Átsikló tekintetek: igen, a helyükön állnak. Megvannak még. Hogy kik alkották? Mi okból és mikor készültek? Sokszor nem tudjuk. S azt még kevésbé, hogy Budapest köztéri szobrai közül néhány igazi "világjáró" alkotás. Expókon bemutatott, díjakat nyert remekművek. Ezek közül mutatunk be néhányat. És közben szó esik néhány olyan műről, melyeket már nem láthatunk. Pedig kellene. Most, hogy Pécs erre az esztendőre Európa (egyik) kulturális fővárosa lett, úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy megmutassuk a többnyire messze múltból Budapest a világnak szóló hajdani művészeti üzenetét, világjáró alkotásait.

1900-ban, a századfordító párizsi világkiállításon Magyarország hatalmas, minden ágazatra kiterjedő bemutatóval vett részt. Hazánk először emelt önálló pavilont; 3278 kiállítónk alkotásai közül 161 nagydíjat érdemelt ki, és ezzel az eredménnyel az összes résztvevő ország között az előkelő ötödik helyen végzett. A magyarok kiemelkedő szereplése az expó egyik meglepetésének számított, mint ahogy szobrászaink remeklése is. Az iparművészeti csarnokban jókora területen kizárólag magyar alkotások zsúfolódtak össze, melyek közül a legnagyobb sikert Fadrusz János Mátyás király lovas szobra mellett Zala György két, a Millenniumi Emlékműhöz készített műve, a Gábriel arkangyal, valamint a Tudás és Dicsőség kompozíciója aratta: mindegyik Grand Prix-t nyert el a zsűritől. Párizsban kezdődött Ugyanezen a kiállításon Róna József két bronz domborművét (az egyik a zentai sáncok bevételét, míg a másik a csatát eldöntő lovasrohamot ábrázolja) aranyéremmel jutalmazták. Ezek Róna híres, Savoyai Jenőt lovon ábrázoló alkotásának talapzatához készültek. A szobrot a budavári királyi palota Duna felőli homlokzata előtt állították fel 1901-ben, az akkor még létező, úgynevezett Habsburg-lépcső előtt.

Az alkotást egyébként eredetileg Zenta városa rendelte meg a művésztől, a győztes zentai csata emlékére, ám a város a vételárat sorsjátékból akarta fedezni, s az nem hozott elég bevételt. Róna, aki saját pénzét is kockáztatta a mű elkészítésekor, nehéz helyzetbe került. Barátja, Fadrusz János összefogott a művésztársakkal, és sajtóbotrányt kavart. Az ügy a miniszterelnökig, Széll Kálmánig, illetve Ferenc Józsefig is eljutott. Hogy, hogy nem, egyszer csak megjelent Róna műtermében a királyi palota újjáépítéséért felelős Hauszmann Alajos, és a szobor méreteiről érdeklődött. Kis idővel később Róna már a miniszterelnöknél vizitált. Széll Kálmán ügyesen mozgatva a szálakat úgy intézte, hogy a király maga döntött a szobor megvétele és a palota előtti felállítása mellett, ahová egyébiránt Hauszmann elképzelése szerint az uralkodó lovas szobra került volna.

Párizsban ifj. Vastagh György közkeletű nevén Csikós-nak nevezett szobra (eredetileg Lovát megfékező csikós) is díjat nyert. E vert vörösrézből készült alkotást a királyi palota építőbizottsága rendelte meg még 1899-ben a művésztől, aki állatábrázolásainak köszönhetően akkoriban vált nemzetközileg ismertté. Másfélszeres életnagyságú szobrát a palota lovardája előtt állították fel 1901-ben. A mű azért is értékes számunkra, mert először jelent meg hazai köztéri szobron a népies-magyaros jelleg. A világtárlaton az alkotás kisplasztikaként szerepelt és aranyérmet érdemelt ki. A kompozíció érdekessége, hogy az 1930-as évek expóin újra megjelent a Herendi Porcelánmanufaktúra termékeként, mely akkoriban több más, külföldön is ismert magyar munka kisplasztikai változatát formálta meg porcelánból. Így többek között a Csikós 1937-ben, a hatodik párizsi expó magyar pavilonjában is helyet kapott.

