Kész a leltár

A sokat próbált kommunista 1941 és 1944 között gyakran börtönben, internálótáborban raboskodott. 1942-ben Kistarcsán Görgey Mihály parancsnok, rendőrhadnagy legkevésbé sem szigorú, sőt, már-már baráti főfelügyeletét élvezte. Rajk 1945-ben, közelebbről májustól novemberig Budapest és környéke pártbizottságának teljhatalmú titkára. S kimondja a sorsdöntő, a végső szót. Aki egykor pártfogásába vette, éppen emiatt! nem alkalmas arra, hogy tovább szolgáljon, immár a nép rendőreként.

Görgey Mihály, a frissen érettségizett frontkatona

Lehangoló történet. Egy férfiről szól, aki nem hajlott a szélsőségekre (olykor a katonai értelemben vett szigorú parancsra se), aki egész életében azt kereste, miként tudna segíteni másokon. A leglehetetlenebb helyzetekben is tisztességes maradt. Miközben naiv igyekezettel szerette a hazáját, hitét. Miközben karrierre vágyott, hogy becsülettel eltarthassa a családját.

Görgeynek hívták. Eredeti nevén Fiedler Mihálynak.

1898-ban született Erzsébetvárosban – a mai kerület külterületén, Alsórákoson –, közelebbről ott, ahol a sokkal korábban kitűzött telkeknek ezt a sorát 1929-ben Lipótvár utcának keresztelték. Postások a szülei. Édesapja, Fiedler Mihály, s édesanyja, görgői és toporczi Görgey Jolán. (Távoli rokona a szabadságharc legendás és rossz hírbe kevert tábornokának.) A családfő 1942-ben nyugalmazott postafőellenőrként halt meg. Fia éppen Kistarcsán volt szolgálatban mint az internálótábor galamblelkű parancsnoka.

Jolán testvérnénje, Görgey Vilma (Katalin Mária) 1933-ban fogadta örökbe ifjabb Mihályt, aki egész felnőtt életében valamely fegyveres alakulatban szolgálva találta meg élethivatását. Amihez, nem vitás, sokkal jobban passzol, ha nem a sváb csengésű Fiedler, hanem a nagyon nemzeti Görgey nevet viseli. Azt az utat nem járhatta – miközben már Horthy „vitézeként” rendőrködött –, hogy édesanyja vezetéknevét vegye fel, csak az édesapjáét engedte a jogszabály (aki ráadásul időközben Szörényire magyarosított), így csak úgy érhetett célba, ha anyja nővérét is adoptív anyjának vallja.

Kacifántos eset, de Fiedler, alias Görgey Mihály életében nem ez az egyetlen.

Fiedler Mihály, felesége Görgey Jolán, fiuk, Mihály, lányuk, Jolán 1915-ben

A hadak útján

– Édesmama, megyek meghalni a hazáért! – köszönt be Misi az előszobából szüleinek, miután önkéntesként hadi szolgálatra jelentkezett Ferenc Jóska seregébe, a frissen szerzett hadiérettségivel a zsebében.

Tizennyolc éves, a Barcsayba (Madách Imre Gimnázium) jár, 1916-ot írunk. Büszkén áll a fotográfus kamerája elé, teljes harci díszben. Szakaszvezetőként kezdi katonai karrierjét – merthogy maturált – kétszer három csontcsillaggal a paroliján, bojtos tiszti karddal az oldalán.

Hamar átesett a tűzkeresztségen. A felvétel hátoldalán ceruzás bejegyzés mesél arról, hogy 2016. november 26-án vett részt először éles hadműveletben, az „éjszaki harcztéren”. Innen, az orosz frontról később az olaszra vezénylik, a magyar bakák mészárszékére, a Doberdó-Isonzó összecsapások hegyes-völgyes poklába. Háromszor sebesült, közepesen súlyosan, így csak másodosztályú éremre (két csíkkal) találták érdemesnek a parancsnokai.

1918 végén annak az elit seregnek, a Székely Hadosztálynak katonája lett, amelyre azt a megoldhatatlan feladatot bízta a hadvezetés, hogy állítsa meg a Kárpátoknál az oroszokkal a hátuk mögött Magyarországra rontó románokat. A bevethető fegyverek közé tartozott egy páncélvonat is, annak lett a parancsnoka.

1919. március 21-én – mint tudjuk, nem sikerült feltartóztatni a benyomuló áradatot – nem hazaszivárgott, mint sokan a vert seregből. Inkább beállt újra meghalni a hazáért, most a Vörös Hadseregbe. A Miskolc-Kassa-Nagymihály településnevekkel körülírt összecsapások során újra meglőtték, cseh fogságba esett. „Embereimmel hazaszöktem” – írja abban a „Védekezés” című gépiratában, amelyben összefoglalja (jóval később, már a második háborúja után), miért nem volt s nem lehetett háborús bűnös. Noha ezért folyik ellene 1945-ben népbírósági eljárás.

