Őriz, gyűjt, közzétesz

Interjú dr. Kenyeres Istvánnal, Budapest Főváros Levéltára főigazgatójával

A levéltáros szó hallatán sokunknak valamiféle poros iratok között szemlélődő, szemüveges, köpenyes, könyökvédős úr vagy hölgy jut az eszébe. Talán így volt ez néhány évtizede, de ma már a kutakodó tudósok legtöbbje inkább a laptopja előtt ül, semmint hogy súlyos papírdossziékat böngésszen. Ugyanakkor ez a mostani, példátlan pandémia világunk minden szegletét, így a levéltárosok munkáját is átalakította.

ilyen a levéltári munka, ha home office? Ahogyan Budapest Főváros Levéltára (BFL) honlapján olvasom, az intézmény a koronavírus miatt elrendelt veszélyhelyzet idejére, illetve a további intézkedésig kutatószolgálati tevékenységét 2020. március 18-tól felfüggeszti. Az ügyfélszolgálaton a személyes ügyfélfogadás szünetel, csak elektronikus vagy postai úton történő megkereséseket fogadnak, kizárólag sürgős ügyekben, jogszabályban vagy hatósági határozatban megállapított határidők fennállása esetén járnak el. Postai úton csak rendkívül indokolt esetben végeznek ügyintézést, ha az más módon nem oldható meg.

A Budapest Főváros Levéltárának főigazgatójával, dr. Kenyeres Istvánnal készített interjúnk apropóját a home office adta, de természetesen rögvest a levéltárak mai világának alapvető kérdéseibe bonyolódtunk.  Talán mire e sorok megjelennek, már megszűnik a veszélyhelyzet is.

Dr. Kenyeres István Fotó: Sebestyén László

– Ahogy a Wikipédián olvasom, a levéltárak két fő feladatköre az igazgatás és az örökségvédelem. Mostanában melyik kerül előtérbe?

– Mindkettő egyaránt fontos: egyrészt őrizzük, feldolgozzuk, hozzáférhetővé tesszük múltunk írásos emlékeit, legyen szó régi iratokról, pergamenekről vagy papíralapúakról, hangkazettákról, mikrofilmről, fotókról vagy digitális állományokról. E feladatkörünkben nem különbözünk tehát a többi közgyűjteménytől.

Másrészt segítünk az állampolgárok ügyes-bajos dolgait intézni, például nyugdíjügyekben járunk el, ahol munka- és/vagy tanulóidőt igazolunk, hagyatékokkal, ingatlanokkal kapcsolatos megkereséseket intézünk. Az élet szinte minden olyan területét érintő ügyben fordulnak hozzánk, ahol fellelhetők írásos dokumentumok.

A közigazgatás, a bíróságok vagy rendőrség számára is tengernyi adatot szolgáltatunk a nálunk őrzött iratok alapján. Ami a leginkább speciálisnak tűnhet, az a levéltárak illetékességből végzett, úgynevezett gyűjtőterületi munkája: mi ellenőrizzük a közfeladatot ellátó szervek – azaz lényegében minden hivatalos szerv, intézmény – iratkezelését, engedélyezzük a selejtezéseket és vesszük át tőlük a történelmileg maradandó értékű dokumentumokat. Levéltári jóváhagyás nélkül egyetlen hivatalos irat, információ sem semmisíthető meg, selejtezhető ki. E feladatkör egyre több terhet ró ránk, de mi egyforma súllyal kezeljük a kulturális-örökségvédelmi és a közigazgatási feladatainkat.

Mivel az elmúlt évtizedek tudatos digitalizálási és adatbázis-építési stratégiája miatt ma már jelentős digitális adathalmazzal rendelkezünk, home office-ban is hatékonyan tudunk dolgozni örökségvédelmi feladatainkon is, adatbázisokat építünk, javítunk, digitális állományokat ellenőrzünk, rendezünk. Ennek köszönhetően nincs messze az sem, hogy távolról, elektronikusan szolgáljuk ki a kutatók egyedi kéréseit, hiszen előfordulhat még hasonló helyzet.

