Az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztériumban 2007 decemberében - akkor, amikor még a mostani kormányfő volt a vezetője, s az építés ügyei ehhez a tárcához tartoztak - született meg a tavaly szeptemberre tovább "finomított" rendelet. Elmondhatjuk: a legteljesebb mértékben vállalkozó- és beruházóbarát. Megalkotói csak azoknak az érdekeire gondoltak, akik az ezredforduló óta egyre gyorsuló ütemben építik szét a város(ok), az ország arcvonásait. Saját hasznukat keresve, saját gazdasági érvényesülésük oltárán áldozzák fel - megélhetési építészekkel szövetkezve - településeink, köztük (és ez nekünk különösen fáj) - Budapest épített örökségét.

Mielőtt az épített örökségünk ellen jogszabály útján elkövetett legújabb merénylet tartalmát elemeznénk, ragoznunk kell egy kicsit a kérdéskör igazgatási, hatósági vonatkozását. Hogy láthatóvá, követhetővé váljék, milyen a törvényi, jogi helyzete mindannak, amit ebbe a tevékenységi (vagy éppen nem-tevékenységi) kör be sorolhatunk.

Azóta, hogy - sok éve már - megszűnt az ÉVM, azaz az Építési és Városfejlesztési Minisztérium, az építés mindig igencsak összetett ügye lényegében állami gazda nélkül maradt, illetve tárcák közötti vándorútra indult. Így aztán rendszerének - mert az volna, komplex rendszer! - együttes kezelése, ennek minden lehetősége szétesett. Volt a földművelésügyi, aztán az önkormányzati, most éppen a gazdasági tárcánál, ahol folyamatosan szenvedi el a hibernáció sorvasztó következményét. Tetszhalott hosszú évek óta, olykor jól látni (például éppen a jogi szabályozásban), hogy tulajdonképpen nincs is tudatánál. Hát még öntudatánál!

Közben, ami magukat az épületeket illeti, megépítésük, átépítésük, lebontásuk engedélyezése egyfelől önkormányzati feladat és felelősség. De az egyfelőli "kezelésből" sokszor hiányzik az a gondosság, amit megkívánna minden ilyen, olykor száz évig is púpként viselendő "fejlesztés". Az esetleges vétó lehetősége olyan főépítészek hatáskörébe utaltatik, akiknek nincs döntési jogkörük (ahogy a melléjük rendelt tervtanácsoknak sincs). Mondhatnak, amit akarnak. Nem mellesleg annak a politikai - ám építészetileg-szakmailag felkészületlen - testületnek címezve, amelytől sorsuk: kinevezésük, kenyerük, egzisztenciájuk függ.

És mi a helyzet épített értékeinkkel másfelől?

Az idők során kialakult kompetenciarendszerben - mára tematikailag széles jogkörrel felruházva - a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal dolga gondoskodni a nemzet legfontosabb örökségelemeinek a sorsáról. Ám hogy bevonnak-e ebbe a körbe bármely objektumot, arról megint a politika: a Kulturális Minisztérium dönt.

A törvényi gyakorlat ugyanakkor az önkormányzatoknak is megadja a jogot úgynevezett helyi értékvédelmi rendelet megalkotására, hogy felléphessenek a védelem mezében. De érdekeik nem mindig (sőt, a legritkábban) esnek egybe azokéval, akik ezt a várost, a települések bármelyikét lakják, s otthonosságát, élhetőségét, arcvonásait - ha azok értéket jelentenek, történelmet, hiteles hátterét a polgártudatnak - megőrizni szeretnék. Ha már a szocializmus oly sokat rombolt rajta (városi településközpontok, panel lakótelepek), s az elszabadult kapitalizmus megint csak ezt tette-teszi (lakóparkok a belső városrészekben, a zsidónegyed sorsa).

Vegyük mégis azt az esetet, hogy az önkormányzat érzi felelősségét, és el van szánva arra, hogy megőrzi, ami arra érdemes és még megvédhető. Felismeri, hogy épített világának egyedi arcvonásai legalább olyan vonzerőt jelentenek (mondjuk) az idegenforgalomban, mint ha csődbe ment vagy éppen prosperáló külföldi sztárépítészek buborékjait mutogathatnák a nagyérdeműnek. Vagy felhőkarcolókat ambiciózus kerületek (Manhattan lesz az is - kicsi, savanyú, üveges tekintettel mered ránk, de a mienk...). Belátja, élő örökségünk is gazdasági erő Budapesten (például), mely nagyvárost (például) éppen hogy azért keresik fel a városnéző turisták, ami egyedi arcvonásait jelenti: az eklektikus-historizáló utcaképben akarnak gyönyörködni. Páratlan a mutatvány, még mindig. S még mindig sokan vannak, akik ezt fényképezni, hazavinni jönnek hozzánk, s hagyják itt cserébe az euróikat.

Tegyük fel tehát, némely kerületek (féltucatnyinál kevesebb önkormányzat) helyi rendeletekkel védik még meglévő értékeiket. És a főváros is tesz ennek érdekében lépéseket. A helyi védelem ernyője alá von fontos házakat, amelyek nem nyerték el a műemlék-státust. Így és ezért többé-kevésbé szigorú előírások egyengetik ezek sorsát is. Van valami fogódzója annak, aki érdekükben felszólal.

