Szeretem-e a plázákat

 

„Költő vagy, csupa szeretet:
szereted-e a legyeket?”

(Babits Mihály: Verses napló)

Évekig nem voltam hajlandó elmenni a Westendbe. Nekem az nem vásárlás, mondtam Krisztának, hogy nem jönnek szembe az ismerős épületek, a Víg, a Madách, nincs ott a sarkon a Kieselbach Galéria, hogy legalább belessek a kirakaton át, ha nincs időm bemenni. Üzlet üzlet hátán és kész. Nem tudom, mitől voltam annyira biztos abban, hogy mi várna ott, hiszen évekig tényleg nem tettem be a lábamat oda, nem tudtam, vannak-e ott kávéházak, vendéglők, mozik, ezek a pompásan fölösleges dolgok, amilyeneket csak egy város kínál az embernek. Nem megyek be egy műanyagdobozba és kész.

Végül a mozi miatt törtem meg soha nem tett fogadalmamat. Kriszta elcipelt egy filmre, amit csak ott és sehol máshol, és akkor titokban körülnéztem – jé, milyen szép tisztaság van itt és mennyi fény és szín, hát ez érdekes, gondoltam. Neki persze nem árultam el, ragaszkodtam konzervatív önképemhez. De azért már gyanús voltam magamnak.

Joggal. Nemsokára titokban elmentem vásárolni a Westendbe. Csak utólag mertem bevallani Krisztának, hogy kész, passz, győzött.

Valószínűleg az órás döntötte el a kérdést. Hogy találtam odalent, az aluljárószinten egy igazi kisiparost. Egy órásmestert. Meg lehetett várni a javítást vagy az elemcserét. Tisztára, mint egy igazi órásboltban egy igazi városi utcán.

Közben persze a városi utcák egyre kevésbé hasonlítottak városi utcákra. A főútvonalakról kezdtek eltűnni az üzletek, üres kirakatok néztek rám szomorúan a Körúton és a Rákóczi úton, és már csak ezért is sokkal jobb volt bemenni a Westendbe. Nem mondanám, hogy nem izgatott a Körút sorsa, de bíztam a piacgazdaság öngyógyító erejében, a Liszt Ferenc térre vagy az Akácfa utcára gondoltam, és azt mondtam magamnak, itt is lesz majd valami új.

Amikor aztán évtizedekkel korábban disszidált kanadai barátommal elmentünk a Duna Plázába, nem akart hinni a szemének. Neki ez volt a rendszerváltás. Hogy bemegy egy plázába Budapesten és mintha nem Budapesten járna.

Néha eszembe jut a másik véglet. Johannesburgban egy olyan szállodában laktam, amely egy pláza kellős közepén állt (van ilyen a Westendben is). Mondták, jobb, ha nem megyek ki egyedül a városba. Én ugyan elmentem Sowetóba is, de nem találtam ott sok örülnivalót. Kínomban, ha nem volt dolgom vagy nem voltam éppen elefántsimogatáson, a hatalmas plázában sétáltam.

Aztán egyszer Szöulban azt láttam, hogy van olyan város, ahol a plázák és a nagyváros képesek együtt élni, ahol a plázák nem ártanak a városnak. És persze azt is, hogy a két világ között éppen akkora a távolság, mint Johannesburg és Szöul között.

Hát nem is tudom. Budapest valahol félúton van köztük, ha jól számolom.