Tíz deka kenyér

1945. március–április: bombatölcsérek között sugárzó arcok

A január és a február ostromszörnyűségei után 1945 márciusa, áprilisa Budapesten már békeidő volt. Békeidő, ha nem szűntek is még meg a „hadifosztogatások”, esetenként az erőszaktevések, ha a háború az ország nyugati felében még nem ért is véget, ha a fővárosiaknak még találkozniuk is kellett a közeli múlt nem természetes haláleseteivel.

A lassanként szaporodó napilapok még hetekkel a harcok befejezése után is nyilas gyilkosságok áldozatainak előkerüléséről számoltak be. A leghírhedtebb eset utóéletéről pedig csak április 23-án (!) írhatott a koalíciós lapként induló, utóbb kommunista irányítás alá kerülő Szabadság. A Náci és Nyilas Rémtettek Kivizsgálására Alakult Bizottság ugyanis csak akkorra fejezte be munkáját, és akkor keríthettek sort az áldozatok kihantolására. A demokratikus napilap riportja a legrészletesebben a Maros utcai kórház udvarán történtekkel foglalkozott. Természetesen ott voltak az áldozatok érthetően rettenetes lelkiállapotban lévő hozzátartozói, és rendőri felügyelettel odavitték az ottani gyilkosságok tizenhárom megtalált elkövetőjét is, hogy szembesüljenek tetteikkel, lássák többnyire megcsonkított áldozataik már oszlásnak indult maradványait. De – állította a cikk –„egyiken sem látszik megbánás, bűntudat vagy szánalom”. A riporter egy különös véletlenről is írhatott: „… nagy zaj hallatszik az utcáról. – Te voltál az, aki kiadtad ezeket az embereket a nyilasoknak! – kiabálják egyszerre többen. És már fel is tűnik az ajtóban egy alacsony, zilálthajú nő, akit egy nyomozó kísér. A nyomozó, Gonda Imre a karjánál fogva vezeti, s izgalomtól remegve mondja: – Felismertem! Ez a nő, Jankovics Róbertné, aki itt a kórházban teljesített szolgálatot mint kisegítő ápolónő, ő vezette ide a nyilasokat, maga is párttag volt. Az én húgomat is az ő útmutatása alapján leplezték le és végezték ki itt az udvaron.”

Ennek és az ezrekre menő többi gyilkosságnak és kegyetlenkedésnek jó néhány elkövetője az életével fizetett a tetteiért. A legtöbb kivégzésről beszámoltak a lapok. Például ugyancsak a Szabadság adta hírül, hogy a nyilas uralom alatt elkövetett gyilkosságaikért április 28-án a Markó utcai fogház udvarán felakasztják Csikváry Győzőt és Horváth Ferencet. A kivégzést kétezren nézték végig, és utána lelkesen éltették az ítéletet meghozó népbíróságot.

Sokaknak az ostrom alatti hevenyészett elföldelések keserves időszaka után is adódtak halálesetek, „béke-halálesetek” utáni megrázkódtatásaik. Március elején a polgármesteri hivatal a koporsóhiányra való tekintettel kénytelen volt engedélyezni, hogy a kórházakban vagy a lakásukon elhunytakat hozzátartozóik textilbe, hullámpapírba takargatva vagy bármilyen más „védőeszközbe” helyezve temethessék el. A temetkezési intézet annyit vállalt, hogy a holttestet – díjazás ellenében – a maga kölcsönkoporsójában elszállítja a temetőig, aztán ott átadja a hozzátartozóknak. Rokonnak se, ismerősnek se lehetett könnyű végignézni, hogy valakit koporsó nélkül helyeznek a sírba.

A tragédiákat túlélők békéje sem volt zavartalan. Többségüknek a napi, olykor a legelemibb gondok egész seregével kellett megküzdeniük. Leginkább az élelem hiányzott. Ha már nem szorultak is arra, hogy elpusztult lovak húsát egyék, a napi betevőt csak nehezen tudták előteremteni. És mert az ostrom nemcsak a város fizikai valóságát tette tönkre, hanem szétzilálta az intézmények sokaságát is, a lakosságnak a közellátás gondjaival foglalkozó hivatalok, tisztviselők is csak nagy erőfeszítésekkel, olykor kemény intézkedésekkel tudtak segíteni.

