Ez a cikk íródhatott volna abból az alkalomból is, hogy idén lenne száz éves Budapest első modern nagyáruháza, a Bécsi utcai Fischer. Hiszen éppen száz éve, 1910-re épült fel a Bécsi és a Harmincad utca sarkán a hatemeletes üzlet-bérház, amelynek szuterénje, földszintje és első emelete fogadta magába a mára elfeledett, hajdan híres nagy üzletet (a további négy emeleten irodákat és lakásokat alakítottak ki). Századik születésnapja alkalmából most talán lebontják. Vélhetőleg ezzel a szándékkal kérte az V. kerület a fővárostól a ház helyi védettségének eltörlését, először 2008-ban, majd idén márciusában újfent. Most sikerrel: április végén Budapest közgyűlése nagy többséggel megszavazta a javaslatot. Csupán három ellenszavazattal, köztük a főpolgármesterével.

Kétségtelenül a Belváros egyik árnyékba szorult pontjának számít a legalább húsz év óta, lassacskán kiüresedett, elhanyagolt épület, amely 2006-ban Csipak Péter tulajdonába került. Ő évek óta munkálkodik a közeli Deák Ferenc utca „Fashion Street”-té, „divatutcává” történő nagyszabású átalakításán. Tíz bérházat birtokol a környéken. Többet közülük a Deák Ferenc utcában gondosan fel is újíttatott. Az ő tulajdona a Bécsi utca 10.- Harmincad utca 3. számmal jelölt saroképület, a hajdan Fischer Simoné, s a vele egy tömbben álló szomszédai, a Bécsi utca 8. és a Bécsi utca 6. is. Egyetlen közös és hatalmas reklámponyvába csomagolva várnak sorsukra.

A befektetőnek nagy tervei vannak velük. Mint nyilatkozta, felkért egy világhírű építészirodát, hogy a helyükre tervezzen egy mifelénk még soha nem látott attrakciót. Ezért kellett hát megszüntetni a Fischer-ház védettségét, ami esetleg akadályozta volna az álmok megvalósulását. A hírek szerint Norman Foster a felkért alkotó, Bécsi utcai tervei azonban még nem kerültek semmi módon a nyilvánosság elé.

Szép dolog szépet álmodni. Fischer egykori álmát mégis kár volna elveszítenie Budapestnek. Már csak a múltja miatt is. Csodálkozva olvastuk a kerület sajtónyilatkozatait, melyekben azt állították, hogy semmiféle védelemre érdemes kultúrtörténeti, építészeti értéke nincs.

Hogyne volna! Felépültekor a lapokban mint kiváló házat ünnepelték. Rákosi Jenő Budapesti Hírlapja, a „Béhá” „Egy új áruház” címmel jelentetett meg hosszú cikket 1910. szeptember 18-án. Elődjében, a Schiller bárók tulajdonában lévő régi ingatlanban, annak hátsó, udvari traktusában bérelte – ugyanitt tehát – első üzlethelyiségét Fischer Simon selyem- és divatáru-kereskedő, aki 13 éves korában egy szál batyuval érkezett Budapestre Árva megyéből. Szorgalmával három évtized alatt jutott el odáig, hogy a bárók régi háza helyén felépíthette hatemeletes, modern áruház-palotáját, a szóban forgó Fischer-házat. Mégpedig Kármán Géza és Ullmann Gyula, a bécsi szecesszió rangos hazai képviselőinek tervei szerint.

Fischer három alkalmazottal kezdte, s amikor új áruháza megnyílt itt, a Bécsi utcában, már majdnem kétszázat foglakoztatott, akiknek külön öltözőjük és kantinjuk is volt az épületben.

A réginél hatszor nagyobb üzlet csoda lehetett akkoriban. Olyan érzést válthatott ki, mint amit mi éreztünk a rendszerváltás után az első plázákban. Addig ilyet még nem látott Pest. Az új Párisi Nagyáruház az Andrássy úton ekkor még csak épült, egy évvel később nyitott meg. A Magyar Divatcsarnok a Rákóczi úton majd tíz év múlva, a Corvin pedig csak tizenöt év múlva lépett a budapesti vásárlók szolgálatába. Fischeré volt tehát az első modern nagyáruház Pesten, a „régi idők áruházaihoz mérten valóságos királyi palota”, írta az Új Idők. Naponta ötezren vásároltak itt.

