„Kedves Kutyások! Én ez idáig kutyátlan életet éltem, de most belezúgtam egy öthetes staffordshire terrierbe, ami ugye úgynevezett harci kutya. Érdeklődnék, hogy ilyen »rosszhírű« ebbel lehet-e kutyaiskolába járni, és milyen idős korától okítható a neveletlen, ám roppant szelíd szülőktől származó »emberevő«? Üdvözlettel, egy eddig kutyapártoló macskagazdi.” Hogyne lehetne oktatni, sőt! Gyere el holnap este a Hősök terére, ahol a nagyok árnyékában a Népszigeti Kutyaiskola bemutatót tart. Persze, hogy hozd magaddal a kutyut, mondom, kezdők is lesznek, nem csak a nagy csapat.

A Műjégpályával szemben sorakoznak a jelöltek, egyelőre szertelenség uralkodik a sorok között; vagyis lehet pórázt harapdálni, hemperegni, gazdit váratni, járda közepére kakilni, másokkal ismerkedni, csaholni és mórikálni magát az ebek fiának. A gazda egyelőre elnéz, visszagondol saját elsős korára, amikor félig-meddig még ovisként betuszkolták egy ormótlan terembe, és ültették hosszú órákon át, mintha neki nem lett volna sokkal jobb dolga annál; harapdálni, hemperegni, váratni, és igen: kakilni, ha úgy adódik. Első lecke tehát a türelem, amiből már az óra kezdete előtt jó, ha nagy adag méretett. A helyszínen megjelentek közül alapkiképzést kapott mind, kinek jutott belőle; három hónapos kortól kezdődhet a móka: szocializáció (oktatói felügyelet mellett), környezeti ingerekhez szoktatás (kerékpár, motor, fűnyíró, furcsa tárgyak-hangok), otthoni együttélés kialakítása (szabályok felállítása), és a legfontosabb: az alapgyakorlatok megtanítása (ül, fekszik, hozzám, keresd, stb.).

Persze, igazodva a felgyorsult világ igényeihez (értsd: hajsza és kényelem), a különösen nehéz esetekhez kiszáll házhoz a tanító; és az önfejűek, a szokások rabjai, a vadak, és a kezelhetetlenek alsóbbrendű egyéniségére és ösztönvilágára építve, az önfejű, a vad, a kezelhetetlen és a szokások rabja tulajdonságokkal megáldott felsőbbrendű, akár az elfoglalt babások, akár az elfoglalt babátlanok körébe tartozik, megtudhatja, merre, meddig hány méter az idomítás útvesztője. Először is a tudatosítás tudományával kezdődik a képzés, hogy a gazdára morgás, a járókelőket inzultálás, a saját nemével berzenkedő fajtárs-gyűlölet, és a rendszeres otthonsírás igenis mind-mind gyógyítható. Varázsszó: odafigyelés. Következetesség. Türelem. Amiket a kezdet kezdetén alkalmazni muszáj a mihamarabbi eredmény eléréséhez; itt és most, a ligetben.

Az alanyok, miután kiviháncolták magukat, szépen fölsorakoznak, mindkét oldalról lekerül a póráz és egyéb sallang, itt kérem, önálló egyéniségek iskoláztatása folyik. Előfordul ugyan, hogy a kamasz korosztály jeles tagjai közül néhányan, vérmérsékletüktől hajtatva, a húsz méterrel távolabb álló vezető után vetik magukat (a falkavezér kifejezés elavult, kéretik mellőzni), illetve a másik fél részéről a koreografált büntetés helyett mélységes hallgatás következik, mely súlyos tévedésnek számít. Az eb ugyanis érzi. Az eb tudja. Az eb kihasználja, és soha nem mulasztja el, hogy ha picike rést talál a nevelés szemipermeábilis szűrőjén, megpróbáljon szabadulni, s olyankor, rövid időre ugyan, de mindenki boldog – az eb a fentiek miatt, a gazda pedig megúszván a fegyelmezést, újfent elnézhetett. Nem úgy a kiképző, aki már megint tisztán látta a hibákat, és tudja, hosszú távon így senki sem számíthat túl sok jóra. De ő is ugyanolyan türelmes, mint a póráz túlfelén élők, és századszorra mondja el a példabeszédet, hogy aki szeretné megismerni a kutyáját, nézzen tükörbe, és szembesüljön a ténnyel, hogy az eb félelmei, de akár dominanciája a gazda téves elvárásai és nevelési hibái miatt alakultak ki.

