A többiek újra elmerültek valami beszélgetésben, amit néhány másodperc után jótékony homályba lökött a fejében dolgozó vörösbor, homályos, egyre halkabb zizegésbe. Úgy hallgatta a lemezjátszót. És azt mondja Friedman, nem sokkal később, mikor újabb utánpótlásért indultak a kisközértbe, a kopott lépcsőházban, a csigaszerű lépcsőn lefelé, a korlátnak támaszkodva arra gondolt, vagyis inkább biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb neki meg kell csókolni a Beát okvetlenül.

Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk, kérdezi úgy ötpercnyi csend után Friedman. Öt perce indultunk a Moszkváról, a Csaba utca sarkán, odafenn találkoztunk. A Vérmezőig nem szól semmit, és akkor is csak egy ilyet. Tudtam, hogy nem kell válaszolnom. - Kicsit szerelmes voltam Beába - szólal meg a Léber könyvelőiroda előtt. - Ez volt a neve, Bea. Kifejezetten zokon vette, ha felületes ismerősök, a komolykodás látszatát keltendő, Beatrixnak szólították, túl kimódoltnak találta. Soha nem néztem meg a személyijét, elhittem első szóra, hogy valóban így hívják, az egyszerű, hárombetűs változat a mérvadó, az ékezetes betűk nélküli ábécé első öt betűjén belül mozgó. Bea - így Friedman. Megáll, rágyújt, elindul megint. Kétháznyit megyünk csendben, villamos se jön, autók se, mentők se, szottyog a papucs, minden lépésnél szottyogás és szürcsölés.

Konyha, lány

Egész éjjel esett - mondja Friedman, mintha ez megmagyarázná a szottyogást, de még ha megmagyarázná is: nem igaz, hogy egész éjjel esett. Csak az történt, hogy a lefekvés előtti utolsó kávé kavargatása közben kopogni kezdett az eső az erkélyen üldögélő könnyűvázas ikeás szék műanyag ülőlapján, egyre szaporábban, és még akkor is így volt ez, mikor Friedman visszatért a fogmosásból, annyira kopogott már, hogy úgy tűnt, mintha komplett hadsereg dörömbölne egyidejűleg a könnyűszerkezetes ikeás várkapun. Aztán befelé fordult, megtámaszkodott a hűvösfehér falban, és viszonylag gyorsan elaludt, az eső meg elállt. Mielőtt viszont felébredt volna a zsibbadásra, az eső kicsit megint rákezdte, és megvárta, míg legalább kinéz az ablakon, kikukkant az erkélyre, és elégedetten konstatálja, hogy esik, esik, de azért ez, ez a panoráma, ez na.

Csak azután állt el. Mire viszont összeszedte magát, és elindult végre, egyetlen tócsa maradt a Márvány utcai ház előtti járdán, a többi mind felszáradt. Kicsi mélyedés, kockakősüppedés, benne a víz, még csak nem is direkt lépett bele, azt mondja Friedman. De belelépett, az tény. Soha nem jár amúgy papucsban, az is tény. De most.

Már elhagyjuk a Maros utcát bőven, mikor folytatja, hogy ez a Bea, ez a Kriszta húga volt, aki egykori kolléganő és barát, nagyon vonzó, egész az Istenhegyi-Böszörményi sarkáig magyarázza Friedman ezt a vonzóságot. Kriszta az antikváriumban volt a kolléganője még, és a legvéletlenszerűbben kiválasztott pillanatokban tudott hatalmas szemeket mereszteni, mintha meg lenne épp rémülve, egy egyszerű visszakérdéshez is tudott efféle köretet adni, ami néha imádni valóan komikus és izzasztóan ironikus volt egyszerre, Friedman maga sem tudta mindig eldönteni, melyik a megfelelő értelmezés, és akkor zavarba jött, legalábbis az elején. Aztán nagyon is megszokta és imádta. Az akkor harminc körüli lány ma Antwerpenben él, ahol egyebek mellett elvégezte a királyi művészakadémiát, és szobrászként működik, van két gyönyörű fia egy belga filozopter-fordítótól, és még ma is ugyanúgy, ugyanolyan hatalmas szemeket meresztve kérdez vissza, aminek ma sem tud ellenállni Friedman, nem tudna, helyesebben.

