Egy órára 7 pengő 10 fillér

1945. május-június: Bánk Bán is, „étkezési nyulak” is

A mindennapi élet tele volt nehézségekkel, százféle gond nyomasztotta a lakosságot, de ha általában rossz körülmények között is, sok gyárban, intézményben már dolgozhattak, lassanként felgyúltak a pesti meg budai villanykörték, a csapból folyhatott a víz, játszott tucatnyinál több mozi, és ami a legfontosabb volt: nem kellett félni közvetlen harci cselekményektől, katonai atrocitásoktól.

Április 30-án Szép Ernő szavaival harangozta be a másnapi ünnepet a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front hetilapja, az A Reggel (április 30.): „Ezen a május elsején nem a piros lufballonok, hanem a piros szívek emelkednek az ég felé. A jövendők ege ez, olyan tüneményes tündöklő, akár az Óceán felett. Ó, szerelmes Szabadság, áldott képzelet, őszinteség, emberség, álomnál álomabb valóság, mindenki olyan szép lesz és olyan jó lesz mindenki, mint a jó gyerekek. Hozd el ezt a világot, ezt az örök majálist minékünk te május, te mosolygó május, te teremtő, te csudatévő, boldogító.”

És az ünnep valóban szép volt, jó volt. Előtte és talán utána sem élt a főváros olyan őszinte örömű május elsejét. Ha nem túloztak a sajtótudósítások, félmilliónyian vonultak a Hősök terére. Nemzetiszínű és vörös zászlókkal. Meg politikai mondandóval. Egy lovaskocsira koporsót raktak, ezzel a felirattal: „Közundornak örvendő barátunk, Reakció de Fasizmo elhunyt. Gyászolják: Feudalizmus, Korrupció, Bürokrácia.” Hasonló szellemben íródott a tér egyik legjellemzőbb transzparense is: „Minden erőt a fasizmus végső megsemmisítésére!” A legtöbb felirat az összefogást hirdette: „Egység!”, „Éljen a munkásosztály harci egysége!”, „Ifjak, együtt a jövőért!” Sokan Dózsa György, Táncsics, Petőfi képét emelték a magasba, feliratok tucatjai éljenezték Sztálint, a Vörös Hadsereget, a Szovjetuniót.

A tapsokkal, éljenzésekkel meg-megszakított beszédek után – a szakszervezeteket képviselő Kossa István, az SZDP részéről Szakasits Árpád, valamint az MKP-vezér Rákosi Mátyás köszöntötte-lelkesítette-agitálta a résztvevőket – a tömeg szétszéledt a Ligetben. Nagy létszámú kórus, több fúvószenekar kínált szórakozást, ezrek tapsolhattak Csokonai Vitéz Mihály Özvegy Karnyónéjának meg a Moliére Dandin Györgyéből átírt Duda Gyuri című vígjátéknak. Aki sörre szomjazott, hosszú idő óta először abból is részesedhetett.

A gyerekeket az Állatkert várta. A rendezők húszezrükre számítottak – végül kétszer annyit számlálhattak. Állatokat, persze, alig láttak a gyerekek. Hiszen a bombázások, majd az ostrom az állatok zömét megölte, csupán huszonhárom maradt meg, öt víziló, egyetlen elefánt, egy-egy zebra, teve, láma, borz és kisebb madarak. Az addigi két és fél ezres állomány zömét a bombázások, a januári közelharcok, az éhség pusztította el, jó néhány őz, szarvas, kenguru és hal pedig a nélkülöző környékbeliek fazekában végezte. A megszokott látnivalók helyett volt azonban jó néhány artistaprodukció, rengeteg zene – és a gyerekek kaptak ebédet, később meg tejet, perecet, cukrászsüteményt.

