„Forró vízbe bele kell csorgatni kilenc kiskanál mézet. Egy kevés fahéjat, csipkebogyót és piros rózsaszirmot adunk hozzá. Közben mondjad: Aphrodité, szerelem istene! Töltsd meg ezt a teát erőddel és a természet erejével, hogy amikor [tetszés szerint elmormolandó név] iszik belőle, szerelemre gyulladjon irántam.” Nagyjából ezzel az utasítással indul a szombat éjszakába az, ki szükségét érzi annak, hogy jó sorsát ezentúl ne csak az égiek irányítsák, hanem sokkal inkább saját maga alakítsa. Meglátjuk – szól az óvatos; …és meglátták. Titkok, tornyok és tüzek szerepelnek alább.

Amióta a nyári Napforduló sem a régi, mármint, hogy előrébb hozták – na nem a foci VB, hanem a naptárreform miatt –, és valójában nem Szent Ivánkor kell a leghosszabb nappal ürügyén ébren maradni, hanem három nappal korábban, miáltal az éjszakák hosszabbodása is hamarabb kezdődik, s belerohanunk a hosszú sötétségek időszakába, vastag zoknit  húzunk, karácsonyi ajándékban gondolkodunk – de ácsi, micsoda huhogás ez nyár derekán?! Mindenestre, amit veszítettünk a vámon, azt elnyerjük a réven; szóval a szezonális legényfogó estéje, ami egyben leányfogó, ez idén is elérkezett, naptárcsúszás ide, vészjóslás oda: kiállapodott napon, hétvégén.  Az esemény köré csupa izgalmas központi rendezvényt szerveztek, melyek csak látszólag szólnak múzeumi kiállításról, jazz-koncertről, skótdudások felvonulásáról, sárkánylányok bemutatójáról; nem, nem, mindez díszlet, lehetőséget adva a lényegnek: a nagy-nagy találkozásnak.

Az akcióra fölkészülés jóval a nevezetes nap előtt kezdődik. A siker érdekében szükséges szétmenő kapcsolatban vagy akut veszekedésesekkel átszőtt enteriőrben élni, de legjobb nem élni, vagyis magányosan tengődni hosszú évek, de legalábbis hónapok óta, hogy nagyobb odaadással lehessen belevetődni a sűrűjébe, s egyetlen este alatt megoldani évtizedes problémát: a végleges társtalálást tudniillik. Nem árt könnyű fogyó-/hízó-/izom- vagy lékúra előtte, és szenvedélyes vásárlással néhány keresetlen óra eltöltése valamely baráti áras áruházlánc vonatkozó darabjában, mintegy megelőlegezett tiszteletet kiváltandó a jövendőbeliből, aki láthatja, bár nem a ruha teszi, mégsem akárkivel áll szemben.

Vagy ül. Az első próbálkozás a Kodály körönd magasságában történik. Két elegáns hölgy és ugyanannyi nyájas úr költözött a fűre kis asztalka köré, gondolták, a Lajosok modern, ámbár változatos másolataként dominópartit tartanak, utcán át. Kegyedék hűvösen, de nem elutasítón viszonyulnak az érdeklődéshez, kitudni, valójában kik ők, nehézkes volna, és különben is: megvannak mindahányan, magukban. A való élet, s főképpen a cél azonnal továbbhajt: egyéb esti órákhoz képest hömpölyög az Andrássy úton végig öreg, fiatal s fiatalabb, hogy le ne maradjon a lemaradhatatlanról. Az érintettek határozott léptekkel áthaladnak a Városligeti-tó hídján, rezzenéstelen arccal biccentenek a szétbombázott Műjégpálya romjai felé, s kissé nyirkos hónaljjal lépnek a Vajdahunyad vára ördögűzött pallóira. Ahol a szokásos látvány fogadja őket: kirakodó-, berakodó-, fonó-, evő-, ivó-, szőrös-, bőrös-, satöbbis árusok standja, oldalvást, a stíl kedvéért tűzrakás vár a megfelelő pillanatra, hogy átugorják.

Szent Iván elő-elő-éjszakáján minimum az dukál. Előtte azonban a terep földerítése szükséges.

A legényfogás sajátja, hogy az embernő megpróbál természetes módon viszonyulni a körülményekhez, és józan ítélőképességére hagyatkozik. Például, ha a borstandnál a kiszemelt szimpatikus az ízlésesnél emeltebb hangon kezd feltűnősködni, netán szakérteni, hogy: így a borkorona, meg úgy a viszkozitása, miközben akkorákat csettintget, hogy az első sorokban esernyőt kell nyitni mellette, akkor aromatikus, bocsánat: aromantikus a kialakuló nexus, és legjobb észrevétlenül átsodródni a szomszédságba, még ha a halászat fejlődésének érdekfeszítő történetiségét taglaló előadássorozat negyvenhetedik része is az. De nem az, hanem az illatok illata ezen a fűszeres estén, végre témába vágó útmutatóval ezernyolcszázharmincháromból, mégpedig virágnyelven, kicsiny füzetlapokra írva, amit ismerni azért szükséges, hogy a majdan kapott csokrétából kiolvasható legyen a férfifél igazi szándéka.