Határon túli levéltárosok a BFL épülete előtt Fotó: Bartha Levente

– Egyre fontosabb tehát a sokrétű, szerteágazó, szolgáltató funkció. Ez megfelel az európai tendenciának, bár nálunk főleg az elmúlt 30 évben vált hangsúlyossá. A nagyközönség – feltételezem – többnyire a családfakutatásig vagy éppen a tervtárak böngészéséig jut el, bár akadnak bizonyára szép számmal, akik csupán hobbiból ássák bele magukat a történelem vagy valamelyik szakma titkaiba. Ahogy egy helyütt olvastam, a célközönség tehát ma nem csupán a történész, kutató, netán cikkéhez hátteret kereső újságíró, hanem az érdeklődő állampolgár is.

– Így van. Pár évtizede még valóban csak az egyetemi hallgatók, professzionális történészek, tudósok használták a levéltárakat, de az 1970-es évektől már megjelentek a helytörténet iránt érdeklődők is, köztük számos laikus. Az elmúlt két évtizedben hatalmas változások mentek végbe, ma a kutatást végzők döntő többsége nem képzett történész, hanem olyan állampolgár, aki saját elhivatottságból szeretne megismerkedni a családja vagy települése, lakókörnyezete múltjával.

Nálunk a szolgáltató levéltár elveinek megfelelően már nagy számban interneten is elérhetők az általunk őrzött dokumentumok legfontosabb adatai, nyilvános adatbázisunkban konkrét személyekre, helyekre lehet keresni. Az internet világában ma már mindenki sokkal könnyebben találhat meg számára releváns információkat. Ha szerencséje van az érdeklődőnek, akkor az őt érdeklő forrást, iratot már digitalizáltuk és elérhetővé tettük, ha nem, akkor be kell jönnie személyesen a levéltárba. A kutató azonban ma már távolról is be tud iratkozni, kikérheti – adatbázisaink alapján – az őt érdeklő konkrét iratot. Majd bejön, lefotózhatja azt és hazaviheti a digitális másolatot. A mai trendek szerint a legtöbb kutató évente csak egyszer-kétszer jön el személyesen a BFL-be, hiszen egyszerűsödött és felgyorsult a hozzáférés. Ezt segíti a karantén idején bevezetett Hívd a levéltárost! szolgáltatásunk: levéltáros kollégáink telefonon adnak tájékoztatást a kutatásokhoz és az internetes tartalmaink használatához. Persze továbbra is fogadunk olyan tudományos kutatókat, akik heteken-hónapokon, vagy éveken át, folyamatosan látogatják a kutatótermünket.

Ybl vándorkiállítás a Debreceni Egyetemen, 2016. 02. 17.

– A magyar nyelvben a levél szó valamikor iratot jelentett, lásd menlevél, oklevél, kiváltságlevél – és nem családi magánlevelet. Bár ez utóbbiak is fontos adalékok lehetnek egy-egy történelmi esemény alaposabb felderítéséhez. Hol húzódik a határ az intim családi esemény és a történelem szempontjából fontos tény, adat felhasználása között?  Például egy hadvezérnek a feleségéhez írt levelében kulcsfontosságú adatokat találhat a hadtörténész is.

– Valóban, a levél iratot jelent, innen van a középkori eredetű levéltár szavunk is, ami teljesen egyedülálló Európában, ahol a germán, szláv és természetesen a neolatin nyelvekben az archívum szó különféle változatai jelentik a levéltárat. A levéltárak eredetileg a hivatalos, jogbiztosító iratok őrzésére szolgáltak, legyen szó a király, a vármegye vagy a város dokumentumairól. A nagyobb, jelentősebb birtokokat tulajdonló famíliák is azért alapítottak saját családi levéltárat, mert így kívántak gondoskodni a jogaikat biztosító irataikról.

