvásárlási láz ugyan üresre pucolta az élelmiszeráruházak polcait, de még mindig nem jutott eszébe senkinek, hogy ne tapogassa végig puszta kézzel a kifliket, vagy hogy kötelezően gumikesztyűt adjon a nyugdíjakat kiszállító postásra. Hogy mindez valójában milyen következményekkel, milyen arányú megbetegedéssel és milyen áldozatokkal jár, azt talán csak hónapok múlva fogjuk megtudni. Ahogy azt is, mekkora károkat okoz a szolgáltatóipar leállása, a turizmus és a vendéglátás tetszhalálba dermedése, mi lesz az utóbbi években kifejezetten kiadásra, hitelből felvásárolt sok ezer lakással, és mi történik az építkezési munkagödrökben, amelyek fölött most némán állnak a daruk. Nincs ember nem hogy Budapesten, de az egész világon, aki ezen a tavaszon ezekre a kérdésekre választ tudna adni. Az azonban már most jól látszik, hogy az a kettős igazgatás, amely az utóbbi évtizedben kialakult a fővárosban, a lehető legrosszabb felállás Budapestnek, amikor gyorsan és határozottan kellene cselekedni. 2010 után sokan és sokszor elmondták, miért rövidlátó politika visszaállamosítani az évszázados hagyomány szerint székesfővárosi, tanácsi, majd önkormányzati irányítás alatt álló egészségügyet és oktatást. Most az élet pár röpke nap alatt bizonyította, hogy az erőszakos központosítás nemcsak azért káros, mert a kivéreztetett kórházak az állandó adósságcsapdában egyre rosszabb minőségben képesek csak ellátni a betegeket, és mert a gyerekek így valami távoli hivatal kívánalmai szerint tanulnak, nem pedig annak az iskolaigazgatónak a józan belátása szerint, aki jól ismeri őket és a családjukat is. Már a ragály első napjaiban világossá vált, hogy a gond sokkal nagyobb, mint egy ósdi tanterv, pár egy kaptafára készült tankönyv, vagy a teljesítmény volumen korlát című egészségügyi átokverés. Az igazi baj, hogy mást gondol és mást csinál az, akinek a leglényegesebb eszközök felett hatalma van, mint az, aki a város mindennapi működőképességéért, a polgárok jólétéért felelős. Emlékezzünk csak: a budapesti városháza már napokkal korábban meg volt arról győződve, hogy be kell zárni az iskolákat, mint hogy az intézményfenntartó állam ezt végre meglépte volna. És ne feledjük azt sem, hogy a fővárosnak semmiféle ráhatása nem volt a betegek felderítésére, elkülönítésére, kezelésére, az esetleges fertőzöttek tesztelésére, az egészségügyi személyzetre vonatkozó protokollok kialakítására, a karanténkórházak kijelölésére, és még folytathatnánk – miközben a járvány értelemszerűen először itt ütötte fel a fejét, itt terjedt, és itt kellett volna megállítani is. Ha túl leszünk ezen a nagy bajon, nemcsak a világban, hanem a mi városunkban is nagyon sok minden meg fog változni. Mi magunk valószínűleg sosem fogjuk elfelejteni, mennyire védtelenek voltunk ezekben a hetekben-hónapokban, milyen rémületes volt rádöbbenni, hogy még a levegőtől is félnünk kell, és a zsendülő tavaszt is csak az ablakon keresztül mertük csodálni. Életünk végéig velünk lesz a lezárt játszóterek, a kordonnal védett buszok, a védőruhás mentősök emléke. Félő, hogy éveken át kell majd tégláról téglára visszaépíteni mindazt, amit ez a hirtelen jött válság lerombol. De ott lesz majd a tanulság is, hogy mi itt nem pusztán lakunk, dolgozunk, vásárolunk, hanem közösség is vagyunk; és örömben is, bajban is fővárosi polgárok – tehát aki felelős értünk, az BUDAPEST

BUDAPEST ijedt és ijesztő várossá vált április végére. Még életbe sem lépett a főpolgármester rendelete, amely a közösségi járműveken, boltokban és piacokon kötelezővé tette a maszkok viselését, már egyre gyakoribb látvánnyá vált az utcákon az eltakart arc, a gumikesztyűbe bújtatott kéz. Bár sokan még furcsállva nézték azt, aki a járda közepén fújtató másik elől inkább lelépett az úttestre, már egyre többen köszönték meg a kitérés gesztusát. A város, amelyik egy hónappal korábban még a kilós élesztőtömbök bespájzolásában látta a járványra való felkészülés legbiztosabb módját, mintha  varázsütésre tanulta volna meg, mennyi az a másfél méter, amennyivel célszerű lemaradni sorban állás közben. Valahol a nemzedékek titkos örökségében lehet ott a tudás, amely a facebookos kenyérorgián túlmenően is átalakítja ilyenkor a mindennapokat. A menü megtervezését napokra előre, a maradékgazdálkodást, a fertőtlenítést, az önkarantént. Ezekben a napokban talán az volt a legijesztőbb, ahogy a város elnéptelenedett. Ki gondolta, hogy valaha lehet itt olyan felvételeket készíteni, amilyenekből összekomponálták a Budapest vár című, mondhatni inverz turisztikai imázsfilmet? Tökéletesen üres Hősök tere, leeresztett vízű Széchenyi fürdő, kongó Halászbástya… Mint egy különösen riasztó tudományos-fantasztikus film díszlete, pedig csak azt mutatja meg, hogy a klasszikus reklámklipekben felvonultatott helyszínek hogyan festenek akkor, amikor nem pusztán a turisták maradnak távol tőlük, hanem a helybélieknek sem ajánlatos felkeresni őket. „Budapest vár”: alig pár hónapja még úgy fejeződött be a mondat, hogy „téged”. Most úgy: vajon mire és meddig? Április végén például arra, hogy a tisztifőorvosi intés, miszerint az egészsége megőrzése érdekében, aki teheti, maradjon otthon, de azért olykor menjen el levegőzni, sportolni, valami módon gyakorlattá válhasson. Mert a budapestiek egyszer csak azt tapasztalták, ők maguk is ijesztőek lettek. Arra a józan ésszel természetesnek mondható jelenségre, hogy az ország lakosai egyötödének otthont adó városban és agglomerációjában találták a legtöbb koronavírus-fertőzöttet, és itt történt a halálesetek többsége is, ősi ösztönnel, meneküléssel és elzárkózással válaszolt a magyar vidék. A budapesti afféle gyanús betolakodóvá, a fertőzés ijesztő terjesztőjévé vált, akit minden lehetséges eszközzel távol kell tartani mindenhonnan: a saját balatoni vityillójától; a város körül hegyektől, rétektől és ösvényektől; sőt még Budapest parkjaitól is, mert ott meg nem kívánt zsúfoltság alakulhat ki. Ami jól mutatja, hogy ha ez a helyzet – mint rémálmainkban szerepel – ismétlődővé válik, a város nem spórolhatja meg annak átfogó rendezését, hogy miként lehet úgy széles körben használni a köztereket, hogy közben a távolságtartás is megvalósítható legyen, és a feltétlenül szükséges közösségi, illetve gépkocsis közlekedést se lehetetlenítse el a gyalogolásra, biciklizésre, rollerezésre ösztönzött tömeg. Mindebben persze sportszerű nehezítés, hogy az állam a járvánnyal való küzdelem első hat hetében a legkisebb hajlandóságot sem mutatta arra, hogy Budapesttel közösen, az érdekek és lehetőségek szoros összehangolása révén szervezze meg a védekezést. Ami nem pusztán abban öltött testet, hogy Budapest vezetői semmiféle tájékoztatást nem kaptak a város területén felismert fertőzések eloszlásáról és dinamikájáról, hanem jószerével ugyanúgy kapkodták a fejüket az egymást követő döntések láttán, mint bármely riadt állampolgár. Senki sem vitatta meg velük a tesztelés körét és menetét, a kerületek által megrendelt felszerelés-szállítmányokat olykor egyszerűen einstandolták, amikor pedig a kormány elrendelte a kórházi férőhelyek felének felszabadítását, a fővárosi szociális intézményrendszerre is rászakadt egy olyan irtózatos teher, amelyre nem hogy felkészülni, de azt elképzelni sem volt korábban módja. Ami vészhelyzetben nem példátlan, sőt, de attól igazán rosszízűvé vált ez a történet, hogy nem kellett nagy összeesküvés-hívőnek lenni annak felismeréséhez: a kormány nemcsak védekezik, hanem a másik kezével büntet is. Az októberben az ellenzékre szavazó főváros a járvány mellé kapott egy járulékos bosszúhadjáratot, amelyben az iparűzési adó korábban belengetett átcsoportosításához felzárkózott a gépkocsiadó elvétele, majd pedig a parkolás kormányfői szintű ingyenessé tétele. Ami természetesen lehet indokolható lépés, de azért illik legalább megbeszélni azzal, aki ezáltal újabb, most nagyon hiányzó tízmillióktól esik el, valamint talán egész jó ötletei támadhattak volna arra nézvést, miként lehet a munkába járók, ügyet intézők közlekedését könnyíteni, mégsem vonzani extra forgalmat a fertőzés sújtotta városba. Lehetne persze az ilyesmi a nagy baj okozta kapkodás következménye is. De hogy nem az, azt jól jelzi a lejáratókampány, amelyet a kormányzati média kerekített a Pesti úti idősotthonban elszabadult fertőzésből. Mindebből pedig egyenesen következik, hogy a járványon belátható időn belül túl lehet, mégis joggal ijedt meg most BUDAPEST