Mindezek előtt, kora reggel a Szabadság téren, valamint a Gellért téren és a Vigadó téren felavatták a szovjet hősi halottak emlékművét. A kivitelezők – nem utolsósorban a szovjet városparancsnokság ösztökélésére – villámgyorsak voltak. Műveik készen voltak alig három héttel azután, hogy a Vörös Hadsereg eljutott az ország nyugati határáig. És Budapest is csupán két és fél hónapja szabadult meg Hitler katonáitól. A Szabadság téri eseményen – részben a pártszervezetek mozgósítására – tízezernél is több civil hallgatta Malinovszkij marsallnak, az ostromban több tízezer katonáját elveszítő 2. Ukrán Front parancsnokának ünnepi beszédét.

Aztán kevésbé felszabadult hétköznapok következtek. A kommunista párt lapja, a Szabad Nép május 9-én közölte egy március 25-ei, a háborús károkkal foglalkozó felmérés adatait: „A pesti oldalon az épületek negyedrésze ép, 52 százaléka sérült, 19 százaléka súlyosan sérült, 3,6 százalék pedig (855 épület) teljesen megsemmisült. Mindenesetre örvendetes, hogy az összeírt 215.000 lakásból az üvegkárokat nem számítva, 172.000 sértetlennek mondható.” Budai adatokat a lap nem közölt, más források szerint az ottani károk sokkal nagyobb arányúak voltak, és például az I. kerületben a lakásoknak csupán egy százaléka (!) maradt teljesen ép.

A jövőre vonatkozó elképzelések egy-egy sérült ablak beüvegezésétől vagy akár csak behullámpapírozásától a városegész átformálásáig íveltek. A Közmunkatanács elnöke és Budapest újjáépítésének kormánybiztosa, Fischer József sok reális és nem kevesebb alig megvalósítható tervről nyilatkozott a Magyar Nemzet hasábjain (május 6.): „Budapest újjáépítését semmi esetre sem szabad úgy értelmezni, hogy a múltbeli állapotát kívánjuk visszaállítani.” Felhívta a figyelmet, hogy a háborús tapasztalatok alapján le kell mondani egy többmilliós főváros ábrándjáról, helyette egy kisebb, de rendezettebb Budapestre van szükség. Az új, a politikai-társadalmi változásoktól fellelkesült – vagy inkább: „túllelkesült” – fővárosi vezetés felvázolta tervben szintén voltak ábrándszintű mozzanatok, de az akkori elképzelések mai szemmel nézve is elgondolkodtatók voltak.

A kormánybiztos szerint a főváros lakóiban mindig erős volt a független családi otthon iránti vágy. Ezért törekedni kell és a főváros vezetői törekedni is fognak arra, hogy a jövő vágyott és immár tervezett új családi házas fejlődése megfelelő keretekben és a városrendezés korszerű követelményei szerint menjen végbe: „Biztosítani kívánjuk azt, hogy az új házhelyosztások nem akárhol, arra alkalmatlan, egészségtelen területeken történjenek, mint a múltban, hanem e célra megfelelő fekvésű, jól megközelíthető területek jelöltessenek ki. Biztosítani kívánjuk továbbá azt, hogy a házhelyek új csoportjai szerves települési lehetőségeket alakítsanak, illetve a már meglévő településekhez szervesen csatlakozzanak és ezáltal alkalmasak legyenek arra, hogy lakosságuk önálló közösségi életet élhessen. Végül biztosítani kívánjuk, hogy új házhelyek lehetőleg a közművekkel már ellátott területeken alakíttassanak ki, vagy ha ez valamely okból nem lehetséges, a közmunkahálózatba minél gyorsabban és könnyebben bekapcsolhatók legyenek.”

Szólt a terveknek egy fájdalmas – nem utolsósorban a háború miatti szükségessé vált – fejezetéről is: „Vannak teljes lebontásra megérett városrészek, így: a belső Erzsébetváros és külső Józsefváros, valamint Ferencváros, amelyeknek teljes lebontása és korszerű újjáalakítása okvetlenül szükséges.” A „teljes bontás” szó szerinti értelmében szerencsére nem valósult meg, ezzel szemben kielégítettek nagyon sürgős „napi” igényeket. Például a közlekedésben és a közműszolgáltatásokban.