A húga, Bea akkor 27 éves volt, vele először talán egy Maros utcai bulin találkozott az akkor 21 körüli Friedman, az alkalom lényegtelen. Ő volt a legfiatalabb a társaságban, Friedman mármint, és keveseket ismert, viszont sok bort ivott a konyhában, és úgy gondolta, az itteniektől nyilván sok mindent tanulhat, úgyhogy vegyült. A régész-egyiptológussal például a hamisításról értekezett kicsit spiccesen, meg mintha szóba került volna Nemes Nagy Ágnes lírája, de az nem biztos. A lényeg, hogy az idő jó részét az amúgy tüchtig kis öröklakás konyhájában töltötte, és vörösbort ivott Beával. Lementek a kisközértbe utánpótlásért, aztán ugyanaz, ugyanott, közben a szobában unalmas zenék mentek jórészt, úgyhogy jobban esett Karinthy Gáborról és Marsall Lászlóról beszélni odakinn, vagyis hallgatni inkább, mert Friedman azt sem tudta szinte, kik ezek, Bea viszont verseket írt cetlikre, ő nagyon is tudta. És akkor egyszer csak, a Maros utcai kislakásban megszólalt valaki, valami, hogy "ez egy levél, a borítékja kékes, a bélyeget forintért vettem", és Friedman volt annyira ittas már, hogy hirtelen leverje a hamutálat az asztalról, olyan kis fém alátétféle, egyszerű hamutál volt, amilyen most a Márvány utcai párkányon pihen, és amiben jól eláztak a csikkek reggelre, ebből is azt feltételezte Friedman, hogy egész éjjel eshetett, csurig volt fekete lével. Ez mi, kiabálta be a szobába, fel is állt, el is indult, ez mi, mikor belépett a szobába, ez ki, minden szem rá szegeződött, azt tükrözték, hogyhogy mi, hogyhogy ki? És akkor Friedman lerogyott a legközelebbi fotelbe, hallgatni kezdte a zenét, a többiek meg újra elmerültek valami beszélgetésben, amit néhány másodperc után jótékony homályba lökött a fejében dolgozó vörösbor, homályos, egyre halkabb zizegésbe. Úgy hallgatta a lemezjátszót. És azt mondja Friedman, nem sokkal később, mikor újabb utánpótlásért indultak a kisközértbe, a kopott lépcsőházban, a csigaszerű lépcsőn lefelé, a korlátnak támaszkodva arra gondolt, vagyis inkább biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb neki meg kell csókolni a Beát okvetlenül.

Mit írunk a helyére

Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk, énekli, kérdezi Friedman, hozzá kontráz a szottyogás, szemében könnycseppek, és hiába néz a Turul felé, az árnyékban a padon üldögélő nyugdíjas felé, az egész életkép felé, ami a Böszörményi-Istenhegyi sarkon elé tárul, nyilvánvaló, hogy nem a komplikált sorsú szoborkompozícióra gondol, továbbmegy a madár vagy sem. A szobor törvényen kívüli, és vannak körülötte balhék, ha viszont leválasztjuk a nyilvánvalóan hibbantak ostobaságait, a helyiek szeretik, fontos nekik. Mit lehet ilyenkor csinálni? Valószínűleg semmit sem. És mit kellene egyáltalán?

A páros oldalon árnyék, ott megyünk.

Komoly társasházak sorakoznak, az oszlopokon hirdetések, otthon készült imidzs- és cetli-letépős reklámok egyaránt, kéménybélelés és -tisztítás, mellette: 36 négyzetméteres, fiatalosan felújított, duplaklímás garzon tulajdonostól eladó, jobbra lent: angoloktatás alap-, közép- és felsőfokon. A nagy hirdetőoszlopokon úgymond a kultúra az egyeduralkodó, kizárólag koncerteket reklámoznak, többnyire objektíve randa plakátottal. S noha a Böszörményi nyilvánvalóan nem tartozik az utcaképet tekintve leginkább katasztrófasújtott utcák közé, azért itt is akad jó néhány olyan cégtábla, amilyent normális városban, na pláne normális világvárosban egyetlen normális felelős ember sem tűrne meg. Friedmanból ez előhozza a forradalmárt, és újra felvázolja a városképvédelmi terrorkommandó cégtábla-semlegesítési divíziójának sokszor hallott, de mindig egyre nagyobb szabásúnak tűnő ötletét, amely szervezetben kitüntetett szerepet szán nekem is, és mindazoknak, akiknek eddig tetszett az ötlet, mínusz egy fő, aki nemrég óta saját elhatározásból kifolyólag nem kötődik már annyira Friedmanhoz; már csak a beköszöntő kommünikét kéne megírni, ez rám vár.

