Budapest címen Voit Krisztina összeállításában (A budapesti sajtó adattára 1873-1950) nyolc periodikumra, többnyire napilapra bukkanhatunk. De ha ezt a szót látjuk, halljuk, legtöbbünk az 1945-ben alapított, 1948 és 1965 között szünetelő, majd 1988-ban megszűnő, de 2004-től ismét megjelenő és immár XXXII. évfolyamánál tartó folyóiratra gondol. A Budapestnek és a kiadójának, az azonos nevű intézménynek megszületése szervesen illeszkedett a háború utáni demokratikus megújulási törekvések sorába. Felszámolását pedig az okozta, hogy az 1948-tól kiépülő diktatúra számára elfogadhatatlan volt egy, az értékek sokszínűségét megjelenítő szellemi műhely puszta léte is. 1947 végéig jelenhetett meg, és nem sokkal élte túl a kiadó sem: a megszüntetését elrendelő közgyűlési határozat 1949. május 20-án kelt.

A második világháború alatt a magyar könyvszakma nehezen felmérhető veszteségeket szenvedett, elsősorban emberi életekben, de az intézményeket ért anyagi károk is hatalmasak. Mindezek ellenére a harcok elcsitulta után nem sokkal már a kibontakozás jelei mutatkoztak; Budán például még tartottak a harcok, amikor a pesti oldalon, 1945. február 5-én megtartotta első taggyűlését a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesülete, július 12-én pedig megnyílt a háború utáni első könyvnap. Egyes, főleg szélsőjobboldali és német érdekeltségű vállalatok nem működhettek tovább, mások megszűntek, a megmaradtak viszont, hallatlanul nehéz körülmények - romos épületek, elpusztult raktárkészletek, papírhiány, hiperinfláció - között elkezdték munkájukat. A magyar könyvszakma megkezdte az újjáépítést. S új alapítású cégek is színre léptek.

A lap kiadót szül

E cégek egy része a szakirodalomban meghonosodott elnevezés szerint "közületi" volt, vagyis nem magánvállalkozók, hanem köztestületek hozták létre. Pártok, társadalmi szervezetek vagy éppen egy város. Párt, az MKP alapítása volt a Szikra, a szociáldemokraták létesítették a Népszavát, a Nemzeti Parasztpárt a Sarló Kiadót működtette. A Magyar-Szovjet Művelődési Társaság ekkor megszervezett Könyvkiadói Osztálya révén kapcsolódott be a könyvszakmába, a Parasztszövetség vállalkozása volt a Misztótfalusi Közművelődési Szövetkezet, és a Szakszervezeti Tanács is megjelent kiadványaival a könyvpiacon.

A hetedik ekkoriban működni kezdő intézmény a főváros által életre hívott, alapításkori teljes és hivatalos nevén: "Budapest" Irodalmi, Művészeti és Tudományos Intézet volt. (Elnevezése 1947-ben Budapest Székesfővárosi Irodalmi és Művészeti Intézetre módosult.)

Megszületése közvetlenül kapcsolódott a Budapest című folyóirathoz. Tulajdonképpen abból nőtt ki. Lestyán Sándor (1896-1956) író és Zakariás G. Sándor (1900-1981), a városházán dolgozó tisztviselő, művészeti szakíró 1945. május 21-én javasolták a főváros vezetőinek egy, a város életével foglalkozó, magas színvonalú, igényes kivitelű művelődéstörténeti folyóirat megindítását.

Az indítványt Vas (1903-1983) polgármester elfogadta, és 1945. augusztus 10-én rendeletet bocsátott ki az új periodikum megalapításáról. Néhány héttel később, szeptember 28-án, intézkedett aztán a Budapest Irodalmi, Művészeti és Tudományos Intézet megszervezéséről is. Az utóbbi rendelet indoklásában kifejtette: szükséges, hogy a továbbiakban a főváros kiadványai, lapjai, egyéb nyomtatványai egységes kiadói és terjesztési szervezet irányítása alá kerüljenek.

Kétségtelen új az intézmény, de bizonyos értelemben mégis régi. Sok évtizedes gyakorlat folytatásáról volt szó, hiszen az egységes Budapest megszületése óta számos könyv és folyóirat jelent meg a város kiadásában. Megkönnyítette a kiadói tevékenység megindítását az is, hogy Budapest már 1874-ben rendelkezett egy kisebb nyomdával, melyet 1899-től korszerű üzemmé fejlesztettek. A Városháza Gerlóczy utcai részén kialakított Székesfővárosi Házi Nyomda a két világháború között az egyik legjobban felszerelt vállalat volt; az államosításkor technikája és technológiája az Akadémiai Nyomda, az igényes, speciális tudományos kiadványok előállítója megszületését tette lehetővé. Itt készült a Budapest folyóirat, mai szemmel nézve is igényes formában, jó minőségben - még inkább kitűnt ez az akkori szegényes viszonyok között. Két szerkesztője Lestyán Sándor és Némethy Károly (1890-1954) lett, utóbbi fővárosi tanácsnok és több, Budapesttel foglalkozó kiadvány írója, szerkesztője.