A Világ, „a polgári demokrácia lapja” május 31-én arról írt, hogy a Beszkárt – teljes nevén a Budapest Székesfővárosi Közlekedési Rt. – visszaalakítja autóbusszá a sínautóbuszait, mivel a korlátozott villamosforgalom céljára már elegendő villamoskocsija van. Az előzményeket illetően hozzátéve: „A német fasiszták, akik a síneken gördülő közlekedési eszközök legnagyobb részét elhurcolták, elvitték a Beszkárt autóbusz-parkját is. Szerencsére arra már valószínűleg nem jutott idejük, hogy a sínautóbuszokká átalakított autóbuszokat teherkocsikra rakják, és ezek csaknem sértetlenül megmaradtak a Beszkárt kocsiszínjeiben. A sínautóbuszok átszerelése gumiabroncsokkal már folyamatban van.” És amint ez megtörténik – folytatta a lap –, elindulhatnak az autóbuszok Pest és Buda között a villamosok által nem használható hidakon át, s így autóbuszjáratokhoz jut Buda tekintélyes része.

Június 13-án a Szabad Nép is megdicsérte a Beszkártot. Elsősorban azért, mert munkatársai 56 kilométernyi vonalat állítottak helyre, és a Margit-körúti vonalrészen a vállalt június 15-ei határnap helyett már június 9-én megkezdődött a forgalom. Ezenkívül pedig azért, mert megműveltek 7000 négyszögöl kertet. A megművelhető földterületek hasznosítását a főváros vezetői már korábban elrendelték. (Ugyanezért szántották vagy ásták fel az ott dolgozók az Állatkert szabad földdarabjait, és ezért kezdtek gépeikben csirkét keltetni meg a régi vadállat-férőhelyeken „étkezési nyulakat” nevelni.)

A részvénytársaság a későbbiekben is begyűjthetett dicséreteket (A Reggel, június 25): „Szombat délután szép ünnepséggel adta át a Beszkárt üzemi munkássága a forgalomnak a vonalat és tíz kocsit. Zöld gallyakkal és zászlókkal díszítették a kocsikat, az elsőn Sztálin marsall képét is elhelyezték.” A lap azt is megírta, hogy a helyreállítási munkák alatt Ábrahám László és Simon István életét kioltotta egy aknarobbanás, rájuk az átadási ünnepség résztvevői egyperces némasággal emlékeztek.

A közúti forgalom megélénkülését – meg az utak rossz állapotát is – bizonyította, hogy a hatóságnak a résztvevők és a gyalogosok biztonsága végett júniusban sebességkorlátozásokat kellett előírnia. Eszerint a személyautók főútvonalakon nem léphetik át az óránként 40, teherautók a 30, kerékpárosok a 20 kilométeres sebességet. Utóbbiaknak a főutak kereszteződésénél le is kellett szállniuk. Az emberei erővel húzott vagy tolt „járművek” pedig a főutakat nem is használhatták.

Az első állandó, a Parlament és a Batthyány tér közötti – de mondjuk inkább: Pest és Buda közötti – gyalogos- és járműforgalmat télen is lehetővé tevő, bízvást szimbólumértékűnek mondható híd építése is elkezdődött májusban. A legnagyobb gond – mint a legtöbb akkori építkezésnél – a szükséges anyagok beszerzése volt. De sikerült előteremteni követ is, vasat is, fát is. Meg persze toborozni kellett mérnököket, állványozókat, vasbetonszerelőket és sok más szakembert. Ez is sikerült. Így a Kossuth nevét kapó alkotást nagyon rövid idő múltán, már a következő év januárjában átadhatták a forgalomnak.