Három szinten folyt a kereskedés. A szuterénben olcsó maradékárukat kínáltak, a földszinten csipkét, szalagot, függönyt és bélésanyagokat, a félemeleten pedig selyem- és bársonyárut. Elegáns, kényelmes és tágas volt a tér. Mahagóniból készült a bútorzat, a félemeletre kétkarú, kényelmes márványlépcső vezetett, a liftet nem is igen használták a vevők. „De nem lehet leírni, látni kell ezt. Mert amilyen látványosság ez a Kármán és Ullmann építette palota külsejében, éppen olyan remek belül is” – méltatja az enteriőrt a Budapesti Hírlap.

Átvészelte az első világháborút, az inflációt, a gazdasági válságot. Fogadott híres vásárlókat, mint például 1928 májusában Lord Rothermere fiát, Esmond Cecil Harmsworth-öt, akinek látogatásról a Magyarország című újság képes melléklete fotót is közölt. A harmincas években az üzletet már Fischer Simon utódai irányították, részvénytársasági formában, akik 1937-ben fióküzletet is nyitottak a Rákóczi úton. Szilágyi István Régi boltok krónikája című könyve szerint 1942-ben a zsidótörvények vetettek véget a cég sikeres működésének. A házat is eladták. Rózsa Rezső, az emeleten irodát bérlő Viktória Tűzbiztosító Rt. igazgatója vette meg, a negyvenes évek végén az ő tulajdonaként államosították.

A házban a félemelet fölötti szinten irodák és szabóműhelyek sorakoztak. Még följebb lakások: itt éltek Fischerék is egy ideig. De tudunk másokról is. 2005-ben, amikor a házban még találtam lakókat, volt aki emlékezett rá, hogy a háború előtt Rukavina Olga bárónő lakta a teljes harmadik szintet. Ezen az emeleten a dokumentumok szerint 1934-ben maga Kozma Lajos tervezett belső átalakítást, s ő dolgozott a manzárd műtermeinek átalakításán is. Hogy mindebből ma mi látható még, nem tudom, nem láttam. Valószínűleg semmi. Lakók pedig ma már nincsenek.

Működött a házban fotóműterem is: Veres A. Pál „photoművészeti szalonja” 1910-től egészen a harmincas évekig.

A második világháború után a nagy lakosztályokat az akkori gyakorlat szerint földarabolták: 2005-ben 32 lakást találtam a házban. Az épület az V. kerület alpolgármestere szerint volt pártház is, az viszont biztos, hogy a negyedik emeleten az ötvenes évektől bölcsőde működött, az áruházi terekbe pedig az Irodagéptechnikai Vállalat költözött be, talán a hatvanas években, s itt működött egészen a rendszerváltásig, amikor már olyan cégek is megjelentek mellette, mint a Banco di Sicilia, az Iraqi Airways, vagy az Ewetco AG.

A hajdani egységes üzlettér megsemmisült. Talán az egykori márványlépcsőből ha maradt valami.

Ekkorra a ház már csúnyán megfeketedett a városi szmogtól. Sötét tömege kísértetiesen tornyosult a sarkon, a Harmincad utcai angol követséggel szemben. De – bár sok díszét elvesztette – homlokzatán még felismerhetők voltak, s a ponyva alatt ma is megvannak a jellegzetes jegyek. Például a Bécsi utcai oldalon a középső homlokzat-tag zárterkélyszerű kiugrása az első emelettől fölfelé. Vagy a hatalmas félemeleti, köríves ablak, mely a hajdani bejárat fölött nyílt, bélletében az áruház nevével – a feliratnak 2005-ben persze már nyoma sem volt. Legalább ezt a homlokzatot igazán érdemes lenne megmenteni.

Nem úgy a sötét és szűk udvari traktust, melynek nagy részét amúgy is elfoglalta az ide betüremkedő üzlettér. Ez valóban megérett a megújulásra, bár valószínűleg a kilencvenes években kimondott (s most eltörölt) helyi védettség sem lett volna (lehet?) ennek akadálya…