A Kis Akadémia emlékezete
Ha belépünk az ELTE TTK északi (kémiai) tömbjének a Pázmány Péter sétányon található épületébe, az előcsarnokban tíz márványtábla vonja magára a figyelmünket, amelyek a legjelesebb kémiaprofesszoroknak állítanak emléket. (Meglehet, hamarosan egy tizenegyedik tábla is a falra kerül, megemlékezve a közelmúltban elhunyt Medzihradszky Kálmán professzorról, akinek tudományos munkássága mellett a tábláknak helyet adó épület elkészültében is elévülhetetlen érdemei voltak.) Ezek a táblák az ELTE Trefort-kerti kampuszának B és F épületéből kerültek át jelenlegi helyükre, az éppen 30 éve, 1989-ben megnyílt kémiai épületbe. Eredeti helyük a Múzeum körút 4/B sárgára vakolt tömbje volt, amely ma a Bölcsészkar tanszékeinek ad otthont. Ez volt az első olyan épület Magyarországon, amelyet a kémia oktatásának céljára építettek. Than Károly az akkor legmodernebb osztrák és német egyetemek tanulmányozása után tervezte/terveztette meg Wagner Jánossal az épületet, amely más egyetemeknek is mintául szolgált. Az előcsarnokban ma is láthatók a kor leghíresebb vegyészeit ábrázoló tondók. (Érdekesség, hogy a nagy előadóteremben is van két portré, amely Bunsent és Liebiget ábrázolja, azonban nekik csak a születési évszámuk van feltüntetve, mivel a ház elkészültekor még éltek.)
Visszatérve a Pázmány Péter sétányra, a 10 tábla közül hármat a „KIS AKADÉMIA” állíttatott. Mi volt vajon ez az intézmény? Ez a kérdés már egyetemista koromban is foglalkoztatott, s most e cikkben osztom meg a fellelt információkat a BUDAPEST olvasóival.
Asztaltársaságból Kis Akadémia
A Kis Akadémiát 120 éve, 1899-ben alapították a budapesti tudományegyetem fiatal oktatói, főként, de nem kizárólag természettudósok. Nevük kezdetben Egyetemi Asztaltársaság volt, majd Eötvös Lorándnak, a társaság jóindulatú patrónusának javaslatára vették fel a Kis Akadémia nevet. Céljuk a színvonalas ismeretterjesztésen túl a kölcsönös információcsere, valamint baráti kapcsolatok létrehozása és ápolása. Ez utóbbi törekvést szolgálták a hétfői előadások után minden esetben megtartott társas vacsorák, amelyeken megjelenni szintén kedves kötelessége volt a tagoknak. E vacsorákkal (s a következő előadásokat előkészítő szűkebb körű megbeszélésekkel) szinte „körbehaknizták” a Trefort-kert környékét, ahol számos családias kisvendéglő és kávéház működött, amelyek közül ma már csak az 1885-ben megnyílt Múzeum Kávéház őrzi eredeti nevét és funkcióját, sőt figyelemreméltó belső kiképzését is. Igen gyakran találkoztak a Rákóczi út és a Szentkirályi utca sarkán működött Balaton kávéházban, amelynek enteriőrje a New Yorkéval vetekedett. Ma a Magyar Pálinka háza található ezen a helyen, így legfeljebb az italfogyasztásra való utalás emlékeztethet a hajdani funkcióra. A „kisakadémisták” persze nem iszogatni, hanem csakugyan ebédelni és vacsorázni jártak ide s a többi helyre. A 20. század első felében ugyanis még a pálya kezdetén (s gyakorta agglegénysorban) lévő ifjú egyetemi oktatók is megengedhették maguknak az akár naponta kétszeri éttermi vagy kávéházi meleg étkezést.
Vegytani Intézet Forrás: Vasárnapi Ujság, 1872. 03. 31.
