Idén nyáron lesz száztíz esztendeje annak, hogy Budapest vezetése a tettek mezejére lépett. Miután megszerezte a Károly laktanyát, s az épületet némileg átalakítva birtokába vette, itt jelölte ki a város új, nagy házát, közigazgatásának, hivatalának és sorsáért felelős testületeinek otthonát. A tényleges bővítést jelentő építési tevékenység 1900 augusztus elsején kezdődött, de már júniusban folytak szoros előkészületei, és 1902 januárjában a végleges berendezkedést is lezárták. A feladatot végrehajtó szakférfiak egy tizennyolc oldalas nyomtatványban adtak számot az utókornak mindarról, ami történt, s egyidejűleg aláírásukkal hitelesített fényképalbumokat adtak át és dedikáltak rangos hivatalbelieknek, így Halmos János polgármesternek is. Ez a bőrbe kötött példány Gadányi György fotóművész, a fotótörténet ritkaságainak megszállott gyűjtője birtokában van.

A „közreműködött építő-iparosok” 1902-ben adták át – nyilván kellően ünnepélyes külsőségek között – nagyságos Halmos János királyi tanácsosnak, Budapest akkori polgármesterének (a főpolgármester reprezentatív tisztségét az idő tájt Márkus József töltötte be) azt a nyomtatott füzetecskével kísért fotóalbumot, amelyben megörökítették a Károly laktanya városházává történt átalakításának fontosabb lépéseit, illetve a végeredményt mutató látványosabb helyszíneket, helyiségeket.

A füzetbe foglalt kísérőszöveget Heuffel Adolf, szintén királyi tanácsos, a „központi városház építésére felügyelő bizottság” hivatalból kijelölt tagja, középítési igazgató írta, a fényképeket – huszonhetet –, pontosabban azok „nagyobb részét”, Gerey Ernő építész, a „fővállalat műszaki irodájának vezetője” készítette.

Hogy melyik volt a „fővállalat” – mai definícióval: a fővállalkozó – a nyomtatványban felsorolt közreműködők közül, arra csak következtethetünk, a „bontási-, föld-, kőműves- és elhelyezési”, tehát a legnagyobb volumenű feladatokat Barcsay Lajos építőmesterre bízta a főváros, míg a többiek az ő alvállalkozói lehettek.

Barcsai nevét a kortárs címtár nem ypszilonnal rögzíti, mindössze annyit tudni róla, hogy Budán, az Apród utcában lakott. Emlékezetes művét sem tartja számon az utókor.

Nagy létszámú felügyelőbizottság ellenőrizte a beruházást, nem is fér ide minden név, de néhányukat illik mégis megnevezni: az elnök dr. Vaszilievits János tanácsnok volt, helyettese dr. Melly Béla tanácsjegyző, az állami középítési igazgatóságot képviselő Heuffel Adolfot már említettem, társa a kétszemélyes delegációban Krátky János főmérnök úr volt. A törvényhatóság – azaz a főváros – delegáltjai között másoké mellett ott találjuk a sokfelől ismert Czigler Győző, Kauser János, Pucher József, Wellisch Alfréd nevét, s Pesti Ferencét, aki akkor a IV. kerület, azaz a Belváros kerületi elöljárója volt. A művezetőség első embere Hegedüs Ármin, a számvevőségi ellenőr Krisztinkovits Béla.

Egy dokumentum ismertetésétől nehéz elvárni az olvasmányosságot, de az ismertetőnek persze mégis meg kell kísérelnie, hogy fenntartsa az érdeklődést, úgyhogy mielőtt az albumot ajándékozó „közreműködött vállalkozók” sorra kerülnének, kalandozzunk valamennyit Heuffel úr irományának tartalmában, felidézve annak egy-két érdekes mozzanatát.

A régmúltra vonatkozó történeti információk, amelyeket sorra vesz, ismertek a Budapest históriájában járatosak számára, csak az utolsó három-négy oldal foglalkozik az izgalmasabb kérdésekkel. Sorozatuk 1894-ben kezdődik, amikor is törvény rendelkezik arról, hogy a főváros 11 millió és kétszázezer aranykoronáért megveheti a kincstártól a Károly kaszárnyát.

