Publicisztika

BUDAPEST új útra lépett október 13-án. Ez a választás nemcsak abban különbözött a legutóbbi kettőtől, hogy a fővárosiak az országot kormányzó erőétől eltérő pártállású, úgymond ellenzéki vezetőket választottak a kerületek és a Fővárosi Közgyűlés élére. Hanem abban is, hogy a voksolás eredményeként különleges politikai helyzet jött létre: Budapest, ha lesz hozzá tehetsége, a maga széttagoltságában is megmutathatja, hogy képes az egységes fellépésre, a közös akarat kinyilvánítására.

Ritka erős felhatalmazást adtak a budapestiek a most megválasztott vezetőiknek. Az elsöprő győzelem választ ad mindazokra a kérdésekre, amelyekre korábban nem állt módjukban megfelelni. Mit gondolnak arról, hogy a korábbi főpolgármesterük majdnem két teljes kitöltött ciklus után nyert csak jogot arra, hogy részt vegyen a fővárosi ügyekben határozó kormányüléseken? Mi a véleményük arról, hogy a város százötven év után elvesztette az iskoláit és az egészségügyi intézményeit? Jó megoldásnak tartják-e a köztisztaság vagy éppen a kéményseprés spórolást célzó, teljes átszervezését? Örülnek-e a budai Vár kormányzati célú átalakításának, a semmiből méregdrágán, ám homályos céllal rekonstruált épületeknek, illetve a pesti múzeum­negyednek, vagy esetleg jobb szeretnének egy nem szemetes, nem aszfaltcsíkokkal szabdalt, minden ízében zöld közparkot?

A kérdések hosszan folytathatók, a válasz azonban feltehetően mindre ugyanaz: lehet, hogy jót akartatok, de nem hallgattátok meg a véleményünket, ezért most tettünk róla, hogy kénytelenek legyetek figyelni ránk. És a szándék kétségkívül célt ért, hiszen – bár az újonnan megválasztott főpolgármester terve, hogy mielőbbi találkozót kér a miniszterelnöktől, az első hetekben nem vált valóra – a kormány korábban nem tapasztalt, engedékeny hangot ütött meg. A legfelsőbb posztokról hangzott el az ígéret, hogy ezentúl meghallgatják a budapestiek szavát.

A következő kérdés viszont az, hogy hogy Budapest miként tudja kihasználni ezt a szerencsés csillagállást. Egyrészt, ugye, mondhatja jó néhány eddig a feje fölött pertraktált tervre, hogy ne, vagy legalábbis ne így. Kezdeményezhet részletekbe menő egyeztetéseket a kormány olimpiai előkészületnek látszó sportberuházási terveiről; javasolhatja, hogy induljon társadalmi vita a budai Vár, a Városliget vagy éppen az Országgyűlés által megalkotott jogszabályokra hivatkozva bulinegyeddé züllesztett Belső-Erzsébetváros ügyében. Elővezetheti a saját közlekedési terveit, érvelhet amellett, hogy milyen irányban, milyen módokon, milyen eszközökkel fejlesztené a tömegközlekedést, honnan vásárolna és milyen metrókocsikat, bevezetne-e dugódíjat, mit kezdene a város összes utcáját elárasztó autótömeggel; kérhet ehhez költségvetési támogatást, és indítványozhatja, hogy keressen az ország mindehhez európai uniós forrásokat.

Egy dolog azonban biztos: nem semmibe vehető partnernek csak akkor fog látszani, ha először a saját soraiban teremt meggyőző többséget a terveihez. Az ellenzék úgy nyerte el a budapestiek bizalmát, hogy megmutatta, képes a részérdekeket háttérbe szorítani, és közösen fellépni a közös célok érdekében. Kisebb energiabefektetéssel a város vezetése sem fog sikerülni. Most a féltucat ellenzéki szervezet, ha csitul az öröm, rá fog ébredni, hogy vannak távlati céljai is, szervezetépítési elképzelései, későbbi választásokon képviselendő érdekei. Az összefogást követheti a széthúzás, miközben ott a megismételhetetlen esély: egyazon színekben dolgozik Budapest vezetőinek túlnyomó többsége, még ha az a szín maga a szivárvány teljes palettája is.

Most kell úrrá lenni azon a csábításon, hogy ki-ki hazavigye a közösen elnyert sikert, most kell kialakítani az együttes gondolkodást: annak biztos tudatát, hogy Budapest egyetlen város, és a most elnyert többség akár harminc éve elkövetett hibákon is úrrá lehet. Persze nem „törvényileg”, hiszen a főváros működéséről csak az Országgyűlés alkothat jogszabályt. Hanem a fejekben. Ha mindazok a polgármesterek, akik a kampány idején ígérték, hogy együttműködnek majd a szomszéd kerület elöljárójával, ezt valóban megteszik, máris ízelítőt kapnak abból, milyen felülemelkedni az 1990-ben megalkott fővárosi törvény „huszonnégy egymástól falakkal elrekesztett városállam” szemléletén. És ha ezek az érdekegyeztetésbe már beleszokott polgármesterek a 2010 után kialakított rend szerint a belőlük, kerületvezetőkből felállt Fővárosi Közgyűlésben is képviselik majd ezt a szellemet, máris nagy lépést tesznek a város újraegyesítése felé.

Budapest a mai szervezetében rendkívül gyönge, hiszen a kerületek és a főváros részérdekei egymással konkurálnak, a polgáraik érdekeit védő településvezetők egymás ellen könnyen kijátszhatók. Ám ha az októberben megválasztott, szinte egyszínű testületek és elöljárók képesek felülemelkedni ezeken a primer előnyökön, létrejöhet egy olyan erős főváros, amilyet évtizedek óta nem tapasztaltunk.
Akkor mondhatjuk majd el, hogy jól választott BUDAPEST