BUDAPEST felszabadult. Ez a május közepi felszabadulás annyiban különbözött a hetvenöt év előttitől, hogy a szorongva várt, elkerülhetetlennek tűnő csapás félig-meddig megkímélte a várost, a „pincékből előmerészkedők” kevesebb veszteséget voltak kénytelenek elkönyvelni, mint amitől tarthattak. Abban azonban nagyon is hasonlít ez a felszabadulás arra a régire, hogy most, a járvány első hulláma után nem pusztán a másodiktól van okunk félni, hanem a kiszámíthatatlan, ámde láthatóan nem sok jót ígérő politikai jövőtől is. Az Orbán-kormányok hagyományosan minimum ellenfélnek, rosszabb időkben ellenségnek tekintik Budapestet: ehhez már 1998-tól kezdve hozzászokhattunk. Nehéz is lenne elfelejteni, hogy a legelső Fidesz-kabinet a 4-es metró építésének leállításával, illetve az Erzsébet téren már lealapozott Bán Ferenc-féle Nemzeti Színház félbehagyásával és egy sajátos esztétikájú, Soroksári út menti épület felhúzásával mutatta meg a fővárosnak, mi jár azoknak, akik az önkormányzati választáson akadályt gördítenek az egész pályás letámadás elé. Ám hogy az idegenkedés nem pusztán az ellenzékre adott szavazatoknak szól, hanem mélyebbről jövő és zsigeri, azt fényesen bizonyítja az a kilenc év, amely Tarlós István főpolgármestersége alatt zajlott. Hiszen az előzményekből okulva akár azt is várhattuk volna, hogy a helyes voksolás után tejjel-mézzel folyó kánaán köszönt a fővárosra. Ám a metrófelújítás húzódása, a metrópótló buszok beszerzése körüli kínkeserv, az orosz szerelvények erőltetése, a sportberuházások mindenek elé helyezése, a Liget projekt teljesen érthetetlen ötletszerűsége és a Városliget ezzel párhuzamos államosítása – hogy csak néhány példát említsünk – azt bizonyítja, hogy a saját oldali városvezető jutalomból kapja azt a kormánytól, amit az ellenzéki büntetésből. Fel voltunk tehát készülve arra, hogy mi fog történni, ha Budapest nem a kormánypárt jelöltjeire szavaz a tavaly októberi választáson. Mégis, a bosszú mértéke és jellege azt is megdöbbentheti, aki egy évtized alatt már beletörődött, hogy az illiberális állam nemcsak a demokratikus intézményrendszert, hanem az állampolgári létbiztonságot is képes semmibe venni, ha a hatalom megőrzése a tét. Az csak egy jelenség – habár igen jellemzően festi föl, mit gondol a sportszerűségről egy sportmániás kormányfő –, hogy a főpolgármestert nemcsak a kormánysajtó és az úgynevezett közmédia pocskondiázza végtelen körökben, hanem maga a miniszterelnök is infantilis, útszéli jelzőkkel gúnyolja, mintha nem is példátlan járványhelyzet lenne, hanem valami cserkésztábori számháború a kiserdőben. Az azonban már dermesztő, hogy ezt a járványt két dologra használta fel habozás nélkül a kormány: az ellenzéki önkormányzatok ellehetetlenítésére és Budapest afféle „bűnös városként” való körülárkolására. Az iparűzési és gépkocsiadó einstandolása, a parkolás – minden európai gyakorlaton túli – ingyenessé tétele, a kerületeknek már odaítélt támogatások visszavonása természetesen lehet jogos lépés is ilyen nehéz időkben, de a képet azért sajátosan árnyalja a tény, hogy Pécsnek egy komplett stadionra is csurrant-cseppent, miközben Budapesten a Lánchíd felújítása eshet kútba pénzhiány miatt. És még így is lehetne véletlen, ami a tavaszi hónapokban történt, ha a járvány kezelésének minden apró momentumából nem az derült volna ki, hogy a koronavírus csak az egyik ellenség ebben az országban. Ezt tanúsítja, ahogy Pesti úti idősotthon tragédiáját szinte vérváddá fújta fel a kormány kommunikációs apparátusa, miként az a végtelen felelőtlenség is, amellyel a főváros által kért információkat heteken át visszatartotta az Operatív Törzs. Nehéz ebből másra gondolni, mint hogy az a testület is részt vett a főpolgármester „alkalmatlanságának” bizonyításában, amelyre minden magyar állampolgár kénytelen volt rábízni az életét. Ha ez marad a csapásirány, nagyon nehéz évek várnak a fővárosra. Hiszen rengeteg a megoldatlan ügy, az eldöntésre váró kérdés, ahol csak a kormány és a főváros együttműködése révén lehet előre lépni. És nemcsak az olyan tízmilliárdos apróságokra gondolunk, mint az augusztus 20-i tűzijáték, amely helyett a levegőt kevésbé szennyező, a házi kedvenceket nem halálra rémítő fényfestést javasol Budapest vezetése. Hanem itt van például az airbnb-iparág, amelyet padlóra küldött a járvány, ami viszont nem várt alkalmat is teremtett a hatékony szabályozás és a korrekt adózás bevezetéséhez, valamint a belső városrészek lakóinak valamelyes tehermentesítéséhez. Vagy például a dunai hajózás, amelyre egy évvel ezelőtt reflektorfényt vetített a Hableány katasztrófája, de a kormány azóta sem partner a kikötők újraosztásában, a szállodahajóknak a Belvárosból való kiszorításában. Ha a járvány továbbra is kegyes lesz Budapesthez, akkor elmondhatjuk, nagy szerencsénk volt; olyan nagy, hogy jobbra fordult a sorsunk, mint amilyet az országunk vezetése szánni látszott nekünk. Ebben az esetben pedig az élet visszatér a régi kerékvágásba, és nem egy láthatatlan kórokozó, hanem a nagyon is látható problémák kapcsán derül ki, karanténban marad-e BUDAPEST

BUDAPEST jelképe mindig a Lánchíd volt, de soha olyan jól, olyan pontosan nem szimbolizálta a fővárost, mint manapság. Ha a Dunába még nem omlik is, annak valós a veszélye, hogy a vészes állapotromlás és a felújítás körüli méltatlan huzavona miatt le kell zárni, ki tudja, mennyi időre. És bizony hasonló helyzetben van maga Budapest is: csődbe talán nem jut, de ha ilyen ütemben folytatódik a pénz elvonása a főváros önkormányzatától, összeomolhat minden, amit az októberben megválasztott új városvezetés eltervezett. Ha messziről nézzük és hunyorítva, persze igazat adhatunk a kormánynak. Tiéd a híd, magadnak építed, nekem megvan a magam baja a járvánnyal és a nyomában járó válsággal – mondhatja a fővárosnak –, és ha így szemléljük, valóban nem olyan kevés pénz az a hatmilliárd forint, amit az állami költségvetés beletenne a Lánchíd felújításába. A teljes summa negyede, talán harmada, attól függően, hogy egy füst alatt az Alagutat és a rakparti villamos aluljáróját is helyrehoznánk-e, vagy inkább egy évtizeden át barkácsolnánk folyton valamit a város közepén. A gond nem is ott van, hogy mire nincs pénze az államnak, hanem azzal, hogy közben mire van. Nyugodjanak meg, nem kezdünk most stadionozni – habár megérne egy misét, hogy miközben a járványra hivatkozva sorra vonták el az önkormányzatok forrásait, addig a sportberuházások visszafogása szóba sem került –, viszont akad néhány olyan kezdeményezés Budapesten, amely igenis párhuzamba állítható a rozsdásodó-omladozó Lánchíddal. Egyre nő például azoknak a kiemelt fontosságú, Széchenyi hídjához foghatóan jelképértékű helyszíneknek a száma, amelyek habár Budapest integráns részét képezik, hivatalosan már kívül kerültek a főváros fennhatóságán. A sor a Városligettel kezdődött, itt találta meg a kormány azt a módszert, amellyel egyszerűen véget lehet vetni bármilyen vitának. Nincs szükség érvekre, számításokra, felmérésekre és meggyőzésre, elég azt mondani, hogy ez itt egy állami enklávé, ne üsd bele az orrodat. És ami egyszer eldöntetett, annak úgy is kell lennie; lásd a sajátos megoldást, hogy még a járványban kapott különleges felhatalmazást is arra használta a parlamenti többség, hogy előrenyomuljon a Liget teleépítése felé. Ennek dallamára aztán már bármit meg lehet csinálni. A nyár eleji hírek szerint például a Budapest törvény módosítása nyit utat afelé, hogy sem a