A fotó 1936. november 3-án készült a karcagi városháza előtti téren, itt ravatalozták fel a hirtelen halált halt polgármestert, dr. Hajnal Istvánt

Amint megalakult Horthy főparancsnoksága alatt a Nemzeti Hadsereg, továbbszolgálatra jelentkezik. De mert vöröskatona volt, szó se lehet róla, hogy így teremtsen magának, családjának kenyeret, hivatásos egzisztenciát. Egy Görgeynek persze – még ha csak távoli rokona is a szabadságharcos katonahősnek –, s különösen, mert semmiféle civil szakmája sincs, kell az egyenruha! (Van ugyan a postásoknak is, de azt a foglalkozást nem érzi elég hazafiasnak.) Mondhatni óriási szerencséjére az új rendszer éppen akkor szervez rendőrakadémiát a munka és jövedelem nélkül maradt katonáknak, s nem lévén eléggé éberek az adminisztrációnál, ide beiratkozhat. 1920-ban célhoz ér, rendőr lett belőle.

Újpesttől Salgótarjánig, Szolnoktól Miskolcig bejárta a fél országot a legkülönbözőbb beosztásokban. A legtovább, 1936–1940 között Karcagon működött mint kapitány.

Már karrierje legelején elkövette az első súlyos hibát, ez lett az oka, hogy csak vidéken lehetett bárki vagy valaki. Kezet fogott ugyanis egy közrendőrével, megsértetve rangja (őrmester) méltóságát. Azonnal áthelyezték ekkortól következő tucatnyi állomáshelye közül az elsőre, túl a főváros határain.

Görgey Mihály nem tanult az esetből. Egész életében azt hitte – s eszerint is cselekedett – hogy aki becsületes, aki méltányosan jár el, akinek emberi az igazságérzete, végül csak nem húzhatja a rövidebbet!

Pedig dehogynem.

Ez a fotó a tizennégy kicsi négerről (már akiket Radónak sikerült összehívni Népszínház utcai lakása könyvtárszobájába) 1943-ban készült. Állnak balról jobbra: Pless Ferenc, Bródy András, a házigazda Radó István, Smolka János, Verő Endre, Kolozsvári Andor. Elöl ülnek: Görgey Mihály György (a táborparancsnok idősebb fia), Pásztor Béla, vitéz Görgey Mihály, Borhegyi István, Nóti Károly és Görgey másik fia, Lajos

Keresd az embert

A karcagi főrendőr idősebbik fia, az 1934-ben született Görgey Mihály György, a miskolci műszaki egyetemen végzett. Az évtizedekig külföldön élő aranydiplomás gépészmérnök úgy emlékszik, úgy tudja, édesapja erősen kívánkozott mindig is Budapestre, ami aztán csak néhány hónapnyi időre sikerült neki, valamikor 1940 végén. Hogy aztán 1941-ben ismét elvezényeljék vidékre. Parancsnoknak a nagykanizsai internálótáborba.

A Franck kávégyár üzemcsarnokaiba utaztatták marhavagonokban azokat, akik az egymást követő zsidótörvények parancsait megsértve folytatták foglalkozásukat, ügyetlenül felépített inkognitóban. November végén így és ezért kerültek ide – sokan mások mellett, több százan osztoztak a sorsukban – a filmgyártás és -forgalmazás fővárosi nagyágyúi. Ahogy magukat nevezték: a tizennégy kicsi néger (utalás arra a tényre, hogy az ezekben az években forgatott filmeket ők – valakik közülük – írhatták titokban, de a vásznon egy igazi jó keresztény vette az alkotást a nevére).

Elhurcolták többek között Kolozsvári Andort, Nóti Károlyt – hogy a legismertebbeket emeljem ki a körből –, aztán Borhegyi Istvánt, az Olympia mozgó tulajdonosát, Pásztor Béla rendezőt, Ungár Sándor filmkölcsönzőt, Radó Istvánt, a Metro Goldwyn Mayer magyarországi reklámfőnökét.

Hogy mi történt a filmszakma krémjével az internálótáborban, azt meglehetős részletességgel tudjuk: négy éve fedeztem fel Radónak 1972-ben gépbe írt emlékiratát a Filmarchívum könyvtárában, amelynek egy teljes fejezete foglalkozik a Kanizsán történtekkel. (Radó István visszaemlékezése az MMA Kiadó gondozásában, a Filmember életútját bemutató tanulmányommal kiegészítve idén ősszel jelenik meg könyvalakban.)

