Ha nem szól közbe már réges-régen a történelem és a sors - s ne legyen senkinek kétsége: mindig, minden korban és mindenkinél beleszólnak - a herceg ma éppenséggel lakhatna családja budavári palotájában is. Ahol most a Magyar Köztársaság elnöke. De ahol most él, Neuaigenben, ott sincs semmi panaszkodnivalója otthona kényelme és eleganciája tekintetében. A kiterjedt osztrák arisztokrata család egyik legszebb barokk kastélya ez.

- Fél egykor ebédelünk. Addigra végezhetnek is a fotografálással. Kis türelmet, szólok mindjárt a konyhának - és megnyomja a jelzőcsengő gombját. Fiatal, feketehajú leány lép be a szalonba. Tisztelettudó fej- és testtartással hallgatja az utasítást. - Jawohl! - nyugtázza a menüre is kiterjedő parancsot, és visszalép az ajtón túlra. - Tudja - magyarázza a házigazda - én már csak lengyeleket, szlovákokat veszek fel. Szolgálatkészek, ügyesek. Kevéssel beérik, németül is jól tudnak. Megbízható emberek.

Herceg Franz-Albrecht Metternich-Sándor (további keresztnevei: Maximilian Farkas József Tádé Mária) 1920-ban született. 2008. októberében töltötte be a nyolcvannyolcadik életévét. Azóta, hogy húszegynéhány évesen végleg elhagyta Magyarországot, sok víz lefolyt a Dunán. Hídjának pillérei jól látszanak kastélya ablakából, ahogy látszanának sokkal közelebbről egy másik Duna-menti városban, Budán is, ha történetesen felmenőinek palotájában lakna, ott ahol most Sólyom László, s ahol, sok évtizeddel korábbi időkben, a mindenkori magyar miniszterelnökség székelt: a Sándor-palotában.

Felmenőit mondom, őseit is mondhattam volna, de egyik megjelölés se pontos. Mondjuk inkább azt: a herceg felmenői közeli rokonai a híres-hírhedt Ördöglovas, gróf Sándor Móric családjának, s vérségi kötelékek fűzik a Metternichekhez. Róla, mármint a lovasbravúrjairól elhíresült grófról, sok emléket őriz a magyar és a pest-budai művelődéstörténet.

Több könyv is született lehetetlen ugratásairól, lovaglásairól, nyaktörő kocsihajtásainak mutatványairól, sikeres film a kilencszáznegyvenes években. (Az Ördöglovas című kötetet s a forgatókönyvet is Lestyán Sándor írta, 1943-ban mutatták be a mozik.) S miután kalandjait "udvari festője", Johann Gottlieb Prestel majd háromszáz képen is megörökítette, s ezeknek felét az 1850-es években Mainzban három albumba foglalva megjelentette egy kiadó (változataikat pedig újra és újra kiadták más kiadók is, főleg az egykori német birodalom területén), tulajdonképpen megismerhető, hogy az egyébként Budán, Bajnán és Bécsben élő főrangú vagabund miért keltett akkora feltűnést a mutatványaival. Meg az életével.

Az ő nyomában járva találtam meg s jutottam el néhány hónapja személyesen is Metternich-Sándor Ferenchez, aki ugyan szinte semmit sem tud a "dédpapáról", de tucatnyi rajzot, festményt őriz az Ördöglovasról. Bár Prestel képei közül egyet se. Azokat 1945-ben ismert ismeretlenek mind egy szálig elvitték a bajnai kastélyból, ismeretlen helyre. Egyikük se volt műgyűjtő.

Kár! Pótlás?

Közeli rokon csak, és mégis: dédunoka. Annak idején (1835-ben) Metternich kancellár Leontine nevű leányát vette el Sándor gróf, ebből a házasságból született egyetlen felnőtt kort megélt gyermeke, Paulina. Történetesen ő is egy Metternichet választott férjének, a herceg második házasságából származó Richardot. Az ő leányuk, Metternich Klementine pártában maradt. De idősödő korában, birtokmentési szándékkal adoptálta egyik unokaöccsét, aki egyébiránt a herceg Hohenlohe-Schillingsfürst-Ratibor und Corvey családba született. Házigazdánk ő, a neuaigeni s más németországi meg ausztriai birtokok ura.