Például, ha a hölgynek egy kaporbokorral kedveskedik hódolója, az komoly ismerkedési szándék megnyilatkozása, mert annyit jelent: „Csak te teheted kedvessé életemet, ’s szellemessé”. Az ismeretség előrehaladottabb stációjában viszont érdemes sárga nárciszt kapni (különösen késő őszi hónapokban nagy trófea), mert a viszonzatlan szerelem egyértelműen kiolvasható belőle, de helyette megteszi a már közhelynek számító általános rózsa, mellyel annyit üzen: „Óh, ne taszíts el!”, vagy az izgalmas mályva, miszerint: „Kétségbe ejt hidegséged, és megöl idegenséged”. Semmiképpen sem szabad azonban odáig jutni, hogy ciklámen-adás legyen a vége, mert az nem más, mint maga a lemondás – melynek éppen ellenkezője a mai feladat. Nos, így kiokosodva már semmi, de semmi akadálya komolyabb lépéseket tenni az ügy érdekében a varázsudvarban.

Közvetlenül odaérkezés előtt azonban beelőz egy ellenállhatatlan programpont: csak itt és csak most, kizárólag ezen az éjszakán megnyitják a Vajdahunyad legtitkosabb tornyát, ahová ember – a karbantartókon kívül – százhárom éve nem tette lábát. Ilyen ajánlatnak ki bír ellenállni? Ha már eddig epekedtünk, igazán belefér még egy órácskányi, irány a csigalépcső; kitömött szirti sasok hideg tekintete kísér minden egyes lépcsőfokra lépvén, bebukott szarvasagancsok öklelő erdeje, ragacsos pókhálók szövevénye és teliholdi bagolyhuhogás – utóbbiak csak amolyan színesítések –, na jó, néhány selejtezésre ítélt irodaszék kísért a torony megközelítésének emelkedett pillanataiban.

„És tényleg négy önkormányzati lakás található a várban?” Hát igen, a gyakorlatias kérdések sem idegenek a női látogatóktól, bár az igenleges válasz hatására a férfilátogatók is éledni látszanak, s benősülési szándékuk lehetőségét egyértelműen kinyilvánítják. Az elképzelések idefent is csak olyanok, mint odalent: aki kéne, annak az van, aminek nem kellene lennie, aki vinne, annak meg a nagy semmije – nemhogy vári lakása kilátással a Fővárosi Nagycirkuszra. A várt titok, a nagy megértés tán ebben rejlik, s következik a további kiábrándítás: kilátásosban lakás nagy belátást igényel, mivel ázik plafontól, mint a fene, hétvégén turisták vircsaftjától hangos, amorf nappaliját pedig az államosítás szűkös baltájával szabták. De a kalandos természeteknek továbbra is különös csillogás bujkál a szemében, és nem utolsó sorban erkélyjelenetről ábrándoznak a déli bástyán, a rendelkezésre álló órácska azonban lejárt, visszaút ugyanarra, közben futó pillantás Kincsem és Imperiál kiállított csontvázára, majd haladéktalanul irány a beígért varázsudvar, ahol végre pontok kerülhetnek az ü-re.

A varázsudvar a kerengőben található, abból nyílnak a helyi kiállítási termek és a kápolna, ráadásnak a vendéglátás is ide helyezte állásait, s oly isteni sültillatot terjeszt, hogy komoly követelés áll elő a legényfogók emésztőrendszerének részéről. Az asszony azonban nem lehet ingatag, igazán beéri egy falat édesköménnyel és dijoni mustárral bolondított sülttarjával – na jó, kettővel, szeletből – kisadag petrezselymes burgonyafelfújttal, amihez, nincs mit tenni, vékonyra szelt káposztasaláta illik, a végére pedig egy nagyon hosszú lépés.  Miután már tényleg semmi sem akadályozhat abban, hogy a bájitalkóstolással egybekötött tanácsadásra kerüljön sor. „Ilyen rossz lenne a helyzet?” Felmerül e kérdés a tömeges igénylők láttán, és a közönség feszült figyelemmel hallgatja az erre a célra kitelepült muzeológus előadását, aki készségesen válaszolja, hogy: igen, akár egy évig is hatásos a varázslat, és nem muszáj a ceremóniát újholdkor végezni – bár kétségtelen, hogy akkor a legbiztosabb a hatás –, mert olyankor a Hold növekedésével a szerelem is napról-napra dagad, de ellenvarázslattal szemben mindenkor nyakban hordott hegyikristály tanácsos.

A bódulni, s főleg boldogulni vágyó hallgatóság lenyűgözve szívja magába a nedűt, ugyanis kis pohárral mindenkinek jár belőle, és a fent közölt recept szerint készült. A tájékozottabbak hazaival próbálkoznak, már ami a módszereket illeti, s kérdezik a szakértőt, mi a véleménye arról, ha a lyány éppen kilenc magot talál egy almában, és azt észrevétlenül a meghódítandó egyed után hinti, persze minél közelebb a sarkához, mert annál biztosabb a hatás. Mire a hely szelleméhez igazodva érkezik a természetes megoldás: éjfélkor vetkőzzék meztelenre a lány, öleljen át egy fát, és háromszor ismételje:

„Én rázom a fát,

Fa rázza a földet,

Föld rázza a vizet,

Víz rázza az ördögöt,

Az ördög meg az én emberemet,

De rögtön hozza is!”

Ami után nincs mást tenni, mint eddig: várakozni csak.