Az 1831-es kolerajárvány Pest–Budán
Akárcsak napjainkban a koronavírus, 1831-ben egy addig ismeretlen betegség, a kolera söpört végig Európán, amely új kihívások elé állította az orvosokat, a hatóságokat és az egész társadalmat. Az újonnan megjelent betegség nem okozott ugyan a középkori pestisjárványokéhoz hasonló pusztítást, de az ismeretlentől való félelem, a gyógyítás céljából és a betegség továbbterjedése ellen tett intézkedések komoly társadalmi feszültségeket hoztak felszínre, ugyanakkor a korabeli, tüneteken alapuló orvosi diagnosztika sem könnyítette meg a betegség felismerését.
Auguste Raffet: A kolera allegóriája.
Az Indiában, a Gangesz és az Indus torkolatvidékén évszázadok óta jelen levő kolerát a Vibrio cholerae baktérium okozza. A 19. század nyavalyájának is nevezett kór 1817-ben indult világhódító útjára, s valószínűleg az orosz katonaság juttatta Európába az 1830–1831-es lengyel felkelés leverése során. Magyarország észak-keleti határán 1830 végén jelent meg.
A betegség rövid lappangási idő után, erős hányással és hasmenéssel jelentkezik, aminek következtében a betegek jelentős része néhány napon, időnként néhány órán belül meghal. Ahogy a betegséget hazánkban elsők között leíró Schuster János, a pesti orvosi kar orvosa és vegyészprofesszora fogalmazott: „Tüneményei pedig következendők: erőszakos hányás és hasmenés, a’ gyomornak és belrészeknek fájdalma, a’ hasnak és ismét belrészeknek fölpöffedése, nagy étekundor (anorexia) és szomj. Az érverés sebes, nem ritkán csökkent és egyenetlen. Forróság és szorongatások közt a’ bőrön verítek tör-ki. A’ végtagok elhidegülnek: a’ kezek és lábak görcsösen huzódnak öszve. (…) A’ halál 24 óra alatt is beköszönt.”
Semmelweis József kereskedő otthona. I., Apród utca 1–3.
A kolera színre lép
Mivel 1830-ban már ismert volt a „napkeleti epemirígy” vagy „ázsiai hányszékelés” pusztító hatása, a védekezés irányítására I. Ferenc a november 3-án kiadott királyi rendelettel felállította a Helytartótanács, a Királyi Kamara és a Főhadparancsnokság küldötteiből álló Vegyes Bizottságot. 1831 januárjában elkezdték a Trencséntől Brassóig húzódó vonalon a határzár megszervezését, amit azonban túlzottan hamar, már márciusban feloldottak, így júniusra a járvány a Felső-Tisza vidékén megkezdte pusztítását. A továbbterjedésnek ekkor sem a július 2-án kiadott általános vásártilalom nem szabott gátat, sem az, hogy Pest megye lezáratta a Galícia és Moldva felől az ország központjába vezető utakat.
A járványügyi tevékenységet királyi biztosok irányították a 20 kerületre osztott országban, illetve Budán és Pesten. Hetente kétszer jelentettek a Vegyes Bizottságnak a járványhelyzetről: a megbetegedettek, az elhunytak és a gyógyultak számának alakulásáról. Buda és Pest élére 1831. július 5-én báró Mednyánszky Alajos (1784–1844) került. Július elején az orvosokat is kinevezték az egyes budai városrészekbe, így a Tabánba két orvosdoktort és négy sebészmestert. Buda felkészült a járvány elleni küzdelemre. A körzet egészségügyi biztosai július 13-án megküldték Mednyánszkynak a városrész határainak őrzésével megbízott kapitányok nevét. Kirics Dávid gazdász 99, Tyry János vaskereskedő 98, Semmelweis József fűszerkereskedő – Semmelweis Ignác édesapja – 97 fős őrség felett rendelkezett. Semmelweis József (1778–1846) 1806-ban szerzett polgárjogot Budán. A kolerajárvány idején már a város megbecsült polgára: apósa a neves kocsigyáros, Müller Fülöp volt, a Fehér Elefánthoz címzett üzlete pedig 1823-tól a mai Apród utcában üzemelt, a Tabán legforgalmasabb útvonalán, a hajóhíd és a Várba vezető Újkapu közelében. Fia, Ignác, a járvány idején még gimnazista volt.