A történések egyik legfontosabb szereplője februártól Vas Zoltán, Budapest közellátási kormánybiztosa volt. Első rendeleteinek egyike: „Az ország területén a termelőknél lévő élelmiszerkészleteket a megállapított fejadagok, valamint a szükséges vetőmagmennyiségek kivételével a helyi hatóságok által megállapított helyi forgalmi ár megtérítése mellett azonnali hatállyal lefoglalom.” Ugyanakkor Faragho Gábor, az akkor még Debrecenben tevékenykedő Ideiglenes Nemzeti Kormány közellátásügyi minisztere – hangsúlyozva, hogy „Budapest sorsa mindnyájunknak a szívén kell, hogy feküdjék” – a főispánokat élelmiszerek összegyűjtésére utasította. Például a Csanád megyei főispánt arra, hogy szervezze meg 295 vagon kenyérgabona, 100 vagon morzsolt kukorica és 20 vagon árpa megvásárlását és a fővárosba szállítását.

Március elején Vas elrendelte, hogy a fővárosban minden arra alkalmas területet meg kell művelni. Intézkedett a vetni- és ültetnivalókról is. A parasztpárti napilap, a Szabad Szó április 27-én már a budapesti kertészetekben nevelt tizenegymillió palántáról írhatott: „Irányárak a következők: saláta 12 fillér, karalábé, káposzta, kelkáposzta 20–30 fillér, paradicsom, paprika, »tűzdelt palánta« 50 fillér.” Összehasonlításul: ezekben a hetekben egy kiló krumpliért 16 pengőt, kenyérlisztért – a feketepiacon – akár 100 pengőt is elkértek. Vas bejelentette, hogy 100 vagonnyi burgonyát bocsátanak a kiskerttulajdonosok, a tenyérnyi parcellákon termelni kívánók rendelkezésére, további 100 vagonnyi jegy nélkül hozzáférhető burgonyával pedig letörik az említett árakat – ez azonban inkább csak álom volt, hiszen 100 vagon burgonya az akkori 10 tonnás vasúti teherkocsikkal számolva egymillió kilogrammot tett ki, nagyjában egy kilónyi juthatott tehát egy fővárosi lakosra. De a többségnek ez is számított! Hiszen ez – a vetőburgonyával ellentétben – azonnali segítség volt. Az is enyhítette a napi gondokat, hogy a szovjet kormány március végén 15 ezer tonna gabonát, 3 ezer tonna húst és 2 ezer tonna cukrot juttatott kölcsönképpen Magyarországnak, és ennek háromnegyede Budapesté lett.

Minderre a fővárosiak zömének nagy szüksége volt. Hiszen az élelmiszerjegyekre akkortájt csak 10 deka kenyeret vagy – választhattak a vásárlók – 5 deka kenyeret és 7 deka lisztet, esetleg egyszerű egytálételt adtak. A lakosság zömének „dőzsölésre” csak húsvét előtt futotta. Akkor egyetlen alkalommal az élelmiszerjegyek különféle szelvényei 50 deka krumpli, 20 deka liszt, 15 deka hús, 15 deka cukor és 1 tojás vásárlására jogosítottak. Sokaknak szinte egyetlen esélyük volt, hogy például a Nemzeti Segély Bizottság több helyen konyhát nyitott, és megfizethető áron egytálételeket árult. Az egyik konyha a Dankó utcai községi népiskola mosókonyháján működött, ott két főzőüstben készült az ebéd. A felnőttek megvásárolhatták, a gyerekek helyben fogyaszthatták el az otthonról hozott edényükbe mért merőkanálnyi levest vagy főzeléket.

Az élelmiszerjegyek szavatolta napi 500, majd 1000 kalóriaérték természetszerűleg nem volt elég. Az életben maradáshoz az egyén fáradsága, ügyessége is kellett. Akinek volt pénze, a feketepiacon – ha drágán is – sok mindent megvásárolhatott. Vagy ajánlhatott lisztért, cukorért értéktárgyat, ruhaneműt, ritkább használati cikkeket. És megpróbálkozhatott vidéki bevásárló körúttal, „batyuzással”. Hiszen néhány vonalon már járt a vasút, és ha megteltek a kocsik, a bátrabbak a kocsitetőt, az ütközőket vagy a vagonlépcsőt is vállalhatták. De hiába látott a kecskeméti, kiskunfélegyházi, szegedi, hódmezővásárhelyi vagy békéscsabai piacon bármit a fővárosi polgár, onnan tilos volt élelmiszert elhoznia. Később Vas bizonyos fővárosi kiskereskedőknek engedélyt adott, hogy „áthágják” a helyi tilalmakat, és azt is lehetővé tette, hogy vidéki termelők, kereskedők a fővárosban árulhassanak. Akiket azonban meg is sarcolhattak. Például a Soroksári úti vámnál – írta a kommunista párt lapja, a Szabad Nép március 27-én – egy szélhámos banda megkaparintotta az elhagyott vámőrszobát, kifüggesztett egy táblát, hogy „vizsgálószoba”, és elvette a fővárosba hozott élelmiszerek negyedét.