A köztéri változat 1945-ben, Budapest ostromakor sérüléseket szenvedett, s a lovarda lebontását követően raktárba került. 1983-ban, restaurálása után helyezték vissza a várba, de már nem eredeti helyére, hanem a palota északi szárnyának udvarára, a "B" épület elé. (Sokat tett cikkeivel újbóli fölállításáért Kiss Károly, a régi Magyar Nemzet jeles publicistája.)

Több példányban

Minden idők egyik legsikerültebb magyar szobra, a Ligeti Miklós alkotta Anonymus három világkiállításon képviselte a magyar képzőművészetet. Pedig már a mű születése körül is számos bonyodalom támadt. Ligeti aszimmetrikus elrendezésű, arctalan, ülő alakja sok volt a bírálóbizottság konzervatív urainak. Vitájukat a mindenki által elismert Fadrusz próbálta elsimítani, végül a miniszterelnökhöz utalták az ügyet. A kormányfő döntése értelmében a művésznek új mintát kellett készítenie, ráadásul arccal, ám engedélyezte, hogy bemutathassa saját elképzelését is. Ligeti elkészítette amit kértek, de saját eredetije akkor már kikerült a velencei biennáléra, ahol hatalmas sikert aratott, s meg is vásárolták a hatvan centiméter magas bronz változatot. (Érdekes, hogy az olaszok eleinte Dante legsikerültebb ábrázolásának hitték a művet.) Itthon a Szépművészeti Múzeum is rendelt egy példányt az eredetiből. A zsűri a külső nyomás hatására végül elfogadta az eredeti változatot.

Az egy méter magas bronz alkotást - melyet eredetileg királyi palota Krisztinaváros felé eső oldalában, majd a Margitszigeten akartak felállítani - a Városligetben, a Mezőgazdasági Múzeum bejáratával szemben 1903-ban leplezték le.

Az Anonymus kisebb változata később is szerepelt világkiállításon: 1904-ben St. Louisban, majd 1906-ban Milánóban, ahol nagydíjat is nyert, végül pedig az 1911-es Torino-Róma expó magyar képzőművészeti pavilonjában is gyönyörködhettek benne az érdeklődők.

1911-ben Torino nyerte el a világkiállítás rendezési jogát, ám Róma és Firenze is kapott egy-egy szeletet az expó-tortából. Az olasz főváros például képzőművészeti tárlatot rendezhetett, ahol hazánk önálló pavilont épített (csakúgy, mint Torinóban). A Hoepfner Guidó és Györgyi Géza tevezte épület a római reneszánsz és barokk hagyományokhoz igazodott. A tiszta vonalú homlokzatot a főbejárati lépcső két oldalán Zala Györgynek a Millenniumi Emlékműhöz készített kompozíciói uralták. A bal oldalon a Tudás és Dicsőség, míg a jobbon a Munka és Jólét allegorikus alakjai voltak láthatóak. A tisztán képzőművészeti kiállítás Szinyei Merse Pál munkásságát állította a középpontba. A hazai szobrászatot Zala Györgyön kívül többek között Stróbl Alajos (Anyánk), Róna József (Savoyai reliefek), és Ligeti Anonymusa is képviselte.

A háború után a húszas évek végéig kellett várni, hogy egy expón összegyűljenek a világ legjelentősebb képzőművészati alkotásai. 1929-ben Barcelonában a magyar kiállítás központi helyiségében volt látható Kisfaludi Strobl Zsigmond 1926-ban elkészült bronz kisplasztikája, a Mária Terézia korabeli huszár. Ez a műve már az 1920-as évek végén bekerült a Herendi Porcelánmanufaktúra kisplasztikai sorozatába, s a Csikóshoz hasonlóan több világkiállításon bemutatták ebben az időszakban. A később Kardját néző huszár-nak, illetve Öreg huszár-nak is nevezett mű különlegessége, hogy alkotója ugyan kisplasztikának szánta, ám már hat évvel születése után elkészült a köztéri változata. Ugyanis olyannyira megtetszett egy magyar származású svájci gyárosnak, bizonyos Serényi Richárdnak, hogy finanszírozta annak másfél életnagyságban történő felállítását. Kikötése csupán annyi volt, hogy a királyi palota közelébe kell kerülnie. A főváros örömmel fogadta felajánlását, és 1932-ben a Dísz tér felőli bejárathoz, a Palota út és a Szent György utca sarkán állíttatta fel. Ma is eredeti helyén csodálhatjuk meg. A művész 1929-ben aranyérmet vehetett át Vénusz születése című művéért is, melynek eredetijét Santa Barbara városa vásárolta meg, de idehaza is két városunkban látható köztéri változata: Nyíregyházán és Zalaegerszegen.