- Heti értekezleteken megtárgyalnánk az elmúlt napokban látottakat, mindenkitől téma- és célpontjavaslatokat fogadnánk, és kitalálnánk, azon a héten melyik otrombaság esik áldozatul az áldozatos városvédelemnek: melyik gusztustalan színű, formájú, előnytelen betűtípussal íródott cégtáblát szereljük le előzékenyen, és írjuk a helyére... - Na ez az, hogy mit írunk a helyére. Készítünk egy szép cégtáblát talán? - kérdezem. A részletekre még van idő, int le Friedman, fontosabb, hogy a tábla elfekvőjéről is gondoskodni kell, nagyobb raktárral vagy kemencével rendelkező személy megkörnyékezése, a hálózatba való beszervezése: javallt. A nyolcas szám elé érkezünk, előreküldöm a Tik-Takba Friedmant, dolgozza ki a részleteket, készítsen listát a szóba jöhető egyénekről. Amíg én bemegyek. Szerencsére, nem kell az esőhadsereget utánoznom, és úgy dörömbölnöm a várkapun: a munkálatok miatt nyitva az udvar.

A háromszor megvett lakás

Itt van a város, vagyunk lakói. Itt az udvar, közepén fákkal, bokrokkal. Alattuk a földben lótetemekkel, mint azt Császy Alice-tól, a nyolcas szám lelkétől megtudom. Épp almát pucol az udvaron, mikor nézelődni kezdek, előzékenyen kérdi, kit keresek. Csak nézelődöm, mondom, és hogy az a hátsó kis árnyas hely, ahol egy autó áll éppen, az kisutca vagy csak parkoló? Ki lehet jutni ott a Királyhágó utcába válaszolja, mire én: ahá! És mesélni kezd.

A Horthy-telep egyik háza ez, amely a Titász, vagyis a Tiszti- és Tisztviselői Társasházépítő szövetkezet számára épült 1926-27 folyamán. Az összesen négyudvaros (Artner, báró Hazay, báró Szurmay, gróf Csáky) házkomplexumot ketten tervezték, Kappéter Géza és Martonosi Baráth Lajos, utóbbi egyben a Titász szervezője is. A konzervatív stílben épült házcsoportban összesen 84 lakást építettek a tisztek és tisztviselők (nahát!) számára, mindegyik legalább kétszobás, de akad négyszobás is bőven. Hallok és loggiák, erkélyek. De Császy Alice, a negyven éven át a rádióban dolgozó hangtechnikus nem csak ilyesmiről mesél. Lakókról is, szépeket. Laknak, laktak itt énekművészek, színészek, rendezők, Bereményi Géza nevével szíven üt. Aztán felvisz Görgeyékhez a másodikra.

- A lakás a nagyanyámé volt - mondja Budaházy Dalma a gyönyörűen berendezett, mélybarna bútorokkal berendezett, klasszikusan ízléses nagypolgári otthon nappalijában. Férjével együtt hosszú évtizedek óta élnek a házban. - Igaz, hogy a lakás édesapám nevén volt, hiszen nagyapámnak sem volt köze sem a közigazgatáshoz, sem a honvédséghez. Gyógyszerész volt...

- Úgyhogy rögtön a háború után államosították a lakást - fűzi hozzá Dalma néni szavaihoz a férj, Görgey Tibor. - Egy katonának a lakását nem volt szabad meghagyni. Összesen háromszor vette meg a család.

