Meghasonlás a Törzsasztalnál

Aki Simplicissimus rovatát léha és könnyelmű karaktere miatt szokta átfutni és idézgetni, most nyugodtan továbblapozhat. A Nagy Budapest Törzsasztal júliusi összejövetelénél egy tucatnyian se jöttünk össze, ilyenkor sokkal intimebb beszélgetésre nyílik mód. Egy nappal voltunk a Bécsi utcai ingatlanfejlesztés nyilvánosságra kerülése után. Persze erről beszélgettünk. A beszélgetés a magas „C”-n kezdődött, egyik beltagunk kifakadt, hogy ez mindennek a teteje, tegyünk már valamit – csapjunk már az asztalra. Ekkor heves táncolás kezdődött a téma körül, több táborra szakadtunk. Röviden az asztalra csapni akarókra, a hümmögőkre és a leplezetlenül pártolókra (bár ők ezt ennyire nem merték vállalni, lincseléstől tartva.) Harmadnap a levelezőlistánkon a vita kirobbantója, a rejtvényszerkesztő, a kultikus vendéglátóhelyek kiagyalója, kvinteszenciális városvédő folytatta a vitát, és azt az óhaját fejezte ki, hogy fejezzük már be a „maszatolást”, ami a törzsasztalnál is tetten érhető volt. Valaki kikérte magának, miszerint véleménykülönbség volt, nem maszatolás. Kis füstölgés után ennyiben maradt a dolog.

De nem maradhat ennyiben – fontos, hogy kibeszéljük a dolgot. Töprengés közben Simplicissimus ráébredt, hogy a városvédő mozgalom alighanem fordulóponthoz jutott.

Definíció és fordítás

Ha egy fogalmat nem lehet angolra (vagy más idegen nyelvre) lefordítani, akkor biztos marhaság – ez régi meggyőződése Simplicissimusnak és legjobb barátjának, Complicatusnak. Vajon hogy állunk a „városvédelem” fogalmával?

Városvédelem . Angolul talán „heritage crusading movement”? Na, hogy hangzik?

Merre van az előre?

Az internet elterjedése óta a legkülönbözőbb képlékeny lobbycsoportok alakulnak villámgyorsan, egy-két napon belül. Elég csak a Szépművészeti Múzeum átépítését helyeslők illetve ellenzők aláírásgyűjtéseit, az augusztus 20-i tűzijáték költségeit árvízi kárenyhítésre fordítani akarók akcióira gondolni. Ezek aztán képesek a fősodorbeli médiába is bekerülni – a nyomásgyakorlás eredményessége pedig nyilván ezen áll vagy bukik.

A tekintély növelésének egyik szóba jöhető iránya nyilván a civil ernyőszervezetek létrehozása – ám a Podmaniczky Páholy eddigi működése, a maga óhatatlanul nehézkes (mert demokratikus) mechanizmusával nem látszik sikertörténetnek.

A városvédelem előtt ma alighanem az eljelentéktelenedés vagy a professzionalizálódás útja áll. Az utóbbihoz pénz, nagyon sok pénz kellene. Egy magán, azaz független „thinktank”-nek kellene létrejöjjönnie, kevés számú, de professzionális személyzettel. Mint a Studio Metropolitana, a Városkutatás Kft, vagy az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet, ám azokkal ellentétben ezt egy alaptőke jövedelmei kellene hogy eltartsák, nem a főváros támogatása, nem üzleti bevételek és/vagy adományokért kuncsorgás. De ettől függetlenül is ideje annak, hogy a városvédelem ne legyen egyenlő a „nem” szócskával, hanem legyenek „igenjei” is.

Vajon nem most jött-e el egy „igen” ideje, a tervezett Bécsi utcai építkezéssel?

Nézzük meg, lépésről lépésre. Próbáljuk legyőzni a zsigeri undort az újmódi mantrázással szemben. „Hangsúly”, „ikon” és társaik csak úgy nyüzsögnek az ilyen anyagokban. De ne hagyjuk magunkat ettől megvezettetni!

