Nem a város kínálta nyári élvezeteket, hanem a "holtszezon" pesti utcáit idézzük meg 1905-1910 között keletkezett amatőr felvételek segítségével. Az 1900-as évek elején nem csak meteorológiai és csillagászati szempontok szerint osztották évszakokra az évet, hanem a társasági élet élénksége szerint megkülönböztették a szezont és a holtszezont is.

Az augusztus végétől június közepéig tartó szezon a zsúrok, bálok, színházlátogatások időszaka volt, mikor "tout Budapest" látható volt a korzókon. A nyári időszakot azonban a "társaság" - annak is elsősorban hölgytagjai és a gyermekek - a család anyagi lehetőségeinek függvényében Ostendében, Abbáziában, Karlsbadban, a Tátrában és más, kisebb-nagyobb fürdőhelyeken töltötte. A családfők néhány napra, esetleg hétvégére utaztak a család után, hétköznap a karikaturisták és az újságírók által gyakran kifigurázott szalmaözvegyi életet élték. Nyáron a város máskor élénk sétálóhelyei elnéptelenedtek. "Az első, igazán meleg nappal azonban vége a világvárosiasságnak. A kocsikázó grófkisasszonyok egyszerre eltűnnek...(...) Még London se olyan költözködő város, mint a mi Budapestünk. Aki csak bírja magát, június elején siet el, bárhová a pokolba, mint ahogy Bombeyből rohannak el az angolok az első pestis hírekre. Még az se marad "itthon", akit valami ide köt: azok, akiket napközben a Kossuth Lajos utcában látunk, nagyobbrészt leányfalvai, törökbálinti vagy gödöllői lakosok. A hű Krecsányin (K. Kálmán rendőrkapitány, detektívfőnök - a szerző) kívül igazán csak azok tartanak ki, akik: nem élnek, csak dolgoznak" - írta Ambrus Zoltán 1898-ban A Hétben.

A nyári Kossuth Lajos utca

Egyik képünk a Belváros fő ütőerét, a sétálóit nélkülöző Kossuth Lajos utcát mutatja. Nyári képét így jellemezte 1899-ben Szőllősi Zsigmond: "Nyáron halott sík. Elhagyatottabb a névtelen utcánál és szomorúbb a régi temetőnél. Unatkozik és olvad." A fotográfia az árnyékok szerint a déli órákban készült, mikor a forró nap hamar felszárítja a locsolóember ténykedésének nyomát, csak az árnyékos oldalon, a járdaszegély mellett hagyva némi kis enyhülést nyújtó vízfoltot. A túloldal járókelői a Cziráky-ház boltjainak napernyői alatt találtak menedéket a nap elől. Az Országos Kaszinó (ma: Magyarok Háza) 1896-os felépülésének és a Szép utca sarkán egykor állt Nemzeti Kaszinónak köszönhetően a valamikori Hatvani utca bekerült a pesti gyalogos korzók közé, a Váci utca, a Koronaherceg (ma: Petőfi Sándor) utca és a Duna-part mellé. A politikusok gyakori feltűnése miatt ezt az elsősorban a déli sétálás színteréül szolgáló, az Országos Kaszinótól a Klotild-palotákig terjedő útszakaszt politikai korzónak is nevezték. A Kossuth Lajos utca boldog korzó-létének a villamos csilingelése vetett véget, amely 1914-ben zörgött végig rajta először, egyszer s mindenkorra lehetetlenné téve a felszabadult sétálást. A felvétel 1905 körül készült. A távolban már áll az 1903-ra elkészült Erzsébet-híd, Európa sokáig leghosszabb mederpillér nélküli hídja, a jobb oldalon azonban még a régi Pest egy legendás épületét, az egykori Brudern-bazárt, majd Teleki-házat látjuk, amelynek helyére 1909 és 1913 között a Belvárosi Takarékpénztár Egyesület emeltetett Schmahl Henrik tervei szerint mázas Zsolnay-csempékkel díszített, mór ízű, sokemeletes palotát. Az 1817-ben épült Brudern-bazár nevezetessége volt a rajta áthaladó, a Kígyó és a Koronaherceg utcát összekötő, párizsi mintájú fedett utca, amelyről Párisi-háznak is nevezték az épületet. A passzázs két oldalán harminckét üzlet sorakozott. A házat 1831-ben a Teleki-család vásárolta meg, s egy időben Teleki László, az 1860. évi felirati párt vezéralakja is lakója volt. Kultúrtörténeti nevezetességgel is rendelkezik a Brudern-bazár: itt nyitotta meg híres Nemzeti könyvkereskedését Emich Gusztáv, amelyben gyakran megfordult Jókai és Vörösmarty, s az épület egyik földszinti kis szobájából indult az olvasók kezébe az 1849 végén általa alapított Pesti Napló. Az épület homlokzatán nagy betűkkel hirdeti magát Kunz és Mössmer vászon és fehérnemű raktára, a főváros egyik nagy múltú, ekkor már százesztendős, divatos üzlete, amely, mint a neve is mutatta - a Menyasszonyhoz címezték - elsősorban kelengye árusítására és gyártására szakosodott. A cégnek saját varrodája is volt a Gyár (ma: Jókai) utcában.

