Ypsilanti herceg fehérneműi
A szobalány hórukk kiáltásokkal húzta össze a fűző zsinórját
A fűzőbe szorított darázsderekú nő a XIX. század utolsó harmadában a női szépségideál legfontosabb szimbóluma volt. A fűző láthatatlan testformáló eszköz volt, amelyben a nők a férfiaktól függő, alárendelt státuszban lehettek csak. A fűzőbe szorított női test a viktoriánus felfogás szerint az erkölcsi szilárdságot is jelentette. Igaz, a homokóraalkat – amely hangsúlyozza a női mellet és így fő célja, hogy vonzóvá tegye a férfiak számára a hölgyek testét – mégis prűd szexuális normák közé szorult.
Gondoljunk csak arra, hogy az öltözés és vetkőzés bonyolult műveletét egyedül nem is lehetett megoldani. A halcsontos fűzőből csak az öltöztetőnő, a cselédlány vagy a komorna tudta „kicsomagolni” a delikvenst, de a férfi is csak hosszasan, még a legizgatottabb pillanatokban is. Ezt még tetőzte, hogy a nyakig begombolt fodros és csipkés blúzok, a hatalmas harangszoknyák, az ékszerek és a „feltornyozott” hosszú haj sem segítették az intimitást. Az 1910-es évekig megjelenő reklámok még büszkén hirdetik a kor jellegzetes ruhadarabjának, a fűzőnek az előnyeit, de fokozatosan egyre több orvosi írás hívja fel a figyelmet káros hatására. Az orvosok csaknem negyven betegséget hoztak összefüggésbe a fűzőviseléssel.
Hatvany Lili bárónő például a következőképp emlékszik első fűzőjére és azokra a nehézségekre, amelyet viseletekor ki kellett állnia: „Első fűzőm rózsaszín cérnabrokátból készült, olyan vaspáncéllal, azaz acélpántokkal bélelve, hogy Rozgonyi Cicelle is nyugodtan felvehette volna, mikor hadba követte hitvesét. Iszonyú büszke voltam erre az első fűzőmre. Este vettem fel először, egy rózsaszínprincesse-ruha alá, mert éppen cirkuszba készültünk. Egyedül nem is tudtam bánni új kincsemmel. Becsengettem a szobalányt, aki hórukk kiáltásokkal húzta összébb és még összébb a zsinórt, húzta, amíg a derekam olyan lett, mint a mesebeli királykisasszonyé (akinek a derekát tudvalevőleg két ujjal lehetett átfogni) a lélekzésről azonban ilyen körülmények között le kellett mondanom. A cirkuszt nem igen élveztem, keveset láttam belőle. Minden összefolyt szemeim előtt valami földöntúli elefánttá, illetőleg valami óriási szürkeséggé. Mikor hazaértünk, elájultam. Szebben mondva elaléltam, vagy aléltan estem össze.” A bárónő hozzáteszi még, hogy „a fűzős fűzőt elítélte minden orvos és elítélte az utókor, mint a világ legegészségtelenebb viseletét[…] A fűzőpáncél szorított, összenyomott, gátolt a légzésben.”
Ebben az időben a fűzőkészítők virágkorukat élték, de a mai értelemben vett fehérnemű boltok még nem léteztek. Ezért volt igazi meglepetés, amikor a mai Párisi utca 2. szám alatt megnyílt 1827-ben az „Ypsilanti herczeghez” címzett fehérnemű-kereskedés. Az épület földszintjén működő bolt elsősorban az elegáns hölgyek igényeit volt hivatva kielégíteni, egészen 1874-ig. A szokatlan név egy Magyarországon meggazdagodott görög kereskedő lányának a férjére, Ypsilanti Gergely görög királyi követre utal. A bolt mellett, egy méteráru üzletet tartott fenn Kollarits József 1815-től, és a nevet meghagyva ő üzemeltette a fehérneműboltot. Miután Ádám Gusztáv és Eberling Antal kereskedők 1882-ben megvették és 1880-ban lebontották az épületet, Hauszmann Alajos és Hauszmann Sándor közös terve alapján 1889-1890-ben újjáépítették a ma is látható eklektikus stílusú sarokházat.
Az Ádám és Eberling Rt. egy fényíróműtermet is kialakított a házban, amelyet a két világháború között Mészöly László fényművész bérelt, akihez József Attila is járt fényképet készíttetni magáról. 1907-ben Skrivan Ferenc kalapkészítő, Grünwald Vilmos és Wahl Gyula menyasszonyi kelengyéket és női fehérneműket árusító boltja, mellette kozmetikus, divat- és cipőszalon, valamint angol úri szalon is működött a házban (ők 1940-ig bérelték a boltot). 1934-ben pedig itt nyílt meg a Collier minőségi bizsukat és órákat áruló üzlete is. Az első emeleten pedig Petris Brunó tánciskolája működött.
