Hűvös volt 1965 áprilisának vége. Amikor Razsabek Nándor és felesége, Ibolya asszony beköltöztek a VII. kerületi Bajza utca 1. alatti Garzonház egyik negyedik emeleti lakásába, fáztak. A radiátorok hidegek voltak, a villanyt még nem kötötték be, a lift nem működött. A fürdőszobai kád csapját nyitották meg, hogy a víz melege temperálja valamelyest a lakást, amelyet 58 ezer forint befizetésével 144 ezer forintért vásárolták az OTP-től, a különbözetet pedig húsz év alatt kellett törleszteniük. A lakás nem volt olcsó, tágasnak pedig egyáltalán nem volt nevezhető. A 34 négyzetméterre a kezdő közös költség havi 319 forint volt, ehhez jött még a hiteltörlesztés, igaz, a közös költség magába foglalta a fűtés és a melegvíz díját is.

Az OTP különleges, a 30-as évekből átvett nyugat-európai modell alapján kidolgozott lakáspolitikai kísérleteinek egyike volt a Garzonház. Németországban ezekkel a "lakókombinátokkal" próbálták meg kiváltani a szoba-konyhás, közös vécés munkás- és bérlakásokat; nálunk a lakáshiányos, és nyomasztóan társbérletes időkben pedig olyan fiatal, gyermektelen házasoknak és egyedülállóknak épült a Bajza és a Damjanich utca sarkán álló 150 lakásos épület, akik közös életük elején álltak, s akik - mint egy óceánjáró fedélzetén - minden akkoriban fontos szolgáltatást helyben, házon belül szerettek volna megkapni. (Innen a boarding house elnevezés, amellyel a Garzonház lakásait hirdették.) Az épület földszintjén ennek megfelelően volt közp onti társalgó - de volt belőle emeletenként is egy -, tévészoba nagyképernyős, fekete-fehér készülékkel (a kezelőgombjait lakattal zárt vaskazetta védte a babrálóktól, a doboz kulcsa a recepción volt). Működött zeneszoba és könyvkölcsönző, ahol a lakók egymást váltva, hetente kétszer adtak ügyeletet, hogy cseréljék a kiolvasott könyveket.

Volt a fölszinten étterem, cukrászda, Patyolat, a sarkon egy kis OTP-fiók, ahol lottót is árultak, a pincében mosógéppel, centrifugával felszerelt mosókonyha és szárítóhelyiség, a tetőn pedig napozóterasz, nyugágyakkal, öltöző- és zuhanykabinnal. A ház Városligeti fasor felőli oldalán kerthelyiség működött, ahol késő tavasztól őszig bokszokban ebédelhettek-vacsorázhattak a vendégek, a középen lévő, mázas cementlapokkal burkolt táncparkett körül. A zenét az étterem együttese szolgáltatta; hol dzsesszt, hol slágereket játszottak, de mindig minőséget. Emellett minden emeleten volt egy telefonkészülék, amelyikről ugyan csak a ház portáját lehetett hívni, de a portás leadta a rendelést az étteremnek, hívott taxit, mentőt. S végül minden emeleten volt egy lakás, amelyet eredetileg az ügyeletes nővér szobájának szántak, de kezdetben azok az emeleti pincérek kaptak bennük helyet, aki az étteremből ételliften érkező fogásokat vitték ki a megrendelő lakásához.

A Garzon Étterem kezdetben jó konyhájáról és mérsékelt árairól volt híres. Mondják, egy időre felkapott hely lett. Divat volt ide járni, hírességeket nézegetni, ráadásul akkoriban nemigen volt a környéken más, ilyen kapacitású II. osztályú étterem, ahol még a ház szerény keresetű családjai is megengedhették maguknak, hogy szombaton vagy vasárnap ne otthon főzzenek, hanem beüljenek ebédelni, vacsorázni. A lakók számára az előfizetéses reggeli 3 forint 10 fillérbe, az ebéd 7,50-be, a vacsora pedig 7 forint 60 fillérbe került - II. osztályú árakon számolva. S ha valaki felvitte az ételt a lakásába, akkor mindössze IV. osztályú árat fizetett érte. A 70-es évek derekán aztán úgy döntött az üzemeltető, a Kelet-pesti Vendéglátó-ipari Vállalat, hogy szakács- és pincérképző tanétteremmé alakítja át. A lakók szerint akkor esett a vissza a színvonal - igaz, az árak is -, és (Bárkay Tamás szíves szóbeli közlése szerint) akkor jelent meg az étlap alján az a két sor, amelyben a cég és az üzletvezető előre is a vendégek elnézését kérte a fogások minősége és az ifjú szakmunkásjelöltek csetlése-botlása miatt. Akkoriban ritkultak meg André Kosztolanyi, az ismert tőzsdeguru budapesti látogatásai is, pedig ő addig rendszeresen onnan hozatta a ház negyedik emeletén lévő lakásába a vacsoráját.