Közben más mozzanatok is mutatták az élet normalizálódását. Május elsején megszólalt a Magyar Rádió, sokáig a kuruc korból való „Te vagy a legény, Tyukodi pajtás!” szünetjeldallammal. Május 7-étől a pékek finomlisztből is süthettek zsemlét, 9-én megszüntették a kötelező esti elsötétítést, 13-án részben megelevenedett a közvilágítás, 14-étől kijelölt helyeken már lehetett szeszesitalt fogyasztani és palackos kiszerelésben vásárolni, 16-ától szabad volt vidékről élelmiszereket hozni, azaz „batyuzni”, június 12-én az V. kerületben megkezdődött a gázszolgáltatás, és ugyanakkor eltörölték az ostrom után kényszerűségből bevezetett hídpénzt.

A napilapokban szaporodni kezdtek az apróhirdetések. És többé-kevésbé pontosan tükrözték a mindennapok gondjait, lehetőségeit. Példát kínál a Szociáldemokrata Párt lapja, a Népszava június 26-ai, keddi számának 6., a kétharmadát hirdetéseknek szentelő oldala. A venni akarók érdeklődése: férfiruhák – rossz órák – gumihulladék, törött gramofonlemez – cukor, kakaóbab, kakaóvaj – vashordók – marókáli – perzsaszőnyeg – arany, ezüst, ékszer – betegtoló kocsi, tricikli, kerékpár – szójabab – naftalin – hántolt vessző – autóalkatrész – nátronpapír hulladék – esztergapad. És volt, aki egész fodrászüzletet akart venni! Majdnem ennyire gazdag volt az eladásra kínált áruk köre: kenyérliszt – csónakmotor – kötött-szövött méteráru – szamár kis kocsival – cigarettapapír – cipőbetét gipszminta szerint – zongora, állóóra – eternitpala – közszükségleti élelmiszercikkek – szerszámok, szerszámgép. Szolgáltatást ajánlott egy bőrgyógyász, egy angolt, oroszt, németet, franciát tanító nyelvtanár, egy hajfestő és egy poloskairtó. És kerestek asztalossegédet, rutinos ügynököt, gépkötőnőt, dadát, harisnyagyári munkást, altisztet, kelmefestőt és háziszolgát.

A Szabad Nép már idézett cikke a márciusi felmérés népességi helyzetképét is bemutatta. Pestnek akkor 633 580 lakosa volt, negyedmillióval (!) kevesebb, mint az 1941-es népszámláláskor. Az ok a lap szerint: „az ostrom, a kényszerű és önkéntes eltávozás, a katonai szolgálat és a hadifogság”. A budai oldal adatai ebben a tárgyban is hiányoztak, de a csökkenés ott sem lehetett kisebb, hiszen amint a lap június 10-én megírta, a március 25-ei felméréskor összesen – Pesten és Budán együtt – csupán 832800-an laktak a fővárosban.

A háború és azon belül az ostrom miatt számottevően megváltozott a férfiak és nők aránya. A férfiak száma – elsősorban katonai szolgálatuk, munkaszolgálatuk és későbbi fogságba hurcolásuk okán – 160 ezerrel, a nőké 90 ezerrel csökkent. Emiatt míg 1941-ben a pesti oldalon 1000:1125 volt a férfiak és nők aránya, ez a mutató 1000:1462-re változott.

Aztán megkezdődött a háború alatt elmenekülők visszatérése. Az év derekáig 155 ezret tett ki a számuk – eközben 51 ezren vidékre költöztek. És volt belső mozgás is. Márciustól júliusig a fővároson belül 120 ezren változtattak lakást.

A lassanként ismét milliós főváros lakói többségét változatlanul az élelmezési gondok nyomasztották leginkább. A jegyre kapható cikkekre azonban általában lehetett számítani, és az áruk is elviselhető volt.

A Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt lapja, a Kis Ujság május 25-ei számából megtudhatták az olvasók, hogy aznap mennyi a jegyre kiutalt cikkek ára: kenyér (kilónként) 2,20; liszt 2,80; cukor 20; élesztő 0,40; étolaj (literenként) 20; vöröshagyma 1,20; tojás (darabonként) 1,50; birkahús 24; nyári szalámi 36 pengő.

