Nekünk harangoztak

 Ahol a sok mázsás remekek születnek

Tudták, hogy a harangok elkészítéséhez emberi haj és méhviasz is szükséges? Biztos nem. De arról is kevés fővárosinak – templomba járónak vagy éppen csak a pesti utcán sétálónak – van fogalma, hogy a fővárosi harangok legtöbbje egy őrbottyáni családi manufaktúrában születik.

Becsöngetünk a csinos portára fotós kollégámmal, éppen egyszerre érkezve egy messziről ideutazott kedves, idős hölggyel. Ő a kis mini harangjaiért jött, itt vállalták el azokat ugyanis javításra. Együtt fogadja őt az idősebb meg a fiatalabb Gombos, és kedvesen mondják neki, nem tartozik semmivel, gratis igazították megfelelő szólamúra a csengettyűtriót.

Gombos Miklós – az egyetlen magyar harangöntő mester – és fia, Ferenc, szerint Budapesten naponta megkondulnak külföldi, több ezer kilométerről ideszállított szépségek is. Hogy miért, ki tudja, de a külhoni portékának e különleges szegmensben is erős a vonzereje… Másutt is hasonlóképpen gondolkodhatnak, mert az őrbottyáni harangok hazánkon kívül több tucatnyi országban is hűségesen jelzik a megfoghatatlan időt, Oroszországtól Kamerunig, a Vatikántól Tanzániáig. Az viszont tény, hogy a budapesti templomokban az elmúlt évtizedekben újonnan felszerelt harangok közül a legtöbb az ő műhelyükből származik.

A kicsiknek is szépen kell szólniuk

Mindegyiknek megismeri a hangját – mintha a saját gyereke lenne… Azt, hogy melyik hogyan szól majd, egyébként már a készítés különböző fázisaiban sejti a mester. Dúrban vagy mollban? Nos, elsősorban lágyabban, mollban. A szerszámok, kellékek része a hangvilla, a hangológép is. Hamisan, kellemetlenül nem csenghet-bonghat a harang, hiszen egy egész település, egy vallási közösség háborodna fel rajta. Arra is kell ügyelni, hogy az adott templom esetleg már meglévő harangjával összhangban szólaljon meg.

A kertbe belépve, a sok zölddel felfuttatott kerítés tövében szépséges, de már „nyugdíjazott” példányok között haladunk el – mindegyiknek megvan a saját története, hiszen némelyik 200 éves –, hogy aztán a kiégetés hőjét még sugárzó agyagkupolák között tébláboljunk a műhelyben. Ezek még csak félkészek, az igaziak már csinosítva arra várnak, hogy otthonra leljenek az ország valamelyik templomában. Feliratot vésnek rájuk, szépülnek, megfényesednek, csiszolást kapnak, hogy ünnepi ruhában érkezzenek a megrendelőhöz.

Hajdanán a harangok hasznos kellékei voltak a falusi-kisvárosi, csakúgy, mint a pest-budai életnek: jelezték az időt – hiszen az embereknek nem volt órájuk –, és olykor figyelmeztettek a vészre. Félreverték a harangokat – olvassuk számos régi írásban. Persze nem elektromosan, hanem kézzel! Vészhelyzet esetén máshogy szólt a harang, mint békeidőben, hétfőn reggel másként, mint ünnepekkor délben. Függött mindez a harangozó gyakorlati készségétől, karja izmosságától, hangulatától is.

Itt még sárköpeny rejti el későbbi szépségüket

Kincs ma rábukkanni egy ötödik generációs családi dinasztia élő tagjaira, és beszélgetni velük mai dolgainkról. De a régi történetekből is van mit szemezgetni. A hitélethez óhatatlanul kötődő harangöntés nem volt mindig dédelgetett mesterség – művészet? talán mindkettő együtt –, főleg nem az ötvenes években. Műhelyükben – a szakmai tudást tovább vivő-éltető – fiával együtt lelkesen magyarázzák, hogyan készülnek ezek a sokmázsás, réz-ón ötvözetű, több száz évig szolgáló ősi, de ma sem nélkülözhető szerkezetek.