volt királyi palota, sem a budai Vár, sem pedig a Citadella jövőjéhez ne legyen semmiféle köze Budapestnek. A Citadella például a magyar szabadságküzdelmek múzeumává lesz, miközben a kormányszóvivő ígérete szerint külsőleg-belsőleg megújul. Ami felettébb jó hír, legfeljebb az keseríti meg az ember szája ízét, hogy mindezt a kerületi-fővárosi hatóságok beleszólási esélye nélkül kapják „ajándékba” – a saját pénzükből – a városlakók, és a kormány még azt a felvetést is látványosan elengedi a füle mellett, hogy ez alkalommal nem kéne-e végre megvalósítani az eddig tucatnyi alkalommal tervbe vett, majd a napirendről mindig lepöckölt gellérthegyi drótkötélpályát. De mindezen persze már nem csodálkozunk. Ugyanez a forgatókönyv vált valósággá a budai Várhegyen, ahol majd egy évtizede úgy építkezik tízmilliárdokért a kormány, mintha az Antarktisz szűz jegébe vágna kedve szerint való táborhelyet. Lovarda, Főőrség, miniszterelnöki irodakomplexum nőtt ki úgy a földből, hogy az egyszerűség kedvéért még a műemlékvédelmet is felszámolták, ne kötözködhessen a vasbetonból újraálmodott regényes múlt láttán senki. Most, hogy a Budapesti Történeti Múzeum egy jó nagy darabját bontják, és minden könyörgés ellenére visszacsicsásítják a Szentháromság téri egykori Pénzügyminisztériumot, már szinte a tiltakozó hangok is elhallgattak. Mégis, minek ágálni? Arra odafigyelt valaki, hogy az építész szakma legjava szokatlan egységben rimánkodott Virág Csaba pótolhatatlan várbeli alkotásáért, a modern magyar építészet ikonikus főművéért, az egykori villamos teherelosztóért? A módszer immár gömbölyű és puhán gurul: amit az állam kinéz magának, azt egyszerűen elveszi a fővárostól, kérdésekre nem válaszol, józan szakmai hangokra nem hallgat, a költekezését finanszírozó állampolgárok véleményét meg sem hallja. Figyelemelterelésül pedig bizonyos szimbolikus ügyekben a kenyértörésig viszi a dolgot, egy-egy konfliktust olyan értelmetlen választásig egyszerűsítve, hogy „fel kell-e újítani a Lánchidat vagy sem”. Pedig a kormánynak is tudnia kell, hogy a kérdés sokkal inkább az, nem kéne-e kivételesen az ő szívének kedves projekteken, vagy akár az augusztus 20-i tűzijáték levegőbe lődözött hat és fél milliárdján megspórolni a szükséges pénzt. Volna persze egy egyszerű megoldás: ha a kormány partnernek tekintené a fővárost, és ezeket a nem túl bonyolult kérdéseket, mint felnőtt a felnőttel, végigtárgyalná vele. Ennek azonban semmi jele. Marad a jelképek politikája, az erő, az üzengetés, a kétségbeesett védekezés. Az önmagában abszurd gesztus, hogy 2020-ban polgáraitól fog támogatást kalapozni a Lánchídra  BUDAPEST

BUDAPEST több mint fél évszázada nem látott ilyet. Illetve épp fordítva: ötvennégy éve, hogy augusztus 20-án mindig látta a tűzijátékot. A világjárvány kellett ahhoz, hogy a színpompás látványosság örök felelőse, a kormány lemondja az eseményt. Hiszen jól tudjuk mindnyájan: internetgalaxis ide, virtuális valóság oda, a szikrákat szóró rakéták egymásba érő robbanása százezreket csal ki a Duna-partra, és őket aligha lehet rávenni, hogy ne egymásnak préselődve gyönyörködjenek a fényjátékban. Már kétszáz esztendővel ezelőtt fénnyel festették az eget Szent Istvánkor a budai Horváth-kertben meg a pesti Városerdőn, és ez olyan népszerűvé vált, hogy 1835-re szakboltot is nyitott a robbanószerkezetek forgalmazására Engel Ferenc a Dorottya utcai Wurm-házban. Igaz, egy évszázadot kellett várni arra, hogy az augusztus 20-i tűzijáték azzá váljon, aminek a mai generációk ismerik: nagyszabású, festői, az egyházi ünnepet profán, egyben politikai keretbe helyező látványossággá. Kovács Ákos etnográfus kutatásaiból tudható, hogy az 1920-as évek közepén Gálos Kálmán idegenforgalmi szakember vetette fel: a trianoni döntés sokkjából tápászkodó ország egy nyárvégi, nagyszabású eseménysorozattal hívja fel magára a külföld figyelmét. A Szent István hét hangsúlyosan túllépett a Szent Jobb körmenettel koronázott egyházi ünnepen, megjelent benne a megcsonkított ország fájdalma és nemzeti büszkesége, illetve frissen alakuló hagyományrendszere is. A kiinduló gondolat, miszerint „ez az ország nem pusztán az a terület, amelyet a trianoni határok kijelöltek, hanem azon túl is vannak olyan részei, amelyek Magyarország integráns összetevői” ott volt az egymást követő Szent István hetek minden elemében. A búzaünnepben, ahol magyar ruhába öltözött fiatalok adtak át búzakoszorút a kormányzónak a királyi palota udvarán; a Szabadság téri országzászló felavatásában; a Nemzeti Múzeum kertjében évről évre megrendezett Magyar Anyák Nemzeti Ünnepében, ahol a sokgyerekes édesanyákat köszöntötték. És természetesen a tűzijátékban, amely elengedhetetlen része volt a megemlékezésnek attól a pillanattól kezdve, amikor 1927-ben reflektorfénnyel írták az égre: Isten, áldd meg a magyart. A következő évtizedben a koreográfia egyre bővült és erősödött, miközben a szervezők a csillogást igyekeztek az utcaszintre is tükrözni: ezt a cél szolgálta például, hogy kérték, az ünnep előestéjén mindenki gyújtson gyertyát vagy mécsest. Bár az állam mindent megtett azért, hogy a maga céljára használja a Szent István napot, az egyház sajátos revansának is tekinthető: a korszak leglátványosabb fényjátéka éppen nem augusztus 20-hoz kötődik. Az 1938-as Szent István évből – például a Fortepannak hála – alighanem mindnyájan fel tudjuk idézni, hogy kivilágított hajók úsztak a Dunán, színes fénynyalábok pásztáztak a Gellérthegy tetején, a hidakon keresztek és az oltáriszentség szimbólumai tündököltek, repülők galambot formáltak, a Margitszigeten pedig óriás máglya lobogott. A tűzijátékkal koronázott illumináció az Eucharisztikus Kongresszus alkalmából, áldozócsütörtökön, május 26-án zajlott. Aminek csak visszatükröződése lehetett az izzólámpákból kirakott hatalmas Nagy-Magyarország, amely abban az évben Szent Istvánkor díszítette a Gellérthegyet. Az augusztus 20-i tűzijáték először 1942-ben, Horthy István kormányzóhelyettes halálos repülőbalesetét követően maradt el.  Aztán mire augusztus 20. Szent Istvánból az új kenyér és az Alkotmány ünnepévé lett, a rakétás fényjáték is átkerült a felszabadulás napjára, április 4-re. 1957-től pedig végképp elfelejtette a mindenféle lövöldözést messziről kerülni igyekvő hatalom, hogy majd csak a konszolidáció csillogó bizonyítékaként támadjon fel, 1966-ban. Az elmúlt ötvennégy évben lőttek a Gellérthegyről és a Parlament elől, lőttek a hidakról és hajókról, lőttek nemzetiszín rózsákat és erősen hamburgerre emlékeztető ábrákat is, lőttek kánikulában és borzalmas, tragédiát okozó orkánban. Még olyan is volt – 2002-ben –, hogy az árvíz miatt augusztus 31-én lőtték ki a Szent István napi tűzijáték ezerszínű szikráit. Olyan azonban mostanáig tényleg nem történt, hogy ne lőttek volna egyáltalán. Nem tudjuk, hányan sajnálják a látványosság lefújását, és hányan örülnek annak, hogy nem ül füstköd a városra, nem bénul meg a közlekedés, nem bolondulnak meg a kutyák a rengeteg pukkanástól. Egy dolgot azonban sejthetünk: szinte minden budapesti képes lenne választ adni arra a kérdésre, mire kellene költeni azt a 7,8 milliárd forintot, amit az ország az augusztus 20-ra tervezett ünnepségek és a napot megkoronázó tűzijáték lemondásával megspórolt. Hogy ki mire áldozna ebből a pénzből, mondjuk a rendelőintézetekre vagy az iskolákra, a Népligetre vagy a rozsdazónák rehabilitálására, a Libegő felújítására vagy a fogaskerekű meghosszabbítására, az persze kinek-kinek a maga döntése. De bizonyára sokaknak eszébe jut az is: lám, pont ennyi pénz hiányzik ahhoz, hogy a megújult Váralagúttal és hídfőkkel teljes, újjá varázsolt Lánchídról fellőtt petárdákban gyönyörködhessen néhány év múlva BUDAPEST