A parancsnok az első sorakozót követően a négerek legtöbbjét irodai munkára vezényli. Radót – a profi gépírót, „Stefi kisasszonyt” – megteszi irodavezetőnek, aki helyett ugyan a telefont egy igazi katona veszi fel, ha éppen a tábort hívják, de ha intézkedni kell, azonnal átadja a kagylót tényleges főnökének, a rabnak. Aki mindenféle parancsnoki ellenőrzés nélkül enged el (igaz, katonai kísérettel) bárkit néhány napra haza, Pestre, ha használható kifogásra hivatkozva ezt kérik tőle. A budapesti zsidó értelmiséget reprezentáló urak ezen túl is mindenféle kedvezményben részesülnek, saját konyhájuk van, kijárnak a városba, a fürdőbe, vásárolni, vasárnap süteményt hozatnak maguknak a lágerbe, ebéd utáni desszertnek. Tulajdonképpen igazán kényelmes életet élnek, még ha szoronganak is persze, mi lesz a sorsukat érintő következő kényszerítő lépés.

Az eset, ami miatt felborult a konszolidáció Kanizsán, ahhoz a nem várt melléfogáshoz kapcsolódik, amikor is az első számú cukrászda vezetője közölte a város rendőrfőkapitányának feleségével, hogy legnagyobb sajnálatára nem tud száz krémest adni a tervezett díszvacsorához, legfeljebb ötvenet. A többit ugyanis elvitték a zsidók.

Teljesen nyilvánvaló, hogy az eset a parancsnokra nézve is súlyos következménnyel járt. Fegyelmi büntetése akkor még csak áthelyezését jelentette. Kistarcsára, egy másik internálótáborba vezényelték.

A feljelentőt, a kanizsai főrendőrt sokkal később a népbíróság halálra ítélte. Radó s majdnem minden „filmnéger” a táborból 1942 március végén szabadulva, a legtöbben bujkálva, túlélte negyvennégy-negyvenötöt. Görgey Mihály pedig osztozott azok nyomorúságában, akik mint „a Horthy-rendszer kiszolgálói” végignyomorogták az életükből még hátra lévő éveket. Beleértve azt is, hogy internálták Jászjákóhalmára.

De nem tartunk még itt a sorstörténetben. Kistarcsa következik, ahová az őskommunista Rajkot is deportálják 1942-ben. S a parancsnok ott folytatja, ahol Kanizsán abbahagyta. Rajk Lászlót irodavezetőséggel „bünteti”, meg egyéb függelemsértéseket is elkövet. Ez utóbbiak természetéről a Kis Ujság 1946. augusztus 1-jei híre tartalmaz néhány konkrétumot. A tudósító arról számol be kis cikkében, hogy a tizennégy kicsi néger összegyűlt Radó lakásán, és elhatározták, megpróbálnak nyomást gyakorolni a belügyminiszterre: vegye vissza – amit megtagadtak tőle – a főkapitányság állományába. Mert egykori parancsnokuk: „a táborok lakóit élete kockáztatásával a lehető legmesszebb menően kedvezményekben részesítette, szökésüket előkészítette (…), az arra rászorulókat saját ruhakészletéből felruházta (…), állandó összeköttetést tartott fenn az üldözöttek hozzátartozóival. A zsidókat és az illegális csoportokat óvta a lebukás veszélyétől. Erről tanúskodik Tildy Zoltánné levele, és az internálótáboroknak az a 80 lakója, akik kedden este összegyűltek a baloldali érzelmeiről ismert filmember lakásán, hogy elhatározzák, küldöttségileg keresik fel a belügyminisztert, és kérik Görgey Mihály sérelmeinek orvoslását.”

Nincs kegyelem

A közlemény nem tér ki további „ügyeire”. Amelyek sorozata végül oda vezetett, hogy 1943-ban a főkapitányság két évi pretereálással (előléptetési tilalommal) büntette, ami karrier szempontjából természetesen nem lehetett kellemes, de végül is csak azért volt súlyos csapás, mert egy igazi Görgey egyenruhás előmenetelre vágyik. (Miközben más se hiányzott volna szegény fejének, hogy a főfelügyelőnél magasabb rangban érje utol a néphatalom.)