Az „Ypsilanti herczeghez” nevű bolt soha nem árult női testi fehérneműt, se bugyit, se melltartót. „Ypsilanti czimű kereskedésben Pesten több 1000 darab kész fehérnemű, mindenféle férfi, asszony és gyermek fehérruhákból álló, lepedők, párna és dunyhaczihák, asszonyi öltönyök stb. ajánltatnak.” – olvasható egy korabeli hirdetésben. – Nincs ellentmondás: ugyanis – egészen a XX. század első feléig – a fehérnemű szó alatt elsősorban az ágyneműket, zsebkendőket, kendőket, abroszokat, törülközőket, hálóruhákat értették. A mai értelemben használt fehérneműdarabokat alsóruhának mondták városon, faluhelyen egyaránt. Az esetek nagy többségében egyébként ezek nem is fehérek, hanem nyers színűek voltak. A XIX. század második feléig ugyanis nem, illetve nagyon sok munkával tudtak csak vegyileg fehéríteni, s így a fehérített pamutanyag annyira drága volt, hogy csak nagyon kevesen engedhették meg maguknak.
Furcsa is lett volna, ha egy elegáns úri hölgy személyes testi fehérneműért látogatta volna meg az „Ypsilanti herczeghez” elnevezett fehérnemű-kereskedést. Ez a téma tabu volt, mint ahogy az intimitás és a testi higiénia is. A témához illő korabeli fotót is csak elvétve találtunk, alsóneműben tisztességes nők nem fényképezkedtek, és a család előtt sem volt illendő így mutatkozni. A testi fehérneműt általában a saját varrónőjükkel varratták meg. Borzasztó kínos lett volna akár ebben a boltban is bugyogót vagy pendelyt venni, már csak azért is, mert az eladók férfiak voltak.
Bár egy nő, aki a századfordulón fűző nélkül jelent meg, a jó ízlés határait súrolta, az 1910-es évek második felére eltűnnek a fűzőt hirdető reklámok. Az elvárás és a gyakorlat azonban nem mindig járt kéz a kézben. Az egészség vagy a jó ízlés döntötte vajon el, hogy kell-e avagy sem egy tisztességes nőnek a testét fűzőbe préselni? Ez a dilemma a következő idézetben is felmerül, amelynek írója 1904-ben fogalmazza meg gondolatait a fűzőről az Új Idők hasábjain. A szerző azon is elgondolkodik, hogy nincs még olyan fehérnemű, amelyet a fűző helyett hordhatnának a nők, és a később reformruhaként divatba jövő kezdetleges alsóruhadarabok még nem felelnek meg a közízlésnek. „Az általános fűzőleszerelést a reformruhának kell megelőzni, amelynek olyan szabásúnak kell lenni, hogy a kényelem és a jóízlésnek megfelelőleg, egyben fölöslegessé és nélkülözhetővé tegye a fűzőt, anélkül, hogy az alak érvényesülését teljesen háttérbe szorítaná. Ma e téren még csak a kísérletezésnél tartunk. A mostanság készült reformruhák nem felelnek meg ennek a célnak, s azért nem találnak általános elfogadásra. Az igazi, a közóhajnak megfelelő reformruha létrejötte fogja ezt a kérdést sikeresen megoldani és akkor a fűzőletevés nemcsak teóriában lesz meg, hanem gyakorlatilag is ténynyé válik.”
Ebben az időszakban még nincsen benne a fűzőt felváltó fehérnemű a mindennapi öltözködés tárgykészletében, de a nyelvi fogalomtárban sem. A szóhasználatban gyűjtőfogalommal reformruhaként bukkanunk rájuk, és teljes a káosz abban a tekintetben, hogy mit is kellene hordaniuk a nőknek a fűző helyett.
Párizsban már 1907-ben megjelent az úgynevezett corseletjupe, azaz a fűzővel egybeszabott alsószoknya, a kombiné elődje, és nem sokkal később az Amerikából induló melltartó elődje is feltűnt, egyelőre reformfűző néven. 1907-ben egy francia divattervező, Paul Poiret alkotta meg ezt a modern ruhára jellemző fehérneműdarabot és ezzel új fehérneműstílust is teremtett. Fehérneműjét az 1900-as évek elejének táncőrülete, a charleston, a tangó, a cakewalk, a foxtrott vagy épp a cha-cha-cha ihlette, ami a mozgásszabadságot mint alapvető követelményt hirdette.
Egy másik, a corseletjupehoz hasonló, az 1919-ben Amerikában megjelenő, már nem a klasszikus értelemben vett fűzőfajta, a corsolette megoldást jelentett egyre több munkába álló nőnek. Egyfajta átmenet volt a kombiné, a melltartó és a fűző között. Ugyanez a típus megjelent Európában is az 1920-as évek közepén, 1930-ra pedig létrejött a melltartó és a kisebb fűző kombinációjából a technikailag fejlettebb, valamint rövidített változata, a girdle (csípőszorító).
Magyarországra elsősorban francia és osztrák közvetítéssel érkeznek meg ezek a fehérneműdarabok, de elterjedésük nem volt általánosnak mondható, sokáig a nagypolgári családok ruhásszekrényeibe kerültek csak be. A legáltalánosabban elterjedt és a középpolgári nők által viselt fehérneműdarabok a melltartó gyanánt hordott ingváll, illetve ingbugyi volt, aki pedig megengedhette magának, az kombinét is hordott. A melltartó és a külön bugyi általános elterjedése és igazi térhódítása csak az 1940-es, 1950-es évekre tehető.