Budapest nagyvárost a kellős közepén szeli át folyó, ezáltal a legkönnyebben és a legszebben hajón közelíthető meg. Ezzel az adottsággal a környező nagyvárosok nem dicsekedhetnek. A rejtelmes Bécsben például órákig bolyonghat az ember anélkül, hogy folyóra lelne, a koronázó város, Pozsony és az iparosodott Belgrád belvárosa hajóval nemigen bevehető, a duplikált Komárom ugyan jól áll vizes területtel, de nem főváros. Ennyi elfogultság tán megengedhető a lelkes budaiaknak és pestieknek, s a folyó 2850 kilométeres szakaszából huszonegynéhányat használó magyar lakosság időnként vízre száll. Ki a part közelében, mások ladikkal, kajakkal, evezőssel próbálkoznak, a hosszabb utat bejárók viszont kitartóan keresik Hófehérke és az ő törpéinek menetrendszerinti járatait.

A legtovább Tudor, Vidor és Morgó húzta (az igát), a kilencvenes évek közepén jutottak az átkereszteltek mostoha sorsára. Hapci és Kuka komoly előélettel rendelkezett: hatvannyolc és nyolcvankettő között már szolgáltak a főváros kötelékében, majd a későbbiekben még vissza-visszahívták őket, végül ők is letették a lantot. Vagyis a kormányrudat. Helyesebben közülük a használhatóbbakat javították, kupálgatták, és némi csinosítás után némelyikük Várhegy, Tabán és Halászbástya (stb.) néven futott ki a szabad vízre úgy, hogy még az édesanyjuk sem ismert rájuk (Hófehérke maradt az, ami, bár családfájában, 1895-ből a Margitsziget név is felmerül). Jancsi és Juliskáról nincs hír, a Budavár és a Lágymányos, a két sétahajóikon viszont a kezdetektől jelen van.

A budapesti vízibusz-korszak az ötvenes években kezdődött. A Magyar Hajó- és Darugyárban megindult a gyártás, mellyel teljesítették az új fővárosi hajóztatási politikát. A lelkesedés, mint minden építőmunkában, határtalan volt. Hétvégére brigádok és kollektívák szerveztek jutalomkirándulást, a Római part vidám kacagással telt meg, sült hal és virsli-sör mellett szórakozott a dolgos munkásosztály, és a Szabad Nép 1956. augusztusi számában képes beszámolót közölt a három új, százötven személyes vízibusz üzembe helyezéséről, melyek a Gellért és a Margitszigeti Nagyszálló között szállították a nagyérdeműt. Megállóhelyek: Molotov tér és Bem rakpart, viteldíj: felnőtteknek egy forint, gyerekeknek hatvanöt fillér. Az őszi események minden szinten elvették a kedvet a hajókázástól, ám az élet nem állt meg, így már 1957-ben megalakult a Fővárosi Kishajózási Vállalat, mely három komphajóval és huszonhat kishajóval - Hüvelyk Matyival az élen - folytatta, majd kicsit keserűbb mosollyal ugyan, de válogatottabb résztvevőkkel a csónakházi élet is visszatért. Sokat javított a hangulaton, hogy a második világháborús száműzetése után hazaérkezett Zsófia sétahajó is folyamatosan dolgozott (Szabadság néven), szezononként több mint százezer utassal a fedélzetén; köztük magával Hruscsovval és Gagarinnal. A reprezentatív Zsófia-Szabadság azonban csúnya véget ért: több évtizedes szolgálat után selejtezték, majd biztos, ami biztos, kettévágták. Legendás társával sem volt sokkal kegyesebb az ég: a lapátkerekes Petőfi felújításra Apatinba érkezvén leégett.