BUDAPEST a közlekedési kísérletek terepe volt ezen a nyáron. Persze mikor lett volna itt a nagy lélegzetű változtatások ideje, ha nem akkor, amikor amúgy is felfordult a világ? A járvány újrarendezte a fővárosiak életét, a tavaszt legtöbben lakásukba bezárva töltötték, elnéptelenedtek a közterületek, és voltak hetek, amikor jószerével csak ételfutárokat lehetett látni, amint végigsuhannak a szinte üres utakon. Eleinte nem is keltett hát különösebb feltűnést a nagykörúti kerékpársávok kijelölése, hiszen a maradék egy forgalmi sáv is elbírta a gyöngécske autófolyamot. Később viszont, amikor előbb a miniszterelnök által meghirdetett ingyenes parkolás, majd a kijárási korlátozások feloldása kezdett markánsan több gépkocsit vonzani a belső területekre, hirtelen felhorgadtak az indulatok. És akkor még hol voltunk az iskolaév kezdetétől, amely hagyományosan minden reggel dugóba dermeszti a főútvonalakra ömlő autótömeget! Ha lehet a háborgást fokozni az alighanem a konstans dühroham: nos, pontosan ez lett úrrá augusztus 10. után a Belső-Erzsébetváros számos lakóján. Pedig nem történt más, mint hogy a kerület polgármestere nekifogott beváltani az egyik választási ígéretét, és belekezdett a városrész forgalomcsillapításába. Jó néhány éves gond ugyanis – amit a Waze és a hasonló navigációs rendszerek csak fokoztak –, hogy a régi pesti zsidónegyed szűk utcácskáit afféle menekülőútvonalként használják a városi autópályák, mint az Andrássy és a Rákóczi út torlódásait elunó autósok, de sokan az M1–M7 és az M3-as között is itt találják meg a legrövidebb összeköttetést. Az állandó autófolyam ellenszere – bevált ez például a józsefvárosi Palotanegyedben is – az utcák egyirányúságának helyenkénti megfordítása, gyalogos szakaszok beiktatása. A forgalomszervezők azt remélik ettől, hogy az átsuhanni szándékozó úrvezetőket elrettenti a csalinkázás, és valóban csak az hajt be a kerületrészbe, aki ott lakik, vagy ott van dolga. Hogy így van-e, az a három hónapos próbaüzem végére kiderül. Az első hetek viszont azt bizonyították: a helyben lakók végtelenül türelmetlenek, és rendkívül rosszul tűrik a változást. A zavarukban összevissza szabálytalankodó, dugókban pöfögő autók láttán az erzsébetvárosiak újra és újra azt rótták fel a helyhatóságnak, miért nem volt „előzetes egyeztetés” a forgalmi rend változásáról. Ezen a ponton találkozik a két eset, a nagykörúti és a belső-erzsébetvárosi egymással. Mert képzeljük csak el, amikor a főpolgármester vagy a helyi városvezető megkérdezi az érintetteket – az ott lakókat? a budapestieket? Battonyától Nemesmedvesig mindenkit? – arról, hogy szeretnék-e az új rendet. A válasz borítékolható: a budai biciklis örül a pesti kerékpársávnak, a Pesten dolgozó budai autós gyűlöli, a Dob utcai gyalogos boldog, ha kevesebb autó hömpölyög az ablaka alatt, de ha már autója van, nyílegyenesen szeretne vele hazamenni, és legyen parkolóhely is, mégpedig a kapuval szemben. Pontosan ez az egyeztetés: ez, ami most a Nagykörúton, illetve a Belső-Erzsébetvárosban történik. Mert bármilyen ultimátumszerűen hangozzék is, vannak demokratikus döntések, amelyeket csak ilyen antidemokratikus módon lehet megalapozni. Ahogy a Kerékpárosklub egy rendezvényén felhívták rá a figyelmet, 1988 óta van hatályban az a törvény, amely előírja, hogy a biztonságos közlekedés feltételeit minden közlekedni jogosult számára biztosítani kell. Ami azt is jelenti, hogy a Nagykörúton is lehetővé kell tenni a biciklizést, mégpedig instant életveszély nélkül, nem a járdán. Ám még újabb harminckét éven át lehetett volna vitatkozni a hogyanról, ha nem jön a járvány adta alkalom, és a főpolgármester nem festeti fel a biciklisávokat. Így viszont ez megtörtént, amivel szintet léptünk: most már csak arról kell beszélni, hogy jó-e ez így, működőképes-e, kell-e tovább finomítani a rendszeren. Az biztos, hogy olyan megoldás nincs, amelyik mindenkinek egyformán jó, amelyiknek nincsenek vesztesei. A Nagykörúton hosszú távon jobb lehet a kerékpárosoknak, a tranzitban közlekedő vagy épp parkoló autósok rovására; az Erzsébetvárosban pedig, ha lenyugszanak a kedélyek, a lakosok szusszanhatnak egyet, szabadulva az átmenő forgalomtól. Mindenesetre Lukács András, a Levegő Munkacsoport vezetője szép csokrot gyűjtött (A puding próbája, Népszava, augusztus 19.) a külföldi esetekből, amelyek egytől-egyig azt igazolták: a radikális autómentesítés kezdetben mindenhol dühödt tiltakozást váltott ki, a változtatás után fél-egy évvel azonban már az érintettek is elsöprő többséggel támogatták az intézkedést. Más kérdés, hogy Budapest több évtizedes késésben van a szerencsésebb városokhoz képest. Mi az ezredforduló óta csak beszélünk forgalomkorlátozásról, dugódíjról, az utcáknak a parkoló autóktól való visszavételéről, P+R parkolókról, a közösségi közlekedés ösztönzéséről, elektronikus jegyrendszerről, legújabban közlekedési alapjövedelemről. Innen nézve a nyári közlekedési kísérletek fontosak, de nem többek gesztusnál. Ettől még belefullad az autóáradatba BUDAPEST

BUDAPEST egy nagy nemzetközi kísérlet helyszíne volt szeptember végén. Az Európai Labdarúgó-szövetség, az UEFA a magyar fővárosban próbálta ki, valóban veszélyes-e a mai járványos időkben, ha egy hatvanezer fős stadionban húszezer ember egyszerre szurkol a csapatának énekelve, kiabálva. A kísérlet értelmére legfeljebb az vet némi árnyékot, hogy a szövetség a meccset megelőzően egyetlen olyan kérdésre sem volt hajlandó válaszolni, mely azt firtatta: mégis, hogyan fogják utólag ellenőrizni, fertőzött-e a vírus, vagy ha a drukkerek nem is, ő legalább fegyelmezetten üldögélt minden harmadik széken. Úgyhogy azt gyanítjuk, nem a biztonságos meccsrendezést, hanem valójában a Puskás Arénát próbálták ki két európai sztárcsapat részvételével azon a szeptemberi estén. Elvégre mégiscsak méltatlan, hogy egy éve üresen áll, mintha csak a permanens éjszakai kivilágítás kedvéért invesztált volna az állam 190 milliárd forintot a roppant futballstadionba. Volt persze két nagy tanulsága ennek az estének. Az egyik, hogy a sokak által veszélyes emberkísérletnek titulált mérkőzés előtt Karácsony Gergely főpolgármester kijelentette: ha volna ilyen hatásköre, ő bizony megtiltaná, hogy nézők jelenlétében játsszák le a meccset. Amiből az a szomorú következtetés adódik, hogy a majd’ kétmilliós magyar főváros első emberének nincs arra semmiféle eszköze, hogy megelőzze egy olyan helyzet kialakulását, amelyet ő közegészségügyi szempontból veszélyesnek ítél meg. Kérdés tehát, miféle jogosítványai maradtak egyáltalán, ha már egy városbeli stadiont sem zárathat le, ha úgy tartja helyesnek. A másik nagy tanulság pedig az, hogy ha a fene fenét eszik is, Budapest olimpiát fog rendezni. Lehet, hogy nem egy nagyot, ötkarikás zászlóval, mert a szabályok szerint a rendező városoknak kell pályázniuk a nagy lehetőségre, és ezt most nem könnyű Karácsony Gergelyről elképzelni, bármit ajánljon is cserébe a kormány. De sok kicsit igenis fog, különféle Európa- és világbajnokságok formájában, így aztán itt állandóan futballozva, kézilabdázva, úszva, futva, ugorva és evezve lesz, annak ellenére, hogy 2017 első heteiben 266 ezer 151 budapesti igazolta aláírásával: ő semmiféle olimpiát nem szeretne. Az ötkarikás álom persze régóta kísért Budapesten. Az 1920-as budapesti olimpiát azonban meghiúsította a vesztes háború, a továbbiakat pedig az a pőre tény, hogy a városban egyszerűen nem álltak rendelkezésre a megfelelő sportlétesítmények. Miközben újabb és újabb dátumokra pályáztunk, véget nem érő vita zajlott arról, hol épüljön majd meg a pompás olimpiai stadion: a Margitsziget, az óbudai Aranyhegy és Lágymányos vetélkedett egymással, s mire az utóbbi végre győzött, már tragikus végkifejletéhez ért az újabb háború. A stadion pedig 1953-ra a Keleti pályaudvar tőszomszédságában, az egykori lóversenytéren épült meg. A sport iránt a végletekig elkötelezett Orbán-kormányok bizonyára úgy okoskodnak: az olimpia-rendezés a világ és az ország jelenlegi helyzetében egy felettébb sok ismeretlenes egyenlet, de azon ne múljon, hogy nincs meg a magyar fővárosban a megfelelő infrastruktúra. Ennek köszönhető, hogy minden másnál jobban, sőt