Kisfaludi Strobl még egy híres alkotása kapcsolódik világkiállításhoz. 1937-ben, a párizsi expó magyar pavilonjának parkjában tekinthették meg a látogatók Ad Astra című 212 centiméter magas bronzát. A mű eredetileg két, röviddel egymás után eltávozott fiútestvérnek a farkasréti temetőben lévő sírjára készült 1927-ben. A párizsi zsűri a karjait kitárni készülő fiatal férfit ábrázoló művet a Diplôme d'honneur kitüntetésben (a nagydíjat követő legrangosabb elismerésben) részesítette. Több másolat is készült róla, az egyiket 1943-ban Siófokon Horthy István kormányzóhelyettes emlékműveként avatták fel, s a művész kerepesi temetőben lévő síremlékét is ez díszíti. 1984-ben Zalaegerszeg állítatta fel újabb példányát.

Pásztor János, a kor neves, a konzervatív iskolát követő művésze már 1929-ben nagydíjat nyert a barcelonai expón, majd 1935-ben és 1937-ben is részt vett az éppen aktuális világkiállításokon. 1935-ben Brüsszelben a Györgyi Dénes funkcionalista pavilonja előtti parkban állították fel antik stílusjegyeket mutató nőalakját, a Kazinczy-kutat, melyet egy évvel később a budai Bécsi kapu téren avattak fel köztéren. A 230 centiméter magas bronzszobrot Kazinczy Ferenc halálának 100. évfordulójára rendelte meg a főváros a művésztől. Az egyenes tartású, lépő nőalak jobbjában mécsest tart. A mészkő talapzat homlokfalán az írófejedelem arcképének medallionba foglalt domborműve látható. A talapzathoz kétoldalt kis vízmedencék kapcsolódnak. Veres Kálmán Táltos ló című sárgaréz szobra 2000-ben a hannoveri magyar pavilon bejárata közelében kapott helyet. A látogatók egyik kedvencévé vált, rengetegen fényképezték magukat vele-rajta. A közkedvelt alkotás az expó végeztével Budapestre került, máig a Nyugati téren, a West End bevásárlóközpont Váci úti homlokzata előtt látható

Hányatott sorsú alkotások

Dózsa Farkas András egészalakos férfiszobra, a Magyar feltámadás először 1935-ben, a brüsszeli világtárlat magyar pavilonja előtt kapott helyet, az előzőekben bemutatott díszkút párjaként. Az épület homlokzatának jobb oldali parkját a három és fél méter magas, karját égnek emelő, láncaitól megszabaduló bronz alak uralta. Eredetileg a Szabadság térre szánták, s a brüsszeli kiruccanás után ott is leplezték le, 1936-ban. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc utáni megtorlás fővárosi vértanúi, pontosabban az Újépületben kivégzettek emlékére állították fel. Azonban nem sokáig maradt itt, az eredeti helyén. A főváros 1940-ben a visszacsatolt Kassa városának ajándékozta, ahol még abban az évben (november 10-én) a Széchenyi Ligetben, a strandfürdő közelében ünnepélyes keretek között ismét felavatták. A háborút követően, amint a város ismét Csehszlovákia részévé vált, a műnek örökre nyoma veszett. Minden bizonnyal elpusztították, mint a rövid életű magyar megszállás szimbólumát. Állítólag a háborút követő számonkérés időszakában a város magyar származású vezetőinek peranyagában több esetben szerepelt a vádpontok között a szobor leleplezésén való részvétel.

A Szabadság téren a megmaradt talapzatra Dózsa Farkastól új művet rendeltek, egy bronztálat, melyet ma is megtekinthetünk.