Nos, az a rendelet, amelyről a bevezető mondatokban szó esett, az ő esélyeiket - s ezzel a települések igazi gazdáinak, a polgárságnak az esélyeit - rontja, rombolja tovább. Meghozta, életbe léptette 2008 januárjára az önkormányzati, tavaly szeptemberre módosította (tovább "vállalkozóbarátosította") a gazdasági tárca, és tette ezzel szinte kilátástalanná a közösségek érdekeit védelmező civil formációk fellépését - a Dávidokét, szemben Góliáttal.

Az építésügyi hatósági eljárásokról valamint a telekalakítási és az építészeti-műszaki dokumentációk tartalmáról szóló, a 17/2008. (VIII. 30.) NFGM rendelettel módosított 37/2007. (XII. 13.) ÖTM számú rendelet ugyanis egyfelől immár (csak) bejelentési kötelezettséghez kapcsol bizonyos, de az épületek arculatát alapvetően megváltoztató beavatkozásokat. A bejelentés eljárásáról ugyan azt mondják a jogászok, hogy éppen olyan erős, mint az engedélyezési eljárás volna. Porhintés a javából. Tudjuk, a bejelentés elmulasztása gyakorlatilag nem jár semmiféle jogkövetkezménnyel, és egy olyan országban, ahol sokszor és sok szereplővel folyik engedély nélkül amúgy engedélyhez kötött (bármiféle) tevékenység, de a legritkább esetben vannak a dolognak visszatartó erőt jelentő következményei, nos, ilyen társadalmi környezetben enyhíteni az eljárás rendjét: bűn. Tudja is mindenki. Ezeknek a történeteknek minden szereplője.

Ám fogadjuk el - naiv, jóhiszemű lúzerek -, hogy a hatósági engedély esetleges megtagadásához a bejelentés is elég - persze, csak ha van helyi értékvédelmi rendelet! -, akkor is ott vannak még azok a műveletek, építési tevékenységek, amelyeket az új rendelet felmentése nyomán be se kell jelenteni! Ha aztán a hatóság értesül arról - ki tudja mikor -, hogy a bejelentéshez sem kötött beavatkozással megszegték, ha éppen van, a helyi védelemre vonatkozó rendeletét - hát majd harcolhat az eredeti állapot visszaállításáért.

Esélyei siralmasak.

Nem is beszélve (például) azokról a budapesti historizáló épületekről, amelyeket semmiféle helyi vagy minisztériumi rendelet nem véd, de a város arcvonásai belőlük rajzolódnak ki múltunk és jelenünk virtuális filmvásznán. Nem beszélve (például) a védett épületek, utcák, negyedek, világörökségi területek védőzónájáról. Itt és ott is azt csinál immár a beruházó egy-egy épülettel, amit csak akar.

Ez az a helyzet - állapot - amellyel kapcsolatban megszületett a Podmaniczky Páholy állásfoglalása. Az akciószövetség alapítói közül aláírta a kezdeményező, a Budapesti Városvédő Egyesület, illetve a Budapest Világörökségéért Alapítvány, az ICOMOS Magyar Nemzeti Csoportja, a Kamermayer Projekt Egyesület, a Kós Károly Egyesülés, a LÁT-KÉP Egyesület, a Levegő Munkacsoport, a Nagy Budapest Törzsasztal, az Óvás! Egyesület, a Szeretem Budapestet Mozgalom.

És eljuttatták valamennyi érintett minisztériumhoz, hatósághoz, Budapest önkormányzataihoz, az építész-szakma képviseleti és civil szerveződéseihez. Nyílt levél formájában pedig közreadtuk itt és most a BUDAPEST, a Városlakók lapja hasábjain, és azoknak az elektronikus és nyomtatott médiumoknak oldalain, amelyeknek újságírói, szerkesztői maguk is érzik felelősségüket azért, ami ebben a városban, vesztünkre, újra és újra megtörténik.

Mert ha a Páholy és a hivatásukat fölismerő szakemberek nem éreznek lelkiismeret-furdalást az ilyen és hasonló ügyekben, ha senki nem szól, amikor szólni kell: magunkért - akkor sorsunk meg van pecsételve.

Cinkos, aki néma. Túl sokszor elfelejtjük.

A képsoron a jelenlegi állapotot megörökítővel kezdve két fázisát mutatjuk be az immár bejelentéssel vagy anélkül is végrehajtható beavatkozásoknak egy fővárosi védelem alatt álló házon. (A Nagykörút egésze fővárosi védelmet élvez: folytonosan tapasztaljuk, s egyre többször, hogy ez bizony nem a legerősebb gátja mások tapintatlan önmegvalósításának). Az első felvételen azt látni, amit most fotózhat a turista. A másodikon az látható, mi lenne, ha az egyik emelet homlokzati sávját szép kék csempékkel igazítanák ki a tulajdonosok, eggyel fentebb pedig kékre festenék. (Ezeket a beavatkozásokat csak be kellene - kellett volna? - jelenteni. A harmadikon minden megszemlélhető, ami úgy kerülhetne a homlokzatra, hogy senkinek sem kell még egy szót sem szólni: engedélyezné-e? Cégérek bárhol, a csempékért rajongó tulajdonos feleségének ifjúkori szobra (persze nem szabad három méternél magasabbnak lennie, és nem is az!), a legfelső szint talán buddhista szentélyének cégérszobra, napelemek, ahányat csak akarsz, s ahová csak szeretnél. Akinek nem tetszik? Gondoljon Góliátra. És segítse legalább egy parittyával a Dávidokat...