minden más rovására szaporodnak Budapesten a sportlétesítmények, ráadásul úgy, hogy szükségszerűségükről, helyükről, megjelenésükről még csak ki sem kell kérni a főváros véleményét. Úgynevezett kiemelt kormányzati beruházással sportcélú enklávék sora épült és épül városszerte: a klubcsapatok futballstadionjai mellett elkészült a Duna Aréna és a Puskás Aréna, építik a húszezer fős kézilabdacsarnokot, kezdésre vár a Ferencvárosban az atlétikai stadion beruházása, miközben tervezik az új velodromot, a dunai evezős központot és a volt Nagyvásártelep környékén a 8500 fős „diákvárost” – nehéz ennek hallatán nem egy olimpiai falura gondolni… Hogy mibe kerül mindez? A legpontosabb válasz az, hogy fogalmunk sincs. A Duna Aréna beruházás 8 milliárdról indult, 43-nál ért véget, nem beszélve arról, hogy a látványterveken szereplő légies tünemény végül egy kültelki parkolóháznak adta át a helyét. A Puskás Aréna számlálója 150 milliárd helyett 190-nél állt le, aminek fényében csak találgathatjuk, mennyibe fog kerülni mondjuk a 78 milliárdos kézilabdacsarnok. És most ne a Lánchíd 6 milliárdjához mérjük ezeket az összegeket, hanem például ahhoz, hogy 80 milliárdért lehetne levinni a föld alá a Nemzeti Színház előtt végigcsattogó HÉV-et, és ez a beruházás már a színház húsz évvel ezelőtti felépítésének is a feltétele volt. Ha örülnek is – egyes – budapestiek ezeknek az építményeknek, az egészen biztos, hogy szívesen elmondanák róluk a véleményüket, odatoldanák a saját kívánságlistájukat. Mint történt ez az atlétikai stadion esetében, amikor kiderült: a 150 milliárdos újabb aréna helyett a ferencvárosiak inkább szabadidőparkot, görkoripályát, futókört, strandot, fitnesszparkot, mászófalat, óvodát szeretnének. A kormány válasza egyelőre egy ködös ígéret. A megvalósítás fogja megmutatni, főváros-e vagy csak legyőzendő ellenfél a szemükben BUDAPEST

BUDAPEST polgárai, ha valaki megkérdezné őket, miről híres a Bródy Sándor utca, alighanem egy emberként vágnák rá, hogy a Rádióról. Maholnap száz éve, hogy a magyar nyelvű rádióadásokat a Nemzeti Múzeum mögötti épületből kezdték sugározni, így nemzedékek nőttek föl úgy, hogy a stúdiók, a szerkesztőségek és az irodák e háztömbnyi épületdzsungelből töltötték meg hangokkal az étert a nap legalább húsz órájában. A Rádió örökre hozzánőtt a józsefvárosi palotákhoz, és ezen az a tény sem változtat, hogy a kormány évekkel ezelőtt kivezényelte az intézményt az óbudai hőerőmű tőszomszédságába, a közmédia Kunigunda utcai bázisára. Egy kormánynak persze szíve joga dönteni az állami intézmények helyszínéről. Más kérdés, hogy bizonyos esetekben az észszerűsítés a legdrágább dolog. Jó példa erre a Szabadság téri egykori tőzsdepalota, amelyet sok évtizedes munkával olyan sikeresen szabtak át tévéépületté, hogy a jelek szerint még jó darabig ígéret marad a szállodásítása. A reménybeli befektetők először nagyon megörülnek a pompás Alpár-remeknek – aztán megtapasztalják, hogy a vasbeton stúdióbunkerekben, a telekábelezett terekben, irodákká szabdalt folyosókon a legeslegjobban mégiscsak egy televízió volna működtethető. Ami pontosan igaz a Rádióra is. Mi mást lehet igazán jól csinálni a Nobel-díjas Békésy György által tervezett 6-os stúdióban vagy az Esterházy-palota Márványtermében, mint nagyzenekari koncerteket rögzíteni? Mire jó a Stúdiópalota, ha nem műsorok készítésére? A Pagoda a magyar kultúrtörténet része, vétek lenne elbontani – de mire szolgáljon, ha már nem lehet a Rádió forgalmas váróterme? Az elképzelés mindazonáltal logikus – ugyanez a gondolatmenet köszön vissza a mindenkori „kormányzati negyed” koncepciókban. Adott egy értékes és a kívülálló szemében pazarlóan tágas ingatlanállomány, sok átfedő funkcióval, nosza, költöztessük ezeket egy helyre, nyesegessük le a burjánzásokat, és milyen jó lesz, a végén marad egy csokor drága, belvárosi ingatlanunk. A kérdés csak, hogy aztán mit kezdjünk velük. Márpedig a lassan egy évtizede zajló ötletelésnél semmi sem mutatja jobban, milyen nehéz erre a jó választ megtalálni. A Rádió épületeit először az Országos Széchényi Könyvtárnak ígérték oda, mondván, úgyis innen, a közelből indult, ez afféle hagyományőrzés is. Különösebb magyarázat nélkül pattant át aztán a labda a Nemzeti Múzeumhoz, amelynek vezetése pontosan két hónapot kapott, hogy a semmiből varázsoljon elő egy kiérlelt koncepciót, mire használná az ölébe hulló, jelenlegi épületénél is nagyobb ingatlantömeget. Hogy mi következett ezután, azt soha senki nem kötötte a nyilvánosság orrára, de tény, hogy két évvel később, a 2018-as választás előtti napokban már arról határozott a kormány, hogy „a széttagoltság megszüntetése érdekében” a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek ajándékozza a Rádió területét. Ezt erősítette meg idén tavasszal egy újabb kormánydöntés. A Rádió épületeinek sorsáról való gondolkodást sokféleképpen el lehetett volna kezdeni. Ha már mindenáron ki kellett onnan költöztetni a műsorkészítőket, valószínűleg az lett volna az üdvös megközelítés, hogy mi az a funkció, amely a leginkább illik az ikonikus, a magyar történelemtől elválaszthatatlan – gondoljunk csak 1956 képi megjelenésére – helyszínhez. S ha az ötletelő innen a dolgok rendje szerint eljut a kulturális hasznosításig, akkor végigvehette volna mindazokat az intézményeket, amelyek most igen drágán, nagy tiltakozást kiváltva épp a Városligetben rendeltettek új otthonhoz jutni. Nem mintha a Pázmány egyetem nem volna méltó a hely szellemiségéhez, és az is tény, hogy egyéb karai már belakták a környező utcákat. De az mégiscsak a tulajdonos katolikus egyház döntése volt negyedszázaddal ezelőtt, hogy a nagy üggyel-bajjal megközelíthető Piliscsabán építi fel bölcsészettudományi kampuszát. Most, hogy a napnál világosabb lett a hibás helyválasztás, éppen egy páratlan értékű állami ajándékkal kell orvosolni az intézményi széttagoltságot? A kérdés költői, hiszen az elmúlt években számos példa igazolta, hogy a kormány igen bőkezű, ha az egyházak gondjait állami tulajdonú ingatlanokkal kell megoldania. 2017 óta még parlamenti jóváhagyás sem kell az átadáshoz, sőt az egyházak akár ki is igényelhetik a nekik tetsző darabokat. Így kapták meg például a reformátusok a volt BÁV-székházat és a Károlyi–Csekonics palotát a Károli egyetem bővítésére, így jutott hozzá egy Múzeum utcai épülethez a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus, és így lett gazdája az EMIH a volt Baross utcai pártháznak és a képviselők egykori menzájának a Palatinus házakban. Ha jó gazdaként felújítják, megóvják, méltón hasznosítják az egyházak a gondjaikra bízott épületeket, természetesen a volt tulajdonosoknak, azaz az állampolgároknak sem lehet ez ellen kifogásuk. Az a kérdés viszont minden ilyen ajándékozáskor föltehető, hogy e jelentős múltú, nagy értékű, kiemelt történeti és kulturális fontossággal bíró helyszínek sorsa eldöntésekor miért nem jut soha szóhoz a városszövet virtuális gazdája is, BUDAPEST

