Publicisztika

BUDAPEST nagyjából úgy fest, mint az a hetvenhat évvel ezelőtti város, amelyet ugyanígy hívtak. De már soha nem lesz éppen olyan. A háromnegyed évszázaddal ezelőtti tapasztalás, amelyet a ma élők legtöbbje már csak generációkon átszűrve ismer, mindent megváltoztatott. A város addig többé-kevésbé otthonos lakhely, a gyorsan lepergő élet téglából, malterből, fából alkotott kerete volt. Itt születtek, cseperedtek, tanultak, dolgoztak, örvendeztek és csalódtak, majd múltak el mindazok, akiket felmenőinkként tisztelünk. Az az ötven nap 1944–45 telén viszont bizonyította, hogy a város éppen olyan védtelen, mint az ember.

Ostromnaplókat olvasva úgy érezhetjük, mintha mindig ugyanazt a beszámolót követnénk összeszoruló gyomorral. Szinte mindegy, hogy bujkáló kismama, árokásásra vezényelt mérnök, budai villában túlélni próbáló hivatalnoknő próbálta-e az események megörökítésével oldani a szorongását, a motívumok fájóan ismerősek: a pőre kiszolgáltatottság, a rémület helyét lassan átvevő fásultság, a megszokássá váló életveszély, és az addig természetesen létezőnek tartott falak, utak, hidak, tárgyak pusztulása. Aki még emlékszik vagy első kézből kapott emlékeket őriz, annak ugyanazok a szavak jutnak először eszébe erről az időszakról: hideg, pince, sötétség, éhezés, sivító bombák, temetetlen holtak.

Budapest 1,2 millió lakosából csaknem 40 ezer embert öltek meg közvetlenül a hadi események; aknák, leomló házfalak, puskalövedékek. Tízezrek haltak meg a pesti gettóban és a pincékben élelem, orvosi ellátás híján vagy a nyilasok rémtettei miatt, illetve később fogságban, kényszermunkásként. A szovjet (és román) csapatoktól kevés híján 80 ezer, a magyar-német egységektől 48 ezer halálos áldozatot követeltek a harcok. Emellett elpusztult a város összes hídja, 40 ezer épületének negyede, azon belül 32 ezer lakás – minden kilencedik otthon. Az Állatkert két és fél ezer lakójából 14 maradt életben.

Van azonban egy fotó, amelyet aligha tud elfeledni, aki látta valaha. 1945 nyarán készült, a pesti Duna-parton: a csorbára lőtt, romos rakpart mögött, a háttérben a Lánchíd maradványai látszanak, a pilonról szárnyaszegetten omlanak a vízbe a láncok. Az előtérben viszont két fürdőruhás, fiatal nő napozik, a lábuk alatt lustán fodrozódnak a habok. Szőllősy Kálmán képe magába sűríti mindazt, ami az iskolai történelemórákon nem jön át, legfeljebb a túlélők beszámolóiból tűnhet ki: hogy 1945. február 13. után is volt élet, csak éppen nem összemérhető a korábbival. De az a pokoli ötven nap éppen azzal a tudással vértezte fel a pincékből előmerészkedőket, hogy ha csak egy helyiség maradt épen a lakásukból, akkor ott fognak lakni, s ha minden tárgyukat összezúzta a lezuhanó mennyezet, akkor majd beérik az emlékekkel.

Mai eszünkkel borzadva nézzük azokat a negyvenes évek végi városmaketteket, amelyeken lényegében az egész pesti belváros lebontásával számoltak a tervezők. Bizonytalanul keresgéljük az ismerős épületeket, míg felfedezzük, hogy csak a műemlékeket hagyták volna meg, az eklektikus lakóháztömeg helyén pedig egészséges kialakítású, kelet-nyugati irányban tájolt sávházakat húztak volna föl. Ha megvalósultak volna ezek az elképzelések, ma nagyjából olyan lenne minden a Petőfi híd és a Margit híd között, mint Salgótarján városközpontja. És természetesen nem a városképvédelmi szempontok vezették a döntéshozókat, amikor végül a meglévő házak reparálása mellett tették le a voksot, hanem az a pőre indok, hogy így mégiscsak olcsóbb volt.

Háromnegyed évszázaddal és egy Ráday Mihállyal később mi már nehezen értjük meg, hogy akkor egyenrangú opció volt a teljes újrakezdés is. A várostervezők nem csupán az értelmetlen pusztítást látták a romokban, hanem a régtől meglévő „hibák” korrigálásának lehetőségét is. Ahogy biztos kézzel modern tömbbé varázsolták a Margit hídtól délre álló Palatinus-házat, vagy ahogy nekikezdtek az Erzsébet tér keleti térfala elbontásának és az új buszpályaudvar megépítésének, az csak a kezdet volt. Az ötvenes évek elején nem az akarat hiányzott egy belvárosi dísztér, illetve egy reprezentatív fórumrendszer kialakításához, hanem egyszerűen a józan belátás sodorta el a terveket – a lakások, gyárak, hidak építése meg a metróberuházás megindítása lényegesen sürgetőbb volt.

Viszont a bátorság, amely a századforduló városrendezéseiben gyökerezett és a háborús pusztítás táplált, szinte töretlenül öröklődött át a hatvanas-hetvenes évekre: ebből nőtt ki az új Erzsébet híd, a Duna-parti szállodasor, és ez eredményezte a kontúrjaiban is átalakított, minden négyzetcentiméterén a saját kora ízlését tükröző, könyvtárrá-múzeummá vált egykori királyi palotát.A kétezres években mindez így együtt a mi épített örökségünk. Négy évtizeddel a városvédő mozgalom megindulása után ma már mindenkinek szemet szúr, ha könnyű kézzel lebontanak valamit, ami pedig átvészelte az elmúlt évszázadokat. Ugyanakkor nem lehet nem föltenni a kérdést: valóban mindenhol az 1944-es állapot számít-e etalonnak, valóban az akkori város-e az az igazodási pont, amelynek újraformálása az azóta keletkezett értékek elpusztítására is felmentést ad. A válasz a mi generációnk felelőssége – elvégre ma sem tudja önmagát megóvni BUDAPEST