A nyolcemeletes épületet rendesen kistafírozta az OTP. A folyosók falain rézkarcok, a földön vörös kókuszháncs szőnyeg, a félemeleti társalgókban pedig szinte mindig égett a villany. Merthogy a művészvilág prominensei által akkoriban sűrűn lakott házban éjjelente bulik, zajos konyakozások és vad pókerpartik zajlottak. Az első beköltözők között volt Gábor Miklósné (Ruttkai Éva), a párizsi Foch sugárút 78. alatt lakó pénzügyi zseni, André Kosztolanyi, aztán Payer András, Csűrös Karola és Horváth Ádám, dr. Tátray Zoltánné (született: Toldy Mária), később pedig Halmai Gábor, Orosz Pál, Szendrő József, Péchy Blanka, Latinovits Zoltán, Harangozó Teri, Zalatnay Sarolta és még nagyon sokan mások. A házirend szerint a lakások egyedülálló személyek és gyerm ektelen házaspárok számára épültek, akik beköltözéskor vállalták, ha családi körülményeik úgy változnak, hogy gyermekük születik, lehetőséget keresnek arra, hogy elköltözzenek. A ház alapokmányából persze az sem maradt ki, hogy a lakók "a szocialista együttélés szabályainak megfelelően kötelesek a Házirendhez alkalmazkodni, annak előírásait betartani." Olykor nem volt konfliktusmentes a dolog. Korda kissé zajos kutyája miatt volt népszerűtlen a lakók között, Latinovits Zoltán pedig azért, mert nemigen tűrt meg maga mellett más utast a liftben. (Reich László közlése.)

Az 1965-ben épült ház helyén az 1880-as években még mocsarat jelez a térkép. Az építés előtt nyaranta teniszpálya volt itt, amit telente fellocsoltak és korcsolyapályává varázsolták, ahol ócska hangszórókból szóló recsegő lemezekre bógnizott a környékbeli nagyérdemű. (Janikovszky Éva, a szemközti épület volt lakója, a drága barát szíves közlése.) A házi legenda szerint kiskatonák építették, hagyományos technológiával. A lakók ma is ennek a katonai beavatkozásnak tudják be, hogy nincs az épületben két, egymásra merőleges, vagy egymással párhuzamos fal, de olyan szoba sem, amelyiknek a belmagassága az egyik szélén ugyanakkora volna, mint a túloldalon. Elátkozottnak is mondták, miután az első alapozási kísérlet sikertelen volt. A betonmonstrumot egyszerűen elnyelte a föld, illetve a mocsár, ezért a második menetben már betoncölöpöket vert le a Hídépítő Vállalat (Janikovszky szerint pokoli zajjal). Ezeken nyugszik ma a nyolcemeletes ház, amelynek egy-egy szintjén 19 lakás és egy kiszolgáló garzon van. Kivétel a nyolcadik szint, ahol az otthonok tágasabbak, és loggia is tartozik hozzájuk.