Következő képünk, amely különösnek tűnő jelenetet rögzített, továbbra is a Kossuth Lajos utcában tart minket. Mintha hatalmas zivatar után tolnák a rengeteg vizet fa eszközeikkel a csatorna felé az utcaseprők a ragyogó napfényes időben. A járdák azonban szárazak. Nem hirtelen jött nyári zápor hozott enyhülést, az úttesten folydogáló víz egy csatornaöblítés következménye. E csatornatisztítási módszer lényege, hogy nagy sebességgel vizet nyomnak a csatornába, ami szökőkútként több méter magasra lövell a levegőbe - az arra járó gyerekek nagy örömére - és eltávolítja a leülepedett anyagokat. A munkálkodó utcaseprők mögött a Dreher-palota áll. Az 1899-ben lebontott, gyönyörű barokk Grassalkovics-palota helyére emelt épület különös nevezetességre tett szert, mikor az utca kiszélesítésekor modern módszerrel eltolták a kupoláját. A Belvárosnak az Erzsébet-híd építésével kapcsolatos rendezése a Kossuth Lajos utca északi oldalát érintette. Ki kellett szélesíteni az új hídhoz vezető utat, hogy elbírja a város Belváros és Buda felé zúduló forgalmát. Az út Kígyó téri torkolata egykor a város legforgalmasabb pontja, állandó "szekértorlódás" helye volt. A rendezés kapcsán az egész északi oldalt lebontották, általában úgy, hogy az épülő új ház előtt, annak elkészültéig meghagyták a régi épület egy részét, hogy a benne működő üzleteket ne kelljen bezárni. Ez történt a képen látható, a Gránátos (ma: Városház) utca sarkán látható egykori Diescher-házzal, amelybe rövid kihagyás után költözhetett vissza Ungár Lipót női felöltő áruháza. A szemben lévő sarkon emelkedő, utoljára lebontott Dreher-palota, amely felépülésekor a város egyik legnagyobb palotája volt, hosszú ideig kilógott a szabályozási vonalból, mert a városnak nem sikerült megegyezni a tulajdonosokkal a kisajátítási összegben. Az épület egy részét végül lebontották és egyszerűbb homlokzatot kapott. Földszintjének és első emeletének egy részét Dörge Frigyes, pontosabban - német alapítású cégről lévén szó - Friedrich Dörge Általános Óvadékbankja foglalja el 1897 óta, amely óvadékhoz kötött állások betöltéséhez nyújtott kölcsönt. A fölötte lévő emeleteken szinte minden ablak zárva, a redőnyök leeresztve. A lakásokban a bútorokon minden bizonnyal porvédő vászonhuzat terpeszkedik és naftalinszag terjeng. Az elegáns bérház lakói fürdőre utaztak.