A hajóhíd pesti hídfője C. P. Vasquez térképén, 1837–1838
A pesti incidens
A korlátozó intézkedések komoly feszültségeket keltettek. Július 16-án Pest körül őrvonalat hoztak létre a város és vidék közötti közlekedés beszüntetésére, a hajóhíd lezárásával pedig megszűnt a kapcsolat Buda és Pest között, emiatt a korábban kezdődő nyári szünetre nem tudtak a Dunántúlra hazatérni Pestről az egyetemi diákok. A felháborodott hallgatók a Kerepesi (ma Rákóczi) úti Fehér Hattyú fogadóban kezdtek szervezkedni, és másnap hajnalban az egyetemi zászló alatt a hajóhídhoz vonultak, hogy megpróbálják az átjutást. A Magyar Kurir így tudósított az eseményekről: „Jul. 15 és 16dikán semmiféle Cholerai gyanús eset nem adta többé magát elő Pestvárosában. Ebből a’ lett, hogy az a’ vélekedés, mintha az ottani hirtelen lett megbetegedéseket és halálozásokat nem a’ napkeleti Cholerának kellene tulajdonítani óráról órára mind inkább közönségessé lett. A’ fő Oskolabeli tanuló Ifjak, éppen ekkor elbotsáttatván, midőn látnák, hogy a’ hídon által nem mehetnek, 17-dikben reggel nagyszámmal öszvegyülekeztek, hogy a’ városi Tisztviselöségtől jó egésségbeli állapotjok felől a’ haza utazásra megkívántató úti bizonyság leveleket nyerhessenek, ’s midőn ezeket meg nem nyerhetnék, ezek az elámíttattak, – kikhez (éppen vasárnap lévén) nagy számú újságon kapó ’s henyélő emberek tsatolták magokat, – a’ Duna hídjához mentek, hogy az általmenést megpróbálják.” Ezt végül engedélyezték nekik, így a diákok szétszéledtek, a felbőszült tömeg azonban rombolni, fosztogatni kezdett. „A’ közönség és magánosok több épületeinek ablakai kövekkel béverettek, a’ Cholera tekintetéből gyanús házak, mellyek körül keríttettek, az elzárás alól felszabadíttattak, némelly bormérő házak kiraboltattak, ’s ezután a’ boritaltól nekihevült tsoport kiment a’ város körén kívül felállíttatott Contumatz [járvány] épülethez, ’s azt széljel verte. Az alatt, míg ezek történtek, a’ Vármegye és Város Tisztviselösége a’ Katonai Karhoz folyamodott, hogy az fegyveres erővel vetné közbe magát a’ rendnek és tsendességnek foganatosabb módon lehető helyre állításában. (…) Minekutánna közülök heten halva maradtak ’s többen megsebesítettek, a’ többiek hirtelen széllyel oszlottak. A’ tsendesség ezen szempillantattól fogva helyre állott.” Az incidens során elfogottakat a vármegye, a város és az egyetem képviselőiből alakult bíróság ítélte el.
A Gellért-hegy a csillagvizsgáló toronnyal C. P. Vasquez térképén, 1837–1838
A járvány pest-budai áldozatai
A kolera hivatalosan 1831. június 13-án érte el az országot, a legtöbb áldozatát szeptemberben szedte, majd lassan enyhülni kezdett, de helyenként még a következő évre is áthúzódott. A halottak száma országosan 230000 fő volt, ami a lakosság csaknem 3%-át jelentette. Pesten 1831. július 14-én, Budán másnap regisztrálták a kolera megjelenését (tehát közvetlenül a fent említett zavargások előtt), és a hivatalos jelentések szerint „csupán” néhány hónapig tartott: Budáról szeptember 24-én, Pestről október 6-án jelentették az utolsó esetet. Annál nagyobb volt a pusztítása: Buda körülbelül 30 ezer lakosából 1837-en fertőződtek meg, közülük 831-en meghaltak. Ez körülbelül megegyezett az országos halálozási aránnyal (44%). A 63 ezer fős Pesten még több áldozattal járt a kór: a 2459 beteg 62%-a, 1539 ember.