Hatéves volt a fiúcska, amikor az akkor már kettős nevet használó Metternich-Sándor hercegnő örökbe fogadta. Így hát Metternich-Sándor lett ő is. Gazdasági megfontolásból került sor az akcióra, hogy a magyarországi birtokok, Bajna és Herceghalom környékén (az utóbbi földrajzi név is az egykori tulajdonosra, Metternichre utal) ne vesszenek el örökre a Sándor-család kihalásával (ami 1963-ben be is következett, amikor Klementine kilencven éves korában megtért őseihez).

- Bajna határában, Pusztagyarmaton még megvan a családi kripta. Ott temették el Sándor Móricot annak idején, a feleségét, és a lányukat, Paulinát is. Már a rendszerváltás után történt, hogy elmentünk oda, sok utánjárással megkaptam addigra a kuponokat. Kárpótlási jegy? Vagy valami ilyesmi, ahogy mondták a nevét. A polgármester azzal fogadott: baj van. Túl vagyunk két liciten is már. Elkeltek a földek. Azért mutassa meg, mi maradt! - kértem. Kis szétszórt parcellák, hitvány resztli. Azokon nem lehetett volna gazdálkodni. Úgyhogy a kastélyt se kértük. Miből működtetném, ha nincs birtok körülötte? Pedig engem éppen azért neveltek hatéves koromtól Magyarországon, hogy ezeket a földeket Klementine (édes nagyanyámnak, Zsófiának a testvére) majd átadja nekem.

- Hat gyerek született apám, Hohenlohe herceg famíliájában. Ketten voltunk fiúk. A fivérem, Viktor vette volna át az apám birtokait Sziléziában és Németországban. De meghalt a háborúban. Ezek az osztrák uradalmak apám édesanyjától maradtak ránk. Neki és az ő őseinek a földjei ezek Ausztriában: Grafeneggben, meg ahol most vagyunk, Neuaigen határában. Ez például, ahol most beszélgetünk, 17. századi alapokon született barokk. De én formáltam belőle újra rezidenciát. Az oroszok teljesen kifosztották, mire visszakaptuk az osztrák államtól, már csak a puszta falak maradtak. Negyvenötben halt meg az apám, nekem kellett átvennem a németországi birtokokat a bátyám helyett. Ott éltem tíz évig. Azután költöztem ide, hogy az oroszok kimentek. Ezerötszáz hektár intenzíven művelt mezőgazdasági területen dorbézoltak, hogy elfoglalták ezt a földet. Mikorra mindent széthordtak, úgy döntött a katonai igazgatás, hogy bérbe adják a parasztoknak. Csak jobban vigyáznak majd a magukéra! Gondolták. S hogy hálából a választáskor majd a kommunistákra szavaznak. Be is léptettek ezerháromszáz gazdát a pártba. De egy se voksolt aztán rájuk... Jó földek voltak ezek, de sokkal jobbak azok, odaát, maguknál, túl a határon. Herceghalom.

A Werbőczytől a Moulin Rouge-ig

A gyerekkorról, az ifjúkorról, Budapestről beszélgetünk. Mert Sándor Móricról a herceg alig tud valamit. Mire bekerült a családba - magyarázza -, Paulina, az Ördöglovas leánya már öt éve meghalt. Aki persze nyilvánvalóan rengeteget tudott volna mesélni az édesapjáról. Ahogy szűkszavú emlékiratában is tette - Bécsben jelent meg, az előző századfordulón, természetesen német nyelven -, amelyben egy fejezetet szentelt a kalandos életű férfiúnak.