Először, ugye, Budaházy Dalma édesapjának nevében. Az államosítás után rájöttek odafenn, hogy hát hiszen az ilyen kisajátított lakásokat voltaképpen el is lehet adni. Akkor Görgeyék idősebb fia vette meg, aki itt lakott a nagymamájával. De disszidált, a lakásra az öccsének holtig tartó haszonélvezet lett bejegyezve - el lehet képzelni, mennyire vonzó egy olyan lakás, amelyre egy valóban fiatal embernek ilyen jogosultsága van. Legfeljebb magának a fiatalembernek, aki később valóban meg is vette.

Később a fiatalabb Görgey is elment az országból, és a szüleinek ajándékozta a lakást. Amit ők, a majdani örökösödést megkönnyítendő, a nagyobb fiuknak ajándékozták tovább. Ma mindketten Németországban élnek. A nagyobbik orvostanhallgató volt, egy nemzetközi orvoskonferencián tanácsolta neki egy prof, hogy ha Münchenben jár, keresse fel. Felkereste, ott is maradt. A kisebbik nem is nagyon gondolt rá, hogy elmenjen, de aztán addig froclizták a munkahelyén, úgyis disszidálni fog ő is, mint a bátyja, hogy végül tényleg elment. Mostanában pedzegeti, hogy hazajönne, Dalma néniék azt mondják neki: még ne. Állatorvos odakinn - idehaza ez legfeljebb úgy érné meg, ha közvetlenül a Kossuth téren nyit praxist, ott van elég marha.

Nevetünk, de keserűen, az a baj.

Tibor bácsi alkalmilag összeállított kötetet mutat büszkén, a kilencvenedik születésnapjára készítették a barátok, akikkel évtizedek óta együtt van az idős házaspár, pedig megtépázta őket párszor a történelem. Régi fotók, képeslapok, emlékek, utcaképek, nini, ott a 75-ös villamos, akkor még az járt erre. A ház előtt járda sincs jóformán.

Dalma néni mondja: a háborúban a ház is találatot kapott, az összes akkor fellelhető családi ékszer a helyrehozatalra ment el. Alig, vagy egyáltalán nem volt mit enni - ha megdöglött egy ló, ami azért előfordult, annak a húsát ették, amíg tartott. Volt egy régi szép sparheltjük, azt vitték le a fölszintre, azon főzött az egész ház. Nem tudni, mi lett vele azóta.

A hátsó kerítéstől kicsit arrébb volt egy kis kápolna, a ház lakói és a környékbeliek jártak oda jellemzően, úgyhogy akkoriban átjáróházként is funkcionált a Böszörményi 6-8. A plébános rengeteg zsidót mentett meg, "hálaképpen" egyszer csak megjelentek a karhatalom emberei és elvitték. Épp feküdt, tüdőgyulladása volt, de azért elvitték mégis az Andrássy út 60-ba. Kivégezték. Görgeyék akkor sem értették, most sem értik, miért marják egymást az emberek - helyesebben: miért marjuk egymást. Tibor bácsi azt mondja, néki volt zsidó és cigány osztálytársa is, utóbbi a Zeneakadémiára is járt, nagyon jól hegedült. Az iskolai ünnepség keretében egyikük a harmóniummal zenélt, a másik húzta, és közösen énekelték a mennyből az angyalt, és senkinek sem jutott eszébe, hogy a másik ellenség. - Nem dőlt össze a világ. Békében is meg tudnánk lenni, mégis mindig uszít valaki - csóválja a fejét Görgey Tibor.

Az államosítás idején jó pár lakást felszabdaltak, hogy több kisebb lakást alakítsanak ki - az övékhez szerencsére nem nyúltak. Sorjáznak a régi emlékek, egymásnak adja a szót az idős házaspár, mikor pedig pillanatnyi csend áll be, Dalma néni azt mondja: sajnálja, hogy fiatal korában nem kezdett naplót írni, akkor fehéren-feketén előtte volna a huszadik század egy jó része. Tibor bácsi is sajnálja, de aztán megbeszéljük, hogy a diárium-vezetéshez külön habitus kell. És egyébként is: a hőskorszak közben az ember nem gondol a hőskorszakra - hanem megéli.