Az 1937-es párizsi világkiállítás előtt Pásztor János egy Szent István emlékmű megalkotására kapott megbízást. Első királyunknak a magyar pavilon elé szánt alakját hársfából faragta ki a művész. A 415 centiméter magas alkotás ma már méltó helyére került: az esztergomi bazilika északi tornyában látható. De ha valaki fel szeretné állítani leghányatottabb sorsú szobraink rangsorát, Pásztor műve jó eséllyel pályázna dobogós helyre.

A méretei ellenére légiesen karcsú, mégis erőt és méltóságot sugárzó remekmű a kiállításon Diplôme d'honneur elismerésben részesült. Hazakerülve előbb az esztergomi romkert főbejáratánál állították fel, majd a háború végén Bartl Lőrinc kanonok a Római Katolikus Szeminárium pincéjében rejtette el a Vörös Hadsereg katonái elől. 1950-ben átköltöztették a bazilikába, mert a Szeminárium épületére a szovjetek tartottak igényt. Az alkotás állaga az idők folyamán egyre aggasztóbbá vált, ugyanis a pincében - megóvandó a nedvességtől - fekete olajfestékkel kenték le, amely nem engedte lélegezni a fát, és e miatt a szobor szörnyű állapotba került. 1984-re, két évnyi kemény munkával, Madarassy Walter restaurálta, s a Budapesti Történeti Múzeum előcsarnokában fel is állították. A főváros vendégszeretetét azonban csak rövid ideig, mintegy kilenc évig élvezhette, ugyanis 1993-ban ismét Esztergomban, a városháza dísztermében bukkant fel, majd a város Szent István gimnáziumába költöztették, de itt sem pihenhetett sokáig. 2001-ben került vissza a bazilikába, s napjainkban is ott látható.

Az 1937-es párizsi világkiállítás magyar pavilonjának egyik kiemelkedő alkotása volt a fiatal Kovács Margit kerámia pannója, a Budapest, a Duna királynője. E különleges művet a főváros fürdővárosi mivoltát reprezentáló teremhez rendelték a magyar szervezők. A kerámia dombormű a Budapest hét gyógyforrását jelképező csorgókat, illetve a főváros panorámáját bemutató látképet keretezte. A hat méter széles és négy méter magas, fehér, türkizkék és narancs színekben pompázó alkotást elismerő oklevéllel díjazta a zsűri, s a kiállítás magyar katalógusának belső borítójára is ez a kép került. Sikerét bensőségességének, népmesei hangulatának és különleges formavilágának köszönhette.

A Duna királynője a háborút szerencsésen átvészelte, de a művészi értékének nem megfelelő helyre, az akkor a Deák téren lévő Fővárosi Idegenforgalmi Hivatalba került, a későbbiekben pedig a Mignon eszpresszó falán gyönyörködhettek benne a betérő vendégek, akiknek minden bizonnyal sejtelmük sem lehetett az alkotás jelentőségéről. A hatvanas évek elején aztán átszállították a Gresham palotába, ahol a Budapesti Idegenforgalmi Igazgatóság tárgyalótermének falát díszítette.

A mázas terrakotta lapok többszöri le-és felrakása már önmagában is a mű állagromlását okozta, nem beszélve a falban levő szivárgó szennyvízcsatoráról, amely mállasztotta a vakolatot és kárt tett a kerámiában is.

Műkereskedők a Gresham privatizálása után, illetve annak eladása és felújításának megkezdése előtt találtak rá az egyedülálló Kovács Margit alkotásra, melyet megvásároltak. Végleges, méltó helyére vár.

Somogyi József Martinásza az 1958-as brüsszeli expó magyar pavilonjának parkjában állt, s a szokványos munkásábrázolástól eltérő, friss szemléletével a nyugati kritikusok elismerését is kivívta. A művész, akinek Kerényi Jenővel közösen készített, Táncolók című alkotása a pavilon előterének falát díszítette, a Soroksári úti Vasgyár megrendelésére öntötte formába a Martinászt, még 1953-ban. Az új megfogalmazású munkásalak azonban nem tetszett a gyár igazgatójának: nem kért a szakadt ruhájú, nem elég izmos és kissé fáradt, ám büszke tekintettel a messzeségbe néző vasöntőből. Így az alkotás a brüsszeli siker után nem sokkal, 1960-ban Dunaújvárosba került, napjainkban is ott látható.