- A Werbőczy utcában laktam (mai címe szerint Táncsics Mihály utca 23., Zichy-palota - B. P.), a Werbőczy gimnáziumba jártam az érettségi előtti három évet. Addig magántanulóként csak vizsgáznom kellett, előbb Bajnán, aztán Budán, az elemiben és a nyolc felsőbb osztályból ötben. Klementina is bérelt a Várnegyedben egy kis lakást, az Úri utcában, már nem emlékszem a közelebbi címére. Jól éreztem magam Pesten. Árpád, Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm. Még most is tudom, látja? De persze ha a negyvennyolcas forradalom volt az óra anyaga, engem nem hívtak ki soha. Aradi vértanúk! Isten ments, hogy feleltessenek... Egy Metternichet. A tanárom nem volt, hogy is mondjam, nem volt túl intelligens... Mikor először fölszólított, mondja nekem, gyere ki Sanyikám. Nem Sanyika... Sándor! Metternich-Sándor! Az egész osztály percekig röhögött. 1939-ben vonultam be a Jászkun huszárokhoz, előbb karpaszományos őrmesterként, aztán zászlósként vitézkedtem. De harcba soha nem keveredtem. Tudja, mire a csata helyére értünk volna, rendszerint véget ért minden. Rettenetesen rossz lovakat kaptunk. A parasztoktól szedték össze őket. Sándor Móric rájuk se nézett volna, nemhogy egynek a hátára üljön!

- Sok időt töltöttem ezekben az években is Pesten. Egyenruhában. Sokszor jártuk együtt az éjszakát a Horthy fiúkkal. Mentünk mulatni. Kedves helyek voltak. Arizona, Moulin Rouge. Ott játszott a világ legjobb cigánya, a Berkes. A lábamon alig-alig állok, mégis szeretnek a lányok ... Hogy is van? Jézus Mária... Nem elfelejtettem! Ladiladilom? Sárgaliliom? Nagyon jó volt, nagyon szép az élet Budapesten. A Dunaparton a korzó, nyáron, egyik szálloda a másik mellett, játszottak a cigányok a teraszokon, sétáltak le és fel a legszebb lányok. Gyönyörűek!

- Amikor arról volt szó, hogy a kormányzó adja át a nemzetiségük szerint osztrák tiszteket Hitlernek, nem tette meg. Átjöttem Ausztriába, ide, az apai nagyanyám birtokára, de persze be kellett volna vonulnom német katonának. A Führer viszont kijelentette: a Habsburgok, Hohenzollerek, Metternichek nem méltóak arra, hogy az árja faj hősei legyenek... Szóval Hitler mentette meg az életemet. Ötvenötben kaptuk vissza a családunk uradalmait Ausztriában. Azóta itt élek. Gazdálkodunk, szántót, erdőket működtetünk, állatot tartunk. Szőlészkedünk, borászkodunk. Jó itt élni, tudja? Nyugalom, rend, békesség, jó kedély. Vidéken még most is osztrák az osztrák.

Hoch Sandor!

A kisebbik ebédlőben időközben megterít a személyzet. Kitűnő a hercegi fehérbor, érett, zamatos rizling, amit a vajpuhára dinsztelt, márványos felületű marhahúshoz, a zöldségkörethez, a rösztihez kínálnak. Zárásul narancsszuflé, fekete következik. S míg a súlyos ezüstvillák, kések és kanalak dolgoznak, tovább beszélgetünk. Legfőképpen az életről. Újra és újra arról, hogy milyen jó osztráknak lenni. S hogy jó lehetne talán magyarnak is. Bár ami a nemzeti érzelmeket illeti, már maga az Ördöglovas sem volt mintaforradalmár. Éppen Bécsben lakott, amikor kitört a lázadás, és a tömeg az otthona, Metternichék palotája körül zajongott. Gróf Sándor Móric lement az utcára, s az első hangoskodót, aki éppen azt kiabálta: Éljen a köztársaság! úgy vágta pofon, hogy bezuhant a kapu alá.

Mit gondolnak, mi történt?

A tömeg lelkesen megéljenezte. Hoch Sandor! - kiabálták.

És szépen hazamentek.

A "Sándor"!

(Részletek Sándor Paula emlékiratából. Fordította: Sántháné Antal Sára

...Nagyon féltem édesapámtól. Hirtelen természete, vad, száguldó lovaglása, zengő hangja - melyet negyedórányi járásra is hallani lehetett -, sokszor próbára tett óriási ereje, mind-mind megfélemlítettek, majdhogynem terrorizáltak gyermekkoromban.