Mit szól ehhez az önkormányzat?

„Az V. kerületi szabályozás négy kijelölt akcióterületen progresszíven szabályoz és a „gúzsba kötő szabályozás” helyett teret ad a formaalkotó építészeknek. Az előírás szerint a központi tervtanács döntheti el az adott mű létjogosultságát.” A Tervtanácson megjelent Rogán Antal polgármester „az önkormányzat nevében támogatta a projektet. Az épületek tetőszintjére tervezett zöldfelület nyilvános közpark jellegét és a Harmincad utca korlátozásmentes gyalogos használatát a projekt megvalósulása során településrendezési szerződés keretében garantálja az önkormányzat.”

Jól tudjuk, hogy Demszky Gábor főpolgármester, aki az egész főváros érdekeit képviseli, évek óta hadakozott a bontásra kiszemelt épületek védelmének lazítása ellen. Ehhez jogosítványai gyengének bizonyultak – nem is beszélve a (részben) üresen álló házak hasznosításához szükséges elképzelésekről és forrásokról.

A klasszikus városvédelmi „nem” mögötti zsigeri érvek

A városvédők a rendszerváltás után folyamatos sokkállapotba kerültek. Ahelyett, hogy az értékek magától értetődő megbecsülésének aranykora jött volna el, a helyzet valójában rosszabbodott. Már nem tudatlan IKV-tisztviselőkkel és saját zsebre dolgozó szakikkal kellett hadakozniuk, hanem korrupt helyi képviselőtestületekkel, elsöprő anyagi erejű befektetőkkel, akik tipikus technikája volt a több kisebb épület lebontása és helyükre egyetlen túlméretezett, gyenge monstrum építése – erre sok példát lehetne felhozni a zsidónegyednek elkeresztelt Erzsébetvárosból. Az egyetlen helyes városvédő válasz sokak szemében tehát a „nem, nem, soha, egyetlenegy sem, soha”. Pedig a kritérium lehetne más is: az újonnan épülő műtárgy léptéke, illeszkedése a régi környezethez, illetve az újonnan építendő minőség. Nyilvánvalóan szokatlan „ellenfél” egy modernizáció- és minőségpárti, fiatal emberek vezette, felkészült belvárosi önkormányzat, amely egy korlátlan tőkeerejű befektetővel szövetkezett, aki épp a minap jelesre vizsgázott a Fashion Street fejlesztésével, amely költséges és ideillő „retro-design” megoldásaival afféle Bond Streetet varázsolt a Deák Ferenc utcából. Aztán a Champs-Élysées-vel pontosan megegyező díszburkolatot építtetett. És most a földkerekség egyik legelső építészirodáját bízta meg azzal, hogy egy olyan épületet tervezzen neki (nekünk), amely valóban a Champs-Élysées-n lehetne…

De mivel szabad hely nincs, ezért öt, azaz öt régi házat le akar bontatni. Ebből három már régebben a birtokában van.

Tegyük fel: meg lehet akadályozni

Csak gondolatkísérletként, tegyük fel, meg lehetne akadályozni ezt a bontást, magunk odaláncolásával, tüntetéssel, miegyébbel. Akkor is csak a leállítást lehetne elérni. A befektető nyilván megpróbálná eladni az ingatlanokat, neki erre és éppen erre a fejlesztésre kellettek. De vajon ki venné meg őket egy ilyen kaland után? Ha a felvilágosult és tájékozott többség valóban nem akarná ezt az építkezést, akkor a közszférának kellene kisajátítania és felújítania az épületeket… A közszférának pénze és jogszabály-alkotási hatalma van, hogy elérje céljait. Tosics Iván számtalanszor megállapította, hogy a védelemre méltó épületállomány pusztulását csak úgy lehet(ett volna) megakadályozni, ha először a renoválás következett volna, utána a privatizáció…

Vagyis a megakadályozás elvi végeredménye nem lehetne a szépen rendbe hozott és modernizált Fischer-féle áruház és Iparterv-ház, amelyet boldogan gusztálnak magyarok és külföldiek… Hanem csak a további pusztulás.