Persze ez utóbbiakba azután bekerültek a családtagok magániratai, levelezései, feljegyzései, naplói is. Ma már nem kérdés, hogy a levéltárak ezeket is gyűjtik, hiszen a történelem megismerése pusztán a hivatali szempontok alapján készült iratokból meglehetősen egyoldalú volna. Ma már az sem kérdéses, hogy nem csupán a „fontos” családok és személyek iratait szükséges a levéltáraknak gyűjteni. Egy tisztviselő, egy tanár, egy gyári munkás vagy iparos levelei, naplói, feljegyzései és fotói is fontosak lehetnek.

A kérdés mindig az, hogy ezek mennyire tükrözik vissza az adott kor viszonyait, azaz, hogyan éltek akkor az emberek, miről mit gondoltak, milyen jó vagy rossz szokásaik voltak, – ma e magániratok nélkül meglehetősen torz történeti képünk lenne. Egyébként intimitások nemcsak a magániratokban lelhetők fel, hanem a köziratokban is, elegendő itt a titkosszolgálati eszközökkel készített anyagokra, netán az egészségügyi adatokra, rendőrségi, bírósági iratokra gondolnunk. De a vallás is lehet kényes vagy érzékeny adat, így például egy iskolai anyakönyv is sokat elárul. A jogszabályok előírják, hogy az ilyen szenzitív adatokat hogyan, milyen feltételekkel lehet – vagy éppenséggel nem lehet – kutatni. A kutató felelőssége, hogy hogyan használja fel ezeket.

 

– Nekem külső szemlélőként főként az tetszik a levéltáros munkájában, hogy mintha állandóan tágítaná látókörünket, egyre inkább láthatóvá tesz régvolt századokat. Ki tudja, milyen iratokat nem ismerünk még? Polcok háta mögött, régi szekreterek titkos fiókjában, templomokba befalazva mik rejtőzhetnek?

– A levéltárosnak megvan az az előnye, hogy közvetlenül hozzáfér a történeti forrásokhoz. Mivel többségük képzett történész, azt is felismerik, melyek azok az eddig esetleg még nem kutatott dokumentumok, amelyekre érdemes felhívni a figyelmet. Mondok egy példát: amikor 1994-ben a BFL-ben elkezdtem dolgozni, a magánközjegyzői anyagokkal foglalkoztam. Alig volt kutató, aki ebbe az 1874 és 1950 közötti, hallatlanul izgalmas társadalom-, gazdaság- és családtörténeti kincsesbányát jelentő gyűjteménybe ásta volna bele magát. Egyrészt eléggé bonyolultnak bizonyult ennek a kutatása, hiszen nagyon kellett ismerni az irattári rendszerét, másrészt ezen iratok dokumentum értéke sem volt közismert történészberkekben.

Kollégáim már két évtizede építik, szélesítik a közjegyzői iratok adatbázisát. Ezzel egy új világ tárult fel, ma már ez számít a legkutatottabb területek egyikének, amely iránt Ausztráliából és az USA-ból is komoly az érdeklődés.

Levéltárunkban természetesen nincsenek titkos fiókok, elrejtett dokumentumok. Minden iratanyag alapadata elérhető az interneten, és a vonatkozó jogszabályok alapján kutatható. A kérdés csak az, hogy mit ismernek a történészek vagy az érdeklődő, nem professzionális kutatók. Éppen ezért fontos a digitalizáció és az internetes közzététel.  A levéltáros abban tud segíteni, hogy e munkálatok során olyan releváns anyagokat is feldolgozzon, amelyek korábban nem voltak a kutatások homlokterében.

De azért kerülnek elő szó szerint befalazott iratok is, mint például a 2015-ben előkerült 1944. évi fővárosi adatszolgáltatási ívek, amelyek akkor világszenzációt jelentettek. A II. világháború története szempontjából kulcsfontosságú, holokauszt vonatkozású anyag már három éve interneten kutatható. Ide sorolom Teleki Pál tavaly előkerült két ismeretlen végrendeletét is, amelyek vásárlás útján kerültek a levéltár tulajdonába. Ezek a kulcsfontosságú iratok, amelyek a néhai miniszterelnök öngyilkosságát is alátámasztják, eddig fiókban lapultak, ma már szintén olvashatóak az interneten. Vagy említhetném a FŐFOTÓ közel 160 ezer negatívját, amelyeket most sikerült megvásárolnunk. Az 1960–80-as évek anyagi kultúrájának páratlan dokumentációja ez! Vannak és lesznek is mindig ilyen történetek, de ezek kivételesek.

