Publicisztika

BUDAPEST rajongói úgy félévente egyszer belebotlanak abba a harmincas évekbeli reklámfilmbe, amelyet eleink a frissen kitalált – és akkor még csak gyakorolt, de ezen a néven még nem nevezett – városmarketing jegyében forgattak. A Trianon után éledező ország megmaradt kincseire épített propagandát – így lett Budapest a víz s a fürdők városa, ahol a hőforrások gyógyító ereje volt hivatva idecsábítani a turisták seregét. A filmen láthatjuk a hömpölygő folyamot, a királyi palota sziluettjét, a hidak forgalmát, a Gellért-hegyről nyíló panorámát, pár villanást az éjszakai mulatók csillogásából, valamint rengeteg vizet: a pompásabbnál pompásabb fürdőket, amelyek vizében sudár és napbarnított emberek lubickolnak kacagva, miközben a szpíker hangja lelkesen ecseteli, hogy ennél egészségesebb időtöltést elképzelni sem lehet.

Ha ezután megnézzük azokat a filmeket, amelyek ma szolgálják a városimázs erősítését – például a Destination Budapest címmel a CNN-en igen gyakran sugárzott hirdetést –, leginkább az tűnik szembe, hogy egy szűk évszázad múltán már sokkal rövidebbek a reklámok. Nem félórácskában, hanem alig egy percben csábítjuk ide a külföldieket. Ám a lényeg nem változott. Cigányzenés vacsora helyett Michelin-csillagos fúziós konyha; Arizona mulató helyett bulinegyed; a fürdőben patakzó víz mellé évszakfüggőn városligeti Műjég, egy villanásra még a korcsolyabajnok magyar-kínai testvérpár is feltűnik (izgalmas multikulturális üzenettel gazdagítva az ország­imázs letagadhatatlan részét képező hazai idegenellenességet). De ami ezen kívül van, azt mintha egy időkapszulából húzták volna elő a filmesek: Mátyás-templom, a budai Vár Dunáról nyíló látványa, Hősök tere, Parlament, Gellért-hegy.

És ezen azért érdemes egy pillanatig elgondolkodni. Mert egyrészről ezek természetesen nagyon erős szimbólumok, a 20. század eleje óta a Városliget látványával, a feltörekvés jegyében újrafazonírozott Várral azonosítjuk a városunkat, és ezeket mutattuk mindig is az idegeneknek, mondván, ezekért érdemes idejönni – bevált recepten márpedig ne változtass. De van abban valami ijesztő, hogy eszerint mi magunk semmi olyat nem tudtunk teremteni ennyi évtized alatt, aminek nagyszerűségéről idehaza konszenzus volna, és még a külföldet is érdekli. Persze, önök is sorolják most a jó dolgokat, ahogy mi is. Ám a legtöbbhöz önök is, mi is hozzátesszük a „de”-t. A dél-pesti Duna-part – de hát még mindig ott csattog előtte a HÉV egy koszlott drótkerítés mögött; az Erzsébet téri Gödör – de az mégiscsak Nemzeti Színháznak indult; a Graphisoft Park – de milyen járművel is lehet oda eljutni? A 4-es metró – de az irgalmatlan drága volt; a Kopaszi-gát új városnegyede – de még koránt sincs készen; a Gozsdu udvar környéke – csak ne látnánk ugyanezt hajnali kettő után is. És így tovább.

Ha tükröt tartunk magunk elé, mégpedig igazit, nem a mesék minden csúnyaságot eltüntető varázstükrét, akkor be kell látnunk, hogy a mi imádott Budapestünk legtökéletesebb imázsfilmje az a reklám, amelyet nemrégiben az Opel forgatott itt az új városi terepjárója számára. Ebben a nyúlfarknyi klipben azt bizonygatják – miközben a hirdetésekből is ismerős Parlament felé hajtanak –, hogy az olyan kátyús és hepehupás utakra, mint amilyenekben a magyar főváros bővelkedik, csak ilyen kényelmes ülésekkel felszerelt kocsiban szabad kimerészkedni.

Sértődjünk meg? Azt is lehet. De talán célszerűbb, ha az idegenek szemével vetünk egy pillantást önmagunkra. Annyira kirívó volna ez a kátyús nézőpont? Aligha, hiszen pont ilyen a fókusz, amikor a fapados légitársaságok és az olcsó tömegprogramokat szervező irodák azzal reklámozzák a mi szeretett városunkat, hogy ha valaki minden kötöttségtől meg akar szabadulni, és úgy akar viselkedni, ahogy otthon eszébe se jutna, akkor ide jöjjön, mert itt mindent szabad. És ugyanez a fájdalmasan éles kép köszön vissza mondjuk Dan Brown legutóbbi sikerregényéből, amely név szerint említi ugyan a Szimpla romkocsmát (micsoda reklám!), a pesti belvárost azonban rideg, mocskos és felettébb veszélyes helyként írja le.

Mindebből csak azt a következtetést tudjuk levonni, hogy a régi pesti mondással ellentétben nem elég, ha beszélnek rólunk – az is nagyon fontos, hogy mit.

Budapest és az ország vezetése láthatóan egyre több pénzt fordít ország- és városmarketingre, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a sikeres licit, amellyel sikerült elérni, hogy jövőre tőlünk startoljon a nevezetes Giro d'Italia kerékpáros verseny. A képeken felvillanó táj és az emblematikus épületek azonban csak a kezdetet jelentik. Ahogy a puding próbája az evés, úgy a város vizsgája a látogatás. És hogy az utas visszatér-e, hogy ajánlja-e az ismerőseinek ezt az úticélt, no és persze hogy miként ajánlja – az olcsó alkohol vagy a jó fürdők, szép múzeumok, finom ételek városaként –, az kizárólag rajtunk múlik. Hogy tiszta-e a város, huppan-e a kátyú, lehet-e sétálni a Duna partján.

Ha már a leggyakrabban ezzel a gyönyörű folyóval reklámozza magát BUDAPEST