Miközben az épp megmentett szövetkezeti könyvet lapozzuk, és olvassuk a neveket, dátumokat, arról mesél, nem volt mindig jó ajánlólevél egy ilyen történelmi név, még ha csak nagyon távoli ágon rokon is a híres tábornok. Görgey Tibor volt már piszok nyugatos, akire vigyázni kell, nem kémkedik-e, ezt a gyanút a franciaországi hadifogság indokolta a hivatalosság szerint; de az "áruló" bélyeget is megkapta nem egyszer, a vitatott tevékenységű felmenő miatt. Épp ezért tele van a munkakönyve... A rendszerváltáskor aztán egyszerre szebben kezdett csengeni a Görgey név.

Nézzük a gyönyörű, zöldlombos udvart az erkélyről. - Látja azt a kis bemélyedést - mutat Dalma néni az udvarszomszédos ház oldalára -, gyerekek voltunk még, mikor kitaláltuk, hogy színházi előadást rendezünk ott, a Hófehérkét. Becsöngettünk minden lakásba, és úgy emlékszem, húsz fillért kértünk mindenkitől. Elég sok pénz összejött, lettek jelmezek is a családból, én voltam a királyfi - mondja nevetve Budaházy Dalma. - Egyetlen előadás volt, de óriási siker, rengetegen nézték, szerették, további pénzeket is kaptunk még. A prömier után pedig elfagyiztuk az egészet a Rigó cukrászdában.

Egylevegős szerelemféle

- Maradunk itten, maradunk itt - mutat az üres székre Friedman, vehetem felszólításnak is. - Kérdésem volna: pálinkát mérnek-e már? - szól rögtön ezután az épp érkező pincérnőhöz az addigra jelentősen elázott Friedman, mikor leülök hozzá a Tik-Takban. De nem kér pálinkát mégsem. Sört iszunk, azt ivott Cseh Tamás is, mikor néha erre járt, megkérdezte a pultnál. A szokott helyét, ha volt neki olyan, mindenesetre nem találta meg, úgyhogy kinevezte törzshelynek ezt a kis asztalt. - Ez ma a Cseh Tamás asztal, és leszel szíves koccintani velem a Cseh Tamásra, most.

Koccintunk.

Középkorú pár ül az egyik szomszédos asztalnál, a férfi búzasört, a nő rozébort iszik, és csak nagynéha szólalnak meg. Amott egy, a táskájából kikandikáló badminton ütőket folyton igazgató, szemlátomást kissé ideges fiatal lány ül, előtte limonádé vagy olyasmi, és kávé vagy olyasmi, a haját igazgatja, az óráját nézi, újságot vesz elő. Lapoz kettőt-hármat, megunja, becsukja. Az órájára néz megint. Mikor fizetünk, megérkezik a fiú, tartózkodóan üdvözli a lányt, akinek pedig minden mozdulata bátorságra ösztökélné, én úgy látom legalábbis. A közös badmintonozás terve, mondjuk a Vérmezőn, már így is jóval több lehet, mint felhívás keringőre. Tacskó. Kezdő.

- És mi lett Beával? - töröm meg a jó pár perce tartó csendet, immár újra a Böszörményin sétálva, magam sem értem, pontosan miért is. Kerülgetjük az öntudatosan szembejövő spánieleket és babakocsikat. - Hogyhogy mi? - kérdez vissza. Mi lett volna? Visszamentek még egy adag borral, de akkor már nem szólt a zene. A nővér, a nagy szemeket meresztő szobrászlány lemezt nyújtott át Friedmannak, jelöletlent, és azt mondta, ha már ennyire megtetszett, legyen a tiéd.

Aztán este valami nagyon kis kocsmában kötöttek ki végül, a Margit híd budai hídfőjénél, többen, és nagyon drága italokat ittak, Friedman pénztárcájához képest legalábbis. És pár nap múlva megcsókolta Beát. Néhány hétig tartott az egész, vagy talán addig se. Hamar megszáradt a papucs. - Maros utcai kislakás, Mohács utcai kislakás, nálam, Mészöly utcai kislakás, nála; vonzások és választások. Végig belül maradtunk az ékezet nélküli ábécé első öt betűjén, addig egy levegővel is el lehet jutni. A Beatrix már nehezebb eset lett volna. Talán máshogy alakul. Egylevegős szerelemféle - ez tetszik Friedmannak. Az első saját Cseh Tamás lemez története.