Míg a pártok, társadalmi szervezetek fenntartásában működő kiadók értelem-szerűen az alapító politikai, ideológiai, társadalmi céljainak megfelelő kiadványokat jelentettek meg, a fővárosi intézménynél ezek a célok nem, illetve csak áttételesen jelentkeztek: Budapest kulturális életét kellett szolgálnia a tevékenységnek. A főváros vezetői és a közgyűlési képviselők egyetlen politikai jellegű elvárása az volt, hogy a "demokratikus átalakulás" segítője legyen. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ez a meglehetősen parttalan és nehezen körvonalazható követelmény lehetőséget teremtett arra, hogy többnyire baloldali pártszempontok vezette bírálatok érjék működését, annak ellenére, hogy az Intézet kiadványaiban vállalt értékrendjével, egész munkájával a magyar szellemi élet liberális és baloldali tradíciójához kapcsolódott.

Minden kiadó szükségszerűen egy többé-kevésbé meghatározott, pontosabban feltételezett közönségnek próbál dolgozni, így volt ez ebben az esetben is. Az intézmény vezetői a főváros publikumának érdeklődésére számot tartó művek kiadását tartották feladatuknak, vagyis a város históriáját bemutató írások közreadása mellett a budapesti vonatkozású szépirodalom megjelentetésére törekedtek. "Pesti regény - a fogalom művészi értelmében - nincs. De lesz." - írta Gergely Sándor(1896-1966) a Budapest folyóiratban napvilágot látott cikkében. E magától értődő és természetes célkitűzések mellett a közgyűlési képviselők különféle javaslatokat fogalmaztak meg, és a kiadó - főleg 1948-tól - sok olyan kiadványt is kénytelen volt kibocsátani, amely eredeti programjától meglehetősen távol esett.

Az új vállalat felügyeletét a Polgármesteri Hivatal XI. (városgazdasági, idegenforgalmi és közművelődési) ügyosztálya látta el. Vezetője ekkoriban Goda Gábor (1911-1996) író, igazgatója Vázsonyi Endre (1906-1986) novellista, műfordító, irodalmi vezetője pedig a szintén literátor Hegedűs Géza (1912-1999). A kiadó mellett Irodalmi Tanács működött, elnökéül a filozófus Lukács Györgyöt (1885-1971) kérték fel. Goda némileg ironikus visszaemlékezése szerint napi kapcsolatban voltak, rendszeresen megtárgyalták a kiadó ügyeit, de "némi csalódást okozott nekem..., hogy folyton írókat és irodalmat fedezett fel számomra, ami itt fel volt már fedezve."

Egy legendás periodikum

A kiadó már megalakulása évében, 1945-ben megjelentette első könyveit. Megszűnéséig, 1949-ig közel kétszáz (!) kötet látott napvilágot jellegzetes emblémájával. Ezzel a telejsítménnyel a korszak nagyobb vállalatai körébe tartozott.

A műveknek mintegy a fele szépirodalmi munka, többnyire magyar szerzőtől származó mű, másik része szakkönyv és ismeretterjesztő kiadvány volt. Az officina arculatát elsősorban meghatározó kortárs magyarok akkor még viszonylag fiatal írók. Örkény István (1912-1979) a legtöbbször kiadott szerző, öt munkáját (Budai böjt, Hajnali pisztolylövés, Idegen föld, Lágerek népe, Voronyezs) jelentették meg, két-két munkát tettek közzé Hegedűs Gézától, Kolozsvári Grandpierre Emiltől (1907-1992), Vészi Endrétől (1916-1987). Az idősebbek közül a Budapestnél jelent meg az emigrációból akkoriban hazatért Illés Béla (1895-1974) A Guszev-ügy című írása - az utcai névadásban kiteljesedő nagy misztifikáció terjedésében tehát a kiadónak is volt némi szerepe.

A könyvek mellett folyóiratokat és egyéb időszaki kiadványokat is megjelentetett a vállalat. Közreadója volt a Fővárosi Közlönynek, a város hivatalos lapjának, gondozta a Magyarok című irodalmi folyóiratot, és természetesen a Budapestet.