A társaság működésére az egyetemesség volt jellemző, ezt ma interdiszciplinaritásnak mondanánk. Legfontosabb törekvésük volt, hogy ne záródjanak be saját tudományáguk keretei közé, hanem a legszélesebb körben tájékozódjanak az aktuális tudományos, műszaki, művészeti kérdésekről, társadalmi és történeti folyamatokról, beleértve akár a világháborúval kapcsolatos technikai vagy orvosi problémákat is. Ki volt zárva azonban a témák, de még az asztali beszélgetések köréből is a napi politika, s a rendelkezésre álló források szerint a működés 45 éve alatt valóban sosem bomlott meg a tagok között a kollegiális, mi több, baráti összetartás. Egy visszaemlékező büszkén említi meg, hogy működésükkel a napilapok sohasem foglalkoztak, utalva ezzel arra, hogy felülemelkedtek a napi aktualitásokon.
1000 előadás
Az ifjú alapítók, akik között az akkor 36 éves Winkler Lajos már öregnek számított (meg is kapta a „Tata” becenevet), többnyire igen szép pályát futottak be: az 1941-ig elhunyt 209 kisakadémikusból például 89 egyetemi professzor és 29 egyetemi magántanár lett. A töretlen pályaívre jellemző, hogy kettejük előadását 1969–70-ben még módom volt hallgatni az ELTE TTK-n. Az 1942-ig megtartott 1000 (!) előadás legtöbbje orvosi, élettani, illetve kémiai témával foglalkozott, ugyanis a tagok csaknem fele (1941-ben 280 fő közül 116) orvos volt, utánuk pedig a vegyészek következtek.
Múzeum Kávéház, forrás: MKVM
Az előadásokat a Kis Akadémia Könyvtára sorozatban publikálták. Ennek megjelenését főként Bartha István gyógyszerész-kisakadémikusnak, a híres Molnár és Moser illatszergyár tulajdonosának (társaitól a „Molmo” becenevet kapta), néha pedig Winkler Lajosnak az anyagi támogatása tette lehetővé. A sorozatban 61 kötet jelent meg, az utolsó 1944-ben. Többségük a természettudományok időszerű kérdéseivel foglalkozott. Ma ezek a füzetek az antikváriumok keresett darabjai. Külön alsorozatban adták közre többek között az emlékünnepségeken elhangzott beszédeket, amelyeket Than Károly, Buchböck Gusztáv, Winkler Lajos, Lengyel Béla bronz domborművű arcképeivel ékesített, fentebb említett emléktábláinak (Kopits János alkotásai) vagy az Eötvös Lorándot ábrázoló nagyméretű festménynek (Komáromi Katz Endre képe) 1940-es leleplezésén tartottak.
A magyar kisplasztika-művészet nagyra becsült ritkaságként tartja számon azt a 23 plakettet, amelyet az egyik leghűségesebb kisakadémikus, Kopits János szobrászművész alkotott a Kis Akadémia kimagasló tagjairól.
Állítottak a tagok egy negyedik domborműves emléktáblát is, Farkas Gézának, az élettan professzorának, a Kis Akadémia egyik legaktívabb tagjának, hosszú időn keresztül egyik vezetőjének emlékére, az egyetem élettani intézetében. Ez a Puskin utca 9. számú épület, amely a 40-es években a Pázmány Egyetem Orvosi Karához, később az önálló Semmelweis Orvostudományi Egyetemhez tartozott, s legalább másfél évtizede bezárva omladozik a Trefort-kertben. Információim szerint ez a tábla 30–40 éve még megvolt az épület folyosóján. Erről az emléktábláról egyetlen kép sem található az interneten, az egyedüli fellehető ábrázolás az 1941-ben, az ezredik kisakadémiai előadás alkalmából megjelent vaskos kötetben található, ahonnan e cikk adatainak nagy részét merítettem, s amely kötet (a sorozat 42. darabja) Saly Noémi jóvoltából került a birtokomba.
Szigorú szabályokkal, de mégis kötetlenül
A Kis Akadémia sohasem alakult egyesületté, vélhetően az adminisztratív nehézségek elkerülése érdekében. A két háború között a legtöbb asztaltársaságot az állam kényszerítette arra, hogy egyesületként működjenek, nyilván a jobb ellenőrizhetőség miatt, a kisakadémikusok között azonban akkorra már annyi nagy tekintélyű professzor volt, hogy a hivatalos szervek eltekintettek ettől a procedúrától. Működésük azonban igencsak szabályszerű volt: választott vezetőséggel, tagdíjjal, pénztárnokkal, év végi beszámolókkal, stb. Szabályaikat „ősi szokások” néven emlegették, ezeket 1937-ben szigorúan a tagok tájékoztatására belső kiadványként meg is jelentették.
