Elherdált örökség

Nem kérdés, hogy egy 21. századi nagyváros lakóterületein nincs helye egy vágóhídnak. De ha már csaknem 150 éve ott áll, színvonalas és karakteres építészeti arccal őrzi a város múltját, biztos, hogy az egyetlen megoldás, ha mindenestül megszabadulunk tőle?

Ferencváros gyors átalakulása egyre nyilvánvalóbban magával hozza Budapest összképének változását. Az egykori iparterület, egyben a „város gyomra” a szemünk előtt válik lakó- és irodanegyeddé. A barnazóna kifehérítése – és ezzel persze némi óvatos zöldítése is – azonban nemcsak a megszűnt ipar nyomát törli el, hanem a nagyváros kialakulásának, gazdagodásának, polgárosodásának néhány alapvető emléke is köddé válik.

A Közvágóhídnak a a korábbi eladások után megmaradt területét 2019 telén csupaszra tarolták. Csak a szobrokkal díszes főkapu és az ezzel szemközt emelt víztorony maradt meg – utóbbi a hozzá kapcsolódó épületek nélkül – de közöttük, körülöttük semmi. Itt fog felépülni egy új lakó- és irodapark, sokadik a kerületben, persze nagyteraszos felső lakásokkal, többszintes mélygarázsokkal, kellemes parkkal, vendéglátó egységekkel. Olyan, ami a világon bármelyik nagyváros bármelyik kerületében ugyanilyen lenne. Leszámítva a kaput, a víztornyot, és – a jelenlegi tervek szerint – néhány, másolatban visszaépített csarnokhomlokzatot, amelyek a központi sétányt fogják keretezni, amolyan hangulati elemként.

A főbejárat Klösz György fényképén, 1880–1890 körül (Fortepan / Budapest Főváros Levéltára)

Lehetett volna másként is. A Közvágóhíd is megúszhatta volna az értelmetlen rombolást, ahogyan az 1927-ben épült Borjúvásárcsarnok, amely a kétezres évek elején irodaházként született újjá. Vagy mint a kifejezetten pesti mintát követő bécsi vágóhíd, melynek lebontási terve az 1970-es évek közepén beindította a város első civil mozgalmát. Házfoglalók és zenészek népesítették be az elárvult csarnokokat, több száz aktivista és mintegy 8000 beköltöző harcolt a hely megtartásáért, még egy helyi lapot is kiadtak. Végül a területet elbontották, egy csarnok kivételével; ez lett az Arena, máig a város egyik legjobb koncert- és fesztiválközpontja.

A Soroksári úti hatalmas területtel egy fontos darab szakad ki a város múltjából. A 19. század közepén Budán is, Pesten is több vágóhíd működött, de 1867-ben felmerült ezek kitelepítése a sűrűn lakott negyedekből, és egy egységes, higiénikus közvágóhíd létesítése. Pest déli határában ekkor szántóföldek terültek el, itt volt a nagy marhalegelő, az ún. Bikarét is. Ide szánták a városatyák a marhapiaccal egybekapcsolt új intézményt, gondolva arra, hogy az Alföld felől érkező szállítmányoknak ne kelljen átvonatozni a városon, és a szélirányra is, hiszen így a vágócsarnokok bűze nem a város, hanem annak határa felé terjed. A tervezésre 1868 nyarán pályázatot írtak ki. A bíráló bizottság a számos beérkezett terv közül (melyek egyikét Benkó Károly építőmester, Medgyaszay István édesapja nyújtotta be) végül Julius Hennicke porosz királyi építész pályaművét ítélte a legjobbnak, ennek alapján – a Lánchíd építésében is részt vett, majd 1858-tól Pest főmérnökének kinevezett Szumrák Pál némi átigazításával – 1872-re megépült a várva várt Közvágóhíd, és végleg be lehetett zárni a városszerte működő 32 magán vágócsarnokot. A kor legnagyobb beruházásának átadó ünnepségén a húsügyi bizottság elnöke, egyben a következő évben egyesült Budapest első főpolgármestere, Kammermayer Károly mellett vagy 300 tekintélyes városi és országos képviselő írta alá a csarnok alapító okiratát, melyet az alapkőben helyeztek el. A díszes közönség ezután végignézte az első marha levágását, majd jóízűen bevacsoráltak belőle.