Lássuk be: a „nem” elérése reménytelen ügy. Megint a szokásos ellenfelek: a pénz, a hatalom, a „fejlődés”, a nagy méret, a fejlesztői akarat gőzhengere.

De vajon ugyanazt akarják, mint az eddigi  esetekben? Nem lehet, hogy a minőség, a funkcionalitás, az idézőjelek nélküli világvárosi versenyigények éppen ilyen megoldást követelnek ki, a fővárosnak éppen ezen a pontján?

És Simplicissimus valami érzelmi többletet is érez e ponton a tervekben. Ahogy Térey János mondaná: „befigyel a nagyszabás”…

Az „igen” melletti érvek

Simplicissimus köztisztviselőként azt tanulta, hogy törvényt akkor kell hozni, ha a magántulajdon lényeges sérelméről van szó. Minden szabad társadalom alapja a magántulajdon szentsége. A köz érdekében eljáró törvényes testület, a Központi Építészeti-Műszaki Tervtanács meghallgatta az alapos és körültekintő prezentációt, és meg is vitatta azt. Bizonyos megkötésekkel támogatta a „concept-level” tervet. El lehet olvasni az epiteszforum.hu-n a prezentációt, a vita összefoglalóját, az ellenérveket, mindent. Ezek fényében a következő érveket lehet felhozni.

Egy épület elsősorban funkciókat szolgál – itt a megrendelő jól találta el a belvárosba kívánkozó megoldásokat, amelyek között közfunkció is található: egy nyilvános, gyepesített kilátó, amely az utcáról közelíthető meg.

A terv különleges, 21. századi épületről szól, amelyet hajlandók még sok ponton finomítani.

Nyilvánvaló, hogy képtelenség a két értékes épületet (A Fischer-áruházat és a Gulyás Zoltán-féle Chemolimpexet) belekomponálni. Ezek fennmaradását tehát a terv helyeslésével összeegyeztetni nem lehetséges.

Lehet viszont úgy helyeselni, hogy bizonyos dolgok egyidejű teljesítését követeljük. Felsorolok néhányat, a könnyebbeket előre véve.

Négy lehetséges követelés, „cserébe”

Először is, a homlokzaton utaljanak a régi telekhatárokra. Más anyag, más borítás, törésvonal – vagy más módon.

Másodszor: állítsanak emléket a lebontott házaknak. Legyen egy szoba valahol az irdatlan új komplexum köztereiben, ahol megidézik a telek múltját, filmen, képen, makettekben.

Van mit felidézni. Az az épület, ahol a közelmúltig Simplicissimus irodája volt, nem csak a tervezőkről volt híres, hanem ott zajlottak a magyar képzőművészetben valóságos korszakhatárt jelentő Iparterv kiállítások is.

(Van Amsterdamban egy csodálatos vízparti épület, valaha kivándorlók átrakó és tisztálkodó állomása volt, aztán évtizedekig javítóintézet. Ma különleges szálloda, ahol sokféle komfortú szoba és lakosztály vehető ki. Az egyik lépcsőházban helytörténeti kiállítás mutatja be az épület múltját, többek között filmrészletekkel.  Neve Lloyds Hotel.)

Harmadrészt, lehet követelni, hogy mostantól, ha valaki a történelmi városnegyedben bontani akar, akkor fizessen be egy összeget egy kisajátítási alapba – ez biztosíthatná, hogy legyen pénz megvenni és rendbe hozni és (99 évre?) bérbe adni értékesnek tekintett épületeket.

És negyedrészt még azt is fel lehetne vetni, hogy épüljön a komplexumba bele egy új Budapesti Történeti Múzeum −  legalább egy nagy kiállítótér, ahová egy-egy változó kiállítás kerülhetne… Ez nyilván csak PPP konstrukcióban lenne lehetséges.

Hát ezeket lehetne követelni.

Utóirat, igen fontos

Simplicissmus jelen tépelődését vitaindítónak szánja. Általában és konkrétan is.