Egyszerű házak
Teljes őszinteséggel...
A Pasaréti út végén, az Ördögárok mellett egy híján kilencven éve áll az a kis utcányi, különös házcsoport, amit a budapestiek így ismernek: a Napraforgó-telep. Egyetlen utcában összesen 22 házról van szó, mégis külön kategóriát kapott a hazai szakirodalomban. Az 1930-as évek elején épült, a gazdasági válság idején, mindössze néhány hónap alatt, de ami akkor, ott létrejött, az máig foglalkoztatja az építészettörténetet és a városlakókat. Most végre megszületett a telepről szóló első monográfia is Ferkai András tollából, akinél jobban kevesen ismerik a magyarországi modern építészet történetét. Hogy ez a kötet mégsem csupán szakkönyv lett, hanem egy szép, érzékeny és bölcs „utca-életrajz” – ha létezik ilyen műfaj egyáltalán –, abban szerepe van egyrészt Ferkai örök kíváncsiságának, a folyamatokat egyben látó szemléletének, másrészt a mai lakókból szerveződött Napraforgó utcai Bauhaus Egyesületnek, amely az utóbbi években komoly erőfeszítéseket tesz arra, hogy a nagyközönséggel is megismertesse a telep értékeit.
A Napraforgó utca az átadás előtti napokban, 1931
A szerző rögtön a könyv elején leszögezi, hogy tárgyának nem sok köze van a Bauhaushoz. A tavalyi centenárium egész Európában, így nálunk is felébresztette Walter Gropius legendás összművészeti iskolájának örökségét, és segített tisztázni azt a jó ideje tartó, közkeletű tévedést, miszerint a modern építészet egyenlő a Bauhaussal. Kifejezetten Bauhaus-épületből csupán néhány született az 1919-es megalakulás és az 1933-as náci hatalomátvétellel bekövetkező bezárás közötti periódusban, az iskola mint szellemi-tervezői műhely közreműködésével.
A Kozma Lajos által tervezett, Napraforgó utca 5. számú ház, 1931
A Napraforgó utcai telep gondolatát az első világháború utáni súlyos lakásínség és a modern építészet európai térnyerése formálta: az állam, a főváros és a vállalkozói szféra együttműködve egy mintatelepet kívánt létrehozni viszonylag kis telkeken, racionálisan szervezett alaprajzzal, korszerű, egészséges és nem utolsósorban megfizethető lakóházakból. Európa-szerte több hasonló kezdeményezés indult, 1927-től kezdődően gyors ütemben, néhány év alatt megépültek a stuttgarti, breslaui, brnói, prágai, zürichi, bécsi, mintának szánt lakónegyedek – több-kevesebb sikerrel, de mindegyik esetében neves modernista építészek közreműködésével. Az új lakókörülményekről való gondolkodás a kor fő kérdései közé került.
A Napraforgó utcai együttes tervein is a kor legnevesebb hazai építészei dolgoztak, köztük Molnár Farkas, Fischer József, Hajós Alfréd, Vágó László vagy Kozma Lajos. A 100 négyszögölös telkeken megépült családi- és ikerházak távol állnak a kor építészeti gondolkodásában megerősödött – és a külföldi példáknál több ízben is megjelenő – tipizálástól: mindegyik egyedi, mindegyik a tulajdonosok életviteléhez alkalmazkodik. Ferkai nem csupán a telep születésének előzményeivel, létrejöttének pontos körülményeivel és az egyes házak elemzésével, a kertek kialakításával, a berendezés, a fűtési rendszer, a világítótestek, az anyagok és szerkezetek leírásával visz közel a témához, hanem a korabeli, különféle politikai szimpátiájú sajtócikkek alapján a fogadtatást is bemutatja. A házak életét pedig az oda beköltöző első lakók történetével egészíti ki, sőt továbbfűzi a szálat, a következő tulajdonosokat is megemlíti, egészen a mai lakókig. Egy személyesebb hangvételű fejezetben a házak utóéletét követi végig, a laikusok számára is közérthetően megfogalmazva azt a problémát, ami az építészeti értékek védelme és a mai használók ízlése, szándéka, illetve az építőipar lehetőségei között fennáll.
Csak a kötet közepe táján tűnik fel a színek hiánya: miközben Ferkai részletesen beszél a házak eredetileg kifejezetten élénk színezéséről, a sárgák, kobaltkékek, málnapirosok hatásáról, a fotók következetesen fekete-fehérben maradnak. De az olvasó érti a döntés őszinteségét, hiszen a tervek mellett kizárólag archív fotóanyagot látunk, nem a mai, alaposan átalakított állapotot. Cserébe bőséges válogatást kapunk az első lakóik családi fotóalbumaiból, a kötet végén pedig a házakat tervező építészek életrajzát és portréját. Ettől megelevenedik az ábrázolt közeg, kilép az építészeti műfajból és komplex társadalomtörténeti monográfiává válik.
(Ferkai András: Modern házak és lakóik. A Napraforgó utcai kislakásos mintatelep története, TERC kiadó, 2019)