Karámok. Klösz György felvétele, 1890 után (Fortepan / Budapest Főváros Levéltára)

A 14 hektáros területen álló, birodalmi stílben pompázó komplexumnak csodájára jártak a pestiek. A korabeli lapok szerint annyian bámészkodtak a csarnokok között, hogy a zavartalan munka érdekében az igazgatóság kénytelen volt létszámstoppal korlátozni a vásárlók mellett ténfergő látogatókat. Nem csoda, hiszen nem csak a főváros lakóit látta el friss és jó minőségű hússal, de innen indult az Alföldről érkező, Bécs vásárcsarnokaiba szállított évi 4–6 ezer marha, de már nem élő állapotban, mint korábban, hanem feldolgozva és megfelelően hűtve. A vágóhidat a belvárossal lóvasút kapcsolta össze. A városi húsvágató bizottság javaslatára még a telep építése alatt megkezdődött a déli összekötő vasúti híd tervezése is, melyet 1877-ben nyitottak meg, a pesti oldalon a Duna-pályaudvarral; utóbbi helyén áll ma a Művészetek Palotája.

A vágóhíd csarnokaihoz hazai mészkőbányák szállították az építőanyagot, a tető angliai palakőből készült. Járjuk be a hatalmas területet a beruházásról készült egykorú kiadvány alapján: „...A telep közepén toronynyal ellátott épület a próbavágóhíd, hol egyszerre 20 db. szarvasmarha vágathatik (...) ugyanott van egy bizottmányi szoba, a fogyasztási adó beszedését eszközlő m. k. pénzügyőrségi, illetve fogyasztási adóhivatali kirendeltség szobája, a mérleg és a tartalék istálló. A próba vágóhíd hátsó részén van egy 6 lóerővel bíró gőzgép, mely 10 óra alatt 1800 akó vizet 60 lábnyi magasságra emel; továbbá egy fagymentesen födött vízmedencze, mely 3000 akó vizet tartalmaz; a kémény a vízmedenczén vonul át és megakadályozza a víz befagyását. (...) A próba vágóhíd mellett jobbra és balra az albumingyár, paczalfőzde, állati gyógyfürdők és egyéb mellékgyárak számára, melyek magán vállalkozásnak fognak átengedtetni, tágas terület van fenntartva. A két szögleten látható épületek közül az egyik istálló, a másik kisebb vágóhíd beteg marhák számára, melyek az egészségesektől elkülöníttetnek. A közvágóhídi telep közepén a marhavásárról behajtott szarvasmarha számára egy tágas marhaállás létezik úsztatóval és itatóval. A marhaállástól jobbra és balra két csoportban a marhaistállók, födött udvar, vágókamrák és a föld talaja feletti jégtartók vannak (...) A soroksári útra nyíló homlokzaton van a közvágóhíd főbejárata; a főkapu oszlopait képező két marhacsoport, Begas Reinhold berlini tanár mintája szerint készült; egy-egy szobor, mely mintegy 500 mázsás sóskúti kőből lőn kifaragva, jelenleg 200 mázsa súllyal bír; 8 láb magas. A főkaputól jobbra és balra fekvő két egy emeletes és két földszintes házban az igazgató, ellen­őr, állatorvos, írnok, vágóhíd felügyelők, a gépész, házfelügyelő és őrtizedes lakásai elhelyezvék, ugyanott van egy tágas hivatal szoba s iroda, egy tüzmentes pénztári helyiség, továbbá az intézeti őrség számára egy tágas őrszoba s a letartóztatni rendelt egyének számára egy börtönhelyiség...” „A pestvárosi közvágóhíd és marhavásár leírása” (1873) gyakran hivatkozik németországi és amerikai példákra is, jogos büszkeséggel, hiszen a pesti vágóhíd a kor legmagasabb színvonalú technikai megoldásait hasznosította. Egy érdekesség szintén az 1873-as leírásból derül ki: az épületek körüli parkot Pecz Ármin kertészmérnök alakította ki, 24 évvel később az ő fia, Pecz Samu tervei alapján épült meg a Központi Vásárcsarnok.