Az épület üzemeltetésére 1965-ben a ház a VII. kerületi Vendéglátó-ipari Vállalattal (VII. Nagydiófa utca 8.) kötött szerződést, s ebből kiderül, hogy a cég köteles volt a közös helyiségeket naponta 8 és 12 óra között kitakarítani - amely időpontban a lakók nem használhatták ezeket, ám közülük egynek mindig a látogathatónak kellett lennie. Ha az átlagostól eltérő takarítási igény merült volna fel "pl. rendezvény miatt, vagy ciánozás, stb.", a többletköltséget a vállalat külön felszámította. A házban október 15. és április 15. között reggel 7 és 19 óra között működött a központi fűtés: a lakásokat 20, a közös helyiségeket 18 fokra fűtötték fel. Kérésre a fűtési idény vagy a hőfok megegyezés alapj án változhatott. A vállalat gondoskodott arról is, "hogy valamennyi lakásban, egész éven át, heti 3 alkalommal, és pedig keddi, csütörtöki és szombati napokon 17 és 20 óra között a melegvíz ellátás biztosítva legyen. A szolgáltatásra kerülő melegvíz hőfoka 38 C."

A ház földszintjén ma is portaszolgálat van. A recepciósok veszik át a postásoktól a háziak küldeményeit, és vezetik az üzenetek, illetve a panaszok rögzítésére szolgáló könyveket, este 10 óra után pedig zárják-nyitják a kaput.

Kérdezhetné az olvasó, hogyan lehet 37 négyzetméteren egyáltalán létezni. Nos, jelentem, lehet. Mégpedig igazán jól. A lakások kicsik ugyan, de okos elrendezésűek, hallal, fürdőszobával, teakonyhával. A fűtés központi, a csapokba a ház saját kazánjából érkezik a melegvíz, főzni pedig villannyal is lehet. No jó, eleinte egyszer-kétszer-ötvenszer odaég az étel, de a dolog működik. Itt lakni mindig is sajátos életformát jelentett: magányt, társkeresést, költözni, utazni vágyást, halni készülést, de közösséget is. Olyan nagyvárosi, felfelé épült falu ez, ahol a lakókat mindig ugyanaz a remény éltette: jó itt, de egyszer talán lesz majd hová továbblépni innen. Sokan persze épp azzal a szándékkal vásároltak itt lakást, hogy döntésük egy életre szól. De azért ma sem múlik el hónap a házban költözés nélkül, a Bajza utca 1. lakásai pedig rendre feltűnnek az ingatlanpiaci hirdetések közt. Nem ritka, hogy egyazon szinten él szülő és gyermeke.

Itt az élet egyet jelent a centiméterekkel vívott, szűnni nem akaró harccal. Errefelé nem úgy van az, mint másutt, hogy elmennek, és vesznek egy új frizsidert. Nem. Itt előbb mérnek. Egyszer, kétszer. Ha kell, harmadszor is. Aztán vagy befér a frigó, vagy nem. Ne féltsék, leleményes ember a garzonházi. Persze más megoldás is van: új lakást venni. De hol másutt, mint a Garzonházban. Egy nyugdíjas házaspár tavaly megvásárolta a szomszédos 37 négyzetmétert, és sok év után külön költöztek. A férj békésen átvonult szerszámaival és személyes holmijával az új lakásba, az asszony pedig maradt a régiben. Reggelente aztán felváltva tettek látogatást egymásnál pongyolában, fürdőköpenyben. Az egyik a kávét vitte, a másik pedig engedte megigazítani nadrágtartója összetekeredett gu mipántjait. (Ne aggódjanak, lett boldog vég: a múlt ősszel egybenyitották a két lakást.)

Mára az étterem, a tévészoba és a könyvtárszoba helyén egy kínai táska-nagykereskedő üzlete és raktára van, a maradékon pedig egy búvárcikkbolt és egy számítástechnikai szaküzlet osztozik. A földszinti OTP-kirendeltségben műszaki kereskedés nyílt. Az épület folyosóinak a falairól eltűntek a rézkarcok, metszetek, festmények, senki sem tudja mi lett az olvasószoba könyvállományának, a zeneszoba lemezeinek a sorsa. A tetőterasz nyugágyai helyet cseréltek a ház hétvégitelek-tulajdonosainak lelakott kempingbútoraival, a kártyacsatáknak és konyakozgatásoknak helyet adó társalgók pedig bt.-k, kft.-k irodái, telephelyei lettek. Már nincs az előcsarnokban vörös kókuszháncs-szőnyeg, az egykor sok hírességgel tarkított, gálaestekre emlékeztető társasházi közgyűlések ped ig ma már ugyanolyanok, mint bármelyik budapesti társasházban.

(fotók: Sebestyén László)