Esetenként hivatali visszásságok is előfordultak. A közellátási kormánybiztosnak egy április eleji sajtótájékoztatón a budai közigazgatási kirendeltségről elmondott dühös-dühödt kifakadását részletesen ismertette a Szabad Szó: „Tudatlanságból vagy ostobaságból egyszerűen szabotálják intézkedéseinket… Budán továbbra is éhen halnak emberek, és a csecsemőhalandóság 64 százalék. A helyzet olyan katasztrofális, hogy még a kórházakban is korpából kapnak ennivalót a betegek… A mulasztás mértékét akkor értik meg, ha hozzáteszem, hogy a kellő mennyiségű élelem megvan a raktárakban, de nem küldenek érte… Napi 800 liter tejet biztosítottam egy héttel ezelőtt Buda részére. De nem jönnek érte. Pedig külön engedélyük van, hogy szekerekkel átjöjjenek a hidakon. A pékek egy része küld kocsit, de azok sem tudják kiosztani a kenyeret, mert nincs jegy.” Amiatt persze berzenkedhetünk (utólag nagyon könnyű!), hogy a lap nem írta vagy nem írhatta meg, hogy mennyi is a kormánybiztos említette „kellő mennyiségű élelem”, de az bizonyos, hogy nem lehetett túlságosan sok.

És ahogy januárban és februárban is „két Budapest” létezett, márciusban és áprilisban sem volt ez másképp. A Szabad Magyarország című, Miskolcon megjelenő demokratikus napilap pesti riportja mérföldkőnek tartotta, hogy a fővárosban március végén már kenyeret mérnek, ha nem is sokat, naponta, fejenként és csak jegyre csupán 10 dekát. De elkeseredett azon, hogy miközben hajtűtől ceruzáig és szájharmonikáig sok dolgot lehet kapni az utcán nyilvánosan, élelem „csak a fekete kereskedés legfeketébb rejtjeiben húzódik meg s csak a legfeketébb áron kapható”. A szociáldemokrata Népszava is a feketekereskedők ellen emelt szót (április 28.): „A kávéházak élete a belépő elé olyan képet tár, mintha minden rendben volna, mintha mindenki asztalán hús jutna a főzelék mellé, mintha lakásaink épek volnának… ha tudjuk, hogy kik ülnek ott, kik fizetnek könnyedén harminc pengőt egy édes süteményért, akkor elkomorul tekintetünk. A feketekereskedelem lelkiismeretlen vámszedői pöffeszkednek ott. Közben a munkásság, a kisiparos réteg és még annyian éhségtől legyengülve végzik munkájukat – nem egyszer fizetés nélkül.”

Ez utóbbiaknak azzal is próbáltak segíteni a főváros illetékesei, hogy legnehezebb helyzetben lévő családok gyerekeit igyekeztek néhány hétre, egy-két hónapra a jobb élelmezési helyzetben lévő vidéki városokba, falvakba küldeni. És nem is eredménytelenül. Április 4-én például az egri Nemzeti Bizottság átiratot kapott a Heves megyei főispántól, hogy mihamarabb szervezze meg pesti gyerekek átmeneti befogadását, azzal, hogy ha a befogadó családok igénylik, élelmezési költségeiket a háborús konjunktúra haszon­élvezőinek pénzéből meg kell téríteni. Az átirat szerint Eger 50, a környező települések közül Mezőtárkány 30, Füzesabony, Verpelét, Feldebrő, Kápolna, Kál, Poroszló és Tiszafüred 20–20, Maklár, Nagytálya, Kerecsend, Demjén, Egerszalók, Egerszólát, Aldebrő, Tófalu, Kompolt, Felnémet, Felsőtárkány és Mikófalva 10–10 gyerek elhelyezését vállalhatná. Vagyis néhány hétig 340 fővárosi gyereknek jutna elegendő élelem. És tucatjával voltak hasonló vállalások.