Közölte a lap a vásárcsarnoki „szabadpiaci” cikkek árát is: tisztított paraj 26–30, gyökeres 24–26, sóska 28–34, zöldhagyma 3–5, hónapos retek 5–10, jégcsapretek 4–8, szabadföldi pirosretek 4–8, jánosnapi retek 10–14, sörretek 12–20, saláta 10–16, vegyeszöldség 14–24, sárgarépa 16–24, zeller 12–20, új karalábé 10–16, spárga levesbe 12–18, petrezselyem zöldje 1,50–2, idei csomózott zöldség 8–12, idei csomózott karottarépa 8–16, cseresznye I. oszt. 60–90, II. oszt 50–60, földieper (negyed kiló) 70–110, zöldegres 26–36, főzőtök 80–90, zöldborsó 90–130 pengő.

Ezeket a csarnoki árakat a hivatalos órabérek szerinti munkajövedelmekből alig vagy sehogy sem lehetett megfizetni. Májusban az órabéreket a Fővárosi Közlöny adta hírül (pengőben):

munka­viszonyban töltött évek	szakmunkás	betanított munkás	segéd­munkás	női munkás
0	4,10	3,60	3,20	2,70
10	5,30	4,70	4,10	3,50
25	7,10	6,30	5,50	4,80

A jövedelmek után – adott közre a Pénzügyi Közlöny július 1-jén egy május 9-étől érvényes rendeletet – adót kellett fizetni. A jövedelem 400 pengőig adómentes volt. Utána sávosan meghatározott mérték szerint kellett fizetni. A 400 és 800 pengő közötti jövedelemhányadért 2, a 800 és 1200 pengő közötti hányadért 3 százaléknyi volt az adó. Így nőtt tovább az adóhányad, és a 6000 pengő fölötti jövedelemrészből már 38 százaléknyi illette az államot.

Az átlagemberek számára is elérhető áron megvásárolható fejadagok – amihez a jegyrendszer igazodott – nem elégíthették ki a tényleges igényeket. A Fővárosi Közlöny június 23-ai száma ismertette az egy lakosra foglalkozási kategória szerint jutó – egyébiránt a korábbiaknál már érezhetően nagyobb – havi fejadagokat (kilogrammban):

	nehéz testi munkás	testi munkás	hivatalnok	gyerek	egyéb
kenyér	15,00	12,00	7,50	7,50	6,00
hüvelyes	0,90	0,75	0,60	0,45	0,45
hús	0,90	0,75	0,60	0,45	0,45
cukor	0,75	0,60	0,45	0,75	0,45
só	0,40	0,40	0,40	0,40	0,40

Az étkezési gondokat valamelyest enyhítették a Vörös Hadsereg és a nemzetközi segélyszervezet, az UNRRA eseti élelmiszeradományai, a kisebb-nagyobb közkonyhák – és enyhíthették különféle főzési tippek. A Kis Ujság szerzője május 13-án ezt az egész napra szóló étlapot ajánlotta: „zabpehely leves, csalánfőzelék, lepirított burgonyásmetélt, estére déli levesmaradék és a burgonyásmetélt mákkal vagy paradicsommártással” – és ezen akkortájt senki sem élcelődött-élcelődhetett, hiszen sok mindenből volt hiány. Ahogyan azt a június 17-ei Ludas Matyi-miniatűr egy nem elemi szükségleti cikkről szólva is általános érvénnyel fejezte ki:

„Trafiktörténelem
1943: bel- és külföldi dohány- és cigaretta­különlegességek elárusítóhelye!
1944: dohány, cigaretta nincs!
1945: dohányt, cigarettát veszek!”

Kedvezőbb képet mutatott a kulturális élet. Május 8-án az Operaházban a Szöktetés a szerájból várta a közönséget. A Nemzeti Színház aznap a Bánk bánt, a Nemzeti Kamaraszínház Csehov két rövid művét és Madách Civilizátorát, a Művész Színház Molnár Ferenc egyfelvonásosait kínálta. A Belvárosi Színházban Török Sándor Különös éjszakája, a Szabad Színházban Toller Géprombolókja, a Budai Színházban Heijermans Reménye, a Medgyaszay Színpadon a Francia szobalány című vígjáték ment. A Pódium Szájkosár nélkül címmel kabaréműsort hirdetett, az Operettszínházban pedig a Csárdáskirálynő nyitánya után ment fel a függöny. Közös ismertetőjegyük volt a produkcióknak, hogy nem este, hanem délután fél ötkor vagy ötkor kezdődtek.