A betegség a sűrűn lakott vidékeken, a rossz körülmények között élő városi szegénység körében végezte a legnagyobb pusztítást. Ilyen terület volt a budai Tabán vagy más néven Rácváros. A Víziváros után ez volt Buda második legnépesebb külvárosa, amelynek közvetlen a kolerajárvány előtt készített összeírás szerint 4768 római katolikus, 559 görögkeleti, 238 zsidó 64 evangélikus, 59 református lakója volt. A népsűrűség mellett további fontos megfigyelés volt, hogy a magasabban fekvő, szellősebb – és tisztább – területeken kevesebb áldozattal járt az epemirigy. Pest népszerű gyakorló orvosa, Eckstein Frigyes (1803–1859) is felfigyelt erre: az alacsonyabban fekvő, vízközeli városrészek, így Pesten a Ferencváros, Terézváros és a Dunasor lakói között több áldozatot szedett a betegség, mint a Belvárosban. Budán pedig a Tabánban és a Vízivárosban pusztított erősebben, mint a Várban és a Krisztinavárosban. A Tabán és Krisztinaváros közti különbséget az alábbi módon indokolta: „Igaz hogy a’ Tabánnak a’ Sz-Gellérd’ oldalán levő része magosabban fekszik mint a’ Krisztina’ városa, sőt egy útczája ollya magosan mint maga a’ vár. De a’ Krisztina városa tele van kertekkel, utczái tágasabbak, házai többnyire téresek és tisztábbak, ’s lakói nem olly szegények; a’ vár pedig felette tiszta és száraz, a’ szellő minden irányban járja, semmi effluviumokat [kifolyás] pangani nem hágy, ’s lakói magokat jól bírják. Ellenben a’ Sz. Gellérd’ oldalán fekvő utczái a’ Tabánnak ’s a’ házak’ udvarai tisztátlanok, a’ szobák alacsonyak, szorosak, ritkán vannak kipallózva; az emberek felette szegények ’s a’ mi különös tekintetet érdemel, mindenkor – friss víz nélkül szűkölködnek; de maga a’ hegy is melly magos fal gyanánt emelkedik-fel hátúlok dél felé, kedvez az effluviumok’ némi nemű pangásának.” Megfigyelései azért is különösen figyelemre méltóak, mert a járvány jellemzőiről, terjedésének módjáról még sokáig vita folyt, olyannyira hogy egyesek a járványügyi intézkedéseket is hatástalanoknak és feleslegesnek tartották. A betegség kórokozóját pedig csak 1884-ben határozta meg Robert Koch (1843–1910).
Halottszállítás egy olasz városban az 1832-es kolerajárvány idején.
A tabáni katolikus plébánia halotti anyakönyveinek beszédes adatai
Az anyakönyvek szerint a járvány idején e felekezet tagjai közül összesen 48-an haltak meg a területen kolerában. Az első áldozatot 1831. augusztus 11-én regisztrálták, az utolsót pedig 1833. március 20-án. A pusztítás természetesen nem volt folyamatos ez alatt a hosszú idő alatt, voltak lappangási időszakok is. Az anyakönyvekbe csak egy hónappal a kór budai megjelenését követően jegyezték fel az első kolerás halálesetet, viszont még másfél évvel a járvány „hivatalos vége” után is előfordult szórványosan a betegség. A járvány idejével kapcsolatos eltérések mellett gyanúsan alacsony a kolerában elhunytak száma. Figyelemre méltó az is, hogy a Tabánban a halálozás mértéke már júliusban megnőtt az átlaghoz képest, holott az első kolerás esetet csak augusztus 11-én jegyezték be az anyakönyvbe, körülbelül akkor, amikor a Vegyes Bizottságnak küldött statisztikák is egységessé és pontosabbakká váltak.