Mindezeknek köszönhetően a legfontosabb és a leginkább napi gond, az élelemhez jutás – ha csak a legszükségesebb mértékben is – tavaszra megoldódni látszott. Valamilyen ruhája is volt mindenkinek. Az otthon nélkül maradók vagy megüresedett lakásokban rendezkedtek be, vagy rokonokhoz, ismerősökhöz költöztek, esetleg vidéken próbálták folytatni az életüket. Amit meg lehetett, azt igyekeztek helyreállítani. Márai Sándor az 1945-ös naplójában felfigyelt egy asszonyra, aki a keretestül kitört ablakát a nyílásba rakosgatott téglával rakta be. Tersánszky J. Jenőnek egy falat javító jókedvű fiatal kőműves azt juttatta az eszébe, hogy régebben fecskének becézték a munka közben már akkor is gyakran fütyörésző kőműveseket. Márciusi hirdetések nagyobb mennyiségben kerestek ablaküveg pótlására celofánt vagy más átlátszó anyagot. Egyre gyakrabban használt fogalom lett az „újjáépítés”.

A Vörös Hadsereg utászai – magyar munkaerőt is igénybe véve – hetek alatt járhatóvá tették némelyik felrobbantott hidat. A Népszava március 17-én megírta, hogy két nappal azelőtt – ünnepélyes keretek között – a polgári lakosságnak is megnyitották az addig csak katonák által használható Ferenc József hidat. Ennek két pillére és a két parti nyílás épen maradt vagy alig sérült, így „csak” a köztük tátongó százötven méteres szakaszt kellett pótolni. Ehhez a két pillér közötti mederszakaszon lehorgonyzott öt hatalmas uszály, azokra cölöpjármokat erősítettek, majd rájuk helyezték a tizenegy méter széles hídpályaelemeket. És más hidakat is sikerült ideiglenesen járhatóvá tenni vagy lerombolt híd mellett pontont, cölöphidat létesíteni. A legtöbb kerületben volt már villany, víz és áprilistól, a hidakon átvezetett vezetékeknek köszönhetően, Pesten is gáz.

A MÁV Istvántelki Főműhelyében dolgozók áldozatos munkájának köszönhetően már március elsején indulhattak vonatok Vác felé, majd más irányokba is. A helyreállított mozdonyok, tehervagonok hamarosan megjelentek a fővárosi villamossíneken is. Törmeléket szállítottak a városon kívülre vagy sok helyen meg-megállva burgonyát árultak, a másutt megszokott 25–30 helyett 6 pengőért. A karácsonykor az ostromállapot miatt leállított villamosközlekedés – ha csak egyetlen rövid szakaszon is, Újpest és a Forgách utca között – február elején újraéledt. Április közepén már Zugló és a Keleti pályaudvar, valamint Újpest és a Nyugati pályaudvar között sem kellett gyalog járni. De a villamosforgalom egésze a sínek hiánya, rossz állapota és a kocsik pusztulása miatt még sokáig nem állt helyre.

Ezért is értékelődött fel a bicikli. A Népszava egy április 22-ei cikke így kezdődött: „A szegény ember autója, a kerékpár is előkerül féltve őrzött rejtekhelyéről, és mind gyakrabban látható a főváros utcáin. Reggelenként szabályos karavánok alakulnak a kerékpáron közlekedő dolgozókból, akik a környékről és a külvárosokból igyekeznek a város belseje felé, sok kilométerre eső munkahelyekre. A gyalogló fizikai és szellemi munkás ma irigykedve tekint a kerékpáron vígan tovagördülő társa után, és magában megfogadja, hogy ő is szert tesz egy ilyen járműre.” Ennek tudatában az újságíró elment a Teleki téri kerékpárbörzére, és irtózatosan magas árakat talált. A legócskább biciklit is kétezer-ötszáz pengőre tartotta az árus, egy újért pedig az ötszörösét kérték. Az írás így fejeződött be: „Csillagászati számok, lehetetlen árak, remélhetően csak addig tartják magukat, amíg el nem indul a legolcsóbb, a legnépszerűbb közlekedési eszköz, a sokat szidott, csepült – villamos.”