A BUDAPEST, az önök kezében lévő nyomtatott folyóirat kiadását felfüggeszti a Summa Artium Nonprofit Kft. Teljes egyetértésben a lap alapítóival, műhelyével, a Nagy Budapest Törzsasztallal, szerkesztőségével és szerzőivel. Az egyetértés alapja: nincs hová hátrálnunk. A nyomtatott újság financiális háttere ellehetetlenült. Azóta, hogy tizenhét éve újraindítottuk a főváros lapját, kellemetlen és keserves munkával kapartuk össze a rávalót, magunkra, működtetőire egyre kevesebbet szánva. Nem kétséges, a főváros helyett végeztük ezt a munkát, mert Budapest-rajongókként nem tudtuk elviselni, hogy a lap immár másodszor is megszűnt a rendszerváltáskor. A tizenhét esztendőnyi egzisztálásnak csak néhány évében számíthattunk Budapest szerény támogatására. Miközben mindvégig azt reméltük – és újra meg újra megkíséreltük kivitelezni is ezt a tervünket –, hogy Budapest majd köszönettel visszaveszi a saját lapját. Nyugtázva, hogy közel két évtized alatt összegyűjtöttük mindazt a tudást, amivel működtethető egy ilyen reprezentatív terméke a városkutatásnak, a városi arculat, társadalom, élet rendszeres bemutatásának. Mert meggyőződésünk volt és maradt, hogy lapunk a maga tekintélyes múltjával, tematikai értékeivel különösen alkalmas arra, hogy építse Budapest imázsát. S már csak ezért sem tekinthető lappiaci terméknek. A város eminens érdeke, a közösség mentális igénye, hogy teremtsen és hasznosítson egy olyan publikációs felületet, amely arra is alkalmas, hogy erősítse a pest-budai polgár identitását. Hiszen elemi érdekük a városlakóknak és életük szervezőinek is, hogy az itt élők minél tágabb köre érezze a magáénak otthonát, Budapestet. A BUDAPEST – gondoltuk – a város befektetése. Megjelentetése nem üzleti vállalkozás. Nem is tud az lenni soha egy ilyen típusú folyóirat sehol a világon. Mégis alig van olyan nagyváros Európában, amely ne élne a marketingnek ezzel a lehetőségével. A várospolitikának, a szakpolitikáknak ma nincs olyan eszköze, amellyel – minőségi tartalomba ágyazva – elérheti mindazokat, akik érdeklődnek a tervei iránt, vagy akiket ő maga meg akar szólítani. Meggyőződésünk volt, hogy a tájékoztatásnak ez a módja – a nyomtatott folyóirat – a klasszikus sajtó hanyatlásának korszakában is kurrens termék. Tartalma „visszalapozható”, a jelen történéseit megőrzi és hozzáférhetővé teszi száz év múlva is. Ugyanakkor forrásként szolgál a várostörténet mindenkori kutatásához. Minden egyeztetési manőverünket, amivel az idők során – sajnálatunkra igen ritkán – kísérletezhettünk, két könnyen megkérdőjelezhető érvvel söpörte le a főváros mindenkori vezetése. Az egyik, hogy igen szűk a lap által elért olvasói kör, a másik, hogy a magazin túl sokat foglalkozik a város- és helytörténettel. Két-három mondattal elfordítható ez a rendszeresen a mellünknek szegezett fegyver. Kevés az olvasónk, mert kevés Budapest népének sokaságában a polgár. De hogy megerősödjék ez a réteg, ahhoz éppen az kell, hogy ismerje meg múltját, hagyományait, az előtte járt nemzedékek alkotásait, értékeit. S ha az ezek bemutatására létrehozott magazin népszerű, de hiteles közleményekkel elégíti ki olvasóinak igényeit, egyre több lesz köztünk, aki a közösséget és magát a várost is a szó igaz értelmében építi.  Megbízható forrásháttérrel lapunk gárdája, Budapest-szakértő szerzők, szerkesztők egy olyan folyóiratot jelentettünk meg hónapról-hónapra – utoljára most, 2020-ban, első megjelenésének 75. évfordulóján –, amely hírt adott a főváros terveiről, építéséről, fejlesztéséről, társadalmi viszonyairól, gazdag kulturális-művészeti életének jeleneteiről, mindennapjairól, s mindazokról a jelenségekről, amelyek körülvesznek bennünket. És igen! Nem hanyagoltuk el profiljának polgárt építő, értékőrző, értékmentő elemét: közreadtuk a város és története kutatásának eredményeit. Az a szándékunk, hogy visszaadjuk a lapot Budapestnek, ezúttal, ebben az esztendőben is, zátonyra futott. Elvesztettük a hadjáratot. Miközben sok csatát nyertünk a tizenhét esztendő alatt. Jól döntöttünk, amikor annak idején, 2004-ben belevágunk. Erről tanúskodik a folyóirat 1945 óta megjelent negyvenhárom évfolyama, amelyet – a Nagy Budapest Törzsasztal és az Arcanum buzgalmának hála – digitális formában is böngészhet bárki a honlapunkon. Ha a város segít, a honlapunkat fejleszthetjük fórummá. S tudomásul vesszük, szerzők, szerkesztők, olvasók – mi mást is tehetnénk –, hogy a városvezetés, különösen nehéz költségvetési helyzetére hivatkozva, úgy döntött, nem veszi át a lapot. 2021-től sem lesz (újra) Budapesté a BUDAPEST

– Mit jelent a főpolgármesternek a város? Sok házat és sok embert? Vállalkozna szofisztikáltabb definícióra? – A város nekem elsősorban az otthon. - fogalmaz Karácsony Gergely. – Azoké, akik itt éltek, élnek, itt fognak élni. A fogalom tartalmában teret, épületeket, utakat – lelkeket jelent. Tradíciókat és víziókat. Budapest első emberével beszélgettünk. – Polgárok, a közösségük jelenti s építi is a várost. Kiinduló pontját kell képezzék annak, ahogy a város természetéről gondolkozunk. Magáról a civitasról. Mert a polgár egyfajta emberi minőség. De ki a polgár? – Akinek alapvető jogait és jogos elvárásait a város ki tudja szolgálni, és aki nemcsak kér, de ad is. Mert az előtte járóktól, talán felmenőitől, mintájukat tudatosan vagy ösztönösen követve, ezt az így gyakorolt életutat vallja a magáénak. Azt nevezem polgárnak, akinek a megismert és átélt közös múlt értékeinek és hagyományainak megismerése jelenti életérzésének, gondolkodásának kovászát. – Közmegegyezés van azok között, akik ilyen kérdések iránt érdeklődnek, hogy kevés olyan korszaka volt a főváros történetének, amikor erős polgárságra támaszkodhatott működtetésében. Főleg uralkodni akartak rajtuk, s nem megosztani velük a terhet és a felelősséget mindenkori döntéshozói. Érdekük sem volt felnőni hagyni, öntudatra ébreszteni –, hogy ebben az összefüggésben használjam ezt a kétségtelenül paradox utalást – az együtt élők halmazának névtelen alkotóit. A ma az országot irányító politika a közvetlen érdekszövetségre alapozott meggazdagodás eszközét használja a középosztály erősítésére. Budapest szegény. Polgárt építeni más stratégiát kell kialakítania. – A középosztály és a polgár fogalma közé csak fenntartással tehetünk egyenlő­ség­jelet. Az előbbi gazdasági státust ír le, az utóbbi nem feltétlenül. Meggyőződésem, hogy polgárságot nem csupán pénzzel lehet építeni, sőt! De persze pénz is kell hozzá. Erősítendő azok státusát, akiket megszólítunk. Olyan taktikai lépéseket finanszírozva, amelyek közelítik ezt a távlati, stratégiai célt. Ezek a kis és jelentős beruházást nem vagy csak ritkán feltételező lépések annak a bázisnak az erősítését kell segítsék, amely a még megőrzött értékek, örökségelemek spirituális – lelki, szellemi – és tárgyiasult szövetének átmentését, rendszerbe foglalását szolgálja. – Becsaltam, főpolgármester úr, az utcánkba! Örülök, hogy nincs ellenére. A lap, amelynek nevében kérdezem, témái megközelítésének módja, szemlélete okán, a polgároké. Olvasóink számára kitüntetetten fontos, hogy azok a rendszerek, amelyek a főváros intézményeként vagy társutasként ugyanezeket a célokat követik, működjenek. Jellemzően nehéz helyzetben vannak. Vagyunk. Évtizede keservesen tapasztaljuk, hogy sorvad az épített örökség védelmének hatékonysága. Budapesten is. Önálló ügyosztályból a Városépítési Főosztály könnyen felülírható egységeként, Építészeti Értékvédelmi Csoportként, beszűkült lehetőségek keretei között végzi a munkáját alig néhány szakember. Kezdeményezései megritkultak, ereje, elképzelései programja érvényesítésére meggyengült. Határozottan ez a külső szemlélő benyomása. A külső személő, most éppen én, élénken emlékszik még Czétényi Piroska, a Vaslady presztízsére ezekben az ügyekben, a régi időkben. Vagy Hadházy Abáéra, Kiss Katalinéra. Akik el is tudtak érni valamit, néha jelentős akciókban és sokat. Az akkor sem hiányzó más irányú nyomás állandó terhe alatt. A városvezetésnek fontos deklarálnia, hogy az épített örökség sorsának gondozásában a polgár mellett áll. Előmozdítani, hogy Budapest ne mozogjon ugyanazon a lejtős pályán, mint a műemlékvédelem az országban. – Megkezdtük a hivatal átszervezését. A jelenleginél erősebb pozíciót szánunk az örökségvédelem ügyének. Mellétéve egy másik elemét is a házak és emberek viszonyrendszerének. A városi környezetet, a zöld, a természeti örökség megőrzésének, gyarapításának ugyanígy nagyobb teret nyitunk. Két olyan szakember került az ezekhez a kérdésekhez kapcsolódó gondolkodás centrumába, akiknek ismert az elkötelezettségük. Erő Zoltán főépítészről, Bardóczi Sándor főtájépítészről van szó. Szempontjaik érvényesülését igazgatási eszközökkel erősíteni kívánjuk. Ember-épület-táj. Ez a városi lét szentháromsága. – Ezt a tartalmat, szándékot több mint három évtizede konzekvensen gondozza a Budapesti Városvédő Egyesület. Teljesítményét sokan elismerik. Egyre lehetetlenebb feltételek között dolgoznak. A NER rendszerében kiírt évi egyszeri pályázatokon lehet ugyan működésre kérelmet benyújtani, de több év a nem, mint az igen. Gyakorlatilag minden más pályázat konkrét akciókra, projektekre érvényes, ezek költségivel lehet csak elszámolni. A helyiségbérlet, a rezsi, az adminisztráció, a könyvelés summája nem fér(het) bele a keretbe. – A BVE munkáját nagyra értékelem. Mondhatom többes számban is, a város menedzsmendje nevében: értékeljük. Szeretnénk szorgalmazni az intenzív együttműködést. Ennek új alapja egy most kialakítandó pályázati rendszer lehet. Nem pártolom a civileknek paternalista módon nyújtott támogatást, a városnak tett szolgálatok honorálása a helyes, a járható út. De meghaladott szemléletűnek gondolom a pályáztatásban szétszálazni az elszámolásban az adott projekt és az ahhoz természetesen hozzátartozó működés költségeit. Számítunk a Budapesti Városvédő Egyesületre. Különösen egy mindnyájunk számára igen fontos évfordulóhoz közeledve. 