Az 1821–1833 közötti időszak népességmozgalmi adatai jól érzékeltetik a betegség hatását. Míg a kolerát megelőző tíz év halálozási átlaga 314, a kolerát követő tíz évé pedig 304 volt, 1831-ben 549 halálesetet jegyeztek fel. A járványos időszak csúcspontja 1831 július-augusztusára tehető. Ezek az adatok arra utalnak, hogy a kolerajárvány már júliusban itt is megjelent, de az anyakönyvekbe még más néven jegyezték be, hiszen a tünetei alapján (hasmenés, hányás, görcsök) könnyen össze lehetett téveszteni más emésztőszervi betegségekkel. A tabáni anyakönyvekben a kolerás bejegyzések megjelenése előtt feltűnően sok esetben a belek felfúvódását, a bélfenét nevezte meg a halál okaként az orvosilag képzetlen pap. A betegség meghatározásának nehézségeit jelzi, hogy Pesten egy július 13-án elhunyt kocsist tartottak a kolera első áldozatának, de később kiderült, hogy három nappal korábban egy huszár ugyancsak kolerában hunyt el.
A születések számában is érezhető volt a járvány hatása, bár nem olyan drasztikus mértékben, mint a halálozásoknál. 1832-ben 10%-kal kevesebb csecsemő született, mint az előző évben, 1833-ban azonban már közel annyi gyermek jött világra, mint a járvány előtt. A születések és halálozások adatainak összevetése azonban újra megmutatja a járvány sokkoló hatását. Míg más években nagyjából megegyezett ez a két szám, 1831-ben kétszer annyi haláleset történt, mint ahány kisgyermek született.
A kolera a házasságkötések számában – az egyéb járványokkal ellentétben – nem okozott törést. Júliusban még több, augusztusban pedig ugyanannyi frigy köttetett, mint a korábbi évek hasonló időszakában. Amikor azonban a járvány ereje alábbhagyott, még inkább megnőtt a házasságkötési kedv, ami a következő év februárjában érte el a csúcsát: a katolikus felekezet tagjai között a korábbi 8–9 helyett 22 pár fogadott örök hűséget egymásnak, akik részben a betegség miatt elhalasztott esküvőjüket pótolták, részben a kolera miatt megözvegyülve kényszerültek új társ választására.
Az adatok azt mutatják, hogy a betegség leginkább a 7 év alatti gyerekek, illetve az életük delén járó és idősebb emberek közül szedte a legtöbb áldozatát, ahogy ezt az Orvosi Tárban is olvashatjuk: „Öregeket, gyermekeket könnyen megkap a’ cholera; ugy beteges embereket is, kivált kik tüdősorvadásban szenvednek; végre azokat, kik vizek körül laknak…”
A járvány folyamatosan témát adott az egyre jelentősebbé váló sajtónak is. A korabeli lapok rendszeresen tájékoztattak a kolera külföldi és hazai terjedéséről, az áldozatok számáról, a korlátozásokról és a lehetséges gyógymódokról, ahogyan a veszélyes praktikákra és álhírekre is felhívták az olvasóközönség figyelmét. Olykor viszont maguk is a téveszmék terjesztésének terepévé váltak. A Magyar Kurir például egyaránt közzétette Lenhossék Mihály (1773–1840) országos főorvos 23 pontba foglalt „oktatását” a kolera megelőzéséről és kezeléséről, illetve egy vidéki pap szkeptikus megjegyzését a kór ragályos voltáról és beszámolóját a hánytatással való sikeres gyógykezeléseiről. Így a járványról szóló híradások a sajtó tájékoztató és véleményformáló szerepének alakulására is rávilágítanak.