Gyakran mondogatta nekünk, hogy egész életében soha nem ismerte a félelmet. Első ízben három évesen adta bizonyságát rettenthetetlenségének és csodás életerejének. Egy kutyával játszott, amikor az hirtelen úgy megharapta az ujját, hogy a vére ömleni kezdett. Egyetlen jajszó vagy kiáltás nem hagyta el a száját, megszorította az állatot, egy darabot kiharapott a füléből, majd kiköpte és így szólt félrelökve őt: "Ha te meghajapsz engem, én is meghajaplak téged!"

Nagyapám, gróf Sándor Vince Budán lakott a királyi várudvarral szembeni házában, mely manapság "Sándor-palota" néven ismert, és a mindenkori miniszterelnöknek ad otthont. Az épület jelenleg állami tulajdonban van. Sándor gróf nagyon szigorú ember volt, súlyos köszvénye pedig még mogorvábbá és barátságtalanabbá tette. Nagyanyám, Szapáry Anna grófnő angyali természetű, nagyon okos asszony volt, az egyetlen teremtés, aki hatni tudott rá. Neki sem sikerült azonban gyermekeivel szemben jobb belátásra bírni, vagy legalább megfékeznie őt, így a Sándor-palotában valódi terror uralkodott. Apám imádta édesanyját, de úgy érezte, hogy apja eltaszítja és megveti őt. Később, még felnőtt fejjel sem ismerte be, hogy természete sokban egyezik az övével, ezért gyakran mondogatta: "ő csak a mamára hasonlít". A zsarnok és despotikus vonásokat azonban mindenképpen apai részről örökölte, míg a jóságot és nagylelkűséget tényleg édesanyjától kapta.

Sándor Vince lakása és a Várszínház között egy átjáró épült, amelyen keresztül esténként átjárhattak a színházi előadásokra. A gyermekeknek az esti program előtt minden alkalommal engedélyt kellett kérniük, hogy szüleikkel együtt mehessenek. Kérésükre a válasz minduntalan így hangzott:

- Nem szenvedhetem ezt az örökös koldulást!

A kis Móric egyszer elhatározta, hogy nem kéri apja beleegyezését. Ettől a naptól kezdve háromnegyed nyolckor szörnyű jelenet következett, záporozott a büntetés a makacs fiú fejére. Semmi sem segített, Móric közölte édesanyjával:

- Nem fogok többé könyörögni, nem akarom, hogy koldusnak nevezzen!

Megtartotta szavát. Nagyapám borzasztó szigora különös módon csak kis dolgokban nyilvánult meg, ezekben kegyetlenül kínozta gyerekeit, míg a nevelésükkel és taníttatásukkal igazából nem törődött. Így történhetett meg, hogy a ragyogó képességekkel rendelkező fiú gyermekkorában semmilyen képzésben nem részesült, csupán tizenhét éves korában, Sándor Vince gróf halála után, kezdte a legszükségesebb dolgokat autodidakta módon elsajátítani. Ekkor azonban már a saját ura volt...

Vince gróf soha nem engedte meg fiának, hogy lovagoljon, vagy vadásszon. Ő ennek ellenére - azt gondolom ez vitathatatlan tény - korának legjobb lovasa lett, s vadászként is a legjobbak között tartották számon.

Bajnára költözve nemcsak a birtok kormányzásának "gyeplőjét", de lovaiét is azonnal saját kézbe vette. A kocsiból kiszállva az istállóba sietett, s kiadta a parancsot, hogy nyergeljék fel az általa elsőként megpillantott gyönyörű angol telivért. Öreg nevelője, egy bizonyos Kosztarovics, aki az öreg gróf halála után is a Sándor háznál maradt, a következő megjegyzést merészelte tenni (annak ellenére, hogy már a hétéves fiútól is félt)

- Meg kell tanulni lovagolni, nem szabad felülni tüzes paripára csak úgy, ez a ló biztos ledobja a gróf urat!

