SÁNDOR P. TIBOR (1958)
könyvtáros

Két évtizede dolgozom a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében. Előbb a fotóarchívumot gondoztam, jó ideje pedig vezetem e nagy múltú várostörténeti osztályt. Mondhatjuk: hivatalból értenem kell a város ügyeihez. Persze kérdés, hogy akinek az "Isten hivatalt ád", ad-e ahhoz elég észt is. Tudást, szakszerűséget. Adott, amennyit adott, s amivel adós maradt, azt igyekszem utólag megszerezni. Munkatársaimmal együtt azért dolgozunk, hogy aki e méltán dicsért és joggal szidalmazott városról többet akar megtudni, az nálunk megtalálja, amire kíváncsi. Írást vagy képet, elmélyült tanulmányt vagy könnyed publicisztikát, bármit, mely épp az ő kérdésére felel. Magunk is hozzá-hozzáteszünk valamit a kínálathoz: forráskiadványokat, bibliográfiákat készítünk, kiállításokat rendezünk, internetes adatbázisokat, nyomtatott vagy digitális publikációkat hozunk létre.

Budán, a Váralján nőttem fel. Ez jó pedigrét sejtet, de valójában csak egy gangos udvari szoba-konyha kínálta, mérsékelten előkelő életformát jelentett. A tyúkot a konyhában vágtuk, s a hűtőgépet ma is jégszekrénynek hívom - két kiskamasz gyermekem őszinte értetlenkedésére. A fejem a Vérmezőn tört be először, a komolyabb bandaháborúkkal azonban már Angyalföldön ismerkedtem. Negyedszázadot húztam le panelben; mondhatom, mestere vagyok a falfúrásnak. Mikor az Árpád hidat az ablakunkig szélesítették, a kislányom pedig minduntalan sörösüveg szilánkokat bányászott ki a homokozóból, feleségem megérettnek látta az időt a kivándorlásra az agglomerációba. Azóta a főváros közlekedési káoszáért felelős bejárók számát szaporítom. Mentségemre szolgáljon, hogy csupán egy robogónyi felületet foglalok el a város közepe felé araszoló gépkocsifolyamban.

Nem tartozom azok közé, akik minduntalan szerelmet vallanak városunknak. Nem hatódom meg az újra felfedezett polgári lét romantikájától sem: ha proli nem is lettem Angyalföldön, de az úgynevezett polgári öntudatot nem ettem ott nagy kanállal. Mégis magaménak érzem e várost mindenestül. Egyszerűen csak örülök, hogy e sokat látott utcákon sétálgathatok, egy városban, ahol az ismerős kapualjakból a hűs légáramlat a szemétszaggal együtt letűnt nemzedékek sorsfoszlányait sodorja elém.

Csavargásaimban valaha egyik iránytűm a régi Budapest folyóirat volt. Bekötött évfolyamait merő passzióból olvasgattam ifjabb koromban. Rutinosan átlapoztam a vörös farokként kókadozó interjúkat a mindenféle vébé- és pébékorifeusokkal, inkább csavarogtam térben és időben a kutató hajlamú újságírók s a közérthetőségtől vissza nem riadó történettudósok vezetésével. Amilyen szomorú tanúja voltam e patinás lap dicstelen kimúlásának, olyan örömmel bábáskodom mostani újjászületése körül.

2006. október