A minap kaptunk egy levelet – idézi –, mely így szólt: „Van egy egyéves Yorkshire terrier kiskutyánk. Az a problémám, hogy ha a párom feszült, akkor rögtön énhozzám jön, és vele nem foglalkozik, kerülgeti egyfolytában, ami nagyon idegesítő. Szóval nagyon szomorú vagyok, mert nagyon szeretem a páromat is. Kérem, segítsen!” Az oktató ilyenkor vesz egy nagy levegőt, és segít: „Erre mit mondhatnék? Én sem szeretek olyan valaki közelében tartózkodni, aki feszült. Egyszerűen nem érzem ott jól magam. A kutyánál is ez van, ráadásul sokkal jobban kihegyezett antennái vannak, s minthogy nem beszél »emberül«, nem tudhatja meg, hogy a feszültség nem ellene irányul. Ezt megértetni vele úgy lehet, hogy amikor feszültség adódik, a párja elkezd kaját dobálni neki. Előbb olyan távolságra, ahol még biztonságban érzi magát, azután egyre közelebb, és közelebb, de mindig csak olyan távolságra, ahová a kutya elmenni mer, a végén pedig etesse kézből. A kutya egy idő után nem fogja magára venni a feszültséget.”

Mindezek a tükörmódszer szerint értelmezett és alkalmazott megoldások, mely saját fejlesztésű eljárás, és a népszigetiek különösen büszkék rá. Mert ugyan ki látott már olyan pásztor Bandi bácsit, aki álló nap azzal van elfoglalva, hogy az ebét rendszabályozza, amiért terelés helyett tekereg, és esze ágában sincs visszajönni, még ha rávillan is a gazda szeme. A juhásznak is tükörképe a kutyája, pisszenésből értik egymást, és állandó napirend szerinti munkájukat végzik együtt, ha esik, ha fúj. Nem kérdés, ki a vezér, és ki a beosztott, mennyi a jutalom, és főleg: mikor és miért jár. Tiszta viszonyok és tiszta tekintetek, nincs erőszak; rend, az viszont nagy.

Nem egyszerű hát a gazdiképzés sem, és miheztartás végett a főkiképző ilyesmikkel kezdi: „Mi emberek sokszor mást mondunk, mint amit hiszünk. Például, ha dühösen ráncigálod a ruhát a kutya szájából, akkor igazából azt mutatod neki: húzzad, fogd meg, tépd szét, különben elveszem! Minél jobban rángatod, annál jobban megerősíted a viselkedését. Nem csoda azután, ha a nadrágszáradat is akarja, amit viszont tiltasz neki. Egyszer szabad, máskor nem, s lehetetlen különbséget tenni jó és rossz között. Egyébként rossz kutya nem létezik, csak rosszul kommunikáló gazda.”

Hát, köszönjük szépen, ismeri ezt minden kutyás és kutyátlan, igyekszünk javulni, például most is hasznosan töltjük az időt itt a hűsületben: marad-marad-vár-indul-ugrik-lábhoz és hozzám, hozzááám… (…vééégre) –, ismételgetjük és ismételtetjük szorgalmasan a leckét, dicsérünk minden apró kis eredményt, mert az is az élet része, kiváltképp a jutalomfalatok osztogatása. A nap közben úgy döntött, elég volt mára, és a kő sem égeti tovább az érzékeny mezítlábakat, irány a tér, hogy végre élőben lássuk a bemutatót, hogy néhány hónapos képzéssel meddig jutottak a vállalkozó szelleműek. Az első taktusoknál – merthogy nem lehet csak úgy, szárazon, vagyis hangerősítés nélkül műsorozni –, fölvonul az első sor, utána a többiek, akiket a gondos gazdik azért belocsoltak hűvös ásványvízzel, és az alkonydíszletek között kezdetét veszi a show.

Először is, a kutyák szembeállnak, majd gazdijuk oldalán rezzenéstelen arccal elsuhannak egymás mellett, nincs odaköszönés a cimbiknek, játékra hívás, és egyéb incselkedés, majd következik a lábak között kígyózás – ami nem más, mint a jutalomfalat pontkövetése –, és további illedelmes alakzatban forgás, mígnem mindenki szépen lehasal. A legkisebb és egyben legkedvencebb eb ekkor messziről nekifut, és elegánsan átugrálja a kutyahalmokat, mire nagy tapsot és sok mosolyt kap a turistáktól (akik ekkorra abbahagyják a tesztnyávogást, és nem fotózkodnak annyit koreográfia közben a szereplőkkel, hanem önfeledten élvezik a műsort). A legizgalmasabb rész ekkor következik. Az egyéni produkciók. Mindenki személyre szabott feladatattal készült, amit otthon jócskán kigyakoroltak, és a gazdi sem rest az iszákjába nyúlni közben/utána, ahol a szárazeledel lapul. Van, aki pitizik vagy kétlábon ugrál, mások cipekednek (pl. kosarat, amibe persze megint csak a legkisebb belebújik, és a legnagyobb a szájában tartva szépen elszállítja), majd következik a szétdobált kólásdobozok vödörbe gyűjtése, és a kiskutya pórázon vezeti a nagykutyát műsorszáma, hátsólábon mórikálás, akadályugrás, frizbizés, nyakbamászás, fináléként pedig a legális együtthempergés. Miután Asszír, Sumér, Tibi (Tibor napján találták), Pákó és Peru, Indi, Dió, Batyu, Berci, Brúnó, Vacak, Bogi, Zsivány, Sunny, valamint Polly kutyák lassanként lehiggadnak, s elindulnak hazafelé, hogy kiéhezett gyomrukat végre rendes vacsorával tömjék tele.

fotó: Sebestyén László