- Akinek előbb tanulnia kell a dolgot, soha nem fog jól lovagolni! - válaszolta az ifjú, majd felpattant a paripára. Mindenki csodálkozására simán ment a dolog. Apám úgy ült a lovon, mintha rászegezték volna, majd körbe táncoltatta, olyan ügyesen, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. Kérésére kifeszítettek egy rudat, ezt többször átugratta, végül kiadta a parancsot, hogy oldják el a nyereg szíját. Kérését félelemtől remegve teljesítették. A lovasok legbátrabbja lehajolt, félredobta a nyerget és továbbhajtva többször átugratott egy fix akadályt. Az emberek tátott szájjal figyelték a mutatványt...

Tény, hogy apámnak mágikus hatalma volt a lovak felett. Később, amikor már a saját istállóját naponta meglátogatta, rendszeresen megtörtént, hogy a néven szólított állatok apám hangját hallva úgyszólván "kábulatba" estek. Megismerték urukat, mesterüket...

Angliai látogatása alkalmával általános elismerést vívott ki különleges lovagló tudományával. Alig két hét alatt az ottani sportvilág neves alakja lett. A Melton Mowbrayban rendezett, úgynevezett "Parforcejagd" versenyen mindenki csodálta bátorságát, ügyességét és mesebeli rettenthetetlenségét. A lókereskedők arra kérték, hogy próbáljon meg betörni olyan lovakat, amelyekkel korábban senki nem boldogult. Az egyik legismertebb kereskedő, név szerint Anderson egy csodálatos paripát mutatott apámnak "Ha ön ezt az állatot ráveszi, hogy ne vesse le azonnal lovasát, felajánlom önnek potom 100 fontért!" Apám ráállt az üzletre, így a lovat Meltonba hozták. A megbeszélt helyen oldalra vezették a paripát, apám azonnal felpattant a hátára. Ebben a pillanatban a ló felágaskodott, majd azonnal nekiiramodott. Valószínűleg apám "lovas-művészetének" köszönhetően az állat lassan kezdett megnyugodni, s amikor ez tökéletesen megtörtént, ló és lovas visszatértek a gyülekezőhelyre, itt várakozott a halálra rémült lókereskedő. Apám könnyű vágtában közeledve így szólt hozzá: "Kiváló paripa, hálásan köszönöm az ajánlatát, holnap megkapja a pénzét" Anderson ekkor így szólt az ott összegyűlt urakhoz: "That is not a man, that is the devil". (Ez nem ember, hanem maga az ördög.)...

Szüleim Bécsben ismerkedtek meg. A zabolázatlan, vad férfinak éppen a legnőiesebb hölgy nyerte el tetszését. A nemes, nyugodt, előkelő tartás, szellemesség és gyönyörű külső lenyűgözték, és megkérte a kezét. Anyai nagyapámat nagyon meglepte a lánykérés, szóvá is tette aggályát, hogy szerinte két ilyen ellentétes jellem nem illene össze. Anyám azonban viszonozta apám érzéseit és a házasságkötés létrejött. Mindenki számára rejtély volt, hogy anyám csendes és visszahúzódó természete hogyan kelthetett szimpátiát és szerelmet egy ilyen féktelen férfiban. Számomra egyszerű a magyarázat. Általában a teljesen különböző egyéniségek vonzzák egymást. Apám, nagyon okos ember lévén nyilván úgy gondolhatta, hogy hozzá csak egy nyugodt, megfontolt asszony illik. Nemes szellemű ember lévén pedig szerette a jó modort, disztingvált külsőt, így döntése minden szempontból logikus és megfelelő volt. Élete végéig mélyen és határtalanul tisztelte anyámat, aki ezt mindenki másnál jobban megérdemelte. Szüleimnek két gyermeke született, bátyám Leó, aki kisgyermek korában meghalt és én. Legkedvesebb gyermekük elvesztése miatt soha nem vigasztalódtak meg.

