A harmincas években élte fénykorát a fotóamatőr mozgalom. Sokan kaptak kedvet ahhoz, hogy ha nem is foglalkozásszerűen, mégis egyre professzionálisabb szinten gyakorolják a képrögzítés mesterségét és művészetét. Becslések szerint mintegy háromszázezren képezték magukat tanfolyamokon, járatták a szaklapokat, léptek be különféle egyesületekbe. Hétvégenként messziről felismerhető csoportokban gyülekeztek a Budapesthez közeli településekre induló vasúti járatoknál, tapasztalt fotó-túravezetők irányításával igyekeztek begyűjteni minél több látványt a magyar táj és a népélet szépségeiből, hogy aztán a fürdőszobák vegyszerszagú sötétjében, ezernyi recept és praktika bevetésével létrehozott alkotásaikat megméressék a család, a tagtársak, a mindenféle rendű-rangú zsűrik és gyakran a képeslapok szerkesztőségeinek az ítélőszéke előtt is.

Persze, mint minden tömegmozgalomnak, ennek is megvolt a maga elitje. A legjobbak képei sorra járták a külföldi fotográfiai szövetségek kiállítótermeit, a legtökéletesebb nagyítások hátlapjait úgy borították be a részvételi igazolások és a versenydíjak pecsétjei, mint sokat látott utazók bőröndjeit a hotelcímkék.

A legtöbb pálma a "magyaros stílusként" elhíresült irányzat képviselőinek jutott. Ők főként a magyar vidék ünnepi, felhőtlenül derűs arcát, ahogy egyik kiváló képviselőjük, Kankowszky Ervin írta: "a magyar lélek képpé fagyott virágát" jelenítették meg bravúros fénykezelési technikával. Jó néhány mestermunka ma is kihagyhatatlan a hazai fotótörténetekből, mégis úgy tűnik, hogy az akkori diadalmenet alig kavart port az egyetemes fotóművészet szélesebb országútjain. (Viszont formai vívmányaik a "nacionalista" tartalom lecserélésével kiválóan hasznosultak az ötvenes évek propagandafotóin.)

Éles kontrasztot jelentett a szociofotósok maroknyi csoportja, akik a fényképezőgépet a társadalmi valóság mélyebb feltárásának eszközéül, programjuk szerint a társadalomkritika fegyveréül választották. És új utakat kerestek azok is, akik a vezető országos szervezetből kiválva, 1937 elején megalapították a Modern Magyar Fényképezők Csoportját. E társaság talán kevésbé a világnézeti, mint inkább a megcsontosodott ízlés elleni lázadás jegyében alakult, és az újabb stílustörekvések híveinek nyújtott kötetlenebb közösséget.

Még ugyanabban az évben nemzetközi fényképkiállítást rendeztek az első daguerrotípia megszületésének századik évfordulója alkalmából. A nagyszabású seregszemlén, amit a főpolgármester nyitott meg, a régiségek mellett 34 ország 356 fotósának 518 fényképe került a Vigadó termeinek falaira. Többek között láthatók voltak az akkor már külhonba vándorolt André Kertész, Munkácsi Márton és Brassai fényképei is, akiknek életművei az óta a magyar (fotó)kultúra világszerte ismert védjegyévé váltak.

A tárlatból egy reprezentatív kollekciót két éven át vándoroltattak az Egyesült Államok kiállítóhelyein. Az élénk érdeklődés hullámán jelenhetett meg az Officina kiadásában a Magyar fényképezés 1939 című, a kor törekvéseit méltó köntösben megjelenítő négynyelvű fotóantológia is.

Az új szervezet, a kiállítások és az album létrejöttében egyaránt kezdeményező szerepet vállalt egy vékony, komoly tekintetű férfi: Kinszki Imre. Ekkor már beérkezett alkotónak számított az amatőr fényképész körökben, noha debütálása óta alig telt el hat-hét év. Fényképezőgépet is viszonylag későn fogott először a kezébe, a családi emlékezet szerint első gyermeke születésekor, 1926-ban kapott egyet a feleségétől ajándékba.

Fia, majd leánya cseperedésének dokumentálása mellett hamarosan mind szenvedélyesebben fordult újabb témák és fényképészeti megoldások felé. A kis masinát komolyabb felszerelések váltották fel, sőt maga is tervezett egy KINSECTA névre keresztelt alkalmatosságot speciális közelfelvételekhez. Növények, apró, sőt mikroszkopikus élőlények fényképezése lett az egyik kedvelt témája. Ez ifjúkori érdeklődésére vezethető vissza, amit bizonyára inspirált a családi hagyomány; nevelésében ugyanis tevékeny részt vállalt nagyapja, Schiller Zsigmond, aki nemcsak a Pester Lloyd szerkesztőjeként, hanem botanikusként is ismert volt.