A kiadó gyakorlatilag egy év alatt megszilárdította pozicíóját a könyvszakmában. A kor művelődéspolitikai elgondolásainak szellemében a színvonalas ismeretterjesztés, akkori kifejezéssel: a szabadművelődés egyik alapintézményévé kívánták fejleszteni. Működése első két évében a főváros vezetői és a közgyűlési képviselők is elismeréssel nyilatkoztak munkájáról. S akkor még legismertebb, már-már legendává nemesedett kiadványáról a Budapest folyóiratról is.

1947-ben azonban eljött a pártos bírálatok kora. És a kiadót is elsősorban éppen a lap miatt marasztalták el, mondván: exkluzív, keveseket érdeklő művelődéstörténeti cikkeket közöl, nem foglalkozik az aktuális eseményekkel, és fenntartása túl sokba kerül a fővárosnak. Valójában arról volt szó, hogy a folyóirat megítélésében egyre érezhetőbbé váltak a fővárosi pártok közötti politikai nézeteltérések.

Az 1947. március 12-i közgyűlésen, a költségvetési vitában Földes Mihály (1905-1984) (MKP) fejtette ki a maga, illetve pártja véleményét általában a főváros kiadásában megjelenő, illetve támogatott folyóiratokról: "... az e címen kiadásba helyezett összegek ellenértékét jól meg kell néznünk. Ezért teljesen fölöslegesnek, haszontalannak, sőt károsnak találom például a Budapest című luxuskiadvány támogatását. Én erre a lapra egy fillért sem áldoznék. A dolgozók nem olvassák, akik viszont megveszik, ebből a lapból nem sok demokratikus átnevelést kapnak, de szellemi nívót sem. Félreértések elkerülése céljából hangsúlyozom, hogy a Budapest című lapról és nem a ťBudapestŤ Irodalmi Intézetről beszélek."

Millok Sándor (1887-1959) (SZDP) hozzászólásában követelte: "... nagyon kérem a polgármester urat, hogy a Budapest című folyóiratot, amelyet Földes elvtársam, a munkásság és az érdekeltek sem olvasnak, szíveskedjék beszüntetni." Magyar Miklós (1881- ?) (FKGP) a lap mellett érvelt, de Millok jókora demagógiával riposztozott: "akkor, amikor a gyermekek, az öregek részére nem tudunk ebédet adni, akkor nem lehet ilyen magas összegeket egy luxuslapra kiadni. Ha ez a folyóirat szerényebb keretek között jelent volna meg, nem szúrt volna szemet senkinek."

Kővágó József (1913-1996) polgármester (FKGP) is megpróbálta védelmébe venni: "... egy nagy világvárosnak nem árt, ha van egy nívós lapja, amely a külföld, a vidék érdeklődését is felkeltheti." De az utolsó nyomatékos szavakat az ügyben ezen a közgyűlésen Katona Jenő (1905-1978) mondta ki. Bár az FKGP tagja volt, a baloldali képviselők állásponját fogadta el, igaz, némi módosítással: költségvetési hitelt, kölcsönt javasolt a kiadónak, és fedezetéül azt az összeget javasolta átcsoportosítani, amely a folyóirat megszüntetése után marad: "... a 250,000 forint rendelkezésre is áll, ha a Budapest című folyóiratot - a Kommunista és a Szociáldemokrata Párt igen tisztelt képviselőinek állásfoglalása után, a magam részéről is csatlakozva nézetükhöz - megszüntetjük. Bár a folyóirat csak 60,000 forinttal szerepel a költségvetésben, azonban kizártnak tartom, hogy ilyen papíron, ilyen kiállítással 200,000 forintnál kisebb összegből elő tudják állítani."

"Nem kultúrszükséglet!"

A lap '47 tavaszára a szakadék szélére sodródott. Mátrai László (1909-1983) filozófus a folyóirat hasábjain próbált ugyan esztétikai érvekkel hadakozni érdekében, mondván: "luxusnak minősíteni csak a rosszul felfogott, ízlésellenes puritanizmus durva esztétikai és szociológiai tévedése árán lehetséges". Zakariás G. Sándor pedig jelentésben kísérelte meg tisztázni a folyóirat anyagi ügyeit, és javaslattal is előállt nyereségessé tételére. Elsősorban terjesztési hiányosságokkal magyarázva a gondokat. Szerinte a Budapest kiadó nem tudta jól, hatékonyan teríteni a lapot, sőt, az árát is rosszul állapították meg az illetékesek. Jelentésében a terjesztés javítását és bizonyos szerkesztési, tartalmi változtatásokat helyezett kilátásba.

Ezek az érvek, megfontolások azonban nem sokat értek. A polgármester elrendelte a lap nyomásának szüneteltetését és bejelentette: "Az intervallumban módunkban lesz összeülni és alaposan megvitatni, hogy fenntartsuk-e a folyóiratot eddigi formájában, vagy esetleg népiesebb formára térjünk át, esetleg kisebb formátumra? A folyóirat különben a Házinyomdának nagyon sok dicséretet szerzett."