A valóság „fizikai” nehézségeihez képest jobb állapotban voltak a szellemi élet mozzanatai. Igaz, hogy ha az iskolákban általában már márciusban elkezdődött is a tanítás, még nem volt teljes értékű. Hiszen például – és korántsem páratlan módon – a VIII. kerületi Zrínyi Ilona leánygimnázium tanulóinak, a tantermek felének használhatatlanná válása miatt, sokáig fele időben, az egyik csoportnak fél 9-től 11-ig, a másiknak 11-től fél 2-ig lehettek csak órái.

Kinyitott sok mozi, és a háború végi tilalmakkal ellentétben már amerikai sikerfilmeket is játszhatott. Meg persze sok orosz alkotást – ebben nyilvánvalóan része volt a moszkvai fegyverszünetei egyezmény mozikra vonatkozó előírásának is: „Időszaki és más sajtótermékek kiadása, behozatala és terjesztése Magyarországon, színházi vagy mozgókép-előadások tartása, rádióállomások, posta, távíró, távbeszélő működése a Szövetséges (Szovjet) Főparancsnoksággal való megegyezés alapján történik.” 

Ez a korlátozás nem akadályozta, hogy más művészeti ágak is – szinte megmagyarázhatatlanul gyorsan – újraéledjenek. A Nemzeti Színház az Andrássy úti kamarájában március 1-jén bemutatta – Gobbi Hildával, Ungvári Lászlóval, Ladányi Ferenccel, Várkonyi Zoltánnal, Major Tamással – Csokonai A’ özvegy Karnyóné ’s a két szeleburdiak című vígjátékát. Ugyanaznap az Operaházban hangverseny volt a Vörös Hadsereg megalakulásának 27. évfordulója tiszteletére, főképp magyar és orosz művekből. Az ország legjelesebb énekesei léptek föl, és vezényelt Kodály Zoltán is. Ugyanott március 16-án felhangzottak a Bánk bán dallamai. A Magyar Színház március 6-án Gogol remekével, a Revizorral várta a közönségét. A Művész Színházban Szemere Vera, Uray Tivadar, Básti Lajos játszotta Steinbeck Lement a holdjának főbb szerepeit. Áprilisban Medgyaszay Színpad néven kabarészínház nyílt, és fergeteges programot ígért a Nagycirkusz.

Március 18-án pedig remek képzőművészeti kiállítás nyílt a régi Műcsarnokban. Derkovits Gyula, Dési Huber István, Nagy Balogh János, Nagy István, Nemes Lampérth József, Fémes Beck Vilmos alkotásait láthatta a közönség.

Közben persze eleven volt a lakosságot közvetlenül nem okvetlenül érintő és esetleg nem is érdeklő „nagytörténelem”, a „nagypolitika” is. Jól tükrözték ezt az újságok. A címoldalakon természetesen a háború hírei voltak a leggyakoribbak, a belsőkön azonban erőteljesen megszólalt a belpolitika. A lapok szűkös terjedelmük korlátai között is sokat írtak pártokról, szakszervezetekről, földosztásról, a gyári munkások erőfeszítéseiről, arról, hogy április elején megválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlés budapesti képviselőit, hogy 11-én az Ideiglenes Nemzeti Kormány a fővárosba költözött, és hangsúlyosan számoltak be a háborús bűnösök, nyilasok elfogásáról, tárgyalásairól, a rájuk rótt ítéletekről.

Mindenkinek mindennél fontosabb volt azonban a béke. Ennek, az élni akarásnak, élni próbálásnak bizonysága volt egyebeken kívül az is, hogy – ami az ostrom napjaiban még furcsa lehetett, most már természetesnek hatott – egy-egy többé-kevésbé rendbe hozott futballpályán fel-felharsant a bíró sípja. És ha a játékosok még nem duzzadtak is az erőtől, a labda már éledezett.

Mandik Béla szövetségi kapitány pedig már – amikor a nyugati határon még dörögtek a fegyverek – válogatott meccsről álmodott. Úgy gondolta, hogy az elkövetkezendőkben évente kétszer megmérkőzünk a Szovjetunió legjobbjaival. Az első találkozót május elsejére, Budapestre tervezte, amit nyáron Moszkvában visszavágó követett volna. Elképzelt egy csapatot is: kapus – Boldizsár (Szeged); hátvédek – Rudas (Ferencváros), Ónody (Ferencváros); fedezetek – Sárosi III. (Ferencváros), Szűcs (Újpest), Kirádi (Újpest); csatárok – Sipos (Ferencváros), Szusza (Újpest), Deák (Szentlőrinc), Sárosi dr. (Ferencváros), Puskás (Kispest). Az összecsapás akkor nem jött létre – a tervezett csapat játékosainak felét azonban ma már labdarúgásunk klasszikusai között tisztelhetjük.

