Bereményi Géza: Magyar Copperfield

MAGVETŐ, BUDAPEST, 2020

Megesik, hogy az ember élete delén túl visszatalál oda, ahol még tinédzserként járt-kelt naponta. A Karpfenstein, vagy ahogyan már akkor hívták, Karácsony Sándor utca – senki nem tudta persze akkor, ki is Karácsony Sándor – földszintes házainak egyikében az Aszfaltútépítő Vállalat bérelszámoló részlege működött a hatvanas évek végén. Vidékies otthonossággal éreztük magunkat, mi fiatal nők – meg a főnökünk, aki természetesen férfi volt – a barakkszerű épületben. Délután Zsuzsa a Teleki kofáinál vett cukorborsót pucolta, úgy, hogy a nyitott ablakon lazán kiszórta az udvarra az üres héjakat, miután végzett a napi teljesítményelszámolással.

Akár össze is találkozhattam volna a 28-as villamoson Bereményi Gézával – az idő tájt itt még nem vertek halálra fényes nappal embereket, mint ma –, aki akkor már Bereményi volt, előző nevei, a Lulika, a Vetró meg a Rozner mellett-után. A Magyar Copperfield című életregény – nem önéletrajz! – világa csöppet sem idegen annak, aki Cseh Tamás dalain meg más Bereményi-műveken nőtt fel, hiszen szinte személyes ismerősévé válhatott Szucsik Magda, meg Fáskerti elvtárs. A rég várt kötet most is a fiction és a non fiction határán billeg, mindkettőből találunk benne részleteket.

Magyar Copperfield? Nos, főhősünknek az élete legalább olyan izgalmas, mint a kis Davidé volt hajdanán, de legalább akadtak körülötte, akik igazán szerették őt gyermekéveiben, és ez sem kevés. Anyai nagyszülei mára ikonikus figurájává nőttek a magyar irodalomnak, – legendás színészek előadásában – szerelmei, barátai, így vagy úgy, szintén megörökítődtek a Cseh Tamás-dalokban.

Akik valaha látták az Eldorádót vagy a legutóbbi színpadi változatot, azok otthon érzik magukat e tájon, és jóleső otthonossággal olvassák a kötetet. Persze a Teleki téri piacon mára eltűntek a régi bódék, Sanyi bácsi birodalmának helyét jellegtelen üzletek vették át, üvegtáblákkal fedett a csarnok, de annyiban nem változott a helyzet, hogy a piac igazi urai ma is ritkán vannak jelen. A színdarab okán tartott tavalyi sajtótájékoztatón úgy vettem észre, mintha Bereményi Géza is kicsit idegenül érezte volna magát ebben a mai rideg-steril-lelketlen-fantáziátlan miliőben – az ő piaca bizton más volt.

Ez életregény, ahogyan a szerző elnevezte, de egyben kulcsregény is, olykor ide-oda ugráló idősíkokkal. Van, ami hangsúlyosabb a filmben, – például a diftéria túlélése – megint más a színdarabban vagy a dalokban. A most megjelent kötetben különösen érdekesek a diákévek. Tizennyolc éves koráig kísérjük el a főhőst, bár sok rész már utal a nyolcvanas évekre.

De ez a 18 év menázsit adott egy életre.

Ahogyan a hátsó borítón olvashatjuk: „Figyelj ide Géza. Neked írónak kéne lenned. Én sok író életrajzát olvastam már, és a legtöbbjüknek olyasféle volt a gyerekkora, mint a tiedé. Most, hogy szabad lettél, próbálj írni bármiről, ami csak eszedbe jut, összevissza.”

És Bereményi Géza írt és ír, azóta is, bár nem össze-vissza.

Van az úgy, hogy a legdrámaibb történésekből később egy látszólag jelentéktelen részletre emlékszünk leginkább. A forradalom leverése után például a zömök szovjet tiszt finom fekete bőrkesztyűjére, amivel a Rákóczi úton szaggatta le a felragasztott papírlapokat. Meg a kisgyermekkori megalázó élményekre, a közös udvari vécékre a Teleki tér 9.-ben.

A könyvben számos olyan személyes emlék olvasható, amelyeket eddig kevéssé tudtunk Bereményiről. Az 56-os sztorik jó része ilyen. (Vajon hányan nem mesélték még el a saját történetüket, hogy egyszer majd tényleg megtudhassuk, mi is történt a Parlament előtt?)

Ami pedig a Karpfenstein utcát illeti: már csak kevesen emlegetik így. A helybéli idősek közül néhányan, még egy ideig. Az élet úgy hozta, hogy mostanában megint járok a Népszínház utca meg a Lujza utca felé. Sok minden – már ami az épületeket illeti – nem változott, persze a Nap mozi sehol. Némelyik szecessziós lépcsőházú épületben egymillió forintért mérik a négyzetmétert, sokan hozatják rendbe a lerobbant lakásokat. Esténként fáradt albán pékek meg szerb vendégmunkások karattyolnak a kocsmákban. Ha éppen nem dúl a járvány, érdemes közel ülni a 28-ason a villamosvezetőhöz, mert sok errefelé a drogos, az aludni vágyó hajléktalan meg a kötekedő, unatkozó kamasz.