Ennek az adásvételnek a részleteit illetően feltétlenül érdekes adat, hogy a summában benne volt a Citadella és az Újépület telkének szabályozása során keletkező közterületek Budapest tulajdonába történő átengedése is, ugyanakkor viszont a főváros ingyen – pontosabban leltári értéken – kellett átadja az akkor épült új kaszárnyák telkeit a kincstárnak.

1898-ban aztán sok dolog történt, szinte egyszerre.

A törvényhatóság hivatalaiban akkor már régóta vizsgálták, hol épüljön meg az új városháza, tekintve, hogy a régi sorsát kérdésessé tette az ezekben az években zajlott, a Belvárost érintő nagy bontási, átépítési hullám. Hogy a régi, még pestinek épült városházáról biztosan költözni kell, az 1898-ban dőlt el, amikorra, a katonai hatóság részben már kiürítette és átadta Budapestnek a Károly kaszárnyát (az első ütem lezárásának hivatalos terminusa:1897. november 3.).

1898 végén ezért döntött úgy a közgyűlés, hogy ide költözteti a Városház térről kiszorult hivatalokat, s az ezt szolgáló első átalakítási munkálatok olyannyira előrehaladtak, hogy a hivatalnokok 1899 őszén be is költözhettek az irodasorokká átalakított traktusokba. Közben, megint csak 1898-ban, a kaszárnya nagy udvarán állott fedett lovardát vásárcsarnokká alakította át az új tulajdonos, melyet 1899. augusztus elsejével adták át a közönségnek (sajnos nincs róla fotográfia az ajándék-albumban).

1899 végére vált nyilvánvalóvá, hogy egy újdonatúj központi városházát, amiről a derék városatyák már több évtizede álmodoztak, nem lesz tehetségük valahol másutt fölépíteni. 1900. február 14-én ezért határozott úgy a tanács, hogy újabb nagyszabású átalakítás, bővítés után a már teljes terjedelmében a birtokába került laktanyában rendezkedik be. Néhány hónap alatt meg is születtek a tervek, és 1900. augusztus 1-jén megkezdődtek a kivitelezés munkálatai. Egymillió és nyolcszázezer koronáért.

Barcsai(y) az itt következő cégeket, vállalkozókat vonta be a műveletekbe. Rabicz-fal munkák: Melocco Péter, kőfaragó munkák: Holdampf S. utódai, ácsmunkák: Aczél Károly, tetőfedés: Krumpholcz Mihály, bádogos: Salgó Lipót, burkoló: Halász Hubert, asztalos: Kuzen József, lakatos: Pick Ede, mázoló munkák: Fischer és Hartmann, üveges: Forgó és tsa, keményfapadló: Magyar parket-gyár, puhafapadló: Aczél Károly, szobrász: Vögerl Ignácz, vízvezeték, csatorna: Bogdány és tsa, szobafestő: Ott és Stockinger, falikárpit: Südfeld Samu, légszeszberendezések: Budapesti légszeszgyárak, csillárok: Magyar fém- és lámpaárugyár, cserépkályhák: Markovits Izidor, vaskályhák: Révai Oszkár, villamvilágítási berendezések: Hirsch és tsa, kárpitos munkák: Hermán Ödön, üzleti kapuzatok: Fischer Bernát, födémek: Danubius hajó és gépgyár (a vasszállító), illetve Hazai vasbeton építési vállalat.

A felsorolt szállítók, berendezők és kivitelezők névsora arról árulkodik, hogy ez a kör nem csak az építési-kivitelezési műveleteket végezte el, de a reprezentatív és funkciójuk szerint különleges feladatot ellátó helyiségeket is az utolsó szögig – ahogy erről az album néhány itt is bemutatott fotója tanúskodik.

Ez utóbbaik közül csak kettőt e mlítek. A kaszárnya két új födémmel háromfelé osztott terének alsó, földszinti részén rendezkedett be a Fővárosi Nyomda, a legfelsőn pedig a Fővárosi Múzeum.

Egyik sincs már meg, s régóta ez a helyzet. De aki alaposan körülnéz a házban, más pontjain talán még felfedezheti e régi cégek s munkásaik becsületes működésének nyomait. Nem ők bontották el s vissza, ami már hiányzik: alvállalkozóit Barcsai(y) uram rendesen kifizette…