Időközben a háborús sérült dunai hidakat rendbe hozták, a fotográfusok ügyesebbjei történelmi felvételeket készíthettek, amint az igen népszerű törpe-sorozat egyike a lebontásra ítélt Kossuth-híd lábainál forgolódik, vagy a Csopak vízibuszról, amint a feltámadó Erzsébet-híd alatt megtér kikötőjébe. A hidak státusának véglegesítésével a vízi menetrend is stabilizálódott, és az újonnan alakult integrált közforgalmú közlekedési szolgáltató (BKV) hídpótló járatai közel hárommillió utaskilométert bonyolítottak (több mint másfélmillió utazóval). Ha az időjárás derűs kedvében virradt fel, a hajók huszonhat percenként indultak, másfél-kétórás fordulóidővel. A reggel és a késő délután a hazaigyekvő dolgozók sávja volt, napközben a ráérős turistacsoportok és a hazai, nyugdíjas plusz unoka konstelláció tagjai szippanthattak a gázolajos dunai szélből, de mindegyikük Budapest lenyűgöző panorámáját kapta a jegyéért.

A hetvenes években azonban - amint arról Zsigmond Gábor A fővárosi helyi hajózás című tanulmánya tudósít (Városi Közlekedés, 2007/5.) -, komoly konkurencia jelentkezett. Beköszöntött a folyó alatti földalattik korszaka: 1972. december 22-én megnyitották a metró kelet-nyugati szakaszának dunai alagútját. A hídpótló és átkelőjáratok ezzel az északi és déli, marginális területekre húzódtak, az utasok viszont a Duna medre alatt próbálgatták korszerű és gyors szerencséjüket. Az utaztató cég, mentve a menthetőt, ettől kezdve inkább a turizmus fejlődését látta érdemesnek és szükségesnek, ezért már a metró-átadás másnapján beszüntette a Batthyány és Kossuth tér közötti átkelőhajó-járatot. A margitszigeti viszonylat népszerűsége azonban töretlenül megmaradt, sőt a pesti parti lakótelepek épülésével és az autók szigeti kitiltásával még növekedett is. A telepiek roppant élvezték, hogy egyetlen jegykattintással bejárhatnak kellemes és hasznos utakat, és a hétköznapi praktikumot összeköthetik a nagyvárosi szórakozással. Ennek viszont a jegyárak drasztikus (a duplájára) emelésével sikerült végleg gátat szabni, és hiába volt a BKV tulajdonában tizenkilenc fémtestű hajó - közülük nyolc tizenhat évnél fiatalabb -, az utasok, nem bírva a negyvenöt forintos havibérlet-tarifát, lassan lemorzsolódtak. Az évszakos, a vízállási és egyéb időjárási viszonyok továbbra is inkább a földalatti mozgolódásnak kedveztek, és a fővárosi fenntartók egyre kevésbé tekintették üzletágnak a hajóztatást. A szelektált szolgáltatások, a járatcsökkentés és -összevonás, a hajóeladások, az átállás a vonaljegyről a saját jegyeladásra ideig-óráig fenntartotta a szolgáltatást, de a kilencvenes évekre a többszörös pénzhiány a különjáratok iránt érdeklődőket is visszariasztotta, és az ezredfordulóra a néhány évtizeddel korábbi milliós számmal szemben alig ötvenháromezer utast számláltak.

Holott a városi hajókázás ma sem más, mint régen. Komoly menetrendek állnak rendelkezésre, útvonalterv, árlista (ami a B-listánál mindenképpen jobban hangzik), és olyan rég elfeledett megállóhelyek neve merül fel, mint Meder utca, Hableány, Pünkösdfürdő. Az utazó kellemes izgalommal gondol a másnapra, amikor majd megfelelő várakozási idő után kissé ügyetlenül az imbolygó lépcsőkre léphet, második mozdulatával pedig könnyű kalapját kénytelen kikapni a szél kezéből. Ezekre gondol, és gyermeki gondtalansággal álmodik reggelig. Adott napon első dolga, hogy jelentést kérjen az időjárástól, a vízállástól, a széltől, naptól és mindenféle nagyuraktól, azután saját belátása szerint próbál fölkészülni az összes eshetőségre, végül elunva a rémesebbnél rémesebb variációkat, három kifli és egy doboz kockasajt munícióval nekiindul. Valójában alig is tudja, hol horgonyoz hajója, a Duna mentén, annyi bizonyos, két híd között vagy a híd lábánál. Beszállás előtt van még idő jócskán, a hajózójelölt körülnéz a kikötőben, hallgatja a különös zajokat, szokja a dokktutaj reccsenését, és negyedóra múltán már nem rezzen össze minden uszadékfa koppanására. Végül megérkezik a Várhegy nevű kétcsavaros, a kiszállók mosolyt váltanak a beszállókkal, a kapitány meghúzza a ravaszt: indulás!