2023-ban lesz a százötvenedik évfordulója Pest–Buda–Óbuda egyesülésének. És tudom, a százhuszonötödik születésnap megünneplése gyakorlati munkájának a centruma volt ez a legrégebben működő budapesti civil szervezet. – A kulturális örökség feltárásának-bemutatásának intézményrendszerében is érzek zavarokat. A polgári értékek, társadalmi jelenségek, a közös tudás a várospropaganda eszközrendszerében rangos tartalmi szerepet kellene, hogy kapjon. A Budapesti Történeti Múzeum – a főváros intézménye – hosszú évek óta alulfinaszírozott. Kapacitásával és munkájában beleragadt, a kötelező feltárások feladatköre okán is, a középkorba. – Azt gondolom, múzeumainknak erősíteni szükséges a városról való kortárs gondolkozásban betöltött szerepüket. A BTM több múzeum. Azzal kapcsolatban szkeptikus vagyok, hogy a centrum anyagi erősítése javítana, segítene ezen a tartalmilag beszűkült helyzeten. Meg kell mondanom őszintén, hogy szűkös erőforrásainkat nem szívesen használnám fel vízfejesítésre. Nem vagyok abban sem biztos, hogy egy egységes brand felépítése hozzáadott értéket jelentene. Külön kérdés a Vármúzeumé. Vizsgálni kell nyilvánvalóan. Amit mi most, ebben a rendszerben azonnal léptünk, az az, hogy a Budapest Galériát beköltöztetjük a Városházára. A Gerlóczy utcai fronton szabadítunk fel helyet ennek a BTM-intézménynek. Az idei költségvetésbe beterveztük a programot. Alulhasznosított épületben beszélgetünk. A Városházának több pontján is kialakítunk közösségi tereket. Talán a városvédők is bérletidíj-mentes otthont találhatnak itt. A polgári ethosz kialakítása érdekében vágunk bele ebbe a programba. Több felületen is kommunikálva a város lakóival. A parkoló park lesz, a nyilvánosság és a hivatal érintkezési felületei az épülethasznosítás nyitott rendszerében kapcsolódhatnak össze. – Van-e bármiféle terve a fővárosnak a helytörténeti gyűjtemények helyzetbe hozására? A lokálpatriotizmus a polgár fontos ismérve, jellemvonása. Erősítése budapesti érdek. – Az együttműködést, a tudásátadást szorgalmazzuk. A BTM most is vállal ilyen szerepet. Közös gondolkodást, több közös programot ajánlunk. A kortárs művészetet, a kortárs irodalmat – a város érték- és hagyománymentő, történeti irodalmát is beleértve – helyzetbe kívánjuk hozni. Ezek is fontos kapcsolódási pontok. Múzeumaink, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár – a város kutatásának műhelye, a Budapest Gyűjtemény – magas színvonalon gyakorolt szerepkörükben ma is gazdag és tevékeny szolgáltatási bázisok kultúránk és örökségünk őrzésében, védelmében. – A FSZEK rendszerében két éve újra működteti Budapest a patinás Városháza Kiadót. Takarékon. Hogy ítéli meg a városvezetés ennek a több megszakítással, de több évtizede sikeres intézménynek a munkáját? – Jelentős feladat vár erre a kiadóra. Hatékonyabb munka. Nem maradt ki a számításainkból, terveinkből, hogy megteremtsük ennek a feltételeit.

Kerek fél évszázada metrózunk Budapesten A BKV propagandakiadványa 1982-ből Amikor 1970 áprilisában átadták az első elkészült metrószakaszt, az emberek heteken át lejártak a mélybe bámészkodni és megcsodálni a metróállomásokat, a mozgólépcsőket, a szerelvényeket. A vidéki rokonoknak büszkén mutatták meg „a felszabadult alkotás szimbólumát” – ahogy éppen a Budapest folyóirat jellemezte akkoriban. „A metrózás vasárnap délelőttjeink ünnepi műsora lett” – írták ugyanitt. Az első utasok április 3-án szállhattak fel a metróra, ami akkor még csak a Deák tér és Fehér út, vagyis az Örs vezér tere között járt. Igaz, ez így is csodaszámba ment, Budapest ugyanis csak nagy kitérőkkel jutott el oda, hogy a kisföldalatti 1896-os világsikere után elkészüljön a kettes metró. Az első utasokat csak a Fővárosi Villamos Vasút vállalat és a közlekedési hatóságok dolgozói előzték meg, valamint azok a Fővárosi Közúti Balesetelhárítási Tanács és a Hazafias Népfront együttműködésében kiválogatott próbautasok, akiknek már március 16-tól lehetőségük volt lemenni a mélybe a mozgólépcsőkön. Ez utóbbiak használata okozta egyébként aztán április 3-a után is a legtöbb izgalmat, sokan idegenkedtek tőle, de az újságírók mindent elkövettek, hogy elmagyarázzák a mozgólépcsők helyes használatát, hogy arra tilos ráugrani, nem szabad csomagot tenni a fekete gumikorlátra, vagy a lépcső alján megállni diskurálni. Minden mozgólépcső alján és tetején egy-egy ügyeletes is állt, arra az esetre, ha valami mégsem stimmelt volna és a szakszemélyzetnek be kellett volna avatkozni. A Fővárosi Közúti Balesetelhárítási Tanács és a Metró másfél millió példányban jelentette meg a mozgólépcső helyes használatát, a peronon várakozás és a metrón utazás szabályait tartalmazó kis füzetét. Budapest minden mozijában és a televízióban vetítették a témában elkészült metrós kisfilmeket. A Balesetelhárítási Tanács áprilisban a metróra is udvariassági sorsjegyet adott ki, hogy jutalmazza a „legfegyelmezettebb, legudvariasabb metróutasokat”. A felkészülés érthető és még a tíz-tizenkét évvel későbbi statisztikák is alátámasztják a jogosságát: a BKV egy 1982-es kiadványa szerint még abban az évben is 460-an szenvedtek kisebb-nagyobb balesetet a mozgólépcsőkön. A Blaha Lujza téri metróállomás tanulmányi terve az ötvenes évekből A metró bejáratánál az utasok „leengedését” úgy oldották meg, hogy a bérletesek a bérletüket a perönőrnek felmutatva egyenesen haladhattak tovább a szerelvényekhez, a többieknek viszont előbb egy egyforintost kellett bedobniuk egy fotocellás automatába. „A gép a legjobb kalauz, annál lehetetlen bliccelni.” – állapította meg az egyik napilap. Nemrégiben, ezekben a hetekben a hármas metró felújításakor az Arany János utcai metróállomás lezárása előtt a Közlekedési Múzeum szakemberei még találtak egy olyan utastájékoztatási táblát, amin látható az egyforintos piktogram, pedig az automaták már réges rég eltűntek. 1970 áprilisában az első metrón való utazásáról a Népszava újságírója a nagy lelkendezés közben elejetette: „Tizenegy perc alatt értünk a Deák tértől az Örs vezér térig. Útitársam, Rácz Tibor, a legismertebb keszonos, csaknem két évtized alatt tette meg ezt az utat.” Bizony ennyi időre volt szükség, ugyanis az építkezést már 1950-ben elkezdték. Ráadásul akkor még bányászták az alagutat, szó sem volt modern gépekről, azokat inkább csak várták a nagy Szovjetunióból. De itt álljunk meg egy pillanatra! A metróra valóban húsz évet kellett várni, bár igaz, hogy aztán jól kihasználták a gépeket, és a munkások, szakemberek tapasztalatait, ugyanis lényegében 1990-ig folyamatosan dolgoztak a mélyben. Az 1970-es indulás után 1972-ben elkészült a kelet-nyugati vonal meghosszabbítása a Deák tértől a Déli pályaudvarig. 