A másfél tucatnyi filmszínházban főként magyar, régóta hiányolt amerikai, valamint – nem utolsósorban politikai nyomásra – szovjet filmeket vetítettek. Például Eizenstein Rettenetes Iván című, okkal híres munkája május végén a moszkvai bemutatóval szinte egyidőben került három budapesti mozi vásznára. De láthatták a nézők Marlene Dietrichet és Cary Grantot, a hazai sztárok közül pedig természetesen Karády Katalint, Ajtay Andort, Perczel Zitát, Kabos Gyulát.

Május végén a Filharmóniai Társaságnak immár a második hangversenyén Ferencsik János egyebeken kívül Lajta Lászlónak a háborús halottakra emlékező In memoriam című nagyzenekari ódáját vezényelte.

A hagyományosan közönségvonzó rendezvényeknek változatlanul szép számú közönsége volt. Az elsőosztályú labdarúgó bajnokság május eleji mérkőzéseire meccsenként ötezren voltak kíváncsiak – és az érdeklődés akkor sem hagyott alább, amikor néhány hét múlva egy pengővel fölemelték a jegyek árát, hogy e többletbevétellel a gazdasági újjáépítési munkákat támogassák. A Royal Revünek az A szabadság melódiái című, Csortos Gyulától Rodolfóig a legjelesebb magyar művészeket felvonultató produkciója június elején már a huszonötödik előadását ünnepelhette.

Jókora változásokat mutattak a könyvvásárlási szokások. Megnőtt a kereslet a mérnöki és orvosi szakkönyvek, az orosz, angol, amerikai nyelvkönyvek, az orosz és angol, amerikai szerzők szépirodalmi művei, a konyhakertészeti és baromfitenyésztési kiadványok, valamint a politikai kérdésekkel foglalkozó kötetek iránt. Ez utóbbit esetenként erős politikai akarat is támogatta.

A Rákosi Mátyás írásait, beszédeit tartalmazó, A magyar jövőért című válogatásról a Szabad Nép június 10-én terjedelmes dicshimnuszt zengett Kállai Gyula tollából: „Rákosi könyve nemcsak a Magyar Kommunista Párt eddigi politikájának helyességét bizonyítja, hanem mutatja az utat a jövőre is. Az ország népének, a munkásságnak, parasztságnak és a haladni, dolgozni akaró értelmiségnek és polgárságnak olvasnia, sőt tanulmányoznia kell ezt a könyvet. Elvtársaink és barátaink megtanulhatják belőle, hogy a Magyar Kommunista Párt rettenthetetlenül vezeti továbbra is a nép harcát. A kételkedők és a bizonytalankodók megtanulhatják belőle, hogy az a párt, mely a legvadabb üldöztetés idején kiállt a nép érdeke mellett, ma sem akarhat mást, mint a nép ügyét igazán és őszintén szolgálni. A kivárók megtanulhatják belőle, hogy a kivárás politikája ma épp olyan reakciós, tehát káros, mint volt Kállayék hintapolitikája. És végül: a demokratikus haladás ellenségei megtanulhatják belőle, hogy a Hitler–Horthy-bűnszövetkezet szétverése után felszabadult népi tömegeknek lesz elég erejük ara, hogy könyörtelenül leszámoljanak mindazokkal, akik a romba döntött ország felépítését még most is akadályozzák vagy késleltetik.”