A költségvetés vitájában Kmetty János (1889-1975) (MKP) terjesztett be két, a kiadót, illetve a folyóiratot érintő indítványt. Az utóbbira vonatkozó lényegében azonos volt a polgármester javaslatával, azzal kiegészítve, hogy egy szakbizottság "vizsgálja felül és biztosítsa a folyóirat tartalmának demokratikus voltát." A kiadót érintő indítványában pedig felvetette, hogy "kellő megfontolás után a főváros vezetősége szakszerű tervek alapján juttassa az eddiginél nagyobb lehetőséghez a Budapest Irodalmi Intézetet, hogy olcsó és jó könyvekkel szolgálhassa a magyar demokrácia ügyét."

A rövid átmeneti szünet utáni újbóli megjelenést követően ismét fellángolt a vita. A közigazgatási bizottság 1947. július 14-i ülésén Kéry János (1925-1970) (NPP) leszögezte: "A Budapest folyóirat egy pártközi határozat értelmében megszűnt, de most újból megjelent. A színvonal megváltozását azonban nem nagyon tapasztalom benne, noha minden pártnak egységesen az volt a kívánsága, hogy át kell alakítani a lapot és megfelelő színvonalra kell emelni. A Budapest Irodalmi Intézet és maga a szerkesztőség ebben az irányban kell, hogy folytassa a munkát, mert a Budapestre csak akkor van igazán szükség, ha megfelelő színvonalon tudják tartani."

Az észrevételre Bechtler Péter (1891-1964) alpolgármester (SZDP) válaszolt. Hangsúlyozta: "Ha a mostani számot megnézzük, akkor azt látjuk, hogy kiállítása művészies és ebből a szempontból egyáltalán nem lehet kifogást emelni. Tartalmilag azonban igenis lehet kifogás. [...] Hibának tartom, hogy nagyon keveset ír a mai életről. Intézményeket létesítünk, mint például a XIII. kerületben egy egészségházat. Olyan ez az egészségház, amilyet az országban sehol sem lehet találni. Berendezése nagyon szép és korszerű. Ha ilyen intézményeket létesítünk, akkor ezekről is írni kell a folyóiratban, amely nemcsak Budapestnek és nemcsak az országnak szól, hanem a külföldnek is." Kéry János (NPP) felszólalására a polgármester írásos jelentése is kitért, az abban olvashatók azonban némileg eltérnek az alpolgármester értékelésétől: "Kéry János bizottsági tag úr felemlítette, hogy a Budapest folyóirat színvonalának megváltozását nem tapasztalja. Erre nézve közölhetem, hogy a folyóirat legutóbbi számaiban határozott fejlődés mutatható ki, a folyóirat egyre többet foglalkozik mind a demokratikus fejlődés, mind az újjáépítés döntő fontosságú kérdéseivel. Minden újabb számban közlemények foglalkoznak az egészségügyi, szociális kérdésekkel, valamint egyéb időszerű problémákkal."

A korszak legszebb kivitelű magyar folyóirata (a Benedek Marcell szerkesztette, a hatvanas években megjelent Magyar Irodalmi Lexikon minősíti így) 1947 decemberében megszűnt létezni. Nyomták már az utolsó számot, s minden eldőlt akkorra, amikor december 2-án Turóczi-Trostler József (1888-1962) (SZDP) még egyszer leszögezte a hivatalossá váló városi s koalíciós pártálláspontot "... ez a folyóirat ebben a formájában befejezte történelmi funkcióját. Ebben a formában, mint luxusfolyóirat, amely egy romantikus, kispolgári, idillikus - fokozhatnám a jelzőket - hangulatot próbál teremteni, nem kultúrszükséglet."

A szerkesztőség 1948-ban még megpróbálta feltámasztani a lapot, Új Budapest címen. De ennek a változatnak már nem jelent meg egyetlen száma sem. Hosszú, csaknem két évtizedes űrt hagyva maga után, hogy majd egészen más viszonyok között, de lényegében azonos célokkal 1966-ban induljon megint. Hogy azután, ismét csak egészen más viszonyok között, 1989-re, újra felszámolják. Akkor is a politizáló város vezetői. 2004 tavaszától - most másfél évtizednyi szünet után - civil erőfeszítésnek köszönhetően jelenik meg a Nagy Budapest Törzsasztal műhelyének szellemi patronálásával. S ez a lapszám jubilál. 2009 márciusában immár ötödik éve tartja magát és hadállásait a szerkesztők, szerzők hivatalból a legkevésbé sem támogatott csapata.