Publicisztika

BUDAPEST a szelfizők Mekkája. Pazar képeket csinálhat az ember önmagáról a Gellérthegy tetején, a királyi palota előtt, a Duna partján vagy akár a Margit híd könyökében: a városon igazán nem fog múlni, pompás háttérül szolgál majd az örök emlékhez. A külföldiek pedig láthatóan értékelik ezt az előzékenységet, fényképezkednek is úton-útfélen, ahol pedig a szelfibot sem elég a jó kompozícióhoz, hát beállnak, és úgy fotografálják egymást.

Természetes dolog ez, mi sem csinálunk mást, ha idegenben járunk. Mégis, felszisszen az ember, ha a Nagymező utcán sétálva vigyorgó turistákat lát Radnóti szobránál, kacagva támaszkodnak mellé a korlátra, halihózva és integetve örökíttetik meg magukat a képen. Persze, honnan is tudhatnák, mily tragikus sors adatott a költőnek, akinek átölelik a vállát, alighanem ezerből egy sem guglizza ki a nevét az okostelefonján. A bánatos bronzember csak egy utcabútor, ahogy nem volt ennél több Nagy Imre sem a jelképes hídjával, míg a Vértanúk terén állt. Ott is ezrével készültek a fotók, olykor egész turistacsoportok másztak fel a hídra mókás arcot vágni, öltésnyit sem törődve a hivatalnok küllemű mártírral, aki valahogy odakeveredett az emlékfelvételre.

Nem az ő hibájuk. Budapest belvárosa maga mutatja az idegennek azt a nosztalgikus, édesbús képet, hogy ott a kihelyezett szobrok is csak ízfokozók, jelentés nélküli hangulati elemek. Kezdetben vala a korzó rácsán üldögélő Kiskirálylány, és ennyit még el is bír a város, ez önmagában egy geg, turistabarát gesztus. De mára lett még pocakos rendőrbácsi, a volt belvárosi polgármester kedvenc bulvárlapját árusító rikkancs, rosszcsont kutya, a Duna-parton erősen diszfunkcionális Shakespeare, és még nem is léptünk ki egy ötszáz méter sugarú körből. Ha Budapest távolibb pontjaira is elmerészkedünk, adódik mindehhez a fél Aranycsapat, Bud Spencer és Peter Falk, a koronázási palást mása bronzból, vagy épp az Indul a bakterház zsáner-szoborcsoport, amely történetesen Csepelen kapott helyet.

Budapest a Köztérkép adatbázisa szerint csak az utóbbi évtizedben félezernél több köztéri képzőművészeti alkotással gyarapodott. Ezek zöme természetesen emléktábla vagy plasztika, de az új figurális szobrok száma is három számjegyű. És ez a rengeteg bronzalak úgy került ki a város utcáira, hogy a megrendelő szándékán és a szállító művészi kvalitásain kívül jószerével senki és semmi nem befolyásolta a megszülető mű minőségét. Mára elkoptak a 20. század különböző rendszereiben még működő zsűrik: a helyi önkormányzatok, illetve a közpénzzel gazdálkodó hivatalok, akárcsak az – egyébként ritka – magánfinanszírozók úgy vélik, hogy fölösleges ebbe belekotyognia bárkinek, aki sem nem fizet, sem nem farag.

Márpedig a fölfelé sandító közemberi ízlés sajnos ritkán jó tanácsadó, ha az a cél, hogy maradandó értékekkel gazdagodjék a város. Mondanunk sem kell, a mi szívünknek is kedves Öcsi bácsi, Grosics, Szusza vagy épp Tóth II., de egy futballistáról még akkor is nehéz méltó emlékszobrot készíteni, ha rajongó kisgyermekekkel öntjük körbe. Ugyanilyen fájdalmasan egyolvasatú megoldás, ha a magyarok kedves királynéját, Sisit napernyővel és nyakában magyar címerrel ábrázoljuk, a miniszterelnöki munkahelyül szolgáló Karmelita irodaház–kívülállók elől egyébként elzárt – kertjébe két karmelita atyát állítunk, akik közül az egyik bölcsen okítja a fiatal másikat, vagy a senki által nem ismert vonású Széll Kálmánt kiültetjük egy padra a róla elnevezett tér villamos-végállomásai közé.

A bronzhabcsókok mélán kavarognak Budapest utcáin, összeolvadnak a közéleti mondandójú emlékszobrokkal, s bár a két csoportot csak az esetleges ízlés és az olykor vitatható mondandó teszi egymáshoz hasonlatossá, e kavalkád kétségtelen hátulütője, hogy a jó művek is beleszürkülnek a rossz átlagba. Nem véletlen, hogy mindennek már a karikatúrája is megszületett, és jóval egységesebb minőséget képvisel, mint a hivatalos vonulat: Mihajlo Kolodko miniszobrai, a Főkukac, a Kockásfülű Nyúl, a Halott mókus vagy épp a Szomorú tank érett világlátásról és kiváló városismeretről tanúskodnak legalább.

Mindennek fényében nem meglepő, hogy egy nemrégiben lezajlott kerekasztal-beszélgetésen, ahol a résztvevők a köztéri szobrokkal kapcsolatos fájdalmas tapasztalataikat vetették egybe, még az is fölvetődött: egy közszereplő halála után huszonöt évig ne is legyen szabad bronzba-kőbe önteni az emlékét. Érdekes gondolat, erősen rímel a rendszerváltáskor alkotott – és mára hatalmi szóval felülírt – szabályra, amely a közterületek átnevezését kötötte az utókor kanonizáló távolságához. A baj csak az, hogy ezzel még semmi sem lenne megoldva, hiszen a díszítőszobrok szaporodásától vagy a hazug eszmék bronzba öntésétől egy ilyen regula nem óvna meg. Ha nemcsak a jelenkor kétes értékű hőseitől, hanem a cuki kisállatok bronzmásaitól és a rossz gondolatok köztéri emlékműveitől is távol akarja magát tartani, akkor mindezekről a kérdésekről okos és távolra tekintő szabályozást lesz kénytelen teremteni BUDAPEST