Kevesebbekhez jutott el a Magyar Tudományos Akadémia akkor megválasztott (és politikai akaratból hamarosan lemondatott) elnökének, Kornis Gyulának a június 3-án a Világ hasábjain megjelent mértéktartó, máig megszívlelendő tartalmú nyilatkozata: „Egyesek azt vélik, hogy az Akadémia most szép számmal baloldali tudósokat választott tagjaivá. Ámde a tudós nem lehet sem bal, sem jobboldali: csakis a tárgyban rejlő természetes ténybeli vagy logikai igaz relációkat kutatja. Ha egyoldalúan akár bal-, akár jobboldalinak érzi magát, akkor már nem igazi tudós. Az igazság, ha valóban igazság, akkor sem proletár, sem polgári, sem nagytőkési igazság.”

A kora nyári főváros már-már „békeéletet” élt. Legalább is ilyennek látszott. Madártávlatból.

A volt magyar foglyok az ausztriai Wels felszabadított koncentrációs táborában 1945 nyarán stencilezett újságot jelentettek meg. A hetenként megjelenő Alpenjäger tábor a július 1-jei számában interjút közölt a nemzetközi Vöröskereszt linzi munkatársával. Dr. Kiss István rövid júniusi budapesti látogatása alapján, voltaképpen „kívülről” nézte, látta a fővárost: „A politikai élet? Normál keretek között mozog. A kormány, mint ismeretes, szovjetbarát. A múltban fennállt hivatalos szervek régi formájukban működnek tovább (közigazgatás stb.). Természetesen nagyok a személyi változások… A színház- és moziélet teljes üzemben van. Az Uránia a Szovjet legerősebb propaganda filmszínháza. A mozik csak szovjet és amerikai filmeket játszanak. A Vígszínház nem használható, súlyos bombatalálatok érték. A Komédia kabaré Medgyaszay Vilma vezetése alatt játszik. Az Arizonából irodalmi kabaré lett. A kávéházakban is nagy a forgalom. A New York és az EMKE is kinyitott. Tolnay Klárit, mint tudják, politikai és emberi magatartása miatt március 19. óta nem léptették fel. Most óriási sikerrel állandóan műsoron van.”

Strandvasárnap
„A strandon táblás ház van, és kellemes meglepetéssel szögezzük le: nem csontvázlégió fürdik. A fiatal testek megdöbbentő gyorsan megizmosodtak újra. Csak máskor júniusban már bronzbarna, négerbarna, indiánbarna színakkordokat ért a napfény, de most a testek fehérsége, sárgássápadtsága nemcsak a hiányzó napfényről, hanem a kevés vörös vérsejtről is árulkodik.
Mást is mesélnek a derekak, hátak és lábszárak. Ez a hölgy például, aki hasonfekve József Attila költeményeit olvassa, oly egyöntetűen elefántcsont színű, hogy látszik, tavaly- egész nyáron nem járhatott strandra. Látok olyan nőt is, nem is egyet, akin ott van ugyan a tavalyi napfény nyoma: arca, nyaka, alsókarja s a két lába széljárta sötétbarna még most is.
És most szóljunk néhány szót a női fürdőruhákról is. A pesti nők ötven százalékának maradt meg tavalyi vagy tavalyelőtti fürdőruhája; akié kartonból volt, azon hátul némi felesleges bőség jelzi az elszállt kilók helyét. A többi nő fürdőruháját elsodorta a történelmi vihar. Most tehát imponáló ötletességgel úgy segítenek magukon, ahogy tudnak.
A többségen kétrészes dressz van: valamilyen nadrágocska és valamilyen egészen másfajta kendő, derékon felül. De feljegyeztünk néhány eredeti öltözéket. Kifejezetten hatásos, egy nagyon vékony vöröshajú nő lila matrachuzat-brokátban. De a pálma egy nagyon fiatal kisleányé, akin hófehér pettyes mintázatú damasztfürdőruha van – szalvétákból.
A strand nem divatrevű többé, senkit sem érdekel az elegancia. Pest ifjúsága önfeledten lubickol, kócosán ugrál a vízbe és sütteti vérszegény, vitaminhiányos, lábadozó testét a mindent jóvá tevő, szabad, gyönyörű napfénnyel.”
(Világ, június 5.)