Publicisztika
BUDAPEST borult, hideg napra ébredt 1944. március 19-én. A hőmérséklet alig emelkedett fagypont fölé, aki tehette, befűtött. Egy darabig úgy tűnt, a tavasz makacs távolmaradása lesz ennek a vasárnapnak a legfontosabb eseménye. De csak úgy délelőtt fél tízig.
Dr. Bodor Györgyné Gergely Magdolnát a Mártonhegyen érte a német megszállás híre, épp franciául tanult a kertben sétálva, amikor telefonhoz hívták. A telefonáló arról számolt be neki, hogy német gépfegyver strázsál a házuk előtt. A nap további részében gereblyézett, ápolta a szomszédék fülfájós kislányát, és felpróbált egy csodás vörös bársonypongyolát is. „Így ért véget a József-nap; bizony kivételesen nem meleget hozott, hanem németeket” – írta a naplójába.
B. Radó Lili kísértetiesen hasonló módon, ugyancsak fél tízkor és telefonon értesült a történelmi hírről. A Kálmán utcában azonban, hiába a Parlament közelsége, a katonai lerohanásból nem látszott semmi: „az utcát kémleljük, de nyugalom van, semmi sem látszik” – jegyezte fel –, másnap azonban már így írt: „mintha csak egyik napról a másikra influenzajárvány ütött volna ki a zsidók között, mindenki a náthájára hivatkozva otthon marad, s a másiknak is azt tanácsolja”.
A híreket a Svábhegyen leső ékszerész, Dévényi Sándorné és a Rádió irodalmi osztályának helyettes vezetője, a Horánszky utcában lakó Ortutay Gyula naplóbejegyzésében ugyanarra panaszkodik: hogy „folyton a rádió mellett ültünk, hátha bemond valamit, de sem a magyar, sem az angol rádió nem mondott be semmit”. Dévényiné este a családjával arról beszélt, keresztény kézbe kellene adni az üzletet. Ortutay a következőt jegyezte le: „Megpróbálom ezt a naplót elhelyezni a Nemzeti Múzeumban”.
Budapest hetvenöt évvel ezelőtti német megszállása a kortársaknak ijesztő fordulat, az addig tőlük többé-kevésbé távol zajló háború kézközelbe kerülésének pillanata volt. És nemcsak azért, mert hamarosan jöttek az egymást érő bombázások, hanem mert a következő hetek eseményei – az új, szélsőjobboldaikormány hivatalba lépése, a hivatalvezetők lecserélése, az újságok betiltása és a kizárólag kormánypropagandát sulykoló sajtó megteremtése, valamint a korábbinál is célzottabb zsidóüldözés – más és más módon, de mindenkinek felforgatták az életét. A város egymillió lakója egymillió saját történelmet írt ezekben a hónapokban. Rengetegen a legszörnyűbb tragédiát élték át, miközben – közhely, de igaz – születtek gyerekek, ébredtek szerelmek, és sokszor kisütött a nap.
Egyszer régen, egy február 13-i tévévitában egymás mellé sodorta az élet a fiatal Ungváry Krisztiánt, aki akkor jelentette meg Budapest ostroma című könyvét, és az idős Gábor Miklóst. A történész szakmai érvekkel bizonyította, miért tekinthető 1945 februárja újabb megszállásnak. A színész csendesen kitartott amellett: ami akkor történt, felszabadulás volt.
A történelem ilyen: van egy megélt, és gyakran létezik egy kanonizált változata. Ami a háromnegyed évszázaddal ezelőtti német megszállást illeti, egyre kevesebben vannak közöttünk, akik saját élményként tudják felidézni az akkor történteket. Ez a távolság pedig akár bizonyosságot is szülhet: azt a meggyőződést, hogy erről a mind távolibb múltról már ítéletet mondhatunk.
Ilyesfajta ítélet öltött testet a Szabadság téren elhelyezett német megszállási emlékműben, amely egyszerre mutatja áldozatnak a magyarok egész közösségét, azaz mindazokat, akik 1944 márciusában elszenvedői voltak a hódításnak. Ám hogy a történelem ennél nehezebben bronzba önthető, mutatja az emlékezésnek az a spontán tere, amely immár évek óta meg-megújul a szobornak tükröt tartva. A páratlan „Eleven emlékmű” talán éppen olyan egyoldalú képet fest a múltról, mint a hivatalos változat. Valószínínűleg a másik nélkül egyik sem lenne érvényes olvasata 1944 tavaszának – a kettő együtt viszont a legfontosabb történelmi lecke, amellyel a 21. század hajnala csak előállhatott.
Amiből az is következik, hogy szoborállítás és leegyszerűsítő történelmi deklarációk helyett jobban tenné a város, ha az egyedire, a megfoghatóra és így megérthetőre figyelne, amikor a múltról esik szó. Ahogy mi sem a sematikus történelemkönyvekből, hanem szüleink történeteiből alkottunk meg a magunk múlt-képét, úgy az utánunk jövőknek is azzal tudnánk segíteni, ha a mindennapi emberek életén keresztül kalauzolnánk őket végig a történelmi sorsfordulókon. Ha ők is látnák, hogyan lett a Mint a mókus szerzője Radó Liliből… ha végigkövethetnék Ortutay Gyula pályáját 1944 tavaszától a koalíciós időkön át a hatvanas évekig… ha kikutathatnák, mi lett a sorsa Dévényiék ékszerüzletének… Vagy ha csak elolvasnák, amit Gergely Magdolna a naplójában az elkövetkező egy évben leírt…
Akkor ők maguk dönthetnék el, homogén megszállástörténet volt-e az 1944. március 19. és a rendszerváltáskori első szabad választás közötti időszak Magyarország történetében. Kapaszkodónak pedig addig is elég lenne ez a mondat: azon a hetvenöt évvel ezelőtti napon borult, hideg időre ébredt BUDAPEST