Hidak halála
Hetvenöt évvel ezelőtt, november negyedikén, hatalmas robbanás rázta meg a fővárost. A Dunába zuhantak a Margit híd Pesttől a margitszigeti lejáróig vezető szelvényei. Ez, mint egy szörnyű nyitány első taktusa, adta meg a jelet a főváros ostromára.
1944. november 4., kora délután. Budapest népe a közeledő ostrom rémületében éli mindennapjait. A Vörös Hadsereg gépesített alakulatai már Vecsés és Pestszentimre határában dübörögnek. Még nem sejtik, hogy a szokásosnál is tragikusabb nap vár rájuk. A Margit hídra egy teherautó hajt éppen fel, rajta zsidó munkaszolgálatosok, köztük Kabos Endre, az 1936-os berlini olimpia egyéni kardvívó bajnoka. Ekkor 38 éves, s fáradt, szomorú szemmel fürkészi a szürke vizet. Halálával néz szembe.
A gépkocsi alig halad száz métert, mikor óriási robbanás rázza meg hídtestet, amely kettészakadva a folyóba zuhan. Egy utas, a hídon éppen villamosozó Bonczos László, így számol be, sokkal később, a robbanásról:
„Délután kettő óra tájban, az akkori Berlini téren megpillantottam egy éppen indulófélben lévő villamost. Óbudára igyekeztem, s éppen kapóra jött ez az 5/A jelzésű kocsi. Szombat volt. Ilyenkor a legnagyobb a forgalom, nagy tömegek siettek munkából hazafelé. Autóbuszok, kerékpárok, lovaskocsik, három nagy villamosszerelvény és a járdákon sok gyalogos, talán ezer ember. A villamos elérte a pesti szelvény középső ívét s még haladt néhány métert… Ekkor szörnyű dörrenés remegtette meg a levegőt… A peronon lévő utasokkal együtt én is kapkodva, zavart félelemmel néztem körül. Mi ez… Bombázzák a hidat? (…) Mindez talán egyharmad másodpercig sem tartott, mert újabb robbanás következett, megingott a talaj, iszonyú kábulat… zuhanás. A kavargó, tompa kábulatból a jéghideg víz térített magamhoz. Szemüvegem leesett, homályosan látok. Vállig vízben vagyok. A villamoskocsi elöl majdnem teljesen, hátul félig vízben áll. (…) Mindenki menekül a félig elsüllyedt villamosból. Én is felkúszok az erős szögben lejtő hídroncsra, ahol már többen állnak a korlátba kapaszkodva, vagy fekszenek az úttestre tapadva. Zokogás egy-egy kétségbeesett kiáltás. (…) A levegőben fojtó, éles szag terjeng. Égő kátrány, a híd megégett burkolatának szaga. Percek telnek el, vagy több is. Katonai motorosok érkeznek és visznek át bennünket az Újpesti rakpartra. Valami szállítási iroda fabarakkjában melegszünk fel és száradunk meg. Itt tudom meg, hogy a robbanás a pesti három ívet érintette, s nem terjedt rá a budai oldalra, hogy az 5/A szerelvény első kocsija teljesen elmerült, onnan aligha menekült meg valaki. Egész járművek merültek el, emberek százai merültek hullámsírba, vagy sodorta el őket a víz. Este már, mikor aránylag száraz ruhában nézem a partról az összeroskadt híd homályos körvonalait – szemüveg nélkül homályosan látok – , de annál élesebben és világosabban rajzolódik ki a jövő képe: ilyen sors vár egész Budapestre, egész Magyarországra.” (Esti Hírlap, 1959. november 4.)
A korabeli újságok napokig hallgattak a tragikus eseményről. Másnap, november 5-én a Pesti Hírlap címoldalán Szálasi Ferenc nemzetvezető eskütételéről számol be, mely szombaton délben a magyar országgyűlés két házának együttes ülésén a királyi várpalota fehér márványtermében a Szent Korona előtt tett. Íme, a történelem tragikus fintora: a híd felrobbanása és a nyilas rémuralom vezérének eskütétele napra egybeesett. Figyelmeztető jel lehetett volna…
A híd pusztulására számos magyarázat született, a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy véletlen robbanás történt. A német műszaki katonák az ívekre már korábban felszerelt dinamittöltetek robbanófejeit helyezték el, amikor egy hibás vezetékből szivárgó gáz egy eldobott cigaretta vagy egy éppen elhaladó hajóból kipattant szikra miatt meggyulladt, az egyik gyújtófej detonált, és elindult a sorozat. A pontos okot azonban ma sem tudjuk. Ahogy az áldozatok számát is csak sejtjük, a kortársak ötszáz-hatszáz körülire becsülték. A megmaradt részeket egyébként 1945. január 18-án pusztították el a németek, hogy a visszavonulásukat fedezzék. Ez már szándékos akció volt, de ekkor sem alakult minden a tervek szerint, a szárnyhíd állva maradt.