Humanista hajlamai már Kanizsa előtt letérítették a vakfegyelem országútjáról. A németek – szövetségeseink – háta mögött, akkor éppen a szabadkai internálótábor parancsnokaként, több mint tízezer drótkerítés mögé zárt dobrovoljácot szöktetett át Szerbiába. Amikor a hatvanas évek elején nyugdíjáért küzd, a kérvényhez készített feljegyzések között, amelyekkel indokolni próbálta, mivel érdemelné ki az új hatalomtól a méltányosságot, a dokumentumnak ehhez a bekezdéséhez fűzi hozzá: „…amit Antal miniszter igazol(hat)”. 

Antal István igazságügyi minisztériumi államtitkárról van szó, aki kenderesi, jó ismerőse négy éven át a szomszédos Karcagról Görgeynek. (Persze kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogysem tanúvallomást tegyen a zavaros ügyben, 1960-ban kegyelemmel szabadult életfogytiglani határidővel kiszabott börtönbüntetéséből.)

A szerb önkéntes hadosztályról van szó, 1916-ban alakult meg Oroszországban, a franciák társaságában kényszerítették megadásra Bulgáriát, s szállták meg Magyarország déli részét. Amikor 1941 áprilisában Magyarország annektálta a Délvidéket családostul kitelepítették őket a határon túlra, a németek megszállta szerb területekre. Hitler katonái, parancsnokaik azonban igen hamar úgy döntöttek, hogy jobb lesz lekapcsolni legalább a férfiakat, begyűjtve őket különböző internálótáborokba. Ezek egyike volt a szabadkai, parancsnoka pedig néhány hónapig a mi főszereplőnk. Éjszakánként megnyitotta a szögesdrótot, s kisebb csapatokban engedte elszivárogni a dobrovoljácokat.

Korábbi lakóhelyükre az addigra megszállt déli végeken bukovinai székelyeket és moldvai csángókat telepített a magyar állam. Amikor aztán 1944 szeptemberében visszatértek, nem csak visszafoglalták korábbi településeiket, de viszontvérengzéssel egyenlítették ki a halál számláját, a magyar csapatok 1941–42-ben elkövetett „büntető akcióiért” (lásd: Hideg napok).

Szabadkáról Kanizsára, onnan 1942 februárjában Kistarcsára helyezik át a főfelügyelőt, majd valamikor 1944-ben Miskolcra vezénylik, a gettót bízzák rá.  Mint „Védekezésében” írja, „tevőlegesen vagy szolgálati mulasztásokkal” negligálta az utasításokat, s amikor sorra került a halálra ítélt zsidók bevagonírozására, kétszázötvenet közülük visszatartott, majd szökni engedett.

Itt, északon érte a háború vége.

A miskolci népügyészség eljárásában tucatnyi tanú igazolta. Fel is mentették. A belügyminisztérium – hivatkozva a népbírósági tárgyalásra, s nem véve tudomást felmentéséről – állásvesztésre ítélte. Belépett a szocdempártba, hátha… És mint budapesti a budapestit (kistarcsai a kistarcsait) felkereste magas hivatalában Budapest és környéke pártfőtitkárát, Rajkot. Ilyen jámbor, becsületes humanista nem vehető fel a nép rendőrségének állományába – olvasta a fejére most hetvenöt esztendeje, 1945 júniusában hajdani rabja. És nem adott más módon se kenyeret Horthy katonájának.

Megpróbál megélni. Kezdetben Radóval, aki rövid ideig fontos posztot töltött be a filmiparban – 1945 után a filmes szakszervezet főtitkára, míg ki nem rúgják „polgári elhajlás” s a „szocialista gazdálkodás ellen elkövetett” hivatali lépései miatt. A Filmember Népszínház utcai lakásán szitaszövetet szőnek, igazi hiánycikket, háziipari szövetkezetet alapítva. 1949-től segédmunkásként kínlódik hol itt, hol ott, Budapesten és vidéken. Kitelepítik. 1953-ban felesége rokonaihoz, Balassagyarmatra költözik a család. A Baromfikeltető Állomással alakíthat ki végre konszolidált munkaviszonyt. 1955-től 1963-ig itt dolgozik: „…szolgálatomat kifogástalanul végeztem, sőt mint vállalati szakszervezeti titkára, önzetlenül végeztem ez irányú teendőimet, ezen kívül sporttéren is társadalmi munkát végeztem”.

Ezt a mondatot abban a kérvényben olvashatjuk, amelyben sok évtized után rehabilitálását kéri újra a Belügyminisztériumtól, hogy a nyugdíj-eljárásában folyamatos szolgálati viszonyát elismerjék. Most sem jár sikerrel. 1964-től rokona gebines üzletében, a Fehér Galamb étteremben csapos fent, a Várban.

1973-ban halt meg az a Görgey, akit – miként a celebfelmenőt –, elgázolt a történelem.

Pedig mind a ketten időben észrevették, hogy jön szemből a vonat.