Árusok az Erzsébet körúton

Mozgalmas, valószínűleg kora nyári képet mutat az Erzsébet körúton készült felvételünk. A Nagykörút a város külső és belső kerületeket összekötő aortája, nem a korzózó úri nép, hanem a dolga után siető ember közlekedési útvonala. Hogy nyár van, azt a málna-, citromszörp és szódavíz-árus standja bizonyítja, akinek megjelenése a pesti utcán ugyanúgy jelezte a meleg évszak közeledtét, mint a gesztenyeárusé a hidegét. Képünk bepillantást enged a pestiek utcahasználati szabályokat lazán kezelő szokásaiba: a széles járda ellenére az úttest tele van gyalogosokkal, villamosra várakozókkal, mert mint a csinos öntöttvas táblácska mutatja, az élelmes üdítőárus a Budapesti Városi Villamos Vasút (BVVV) megállója mellé telepedett. A fénykép igazi csemege az utcai alakok iránt érdeklőnek. A magyar fotográfiában meglehetősen későn kezdődött az utcai élet megörökítése. Budapest robbanásszerű növekedésével azonban a múlt századforduló táján megindult az érdeklődés a kortársak szerint a világvárosiasság egyik jelének tartott számtalan utcai figura iránt. A megélhetést az utcán kereső árusok, szolgáltatást végző emberek számának növekedése az utcai forgalom élénkségének, a város valódi nagyvárossá érésének jele volt. "Budapest annyira világvárosias színű lett immár - írta 1899-ben az Új Idők -, hogy gazdag választékban teremtett meg egy sor tipikus alakot..." E nagyvárosi utcai figurák egyik legjellegzetesebbje, a piros sipkás, a pesti utca képéhez a leghosszabb ideig kötődő hordár. Képünkön a citromos vizet árusító asszonnyal beszélget, valószínűleg komissió közben állt meg pár szóra. Vállán táska lóg, és sapkáján felismerhető az ovális fémlapocska, rajta az azonosító szám.

Az első pesti hordárintézetet Kécs Lajos szliácsi fürdőtulajdonos alakította 1862-ben. A kezdetben száz főből álló hordársereg hamar népszerű lett, létszámuk néhány hónap alatt megkétszereződött, a hordár- vagy bérszolgaipart szabályozó 1884. évi ipartörvény kibocsátásakor megközelítette az 1100-at. Megbízhatóságukat kezességi bárca igazolta. Megbízásokat teljesítettek, leveleket, apróbb csomagokat szállítottak, idegeneket kalauzoltak. A hordáripar csillaga akkor kezdett leáldozni, mikor a nagyvárosi kommunikációba bekapcsolódott a telefon, s megjelentek a gyorsuló élet tempójához jobban alkalmazkodó "messenger boyok", akik a gyalogló, többnyire idős hordárokkal szemben kerékpáros suhancok voltak. A hordárok az irodalomba elsősorban mint "postillon d'amourok" (szerelmi postások) vonultak be. Így számol be egy veres sipkás 1912-ben a hordárélet változásáról Kóbor Tamás egyik novellájában: "Mi uram, itt a Rákóczi úton éhen halnánk, ha nem volna a világon szerelem. Komisszió, izenethordás nem létezik, mióta feltalálták a telefont. Amióta pedig a hölgyek a kezükben hordják a bugyelláriust, a pakkokat is maguk viszik. Valósággal iparművészetté fajult a csomagolás, szinte kiegészíti a toilettet. Mit csinálna a szegény hordár szerelem nélkül?"

A Kerepesi (ma: Rákóczi) út és Nagykörút sarkán álló Pesti Hazai Első Takarékpénztár erzsébetvárosi fiókjának elfüggönyözött ablaka előtt egy másik, sok írót megihlető figura, a virágárus áll. De míg az irodalomban általában fiatal, szép leányok romantikus foglalkozása a virágárusítás, a korabeli sajtóból és fényképekből ítélve a valóság változatosabb képet mutatott: "Hozzá vagyunk szokva Budapesten a vörös kezű, ráncos, fonnyadt arcú, rongyos ruhájú virágárusokhoz, akik rendesen öreg anyókák és rekedt vagy sipító hangon kiabálják visítják: - Tessék ibolyát venni... Tessék rózsát venni, szegfűt,...violát..." - jellemezte őket 1899-ben az Új Idők. A Tolnai Világlapja szerint a virágárus "a főváros népesebb körútjait keresi fel. Ott mindig akad jó vevője. Rendesen sváb asszony, aki a környékről hozza be a virágait. Jó szezonban néhány forintot is megkeres naponta s ennek fejében még magyarul is megtanul."

A villamos megállójában egy utcaseprő végzi munkáját az óránként tizenöt kilométeres sebességgel robogó villamosra váró utasok előtt. A nyári uborkaszezonban a lapok a fiumei cápa mellett a legtöbbet talán a dinnyehéjról cikkeztek, amit a kánikula biztos jelének tartottak, és ostorozták a pestieket amiatt, hogy a "gyalogjárót a szemetesláda alsóbbrendű leszármazottjának hiszik," s e tekintetben a "legkifogástalanabb szalonférfiak is úgy viselkednek, akár a kocsisok." A főváros útfelületeinek tisztántartását a kerületi elöljáróságoktól 1894-ben egy újonnan létrehozott, egységesen vezetett szervezet, a Köztisztasági Hivatal vette át. A millennium idején közel ötszáz utcaseprő napi tizenkét órában takarította a közterületeket, a századfordulótól kezdve pedig éjszaka előbb lóvontatású, majd villamos seprő- és locsológépek is járták a várost. 1910 körül több mint száz locsolókocsi naponta hatszor-nyolszor öntözte végig az utakat.