1976-ban a hármas metró első szakasza a Deák tér és a Nagyvárad tér között, majd több ütemben 1990-ig a teljes mai kék vonal. Aztán némi szünet után 2006 és 2014 között elkészült a négyes metró. Mindenki tudja, hogy az 1970-1972 között befejezett piros metróvonal a kettes, a kék a hármas, a zöld a négyes metró. Merthogy az első már régóta foglalt volt. De akkor mit is ünneplünk? A Deák téri metróállomás Czeglédi István terveiben. A metrókocsi inkább az 1960-as évek elején megjelent FVV „Bengáli” csuklós villamost idézi Tény, hogy a metróval szemben a hálózat részeként működő kisföldalatti voltaképpen egy földalatti villamos, eredetileg így is hívták: Budapesti Földalatti Villamos Vasút, majd a főváros nevét Ferenc Józsefé váltotta fel és sokáig az ilyen nevű cég irányította az üzemet. Az is tény ugyanakkor, hogy az 1896-ban átadott földalatti a maga korában jóval nagyobb szenzáció volt, mint az 1970-es mélyépítésű kettes metró. Gondoljunk csak bele, a millennium idején a budapestiek előbb „metróztak”, mint a bécsiek, a berliniek, a párizsiak, vagy a New York-iak. Aztán több mint hetven évet kellett várni a második vonalra. Közben a világ nagyvárosai metróvonalakat építettek, a millenniumi földalatti egykori nemzetközi sikere inkább csak szakmai büszkeséggé apadt, Budapesten nem követte újabb vonal. A legnagyobb tragédia, hogy Balázs Mór, a kisföldalatti megálmodója a vonal megépítése után egy évvel meghalt. Még a szakirodalom is elfelejtette, hogy halála előtt elkészítette Budapest első metróhálózat-tervét. Tegyük hozzá, ez kísértetiesen hasonlít a jóval később megvalósult kettes és hármas vonalakból álló belvárosi hálózatra. (Lásd ennek részleteit Zsigmond Gábor: Aki mozgásba hozta a magyar fővárost című írását a Budapest 2018 márciusi számában) Aztán sorra születtek újabb tervek Balázshoz hasonló nagyformátumú szakemberektől: Zielensi Szilárdtól, Sztrókay Istvántól, Zelovich Kornéltól. De a tervek az asztalfiókokban maradtak. Pedig akkoriban még Magyarország metrókocsikat is gyártott. A londoni metrónak Győrben közel száz kocsit… Bár a papírokon lenyűgöző metrótervek készültek, sokan azonban úgy gondolták, hogy a felszíni közlekedés fejlesztése is megold minden közlekedési problémát, mégpedig jóval olcsóbban. Ráadásul a főváros nem kevés időt és pénzt fordított arra, hogy az eredetileg magántulajdonban lévő tömegközlekedést megváltsa. Nézzük csak meg, hogy Zielenski 1902-es metrótervének megvalósítását kezdetben 80 millió koronára, majd később korrigálva már 230 millió koronára becsülték. Emellett az omnibuszvállalat megváltása, továbbá 170 új busz megvásárlása és a szükséges épületek, berendezések biztosítása összesen 7 millió koronát tett ki még az első világháború kitörése előtti „békebeli” számítások szerint. Egyesek kifejezetten úgy látták, hogy a buszközlekedés nagyarányú elindítása minimum elhalaszthatja a metróépítkezéseket, ha nem teszi azokat egyáltalán feleslegessé. Aztán jött az első vesztes világháború, Trianon, majd a gazdasági világválság és ezekben az években már fel sem merülhetett a metróépítés. A második világháború idején viszont már nekiálltak a talajkutató fúrásoknak, akkor még a beszkárt irányításával. 1942-ben elkészült a fővárosi metróhálózat terve, hasznosítva a témával Balázs Mór óta foglalkozók megállapításait. Ebben a kelet-nyugati és az észak-déli vonal a Deák téren találkozik egymással és a kisfölalattival. A hálózat része volt egy körgyűrűs vonal is, ami Dél-Buda felől a Fehérvári úttól a Nagykörút, majd a Margit híd vonalában a Duna alatt jutott volna el Budára, hogy találkozzon a kelet-nyugati vonallal. Utóbbiból a korábbi tervekkel ellentétben kivették az Astoria megálló megépítését. Tartalmazta viszont már a kisföldalatti meghosszabbítását a Hungária körúthoz az Erzsébet királyné útjáig, valamint a másik irányban a Dunáig és több megállóval egészen a Boráros térig. Még tartott a háború, amikor már próbafúrást is végeztek. 1943 februárjában azt írta a Nemzeti Újság, hogy: „Megkezdődtek az új földalatti villamosvonal építkezésének előmunkálatai. Mint már jelentettük, a Beszkárt vállalatba adta a tervezett útvonal talajviszonyainak vizsgálatára vonatkozó fúrási munkákat. A Berlini-tér és a Nagyvárad-tér közötti útvonalon 150 helyen végeznek próbafúrást a talaj összetételének megállapítása végett. A Vilmos császár úton a fúrási munkák már meg is kezdődtek, és az úttest közepén már láthatók a felszerelt fúrótornyok.” Akkor úgy gondolták, – minden bizonnyal jól emlékezve az első világháború utolsó heteire – hogy a frontról hazatérő katonatömegeknek mielőbb munkát adnak egy gigaberuházás keretében. Aztán ez is másképp alakult, Budapest ostroma tragikusan érintette a várost, mire a háború véget ért, a nemzeti vagyon 40%-a is elveszett. A Blaha Lujza téri metróállomás tanulmányi terve az ötvenes évekből Az újjáépítés és a kommunizmus kiépítésének árnyékában 1950-ben döntöttek a metróépítés megkezdéséről. A munkáknak még abban az évben neki is álltak azzal az ambícióval, hogy az ötéves terv keretében befejezzék. Akkor még a Deák tér és a Népstadion közötti vonalban gondolkodtak, utóbbi végállomáson hatalmas sztálinbarokk panteonszerű metróépületet kezdték emelni a készülő Népstadion közelében. Szobrászok és művészek sokasága dolgozott azon, hogy ez a kettős, kupolás épület a moszkvai metró méltó párja legyen, a metróállomásra befutó metrókocsikon és ugyanide érkező hév szerelvényeken munkástömegek indulhassanak áhítattal a Népstadionhoz. Nem akarták, hogy a munkába jövet, vagy menet a dolgozók a sivárságot, ürességet, reménytelenséget és „a robotnak az érzését” éljék meg, „mint a párizsi metró utasai ”, hanem azt lássák, hogy csakúgy, mint „a Szovjetunióban akkor is ünnep van, amikor nincsen vasárnap”. Legalábbis Révai ilyen szavakkal hívta csatába a képzőművészeket. A félig elkészült metróállomás hatalmas épületét amint lehetett a propaganda is felhasználta, még az egy forintos bélyegre is rákerült. Több ezren dolgoztak a mélyben az alagúton is, de főleg bányászati módszerekkel kínlódtak. Mindhiába. 1954-ben aztán a Nagy Imre-kormány leállította az egész építkezést. Pedig éppen ekkorra elkészült a Ganznál az első metrószerelvény, sőt már beépítésre várt az első mozgólépcső is. Előbbieket a szovjet Mityiscsi gyár tervei alapján, de továbbfejlesztéssel 1953-ra gyártotta le a Ganz és a prototípus még akkor is megvolt, amikor már 1968-ban a ma is ismert metrókocsik megérkeztek – immáron tisztán a Mityiscsi gyár termékeiként – tesztüzemre a két év múlva megnyílt vonalra. A budapesti fölalatti gyorsvasút kocsijait addig eldugták, ahogyan minden mást is. A Népstadion metróállomáshoz elkészült szobrokat a város kevésbé szem előtt lévő részeire, sőt többet vidékre szállítottak. Az elkészült mozgólépcsőt az úttörővasút hűvösvölgyi végállomásán állították üzembe. Először még évtizedekkel korábban a Corvin áruházban lehetett csak mozgólépcsőzni, aztán ezen a metróba szánt lépcsőn, majd 1970 után már rendszeresen – és ha valaki metrózni akart, akkor megkerülhetetlenül – a metróállomásokon. Nos, ennyi maradt az első nekifutásból. De aztán tíz év leállás után, amikor 1963-ban ismét lendületet vett az építkezés, akkor végre nem papíron, vagy félbemaradt épületekben rekedt meg az újabb budapesti metró. A vonalat most már a Nép­stadiontól kifelé a Fehér útig tolták ki és beiktatták a korábban nem tervezett Astoria állomást is. Utóbbi műszaki megoldását külföldön is átvették és a szakirodalmak Budapest-rendszerű állomásépítésként kezdtek hivatkozni rá. Az ötvenes években megkezdett építkezéshez képest már sokkal visszafogottabb építészeti megoldásokkal – és persze fúrópajzs segítségével – készült végül el a metró 1970 áprilisára. Már mindenki nagyon várta. Elképzelhető, hogy a budapesti gyerekek is megpróbálták lerajzolni, hogyan fog majd kinézni. Az viszont biztos, hogy Czeglédi István és Máriáss László például megtette, és az ő rajzaikat a Közlekedési Múzeum archívumából meg is tudjuk mutatni. Bár az állomások a 2004–2007 közötti felújítások során mára már „kifehéredtek”, azért e rajzok alapján már rá lehet ismerni az idén ötven éves budapesti metróra.