A Boráros tér nemsokára picike pont se, az utasok (tizenegyen) mindannyian a tat felé tódulnak, nézegetik a motort, vasmacskát, a kormánykeréknél hosszabban elidőznek, kattognak a fényképezőgépek: Ferike anyával, háttérben a Halászbástyával, Ferike apával és a Mátyás templommal, Ferike Dórival és a Halászbástyával és a Mátyás templommal - s ezek számolatlan variációi. A behajózási eufória tetőfokára hág, néhányan még sohasem látták alulnézetből a rakpartot, soha nem haladtak ily tartósan Pest és Buda hátárán, és az arcukra csöppenő Duna-vizet sem érezték még ennyire bennfentesnek, egyszóval és lelkileg: szinte másodkapitánnyá lépnek elő. Annak pedig sok a dolga útközben: figyelni a vízforgalmat, a partforgalmat, a légkört és a pörkölt..., szóval a második megállónál előkerülnek az uzsonnatáskák. Egészséges forgalom zajlik, uszályok jönnek, középhajók mennek, hátulról a Dunabogdány és a Duna Corso mintha előzni próbálna, a River Harmony is szorgalmasan közeledik, a Dömös a Gönyüvel vív külön csatát, az Aquincum pedig nevető valahányadikként megúszik a belső pályán. De a Várkertet sem kell félteni, vitézül hasítja a vizet, azután a Margitsziget-szökőkút megálló véget vet a harcnak: ez a hatodik állomás, mely egyben a negyedik is, mivel a harmadik, a Batthyány tér után ott köt ki a hajó, utána átúszik a Jászaira, azután vissza a Margitszigetre, értse, aki rendezte, hogy miért. Várkert illemtudóan besorol a Hunyadi mögé, és a legnépszerűbb megállóban a társaságnak mintegy fele kiszáll, be viszont senki, s pillanatok múlva, a csókszünetet tartó kikötői szerelmespárt hátrahagyva, irány az Óbudai-sziget.

Arrafelé jócskán ritkul a táj, vagy épp benépesül kézihajtány kishajókkal, madárlessel, szoba-konyhás horgászstégekkel, és parti napozógyékényekkel. A vízibusz legénysége is pihenőbbre veszi, a kapitányi kerevetre heverednek kicsikét, de robotpilóta híján éberen maguk őrzik az irányt. Az utaslétszám lassan újra eléri a kezdeti csúcsot, gyerekérdeklődők kettőt érnek - már ami a felmerülő kérdéseket illeti -, közösen megtanuljuk az agyaggalambok röppályájának kiszámítási módját, a kajak-kenu válogatott hevenyészett névsorát, a legújabb "pépées" típusjellemzőit, és hogy mennyi is az annyi, ha éppen öt csomóval haladunk, nem egyenletes irányban, de immáron másfél órája. Kicsi és nagy ernyedve nyúlik el a kempingszéken, fentről egyre szurkálnak a sugarak, két megálló, s itt a végállomás. Csillaghegy megállóban újabb két utast veszítünk, de szerencsére négyet nyerünk, itt mintha valahogy zöldebb lenne a víz, bár kéknek éneklik, s ekkor feltűnnek az utazás újabb szereplői. Csinos vadkacsacsalád úszik a képbe, a mama és két kicsinye, gondtalanul ringatóznak a hullámokon, eszük ágában sincs kitérni, farkasszemet néznek a hajóorral. A Várkert közönsége szórakozottan nézi őket, azután érdeklődve nézi őket, végül aggódva és talpra ugorva keresi őket, miután a hajótest egyszerűen átgázol fölöttük. Az idill bedőlni látszik, és a fedélzeti gyerekek hátrarohannak, hátha felbukkanni látják a pelyhes fejeket. Szüleik azonban félúton elkapják őket, merthogy Pünkösdfürdő, végállomás, nincs maradás, a partról majd megvizsgáljuk, mekkora a veszteség, s a pesszimistább alkatok tudják, hogy itt a vízen a happy end és a boldog jövő között óriási a különbség.