Leónak és nekem sokféle erőpróbában kellett bátorságunkat és ügyességünket bizonyítani. Mi minden kérést teljesítettünk, de a bátorságot csak színleltük. Szörnyen féltünk, amikor például Apám arra kért minket, hogy fussunk elöl, majd hűséges Hektor nevű vadászkutyáját "Apport" szót kiabálva utánunk "heccelte". Ha erre a jelenetre visszagondolok, még ma is kiráz a hideg, szinte hallom a kutya lihegését a fülemben, minden pillanatban attól rettegve, hogy elkap, majd földre teper minket. Persze Hektor - akit egyébként nagyon kedveltünk - nem bántott egyikünket sem, hanem békésen megnyalogatott, s végül nekünk is tetszett a játék...

Nem beszélek a sok száz lovas vagy kocsis bravúrról, amelyeket apám véghezvitt. Nagyrészüket megörökítették az un. Sándor-albumban is, így elég ismertté váltak. Minden, ami a könyvben található, megfelel az igazságnak. Apám két legjobb barátja Clam-Gallas Eduárd és Pálffy Mór gróf, akik gyakran szemtanúi voltak a lovas bravúroknak, az albumot látva kijelentették: "Lehet, hogy nem hiszik el a történteket, de nincs egy jottányi túlzás sem bennük, sőt még keveset is mutatnak a valóságból." Én is úgy gondolom, hogy hallatlan merészségét senkinek sem sikerült megközelíteni...

Apám a szó legteljesebb értelmében császárhű volt. Császáráért mindent, akár az életét is feláldozta volna. Amikor Magyarországon kitört a forradalom, s a forradalmi kormány el akarta kobozni a javait, így szólt nagy nyugalommal: "Vegyék csak el, császárom majd ad nekem és családomnak egy szelet kenyeret, hogy ne haljunk éhen."...

A sok esés, különösen egy Linz mellett történt súlyos baleset következtében - amikor a kocsiból kivágódva fejét egy vaskerítésbe verte - elmezavar alakult ki apámnál. Az értelme első ízben 1850-ben a bécsi nemesi kaszinóban borult el. Mindent darabokra akart törni, s megkötözve kellett őt hazavinni. Ezek után Prágába vitték korának egyik legjobb elmegyógyászához, doktor Riedlhez ideggyógyászati kezelésre. Hat héten keresztül tombolt, az orvosok nem találtak magyarázatot arra, hogy miként is vészelte túl a szenvedéseket. Talán erős szervezete segített ebben. Szeretteihez másfél évvel később tért vissza, de már csak árnyéka volt korábbi önmagának. Bár képes volt emberekkel kommunikálni, s a vele folytatott néhány mondatos beszélgetéskor senki nem észlelte szomorú állapotát, de hosszabb együttlét, társalgás során feltűnt zavart viselkedése, gyakran ismételte önmagát. A császár és környezete soha nem felejtkeztek el apám dinasztia iránti hűségéről. Sophie hercegnő és Ferenc Károly királyi herceg minden nyáron magukhoz hívták Ischlbe. A hercegnő meghatóan kedves és gondoskodó lévén, ilyen alkalmakkor nem hívott idegeneket az udvari ebédre csupán azért, hogy "apám örömmel és zavartalanul mesélhesse el régi történeteit".

Nagyon szomorú volt ilyen állapotban látni az egykor oly életvidám, féktelen és szikrázó szellemű férfit, ahogy lassan élete végéhez közeledett. A megváltó halál csupán huszonnyolc év múlva, 1878. február 23-án következett be. Holttestét 1878. tavaszán szállították haza Bécsből Bajnára örök nyughelyére. Az állomásról négy tüzes fekete paripa húzta a koporsót szállító fogatot. Amikor a halottaskocsi a templomhoz ért, a lovak megmagyarázhatatlan okból elszabadultak, és vágtázni kezdtek. Csupán az öreg kocsis - aki gyakran volt kísérője apámnak fiatal korában - lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy sikerült őket egy csűr felé irányítva megállítani, ahol szinte összeroskadtak. A gyászszertartás után a koporsót a bajnai sírkápolna elkészültéig átmenetileg Gyarmaton helyezték el. A holttestet csupán a kápolna felépülte után helyezték el ünnepélyesen Bajnán. Hihetetlennek tűnik, de az egyik fogat újra elszabadult, s az állatokat csak nagy nehézségek árán sikerült megfékezni.