A budapesti hidak sorsa már akkor megpecsélődött, mikor Hitler 1944. december 1-jén kiadta vezéri utasítását, hogy a magyar főváros nem lehet nyílt város, azaz a németek nem adják fel harc nélkül. Budapest-erődöt, ahogy a katonai szaknyelv elnevezte, a végsőkig, háztól-házig védeni kell. Ez már előre vetítette a hosszú, s nagy véráldozattal, valamint jelentős anyagi károkkal járó ostrom szörnyű valóságát.
Mert bár a Margit híd (korai) felrobbanása még véletlen volt, de a későbbi hídrombolások már tudatos cselekmények voltak a visszavonuló német és magyar csapatok részéről. Az 1944–45-ös években a hadműveletek következtében az ország területén lévő 8373 közúti hídból 1424 pusztult el, a közúti Duna- és Tisza-hidak mindegyike megsemmisült.
A szovjet csapatok 1944 szeptemberében léptek Magyarország területére, s viharos gyorsasággal közeledtek a főváros felé. Horthy Miklós sikertelen kiugrási kísérlete után az országot megszálló németek lemondatták a kormányzót, a hatalmat átvevő nyilasok pedig el voltak szánva, hogy a végsőkig folytassák a harcot. Hitler még ekkor is a Vörös Hadsereget a Kárpátokig visszaszorító ellencsapásról álmodozott. Magyarországi birodalmi főmegbízottja, Edmund Veesenmayer pedig cinikusan azt mondta: tízszer is leromboltatja Budapestet, ha ezzel egy napig is késlelteti Bécs ostromát. A Magyarországon harcoló német hadseregcsoport parancsnoka egyébként irreálisnak és végrehajthatatlannak nevezte Hitler parancsát: ő inkább a Duna másik oldalán, Budán szervezte volna meg a védelmet. A Führer azonban nem tűrt ellentmondást: a Budapestet védő 80 ezer német és 40 ezer magyar katona főparancsnokának a tehetségtelen, de szolgalelkű Pfeffer-Wildenbruch tábornokot nevezte ki. Budapesten december 10-én kihirdették a hadiállapotot.
A Vörös Hadsereg ostromgyűrűje karácsonykor záródott be Budapest körül. Miután a védők elutasították a megadásra felszólító ultimátumot, a félmillió szovjet katona és 1500 páncélos december 30-án rázúdult a magyar fővárosra. A németek január elején kívülről, nyugat felől megkísérelték az ostromgyűrű áttörését, de a felmentő erőt a szovjetek visszaverték, amivel Budapest sorsa megpecsételődött.
Valóban házról-házra folytak az elkeseredett harcok, az utcákon megfagyott holttestek és lótetemek hevertek. A főváros pincékben meghúzódó lakosai éheztek és fáztak, számukra nem csak a lövedékek, de a szabadon garázdálkodó nyilas csoportok is állandó életveszélyt jelentettek. A szovjetek január 15-re elérték a Nagykörút vonalát, január 18-án kijutottak a Dunához, s ezen a napon szabadult fel a gettó is. A németek, miután még rendezetten vissza tudtak vonulni, január 14-én felrobbantották a Horthy (ma Petőfi) hidat, január 16-án a Ferenc József (ma Szabadság) hidat, majd január 18-án a még álló Erzsébet hidat, Lánchidat és a Margit híd megmaradt részét. Ugyancsak felrobbantották az újpesti vasúti hidat, melyet még 1944 augusztusában bombatalálat ért, valamint a Déli összekötő vasúti hidat is. Az óbudai Árpád híd már elkészült mederpilléreit is meg akarták semmisíteni, de ez nem sikerült.
A hadműveletek logikájához tartozott, hogy bár a hidakat a németek rombolták le, de az ostromló szovjet csapatok és az angolszász légierő is megpróbálta tönkretenni a visszavonulás útvonalait, többek között a hidakat is. Sztálin határozott parancsára a nehéztüzérség és bombázó repülők több napon keresztül támadták a budapesti hidakat, de sikertelenül, komoly károkat nem tudtak bennük okozni.
A lényegen ez nem változtatott: 1945. január közepére a fővárosi Duna hidak kettétörten hevertek a Duna hullámsírjában.
Hidak mindig voltak. Kezdetben egy vastag fatörzset fektettek át a kisebb folyókon, majd fából, kőből szélesebb átkelőket építettek. Később vasból, acélból pompás mérnöki alkotások születtek, az emberi tudás ikonikus alkotásai. Budapestet, éppen világszerte csodált hídjai miatt nevezték s nevezik ma is a Duna királynőjének. De vannak idők, amikor azokat a folyókba ölik. Ilyen idők voltak 1944–45 vészterhes hónapjai. Ám mikor vége lett a harcoknak és a pokol bugyrai bezárultak, az emberek előjöttek az óvóhelyekről, lapátot, csákányt, hegesztőpisztolyt ragadtak, s újjáépítették a hidakat.
Ha kellett, újra és újra.
Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény