A poros külső Váci úton imbolygó tízes villamos belehasított a Bőrgyár penetráns bűzébe, és mintha ijedtében fel is gyorsult volna egy kicsit. Zakatolása szaporábbá vált, a hátsó ütközőn tujázó két klottgatyás utcagyerek is kénytelen volt erősebben kapaszkodni a légvezeték gumicsövébe, hogy le ne pottyanjanak.

Lap egy prospektusból, a fürdő hőskorából forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény

A koranyári kánikulában már délelőtt fojtogató meleg telepedett a vedlett újpesti házakra amelyeken mint nyitott sebek látszottak még a háború fekélyei, a belövések, repeszek és a géppuskasorozatok kráterei és ostorcsapásai. A sárga, rácsos ajtajú jármű furcsa kanyarokat írt le, követve a melegben meghajló sínek kényszerű utasításait. A kocsi megtelt csivitelő lányok csapataival és az őket mustrálgató kamaszokkal, akik mély basszusra váltó hangjukkal próbálták a komoly férfi alakját imitálni.

A villamos hullámokon lovagolva haladt célja felé, benézett a nagyobb gyárak udvarába, csöngetve üdvözölte a titokzatos – még magántulajdonban maradt – Tungsram gyár vöröstéglás, elegáns tömbjeit. A többi épületen, földszintes házak málló vakolatú téglakerítésein buzdító jelszavak sorakoztak – Éljen a Párt! −, néhány egyszerűbb mondat pedig képviselte a nép akaratát, amelyet csak egy imbolygó falú italbolt elé kitett szék árnyéka szakított meg, jelezve a fontossági sorrendet. Baloldalt a Vízművek ligetes lakótelepe már a város szélét jelezte.

– Azt nézd, azt a házat, amelyik magasabb, mint a többi – mutogatott az egyik kamasz, a beavatottak arckifejezésével.

– Nem mondod, hogy tényleg itt lakik!? – lehelte a kisebbik fiú.

– Kicsoda? – szólt közbe egy szőke lány.

– Ezt nem tudni? – sóhajtott lekicsinylően a nagy, de tekintete a csitri domborodó mellére esett, és kegyesen válaszolt:

– Hát a Szusza Feri, a csodacsatár! – és úgy nézett körül mintha ez a tény az ő személyes érdeme lett volna.

– Kicsoda? – értetlenkedett a lány, teljes tájékozatlanságot árulva el a focisták jelentőségéről a háború utáni évek MHK-s világában.

Közben már fölénk hajolt a cérnagyár óriási kéménye és szorosan mellette toporgott furcsa alakú, hatszögletű csúcsos sapkájával a gyár víztornya, mintha az előbbinek az óvodás kistestvére lenne.

– Végállomás, tessék kiszállni – kiáltott a kalauz, és a csapat letódult a rácsos lépcsőkön. A cél maga volt az édenkert.

Ez pedig nem volt más, mint a híres Tungsram-strand, amelyet a gyár épített még a háború előtt. A nyár három önfeledt hónapja alatt többet jelentett, mint egy balatoni nyaralás vagy egy saját vityilló a Velencei tónál. A szabadságot és a fiatalságot jelentette, a felelőtlen boldogságot, amelyre ma is csak irigyen gondolunk vissza.

Bérletünket a pénztárnál felmutatva rohantunk az öltözőbe, néhány ruhadarabunkat felaggattuk a hajlított és kampós aljú fogasokra, majd fecskébe – oldalt megkötős fürdőnadrágba – öltözve siettünk kifelé. A szokott helyre, egy fa árnyékába terítettük törülközőinket, majd körbejártunk, mint a vadászni induló kutyafalka. Történt-e valami változás tegnap óta, feltűnt-e új szép lány? A női öltöző hátsó falán fúrt nyílás alkalmat adott néhány szép – de hiszen melyik nem volt szép? – feszes popsi, pelyhes punci tanulmányozására.

A sportpályán hosszan bámultuk a tornászokat, akik nyári táborban voltak, és a nyújtón gyakorolták órákon keresztül az óriáskörzést, néha a homokba zuhanva, de kitartóan újra nekiindulva a nehéz gyakorlatnak. Elgondolkoztunk: talán bennünk is létezhet ennek az erőnek egy kis szikrája.

Szemügyre vettük a lelátó mögötti lejtőt, ahol a legszebb lányok szoktak letáborozni. Az egész strand ugyanis a Duna partján terpeszkedett, előtte hajókikötővel, ahol a nagy kerekes hajók is kikötöttek.

A kerítésen kiszökve itt, a kikötőnél zajlott a vízi sportok legizgalmasabb része. A Dunában tilos volt az úszás, de a hajók által keltett hullámokon ringatózni felért egy hawaii hullámlovaglással. A vízirendőrök igazoltatási rohamainak a kijátszása pedig nagyobb örömet okozott, mint Rózsa Sándor elillanása a perzekutorok elől.

A komolyabb kalandok az úszó kikötő épületénél kezdődtek. Itt zajlottak a leglátványosabb rabló-pandúr játékok, amelyek különleges ügyességet igényeltek. Az újpesti vagányok közül is csak a legbátrabbak mertek felmászni a kikötő tetejére, ahonnan gyönyörű fejessel vagy bicskaugrással vetették magukat a vízbe két emelet magasságból. Ezt a strandról kíváncsiskodók tapssal és ovációval kísérték.

Persze ez is szigorúan tilos volt, és a kikötőben szolgáló matrózok fizikai erővel is igyekeztek a produkciót megakadályozni. Összecsukható kisszék volt az univerzális fegyverük, azzal csapkodva másztak fel ők is a tetőre. A hősök diadala akkor volt a legnagyobb, ha még a kapaszkodó matrózokat is átugorva repültek a Dunába.

Tilos volt a szörfölés akkori megfelelője is. Amikor egy nagy hajó kikötött, három-négy srác – magasabbról indulva, a ponton vastraverzei között bujkálva – felmászott a hajó kormánylapátjára, és szorosan egymás mögött egyensúlyoztak a vízből kiálló szélén.

A matrózok fentről támadtak, mint az egri nők, és a székeket mint buzogányt suhogtatva próbálták lelökni a potyautasokat. Amikor a hajó elindult, egyre nehezebb volt ellenállni a kisebb, majd erősebb hullámoknak, és a hullámlovasok egymás után sodródtak le a lapátról. Az nyert, aki a legtovább volt képes fennmaradni rajta, és csak a sziget magasságában vetette magát a hullámokba, már ha nem látta a vízirendőrök rocsóját.

A csónakháznál is – bár az már elkülönült, elit helynek számított – mindig nagy volt a mozgás, a csónakokat állandóan pucolták, festették, le-fel eresztették, ami minket nem annyira érdekelt: az a világ számunkra elérhetetlennek tűnt.

A lányok, azok igen, azok mindnyájunkat érdekeltek, állandó beszédtéma volt közöttünk, hogy mit is és hogyan, de főleg mikor kéne csinálni velük, ugyanakkor eleinte még a beszélgetés is nehezen ment velük, a csapatunkba tartozó lányokat kivéve. De azért magától is kialakult közöttünk nyaranta két-három pár, akik együtt kóstolgatták az ösztönök édes ízét.

A nagy játékok hevében, az úszómedencében, a kapaszkodóról leszedés és víz alá buktatás közben a lányok domborodó, tiltott testtájainak meg-megérintése olyan örömöt okozott, amilyet később a komoly kapcsolatok sem tudtak kiváltani. A késő délutánokon a frissen kaszált fű és a kert rózsalugasainak bódító illata ringatott engem is később komollyá váló érzelmi kapcsolatba.

Mi, fiúk izgatottan figyeltük az egyre titokzatosabban viselkedő lányokat, próbáltuk megfejteni, mit jelenthet, amikor az egyik nem akart fürdeni, azt mondta, megfázott, de közben összenevetett a barátnőjével. Persze igyekeztünk, hogy minél jobban imponáljunk nekik, ezért részt vettünk a strand mindennapi bemutató ugrásaiban. Ilyenkor nekifutásból – mint egy tigrisugrásnál – át kellett ugrani a medence végén lévő lábmosót meg a startkövek miatt megemelt peremet, és torpedóként vágódtunk egy fejessel a vízbe. Ez egyben bátorságpróba is volt, mert gyakran végződött zúzódással, horzsolással, töréssel. A mentőket is gyakran kellett kihívni, a szörnyülködő családanyák ezzel ijesztgették csemetéiket, nehogy az ugrálók közé keveredjenek.

Az újpesti focirajongó vagányok – sőt komoly focisták – legkedvesebb szórakozása a kis gyerekmedencében – víz nélkül – egész nap játszott különleges, lepattanós focimeccs volt, saját szabályokkal, rafinált rúgásokkal, különleges cselekkel, óriási nézőközönséggel, mint egy mini-Wimbledon. A játékosok felváltva léptek pályára, de a közéjük kerüléshez csak egy Puskás Öcsi tehetsége tűnt elegendőnek. A későbbi években még Göröcs Titi, Törőcsik sőt Nyilasi Tibi is beszállt egy-egy különleges örömfocira. Aki ezen a pályán, hosszú éveken át a legjobban szerepelt – egy kistermetű, cingár, karikalábú srác –, úgy sétált körbe a strandon, hogy mindenki összesúgott a háta mögött: ő az a labdazsonglőr, aki még a válogatott focistákat is meg tudja verni.

Az egész strand megtestesítője, jelképe pedig Csukor László, az úszómester volt. Régi eleganciája maradékaként rendes, bár avitt fürdőnadrágot, kerek, foncsorozott napszemüveget, a nyakában pedig fémsípot viselt. Valamikor az UTE úszó- és vízilabdacsapatának tagja volt, később a strand felügyelője lett. Ezt a feladatot ötven éven keresztül töretlenül és felelősséggel látta el. Bőre már szinte feketére aszalódott, de mindenhol ott volt, mindenre figyelt. Hol egy hosszú rúd végén kalimpáló békát oktatott az úszásra, hol a „gombás medencében” (egy nagy pöttyös gomba állt benne, az alján ülőkékkel) szervezte a fiataloknak az úszóversenyeket. A kakaskodó vagy túlzottan virgonc kamaszokat pedig először a sípjával, majd személyesen győzte meg arról, hogy a strandon hogyan kell viselkedni. Ez a hallgatag férfi – mint egy igazi westernhős – határozott, bátor, türelmes és baráti viselkedésével mindannyiunk számára életre szóló és követhető példát mutatott.

Itt éreztem meg először a győzelem mámorító ízét is, amikor egy hátúszóversenyen – legnagyobb meglepetésemre – elsőként értem célba, azaz bevertem a fejem a lépcső peremébe. Jutalmam az volt, hogy Csukor mester a part szélére állítva bemutatott a többieknek mint a jövő nagy reménységét, és megsimogatta a buksimat. Dicséret azóta sem hatott rám ilyen elementáris erővel.

Estefelé, amikor az egész napos ficánkolástól kifáradva sétáltunk a villamoshoz, kísérgettük a virágillatú lányokat, a titkos pillantások is egyre inkább célba értek. A sárga 10-es bárka pedig szinte megszámolta utasait, hogy mindenki biztosan hazaérjen. Látszott, őszintén vágyik arra, hogy másnap újból hátára vehessen minket a Víztoronynál, hogy az új nap sugarainál is élvezhessük az édenkert csodáit.

Hosszú évek teltek el azóta, az élet is másfelé sodort, de amikor csak felidéztem a fiatalságomnak ezt a  korszakát, a nyár forró hangulata mindig összekapcsolódott a Tungsram-strand képeivel. Láttam az óriási fákat, a gyepet, saját magamat, ahogy a lányok szeme előtt széttárt karokkal repülök a medencébe. Láttam, ahogy szorosan fekszem a legszebb lány mellett, előttünk könyv, mintha olvasnánk, de mellkasom alatt orvul átnyújtott tenyerem édes kis melleit simogatja.

Egy őszi napon elindultam körülnézni. Nincs már tízes villamos, csak a fűből kikandikáló rozsdás sínmaradványok és talpfák. A Váci út zűrzavarában csak a Tungsram vöröstéglás épületei és a cérnagyár égre integető kéménypárja. Nincsenek már ösztönző feliratok a falakon, mindenki tudja: „Termelj többet, jobban élsz”!

És Tungsram strand sincs. A gyár vezetői úgy döntöttek, nem éri meg fenntartani, és egyik napról a másikra bezárták, egyszerűen átadták az enyészetnek. Rövid idő is elég volt, hogy az épületeket széthordják, a fémkorlátokat ellopják. Még a kábeleket is kitépték a földből.

Düledező, ablaka-vesztett falak jelzik az egykori öltözők helyét, és a farkasétvágyú természet visszaveszi, ami az övé volt. A padokat benőtték az indák, a rózsalugas elvadult, mint Csipkerózsika vára. A legnagyobb medence, a Gombás alig ismerhető fel, belsejében fák nőttek, környezete elvadult. Eleshet bátran is egy nagyszerű harcos, visszafoglalhatja a dzsungel a királyi templomokat, mint Angkor Vat varázslatát, de itt csak a szégyenletes bukás, a múlt emlékeinek szennyes leradírozása látszik.

Megszűnt a kikötő is, a rozsdás építmény a strand melletti öbölben pihen, maga sem hiszi, hogy valamikor izgalmas csaták helyszíne volt, amelyet százak figyeltek nap, mint nap izgatottan.

A mi számunkra mindez örök időkre élni fog. Addig marad meg, ameddig valaki közülünk, a régi Tungi rajongói közül fel tudja még idézni a boldog idők vibráló napfényben úszó káprázatos képeit. Amikor a rádióban megszólal egy-egy régi sláger, felidézve a strand helyszíneit és történeteit, mint a Sétahajó vagy az Egy Duna-parti csónakházban, a lelkemben minden megváltozik. Mint amikor a színházban szétnyílik a függöny, varázsütésre ott vagyunk megint a strandon, lessük és simogatjuk a lányokat, ugrálunk a medencékbe és a Dunába, látjuk régi fiatal önmagunkat, és látjuk a boldogság ligeteit a Tungsram-strand zöld fái és vörös rózsalugasai között.