Múzeum Kávéház, forrás: MKVM
Az új résztvevőket csakis egyhangú szavazással választhatták meg, miután 4 tag („résztvevő") ajánlotta. Azért hozták ezt a szigorú előírást nehogy valakit feszélyezzen a társaságba bekerülő új tag. Kivételt kizárólag az egyetemi rendes tanárokkal tettek, akiket, ha jelentkeztek, automatikusan felvettek.
Az is az ősi szokások közé tartozott, ha egy előadó megbetegedett, vagy elháríthatatlanul akadályozva volt, a hétfői előadást akkor is megtartották. A vezetőség akár egy nappal, vagy csak néhány órával a rendezvény előtt kijelölt valakit, akiről tudott volt, hogy jó szakember s egyben jó előadó, s az illető ebben a kényszerhelyzetben is kiváló előadást tartott, néha saját kutatásairól, néha azonban akár kedvteléséről, vagy legutóbbi utazásáról. A visszaemlékezések szerint ezek a „beugrások” általában kitűnően sikerültek.
A baráti vacsorák közel hozták egymáshoz a különböző tudományágak művelőit. A visszaemlékezések élénk szakmai vitákról számolnak be, amelyek nemcsak az előadásokon zajlottak, hanem a vacsorákon, az azokat néha követő kávéházi „levezetéseken”, s akár még a hazafelé tartó éjszakai sétákon is folytatódtak. A viták élénkségét elősegítette, hogy az előadásokat bármikor félbe lehetett szakítani kérdésekkel. Ez a kötetlenség jelentősen különbözött a „Nagy Akadémia” (az MTA) akkori szellemiségétől. Az is a „lazább” működésre utal, hogy az előadásokat általában szabadon, s nem felolvasva tartották. Az előadásokat legtöbbször diavetítéssel, néha kísérleti bemutatókkal, előfordult, hogy énekkel, zenével (néha az egészen más foglalkozású tagok, pl. Bókay János orvos saját szerzeményeivel) kísérték, ezek a maguk korában igen modern megoldásoknak számítottak.
Balaton Kávéház, forrás: MKVM
A tagság széles körű tájékozódását szolgálták a kirándulások, üzem- és intézménylátogatások. Egyes előadások kapcsán megtekintettek különböző intézményeket, pl. az Országos Gyűjtőfogházat (1908), a gyermekvédelem központját, a Fehérkereszt Kórházat (1908), a Budapesti Állami Gyermekmenhelyet (1911), a Székesfővárosi Fertőtlenítő Intézetet (1913). Időnként vidékre is eljutottak, többek közt megnézték az esztergomi (1936), székesfehérvári (1939) ásatásokat. Az ásványvizek kezeléséről szólva Mohára (1906), az alpesi sport veszedelmeinek taglalásakor Dobogókőre (1907), az újabb kori tűzijátékokról szólva Rákosszentmihályra (1911) kirándultak. Később
Jávorka Sándor (a híres „Jávorka-Csapody” könyv szerzője) több „botanizáló sétát” vezetett.
Ellátogattak üzemekbe is, így a Hangya Ipartelepekre (1940), az Állami Pénzverőbe (1940), a Ferencvárosi Dohánygyárba (1903). Néha az előadás helyett múzeumlátogatás volt a program, így jutottak el a Hopp Ferenc Múzeumba, a Székesfővárosi Képtárba (1940), a Társadalomegészségügyi Múzeumba (1933).
Tagság csak férfiaknak!