Kinszki erős intellektuális ambíciókkal indult, már piarista gimnazista korában közölte írását a Huszadik Század. Az orvosi karon sikeresen abszolválta az első tanévet, majd a biológia szakra jelentkezett át, ahová azonban a forradalmak után már nem tudott visszakerülni: a numerus clausus előtte is bezárta az egyetemek kapuit. Azért az elkövetkező években is jelentek meg - például a Nyugatban - természetfilozófiai, társadalomlélektani írásai, és a későbbiekben is élénk kapcsolatban maradt a szellemi közélettel. Fennmaradt kis címfüzetében a kor jeles irodalmárainak, tudósainak nevei sorjáznak, barátai közé tartozott Szerb Antal. Mozgásterét mégis bizonyára meghatározták a kenyérkereső foglalkozás keretei. Magántisztviselőként, a Textilgyárosok Országos Egyesületének irattárosaként rendezett polgári körülmények között élt, de tehetsége mellett ez a munka aligha elégítette ki.

A hivatalnoki napirenddel is összefüggésben alakulhatott ki fényképeinek másik témacsoportja: a várostáj részleteinek és a városi élet apró jeleneteinek ábrázolása. Kora délutánonként, miután becsukta az utolsó aktát, megkezdődött Kinszki "második műszakja": a séta a városban, kamerával a kézben fürkészve a város vizuális kihívásait. Fényképhagyatékából jól kirajzolódnak e felfedező út szűkös földrajzi határai, a Duna-part, a hazafelé vezető erzsébetvárosi utcák, és leggyakrabban a szűkebb pátria: az akkor még bolgárkertészetekkel körülvett, emeletes házakkal épp csak beépülő zuglói táj, a Róna utca és a közeli Rákos-patak környéke.

Visszaköszön még egy hely: a Vigyázó Ferenc utca és az Akadémia utca sarka. Mindig meredek felülnézetből, néha rálátással a mai Roosevelt térre. Röpke kutakodás után kideríthető: ezek a fényképek a hivatali helyiség ablakából készültek, alighanem munkaidőben. Ezt a kis kilengést ott nyilván az öt nyelven levelező, precizitásáról ismert tisztviselő elnézhető szeszélyeként kezelték, visszatekintve azonban egyben torokszorító manifesztuma is egy többre hivatott lélek amúgy derűs önfegyelemmel tűrt kötöttségeinek.

De ami korlát egyfelől, az szabadság más összefüggésben. Az "ablakperspektíva" ugyanis - melyet a zuglói felvételeken is előszeretettel használt - nagyon is illett az akkori fotográfiai modernizmushoz. A radikális felülnézet a húszas-harmincas évek fényképezésének egyik felszabadító erejű vívmánya volt. Egyike a fényképnyelv megújítása eszközeinek. A "Neues Sehen" vagy "straight photography", illetve a "Neue Sachlichkeit" és a "Bauhaus Fotografie" néven emlegetett irányzatokhoz sorolt művészek önfeledt kalandokba bocsátkoztak az addig szokatlan látószögekkel, a megdöntött síkokkal, a korábban hibának számító rövidülésekkel, a képtér jórészét kitöltő elnyúlt árnyékokkal vagy a nyugtalanítóan villódzó fény-árnyékrajzolatokkal. Fotóikon közelről felvett tárgyak nyertek szoborszerű plaszticitást vagy épp ellenkezőleg: merészen szerkesztett látképek lényegültek át valós összefüggéseiket elvesztő textúrává. A modern városi-ipari környezet és a hétköznapi tárgyi világ megragadására törekedtek, a mechanikus leképezés optikai összefüggéseire épített autonóm kifejezésmóddal. Ebben az irányban tájékozódott Kinszki Imre is. Munkáin felismerhető Rodcsenko, Moholy-Nagy vagy Renger-Patzsch hatása. Igaz, többnyire szelídebb, visszafogottabb, idillikusabb megközelítésben, mintha egy alkotói habitusban megférhetne az avantgárd és a biedermeier.

Fényképei külföldre is eljutottak, megjelentek például a National Geographicben és az American Photographyban. E kapcsolataira is támaszkodva igyekezett megszervezni a maga és közvetlen hozzátartozóinak emigrációját akkor, amikor a zsidótörvények következményei egyre fenyegetőbbé váltak. Egyszer már az új-zélandi bevándorló útlevél is a kezükben volt, de végül nem volt erejük elszakadni a család többi tagjától és az otthontól. Így aztán végül osztoztak százezrek tragikus sorsában.

Kinszki Imre 1945-ben veszett oda egy halálmenetben, valahol útban Sachsenhausen felé. Épp csak nagykorúvá váló fiát a buchenwaldi lágerben kínozták halálra. Felesége és leánya a pesti gettóban élte túl a vészkorszakot. A kevés holmi között magukkal vittek oda egy doboznyi negatívot is, amiket az utolsó munkaszolgálatos behívásra induló Kinszki a nehéz idők utáni újrakezdés reményében feltétlenül megőrzendőként bízott rájuk. A megmaradt pár száz felvétel többsége viszontagságos úton közgyűjteményekbe került, az eredeti nagyításokból pedig néhány egyre magasabb árakon kering a nemzetközi műtárgypiacon.

A család története, hála Kinszki Imre fáradhatatlan leányának, Kinszki Juditnak, részletesen is olvasható a Centropa nevű internetes archívumban. A zuglói bérház előtt pedig, ahová már nem térhettek vissza, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium tanárainak és diákjainak jóvoltából tavaly nyár óta két földre erősített kis réztábla, úgynevezett "botlatókő" emlékeztet a megölt családtagokra. S a városra, amitől saját akaratukból végül nem tudtak elválni, az itt látható képösszeállítás.