Locsolóemberek az Oktogonon

Az utcaseprő vagy, ahogy a kortársak hívták, porkatona munkáját napközben a locsolóember egészítette ki. Őt látjuk az Oktogonon készült képünkön. "Pesten nincs por, mert az utcákat nagyon bőven öntözik, úgy, hogy aki a kövezetre néz, mindig azt hiszi, hogy itt örökké esik az eső. A melegen ragyogó nap azonnal fölszárítja a nedvességet. A magyaroknak szinte mániája az öntözés. A hatóság emberei mindenütt jelen vannak csöveikkel, mögöttük a söprők, akik a fákról lehullott száraz leveleket is felsöprik s oly lelkiismeretesen végzik munkájukat, hogy az ember a kövezetet látva, azt hiszi, oly korban él, amikor nincs már ló. Kettesével járnak egyik víznyílástól a másikhoz, mindegyiknek oly pontosan meg van szabva a teendője, mint a tüzéreknek az ágyú mellett s igen ügyesen tudják irányozni a vízsugarat a népes utcákban is anélkül, hogy bajt okoznának." - osztotta meg budapesti élményeit honfitársaival 1903-ban az amerikai Scribner's Magazine munkatársa.

Az elégedetlenségüket azonnal humorba öntő pestiek persze egészen más képet festettek a "pesti utca uráról": "a locsoló valóban akkor szeret a legjobban locsolni, mikor esik az eső. A porkatonával örökös harcban él, mert a locsolóember mindig sarat csinál a porkatonának, az pedig örökösen otthagyja a port a locsolóembernek" - foglalta össze a Budapest írásban és képben 1912-ben. A Budai Hírlap egyenesen vad néptörzsnek titulálta őket, amelynek fő gyönyörűsége abban telik, hogy "a civilizáció oly szép termékeit, mint egy frissen vasalt tenisznadrág, tönkre nedvesítsen." A vízsugarával a járókelők közé célozgató locsolóember bizonyára sok kényelmetlenséget is okozott a fővárosiaknak, de amellett, hogy kétségkívül enyhített a nyári napok forróságán, nagyon fontos köztisztasági feladatot látott el. A város Rákos felől beözönlő hírhedt pora és a köpködés általánosan elterjedt rossz szokása számos fertőzés, különösen a morbus hungaricus, a tüdőbaj lehetőségét jelentette. Erre figyelmeztettek annak a kérdőívnek a válaszai is, amellyel az Idegenforgalmi Vállalat fordult 1906-ban a fővárosban járt idegenekhez. Az eredményről beszámolt a város visszásságait folytonosan ostorozó Budai Hírlap. A bérkocsisok viselkedésével és az éjszakai közbiztonsággal szembeni kifogások mellett "súlyosabb volt az a panasz, mely a földre való köpködésről szól. Akár az utcát, kivált a közszolgák állóhelyét nézzük, akár a kávéházak és étkezők nagy részét (még legalább öltözetre nézve úriabbaknak látszó férfiakat is), akárhányszor szemlátomást hektikusok teliköpködik a földet." Locsolóembereink mögött az Oktogon négy, azonos mintára épült bérházának egyikét látjuk, mérték utáni szabó műtermek és Altenburger János operaházi tag - ezen kívül a Szent István és az Árpád Gimnáziumok megbecsült zenetanára - zeneiskolájának cégtábláival. Az Andrássy úti sarkot a Menton kávéház helyiségei foglalják el. Itt tartotta 1907 áprilisában első házi ping-pong, más néven whiff-whaff versenyét a Magyar Testgyakorlók Köre. E sport nálunk ekkor kezdett egyre népszerűbbé, "kedves házi sporttá" válni, amit egyre gyakrabban játszottak biliárd- vagy ebédlőasztalon a nyaralás után újra induló zsúrszezonban.

(Ismeretlen fényképező felvételei)