A harangok hosszú életűek, de olykor tönkremennek, az idő múlásával kopnak-repednek. Bár megreparálhatók, a hangjuk nem lesz soha ugyanolyan. De az anyag nem vész el, csak átalakul: egy újhoz fel lehet használni a régi ötvözetet. Az évszázadok folyamán a harangok fémtartalmát sok minden másra, például, ha úgy hozta a szükség, fegyverek öntésére is hasznosították.

Beszélgetés közben a műhelyben rácsodálkozunk a különleges kellékek egyikére: az egyik alkalmatosságon sok kilós aranysárga méhviasz-karikák várakoznak bevetésre a száradó agyagkupolák szomszédságában. A Matrjoska baba-szerűen egymásra borított rétegek közül az egyik a sárköpeny, melynek receptje: tojás, cukor, samottliszt, emberi haj és mosott agyag. Egy harang hat hónapig készül, maga az olvasztott fém öntése viszont csak két percig tart… És akkor még nem beszéltünk a hűtésről, a földbe ásásról!

Gombos Miklós, aki ma az egyetlen harangöntő mester Magyarországon, nemcsak egy ősi mesterség múltjába enged bepillantást, hanem, ha úgy tetszik, egy tipikus közép-európai –magyar sorsba.

Volt egyszer egy öntöde a XIII. kerületi Lehel utca 6. szám alatt, a Pozdech–Thury féle. A homlokzatán még ma is látható az erre utaló dísz, megőrizve a gyár emlékét. Szlezák László, a Sziléziából származó család sarja 1910-ben vette át Thury gyárát. A legtermékenyebb magyar harangöntő volt, a párizsi világkiállításon aranyérmet nyert.

A Rákosi érában a harangöntést megszüntették, a gyárat elvették, azaz 1951-ben államosították, majd bezárták. Nevelt fia, Gombos Lajos – Miklós édesapja – folytatni szerette volna a harangöntés mesterségét, de – ugyancsak nem meglepő módon – akkortájt gyérnek bizonyult a kereslet. A rendszerváltás után viszont nagy lett a keletje a szépen szóló, csengő-bongó remekeknek.

Mindegyiket vésik, fényezik, díszítik, mielőtt megszólalnának

Az ember már csak gyarló: a legekre kíváncsi. Melyik a legszebb, a legrégibb, a legkülönlegesebb… Ám Gombos Miklós úgy van vele, mint gyerekeivel a jó apa: nem szeret rangsort állítani, különbséget tenni. Számára mindegyik egyformán kedves.

A sevillai világkiállításon szereplő, valamint a Vatikánba küldött harangjai kétségkívül a szakma csúcsának számítanak, de meggyőződése szerint az is legalább olyan fontos, amelyiken épp most dolgozik: ez Budakeszin az evangélikus templomból szól majd a hívekhez. Budapesti példaként még kiemeli az Üllői úti Örökimádás templomban, az óbudai Szent Flórián, valamint az Etele téri és a vizafogói templomban otthonra lelt harangjait. Országtól, vallástól, településtől függően más az igény. Egy dél-koreai református templomban is az ő alkotása kondul meg naponta – de másképp, mint egy afrikai vallási közösségben.

Egyébként a harangokat pár ezer éve Kínában „találták fel” –, hogy aztán a világ szinte mindegyik településén megjelenjenek. Legfeljebb az anyaguk, a méretük változott, az üvegről később áttértek az emberek a strapabíróbb, erőteljesebb réz-ón ötvözetre. Az alumínium nem vált be, bár egyesek ezzel az anyaggal is sokáig próbálkoztak.

Évente majd félszáz harang kerül ki az őrbottyáni műhelyből. Többel is elő tudnának rukkolni, de ekkora az igény. Ennek egyik oka, hogy három generáció is felnő, míg egy ilyen több mázsás – tonnás – műremek tönkremegy, elreped. Meg nem is nagyon érdeklődnek a fiatalok a mesterség iránt. Alig találni embert e gyönyörű mesterség művelésére. Szerencséjükre adott az utánpótlás: már a 16 éves unoka, Ferenc is kíváncsi a szakmai fogásokra.