A levéltár természetesen továbbra is gyűjti a családok, magánszemélyek, egyesületek, civil szervezetek, magánvállalatok iratait, tehát bármikor kerülhetnek elő olyan dolgok, amelyekről korábban feltételezéseink sem voltak.

Levéltári piknik az udvaron, 2018. 06. 09. Fotó: Tálas Róbert

– Áttekintve – csupán címszavakban – az Ön munkásságát, kitűnik, hogy a középkor és a kora újkor a kedvenc területe. Az akkori valóság egy-egy szűkebb szelete – mint mondjuk a budai mészáros céhek kiváltságlevelei és céhkönyve – ugyanakkor egy város hétköznapjaira, egy szakma nívójára, netán az élelmiszer-ellátásra is utalnak.

– A közép- és a kora újkornak a 15. század második felétől a 18. század elejéig tartó történelme érdekelt mindig a legjobban, a munkám révén azonban nagyobb betekintést nyerhettem a későbbi korszakokba is. A középkor kései időszakából, de főként a kora újkorból – e két korszak határát Magyarországon hagyományosan a mohácsi csata (1526) jelöli ki – bőven maradtak fenn olyan források, oklevelek, számadások, amelyek révén jobban megismerhetjük a mindennapok életét.

Ilyen például, hogy mibe került a budai piacon egy pint bor, vagy egy rőf tafota selyem 1525-ben, mennyiért bérelték a város meghatározó elitjét képező, a nemzetközi marhakereskedelemben érintett budai német mészárosok a Szent György piacon (azaz a mai Tárnok utca északi részén) a mészárszékeket az 1510-es években? Hogyan, milyen lobbitevékenységgel – akár a bécsi illetékesek budai borral való lefizetésével – szerezték vissza 1703-ban a budaiak és a pestiek az elveszett szabad királyi városi jogaikat?  Ezek a történetek mind apró, de fontos részei közös múltunknak.

 

– Voltak történelmünknek oly időszakai, amikor nem becsültük meg, ami régi. Hogy állunk ezzel ma? Hiszen réginek tekinthető akár egy 30–60 éves családi dokumentum is, amelynek később – vagy már ma – történelmi jelentősége lehet. Az 1956-os iratok közül sok még mindig családi körben létezhet…

– Valóban létezhetnek még fontos 1956-ra, a Rákosi-, vagy a Kádár-rendszerre vonatkozó magániratok családi kézben. Azt tapasztaljuk, hogy sokan nem ismerik fel ezeknek a történeti értékét. Egy címereslevél, egy oklevél mindig féltett kincse egy családnak, de például a nagymama háztartási feljegyzései vagy szerelmeslevelei már nem azok. Pláne akkor, ha már nem is ismertük személyesen azt a felmenőnket, akinek írásos emlékeit a nagyszüleink-szüleink őrizték meg, mert nekik volt személyes kapcsolatuk velük. Szeretnénk mindenkinek felhívni a figyelmét, hogy minden iratnak lehet dokumentatív értéke, akár a közelmúltból származó is, és a levéltárat igenis érdeklik ezek. Keressenek meg minket!

Érdeklődők a kutatóteremben, Levéltári piknik, 2018. 06. 08. Fotó: Tálas Róbert

– Kérem, szóljon néhány szót a fővárosi levéltár sokszínű, gazdag és izgalmas munkájáról, például kiadványairól.