S ha válogatott meccs nem volt is május elsején, a szurkolókat a Millenáris nagyszabású sportünnepélye kárpótolhatta. Az esemény főpróbájáról a Népsport április 30-án számolt be, egyebeken kívül megírva, hogy az MTE–Szikra „próbameccs” egyik csapata – mert szertárát korábban kifosztották – a megszokott vörös mezét azokból az ejtőernyőkből varratta, amelyekkel német repülők az ostrom utolsó napjaiban a körbezárt csapataiknak utánpótlást dobtak le a Vérmezőre. Beharangozta a lap, hogy a sportünnepen lesznek atlétikai számok, kerékpárversenyek, sőt 20 kilométer távú motorvezetéses kerékpárverseny is.

A lap felhőtlen, derűs hangulatú napot sejtetett, ígért. Utóbb kiderült, az is volt. Tizenötezer nézőnek! De senkivel sem feledtethette egy korábbi tudósítás háborút is, békét is felidéző sorainak súlyos-szép mondatát. A Szabadság április 9-én az első oldalán számolt be az ország felszabadulásának hírére a Nemzeti Múzeum előtt rendezett ünnepről: „Az emberek sugárzó arca szinte megenyhítette a sok épületkárt szenvedett környék arculatát. A bombatölcsérektől tátongó házak kísérteties díszletként, egyben fájdalmas mementóként nyújtottak hátteret a felszabadulás örömünnepének.”

Nagymosás a Városligetben
Ez is a rendkívüli idők következménye. Az asszonyok tüzelő hiányában a városligeti Ártézi-kútnál mossák ki szennyesüket. Először azt hittük, hogy csak a külső városrész asszonyai veszik igénybe a kút forró vizét, de amikor többeknél érdeklődtünk, kiderült, hogy a város legkülönbözőbb részéről járnak ide mosni.
– Semmi tüzelőnk sincs otthon, a Síp utcából jövök – mondja az egyik asszony –, tetszik tudni, gyenge a szemem és itt jobb a világítás, meg aztán mindjárt ki is szárad a ruha.
Valóban. Amerre a szem ellát, mindenütt száradó ruha. Ruhák a füvön, a bokrokon s az összelőtt autóroncsokon. A nap ragyogóan süt s így nem sok idő kell a ruhaszárításhoz.
– A kezem reumás – panaszolja egy nénike –, és így egyszerre mosok is meg a kezem is gyógyítom, de nem gazdaságos, mert kemény a víz és nagyon fogyasztja a szappant. Ha volna tüzelőm, dehogy jönnék ide.
Teknő teknő mellett, akinek nincs teknője, az lavór vagy vödör fölé görnyed s mossa a szennyes ruhát.
– Kár, hogy a kormány elsején bezárja a kutat – újságolja egy asszony –, utána már csak naponta egy órát lesz nyitva a csap. Nem akarják, hogy ezekkel a mosásokkal rontsuk a liget szépségét, de ha szennyes marad a ruha, akkor elférgesedünk.
Igen, ez legyen a legfőbb szempont s az illetékesek hagyják egész nap nyitva az artézi kút egyetlen csapját, hogy az amúgy is csak a kanálisba folyó forró vizet a rászoruló emberek gazdaságosan kihasználhassák.
Ez közérdek, hiszen tudjuk, hogy a járványok egyetlen biztos ellenszere a tisztaság. Ezek az egyszerű asszonyok azt hiszik, hogy a kút lezárása a kormány műve, de az is lehet, hogy ezt a suttogó propaganda terjeszti közöttük. Igaz, nem valami üdítő látvány a sok mosóteknő és a száradó ruha közvetlen a Széchenyi-fürdő mögött, viszont az Angolpark és környéke rommá lőtt épületeivel ugyancsak nem díszíti a tájat. Mindent összevéve, amíg a tüzelőellátásunk nem javul, az illetékesek ne is gondoljanak az Ártézi-kút lezárására. 
(Népszava, 1945. április 28.)