Egy pár fekete duc
Legyünk méltányosak.
Először is szögezzük le, korántsem egyszerű dolog egész alakos labdarúgószobrot készíteni. Mert a szobrász vagy azt a közhelyszerű mozdulatot választja (labda a földön, mellette a támaszkodó láb, a másik lendülőben, a törzs kissé előredől, s a két kéz a rúgó lábbal harmóniában szintén elmozog a testtől), melyet mindenki jól ismerhet a Népstadion hajdani szoborparkjából meg a róla készült bélyegekről. Vagy formát bont, de ott meg az anyag szab határt vágyainak (egy felhőfejes vagy ollózás csak akkor önthető bronzba, faragható fába, kőbe, ha a levegőben úszó futballista alá szervezünk egy egész kis csoportot csapattársakból, ellenfelekből). Netán civilben ábrázolja hősét, amint kihúzza magát és a messzeségbe tekint – de abban meg mi utal az ábrázolt személy nagyságára? Nem csoda, hogy a jó futballistaszobor ritka, mint a piros-fehér-zöld holló, egy kezünkön meg tudjuk számolni őket, és még mindig marad néhány ujjunk. (És ez nemcsak nálunk van így, nézzék meg a zselézett hajú portugál szobrát Madeirán vagy a Kubaláét Barcelonában.)
Másodszor is szögezzük le, hogy e műfajon belül is külön kihívást jelentenek a kapusszobrok – jellegzetes mozdulataik ugyanis jószerivel ábrázolhatatlanok. (Tessenek elképzelni egy robinzonádot, mondjuk.) Nem véletlen, hogy a legtöbb kapus, akit az utókor szoborral tisztelt meg, jobbára brüsztöt kapott. Na de az meg hogy néz ki, kapus kéz nélkül?
Harmadszor is szögezzük le, hogy mindezen nehézségeket újabbakkal tetézi az a feladat, ha a szobrásznak az un. aranycsapat egyik tagját kell ábrázolnia. Korunk hazai mitológiájában ugyanis ez a tucatnyi fiatalember réges-régen többet jelent néhány feltűnően tehetséges focistánál. Félisteni alakok ők, akik a magyar győzni akarást, kitartást, furfangot jelképezik, akik egy kicsiny ország küldötteiként legyőzték az egész világot, akikre tehát igazán és folyamatosan büszkék lehetünk. Az utóbbi időben ez a mítosz kapott még egy vaníliaszín árnyalatot is, hivatalos állami hősökké emelt játékosaink a kommunista diktatúra elleni harc jelképei is lettek, ami, lássuk be, nem kis teljesítmény, figyelembe véve a valóságot. (De hát a legendagyártásnak persze épp az a lényege, hogy fütyül a valóságra.) A szobornak tehát ezt a különleges hősiességet is ki kell fejeznie.
Negyedszerre már csak azt kell leszögeznünk, hogy Kligl Sándornak egészen remek szobrai is vannak. (Legyen elég példaként utalnunk a fiatalkori Kőpásztorra vagy A kiűzött német ajkúak emlékére című kompozícióra, ahogy mondani szokás, a teljesség igénye nélkül.) Vannak ugyanakkor, fogalmazzunk így, kevésbé sikerült szobrai is, mondjuk, mint az Ópusztaszeri Árpád és vezérei. Nagy amplitúdójú alkotó tehát, ha igazán megszólítja a téma, maradandó művet hoz létre, ha csak a megrendelő és az előleg szólítja meg, nem. (Nem áll ezzel egyedül.) Annyit tegyünk még hozzá, hogy a sokműfajú zsánerszobrász köztéri alkotóként igazán az utóbbi években talált magára – vagy találtak rá –, már hetven fölött járt, mire igazán népszerű lett az állami és államközeli megrendelőknél, most viszont egymás sarkára tapodnak a felkérései: talán ezért nem tudja kiérlelni valamennyi tervét.
Eddig voltunk méltányosak.
Aki elvetődik (szójáték, csak mondom) a Bikás-parkba, s megpillantja a Grosics Gyuláról alkotott művet, bizony, hamar felhagy a méltányossággal. Egy közeli lakó (miként azt a lakógyűlési jegyzőkönyv rögzítette) egyenesen vizuális környezetszennyezésről beszélt, s követelte, hogy a polgármester úr haladéktalanul intézkedjék a szobor elbontása tárgyában. Mi nem fogalmaznánk ily élesen, de kétségtelen, hogy a mozdulat, melyet a fekete párduc a kapu sarkában bemutat, inkább egy kivégzésére váró mártírra, esetleg egy túlterhelt pincérre utal, de semmiképpen nem futballkapusra. Ennél már az is jobb lett volna, ha a művész csak a kaput szoborja meg Grosics címen: egyszerre utalva a nagyszerű kapuvédő kifutásaira és fájó hiányára.
Névjegy: Grosics Gyula XI., Bikás park / Alkotó: Kligl Sándor / Felállítva: 2018.