– Arra vagyok a legbüszkébb, hogy közösségi térként, élettel töltöttük meg a fővárosi levéltár modern épületét, számos rendezvényünk van, konferenciák, könyvbemutatók, levéltár-pedagógiai programok színhelye a Teve utcai székház, jelen vagyunk a Múzeumok és a Kutatók Éjszakáján is. Három alkalommal is megszerveztük a Levéltári pikniket a BFL udvarán, ahol bemutatkozhatott az ország számos levéltára. Koncerteket, gyerekprogramokat is kínáltunk a hozzánk ellátogatóknak. Minden évben legalább két kiállítást szervezünk, ezek több helyre is utaznak, mint a nagysikerű Ybl-kiállításunk, amelyet 13 helyen mutattunk be országszerte, vagy a 2012-es és 2017-es Kós Károly-kiállításaink, amelyek Erdélyt és Törökországot is bejárták, a budapesti holokauszt történetét bemutató kiállításunkat pedig Svájcban és Németországban is bemutatták. Intézményünket mindig is jellemezte a magas színvonalú könyvkiadói tevékenység, ezen belül én két kiadványsorozatra hívnám fel a figyelmet, az egyik az Urbs. Magyar Várostörténeti Évkönyv, amely a nálunk kétévente tartott Magyar Várostörténeti Konferencia előadásait közli, és már 13 kötete jelent meg.

Kós Károly-kötetünkkel egy új, építészettörténettel foglalkozó, látványos könyvsorozatot indítottunk, amelyben megjelent az Ybl Miklóssal, Diescher Józseffel és a budapesti közparképítészettel foglalkozó munka is.

A fő profilunk azonban a digitális jelenlét. A Hungaricana közgyűjteményi portál egyik „motorja” a BFL. Már több mint 3 millió dokumentumot tettünk itt közzé, és ugyanezen a felületen érhető el a Budapest Időgép. Ez már a jövő innovatív fejlesztése, amivel megelőztük valamennyi hasonló tervet dédelgető európai nagyvárost, Párizst, Amszterdamot vagy Velencét. Az Időgépet szeretnénk az elkövetkező évek legjelentősebb attrakciójává fejleszteni, hiszen közeleg a főváros egyesítésének 150. évfordulója. Ma már lehet, hogy nem városmonográfiákkal fogunk ilyen jeles alkalmakról megemlékezni, hanem professzionális, több területen is hasznosítható, látványos internetes szolgáltatásokkal.

Érdemes böngészni virtuális archívumainkat, ezek közül idén megújul a Lajta Béla archívum, de őszre lesz egy Kós Károly építészeti munkásságát bemutató alkalmazásunk is.

Hungaricana

– Szinte mindenkit meglepett az új közalkalmazotti törvény módosítása. Nem tudok elképzelni olyan tevékenységet, amely közérdekűbb lenne, mint a levéltárosé, hiszen a múltunk közös, a történelem mindannyiunké, melynek feltárását szerény körülmények között, olykor névtelenül végzik ezek a szakemberek. Lehet-e lépni ez ügyben valamit és hol tart a folyamat?

– A kérdés a Parlament döntésével eldőlt: november 1-jétől valamennyi munkatársunk kikerül a Kjt. hatálya alól és a Munka törvénykönyve lesz ránk is érvényes. A levéltárak esetében különösen érthetetlen a döntés, hiszen, mint utaltam rá, közigazgatási feladatokat is ellátunk, nélkülünk az önkormányzatok, a minisztériumok, a bíróságok, a rendőrség sem tudnak működni. Elég furcsa lesz, amikor a kollegáim majd kimennek rend­őrségi iratkezelést ellenőrizni – nem közszolgaként…

A főpolgármesteri hivatal döntése alapján ugyanakkor körvonalazódik egy olyan megoldás, ami – legalábbis a budapesti fenntartású közgyűjtemények esetében – garantálná az elvesztett közalkalmazotti jogok jelentős részét. Én ezzel teljesen mértékben egyetértek, fővárosi alkalmazottnak, közgyűjteményi dolgozónak lenni szerintem mindig is nagy megtiszteltetés, de egyúttal kihívás is volt.

Jó lenne, ha a jövőben még több megbecsülést kapnának a főváros kulturális „napszámosai”!