Sajátos viszony fűzte a tagokat a szebbik nemhez. A Kis Akadémiának egyetlen női tagja sem volt, úgy tűnik, a résztvevők egyöntetű véleménye az volt, hogy a tudomány művelése a férfiak dolga. Sok volt közöttük az agglegény, korántsem zárkóztak el azonban a hölgytársaságtól. Az előadásokra néha vendégeket is lehetett hívni, s kivételesen a vacsorákra és a kirándulásokra is lehetett családtagokat – főleg hölgyeket – meghívni. A hölgyek távoltartásának részben az is oka lehetett, hogy a társasvacsorákon gyakorta fellépett Réthy László múzeumi igazgató-őr, a numizmatika jeles tudora híres, szókimondó – magyarán disznó – verseivel, amelyeket Lőwy Árpád álnév alatt írt (s amelynek első megjelentetésében is a Kis Akadémia nyújtott segítséget). Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy egy úrinő ilyen verseket nyilvánosan meghallgasson, s esetleg jelét adja, hogy nemcsak megértette azokat, de szórakozott is rajtuk. Nemhogy hölgyek nem lehettek ilyenkor jelen, de még a pincéreket is kiküldték a teremből, ne legyenek tanúi, min szórakoznak a nagy tekintélyű egyetemi tanár urak, néha még báró Eötvös Loránd rektor, ex-miniszter stb. méltóságos úr is.
Az, hogy az alapítók fiatal férfiak voltak, abból is látszik, hogy a működés első teljes évében hat előadásból álló sorozatot szerveztek a szexuális életről, megtoldva egy hetedikkel a régi rómaiak házassági szokásairól.
Tréfás kedvű tudósok
A közösség életének fontos részét, összetartó elemét képezték a legkülönbözőbb mókák, ugratások. A fent említett összefoglaló kötetben számos emlékezés található, ezekben sok szó esik vidám esetekről, legtöbbjük azonban oly szelíd, hogy ma el sem mosolyodnánk rajtuk. Ennek okára a fenti idézettel érdemes rávilágítani: „Se szeri, se száma Kelen Béla tréfás eseteinek, a legtöbben azonban Lőwy Árpád-szerű őszinteségek vannak, amelyeket nemigen lehet megfehéríteni.” Mint tudjuk, 1941-ben a nyomdafesték még 1–2 nagyságrenddel kevesebbet tűrt el, mint manapság.
Winkler Lajos, forrás: Tolnai Világlapja, 1928/11
Két esetet talán mégis érdemes felidézni: Az egyikben egy profi művész által gipszből készített tükörtojásokkal tréfálták meg egyik, ezt az ételt különösen kedvelő tagtársukat és asztaltársait. Beavatták a pincéreket is, s a tréfa célpontjai csak akkor csodálkoztak el, amikor villájuk koppant az ínycsiklandozónak látszó étel felszínén.
A másik eset az előbb említett Kelen Béla orvosprofesszor (becenevén Tatya) csínye volt. A kis akadémia vezetői tanúi voltak, amint a kávéházban rendőrségi szakemberekkel a daktiloszkópiáról beszélget. Azon nyomban ki is jelölték, hogy a következő hétfőn előadást tartson a témáról. Fel is készült, meg is tartotta a kiváló, demonstrációval kísért előadást, segítségül az őt kijelölő vezetőket híva ki az előadói asztalhoz. A tinta azonban (ellentétben a szokásos gyakorlattal) lemoshatatlan volt, így a tekintélyes professzor és docens urak napokig festékes ujjhegyekkel játak-keltek.
A Kis Akadémia 1944 végéig, Budapest ostromának kezdetéig működött. Semmilyen adat nem lelhető fel arra nézve, hogy bárki megkísérelte volna a társaság működését az 1945–48 közötti félig-meddig demokratikus időszakban újraindítani.
Ha a működés nem folytatódott is, a szellemiség, azaz a tudomány iránti elkötelezettség, egymásnak a pozíciókra való tekintet nélküli megbecsülése, és a tréfákra, ugratásokra való hajlandóság máig tovább él az egyetemi oktatók és a tudomány művelőinek körében. Ezt az állítást személyes tapasztalataim támasztják alá: 50 esztendeje, egyetemi éveimtől kezdve túrázom együtt egy társasággal, akik között sok a tanár és a kutató, s bizton állíthatom, hogy a hangulat hasonló e körben, mint ami a Kis Akadémiára is jellemző volt.
A tanszékvezetői szobában, ahol Eötvös Loránd meghalt, festmény található Eötvösről. A keret alján rézlapra vésték: „A Kis Akadémia ajándéka”, festője Éder Gyula.