A szigorú Fejes Endre

Tátott szájjal hallgattuk a Múzeum Kávéházban. Délelőtt a Rákóczi úti Marika presszóban dolgozott – Szakonyi Károlytól tudjuk –, estefelé jött ide, és mesélte egykori kalandjait, virtusait, ítélte az olvasott írásokat és íróikat. Az ezerszer áldott nyolcadik kerületben.

Hálás közönsége voltunk, újságírók, költők, rádiós munkatársak. Időnként odaült a szomszéd asztaltól valamelyik Ludas Matyi-humorista, Mikes, Ősz Feri, néha Gyulai Líviusz, a grafikus.

Nem élt nagy lábon, sőt. Boldogan újságolta, amikor Fehér Klára sikeres írónő egy nagyobb összeget adott neki, „Bandikám, nekem most van, majd megadod, amikor megindul az üzlet.” – Nemigen panaszkodott, hacsak így nem: „Nem tudok naponta egy csirkénél többet megenni…”

Csendesen újságolta, hogy befejezte a Rozsdatemetőt. Addig kérleltem, míg ideadta a kéziratot. Másnap az asztalánál rajongva kerestem a szavakat. Kisegített: „Azt akarod mondani, hogy remekmű?” (Amikor megjelent a könyv, elkértem a Jelenkortól, s írtam róla. Tüskés Tibor egy szót kért kihúzni: remekmű.)

Mondtam, hogy bevinném a zsákmányt az Új Íráshoz, ahol kezdő munkatárs voltam. Pándi Pálnak mutattam. Azzal adta vissza, nagyon jó, vagy az első felét, vagy a másodikat lehozzuk. Fejes Endre keserűen mosolygott. „Lacikám, olvastad. Az egyik nem érvényes a másik nélkül.”

A Rozsdatemető fergeteges sikere nagyon – megviselte… „Nem tudom überelni” – mondogatta. „De megvan az új regényem utolsó mondata: És akkor a párttitkár elővette szolgálati fegyverét, és lelőtte…” – elfelejtettem, hogy magát-e vagy valaki mást.

Bezárt a Múzeum, Bandi átköltözött a Kecskeméti utcába, a Városkapuba. Oda is követtem néha, majd a Széchenyi hegyi lakásába, a kis kertes házba, a Normafa utcaiba. Büszkén újságoltam a szerkesztőségben, hogy szívesen látott. M. kollégám, régebben jó barátságban voltak, kérte, hogy puhatoljam ki, ő is elmehetne-e hozzá. Fejes örömmel mondott igent, tolmácsoltam.

Amikor újra felmentem a hegyre, Bandi felhősen fogadott. „Lacikám, ne mondd M.-nak többé, hogy följöhet.” – Elmondta, hogy barátnőjét is elhozta, a neves tévériportert, aki a könyvespolcot szemlézve meglátott egy Nyugaton kiadott, tiltott könyvet. „Elolvashatom?” „Persze, csak ne mutogasd.”

Ebből az a szomorú történet kerekedett, hogy egy hét múlva az írót fölhívta a főkapitányságról egy magas rangú barátja, egykori haverja a Mátyás térről, s mondta neki, másnap egy nyomozóval visszaküldi a tiltott könyvet, amit a riporternő bevitt hozzájuk. „De ezt a nőt többet ne engedd be a lakásodba.”

A Rákóczi úti Marika presszó a hatvanas évek elején

Fejes beteg lett, és amíg kórházban volt, a felesége elcserélte a hegyi lakást – sok kiadás, magas rezsi – egy szerényebb pestújhelyire. A kórházból már ebbe a Thököly úti házacskába vitte. S amikor Bandi magára maradt, találtak egy jóságos ápolónőt, aki odaköltözött hozzá, gondozta. Egy darabig jobban volt. Kisebb írásait a Tekintet című lapban Ördögh Szilveszter közölte: nagyon szerették egymást. Emlékszem egy karácsony előtti Tekintet-bankettre, ahol négy kamasz – Juhász Ferenc, Fejes Endre, Garas Dezső és Csukás István – ugratta, csúfolta egymást, mindannyiunk mulattatására.

Mikor a Tekintetnél szerkesztő lettem, Bandi a magas cukrával és más bajokkal már ágyban fekvő beteg volt. Időnként mentő vitte be kórházba, erősítésre. Jártam ki hozzá, kérleltem, hogy ha a béna ujjaival nem tud írni, diktáljon nekem. Elhárította: „az nem ugyanaz…”. A Magyar Irodalomtörténeti Társaságból Szabó B. István üzent velem, hogy elfogadná-e az író az általuk alapított Babits-díjat. Fanyar nevetéssel kérdezte: „Nekem – Babits-díjat?” A Nagyfuvaros utca egykori lakójaként furcsállotta. Persze, nagyon örülne neki. S vittem ki az elnökséget hozzá – Sipos Lajost, Fráter Zolit is – a kis szoborral. Az ágyban vette át.

Mikor utoljára jártam nála, még mindig kéziratot is remélve a Tekintetnek, már fáradt volt a tudata. Ördögh Szilveszterről kérdezett, aki akkor már nem élt. „Tudod, Lacikám, nagyon szerettem a Szilvit. Tiszta ember volt és nagy író, jó volt vele beszélgetni. – De ezekkel, akik most vannak ott a Tekintetnél… nem tudok szót érteni…”

Én, mint a Tekintet főszerkesztője, akár tréfának is vehettem volna.

Voltunk vagy tízen a szertartáson, amikor – augusztusban lesz öt éve – a Dunának adták a hamvait.