A Chapman Taylor iroda látványtervei (eurobuildcee.com)

A telep beüzemelése óriási lépés volt a modernizálódó város ellátásában és a magyar külkereskedelemben. Az első évben 158 ezer állatot dolgoztak fel, a marhavásártéren ötezer szarvasmarha és több tízezer apróbb állat fért el. 1897-ben kissé átépítették a telepet, a déli épületet vasszerkezetű csarnokká alakították. A főkaput díszítő bivaly- és bikaalakok kőanyaga idővel megrongálódott, ezért 1937-ben bronzból öntött másolatokkal helyettesítették. A második világháborúig folyamatosan bővítették a vágóhíd kapacitását, a világhírű hazai húsipar legértékesebb láncszeme volt. 1944-ben bombatalálat érte, de a helyreállítás, majd az államosítás után újabb korszerűsítés, újabb virágkor következett, jelentős külföldi exporttal. 1964-ben megszűnt az önállósága, betagozódott az ekkor alakult Budapesti Húsipari Vállalatba. 1984-ben pedig végleg bezárták a vágóhidat.

Tíz évvel később fővárosi védettséget kapott, de a túl nagy terület, a leromlott állapot túl sok tőkét igényelt volna, így parlagon maradt. A pusztulásnak indult üres csarnokokba kisebb vállalkozások költöztek be, majd zenekarok, klubok, szórakozóhelyek. Egyfajta második bulinegyed kezdett formálódni itt – nem olyan gyorsan, és nem annyi turistával, mint az erzsébetvárosi, de mégiscsak valamiféle új világ kezdett kibontakozni, jó közlekedési lehetőségekkel és nem zavarva a környékbeliek nyugodt éjszakáját, hiszen a jókora területen csak a legutóbbi években kezdett kinőni az új lakóparkok. Többek között azokon a telekrészeken, amelyeket a Közvágóhíd utolsó tulajdonosa értékesített. Innentől már lezárult az az esély, hogy Budapest szórakozónegyede ne a belvárosban, hanem – a bécsi példa mintájára – a Soroksári út mentén alakuljon ki. A megmaradt csaknem 5 hektárnyi terület 2017-ben új tulajdonoshoz került, aki még azon a nyáron kiüríttette az épületeket. Ezzel párhuzamosan a városvezetés engedélyezte a kerületi szabályoktól való eltérést, azaz nagyobb beépítési magasságot és sűrűséget, de cserébe ragaszkodott a fővárosi védelem alatt álló épületek megőrzéséhez. Egy angol építészirodában hamar elkészültek az első tervek is, 80%-os beépítési sűrűséggel és a korábbi maximum 16 méteres házakkal szemben 10–12 emeletes, 45 méter magas épülettömbökkel. A látványterveken a víztorony és a főkapu mellett még a meglévő épületek más elemei is láthatók. Ma azonban előbbi kettő kivételével a telek üres.

Valóban jó Budapestnek, ha egy ilyen gazdag örökséget hordozó részét üres területként kezelik? 2018 júliusában a kormány kiemelt beruházásnak minősítette az építkezést, ennélfogva sem a kerületnek, sem a városnak nincs joga beleszólni. A megtartásra érdemes csarnokok eltűntek. Lehet, hogy a másolatukat megépítik, a tervek egyelőre erre utalnak, de ez már kulissza lesz. A vágóhíd hűlt helyén várhatóan 800–1200 lakás, 40–60 ezer négyzetméternyi iroda és egy hotel fog állni, vajmi kevés magyarázattal arra, mit is keres a kapuépítmény tetején az a két, igavonóval birkózó fiú.

A Chapman Taylor iroda látványtervei (eurobuildcee.com)