El tudja képzelni, hogy ön valaha varangyos béka volt? Vagy székláb? Á, nem... A buddhizmus százötven évvel ezelőtt Dél-Koreában is izmosabb volt, mint ma, de még maguk a koreaiak közül is sokan elégedetlenkedtek, hogy nem bizonyított semmit, és boldogságot sem hozott az emberek életébe. A Kelet manapság ennél hétköznapibb diadalt kínál a halványarcú európaiaknak: olcsó árakat, biztos választékot. Istennel azonban más a helyzet: Ő hamisíthatatlan.

A télközépi napon, alant, a kereskedelmi underground Nyugati téri epicentrumában különösen nagy a nyüzsgés. A közeg nem más, mint máskor, csak valamivel sűrűbb: odafent esik. Sietős aktatáskások, ráérős babakocsisok, vidám nyugdíjasok, gondterhelt iskolások, kereskedelmi célcsoportok járó-kelő halmazai és tétova tollnokok suhannak át a színen; tarka és barka között nincs különbség. Az illatról a hamisparfümös, a kultúráról a ponyvakönyves, a jókedvről a forraltboros, a divatról a dzsörzés, a játékról és annak járulékos izgalmairól a megélhetési-sakkozók és más pénznyelők gondoskodnak.

Pali, budapesti pali szabadnapjából fakadó eufóriával ereszkedik alá, tabac-színű szabadidőöltönyt és sármos arcélt visel. Kellemes izgatottság bizsergeti gyomortájékon: alkalmi könnyelműsködésre (max ötezer forintig), és laza csavargásra készül. Nagyot szippant a szabadságnak álcázott füstölő-hamburger-metró elegyből, régi ismerősként odabiccent a lottózósnak, és komótosan felmérve a lehetőségeket, ácsorgásba kezd. Különösebb célja nincsen, újságot már rég nem olvas (idegesíti), étterembe nem jár (financiális gondok), moziba is ritkán (nincs kivel), utazás, barátkozás szóba sem jöhet, az említett triumvirátus együttes csapásából kifolyólag. Pali inkább fut a lábával, aközben nem zavarja senki, azt különben is egyedül a legjobb csinálni, és hát ingyen van. Gondolatai szanaszét futnak: a Margit-sziget, a villamos-remíz kollektívájának évzáró bulija, az új mosógép hitelrészletei, a beázott nagyszoba, és a nőkkel kapcsolatos problematikák megoldása körül döngicsélnek.

Mindezen csapongások közepébe hasít bele a hajlékony bariton.

- Képzett hang - létesít kapcsolatot természetes rutinnal Palink, és csak gondolatnyival húzza ki magát, hogy elérje az álom-százhetvenet. Pedig nincs rá szüksége, a diagnózis így is kifogástalan.

- Operai alkat - kontráz a megszólított közepes nő, akit viszont a lurex-pulóverek világából szakított ki a művészet.

- Tán kicsit hangos - éledezik a kritikai realizmus, de a bariton mit sem sejtve kontráz, elnyomja a zongoristanő e-mollos közjátékát, s dacolva a hirtelen jött huzat-pöffel, szinte újévi lendülettel próbál eligazodni a kikészített kottaerdőben.

Tizenkilenc évvel korábban, Dél-Korea egyik nagyvárosában: A monszunnal terhes délutánon a Távol-kelet egyik nagybani bolhapiacán hatalmas a tolongás. A középponttól messzebb állók joggal hiszik, hogy a Keletnek végre sikerült az újonnan divatba jött surranó dorkó kizárólagos licencjogait levédenie, s azt szivárványszínű kollekcióvá fejlesztve bekebelezni a világ vászonnemű tornacipőgyártását - de nem erről van szó. A kör közepén szőke, hosszú hajú, óceánontúli lány szónokol, segítői angol nyelvű reklámcédulákat osztogatnak az érdeklődőknek, és a piros lámpánál várakozó turistariksák utasainak. A körülállók gyöngyöző homlokukat törölgetik, szótlanul tűrik az esőt, mint minden megpróbáltatást, amit állítólag ez az újonnan megismert sápadtisten küldött rájuk. Az emberek tollászkodnak, nevetgélnek, némelyek az otthoni denshi renjit díszítő Buddha-szobor egykedvű erejére esküsznek, mások titkon maradnának a sámánizmusnál; mindenesetre figyelik a konzum-tolmácsot, mi sül ki ebből.

Shin pályakezdő fiatalemberként szinte issza a szavakat, és még abban a negyedórában sorsa eldőlni látszik. Bár a jelenet után - a hallgatóság megy a dolgára, az eső eláll, hogy azután újrakezdhesse, az amerikaiak pedig továbbutaznak, hogy másik városban folytassák a térítést - Shin élete, még mielőtt medrébe jutna, erőteljes oldalkanyart vesz. Néhány évig operaénekesként Bécsben próbálkozik. A Nyugat azonban nem kér kikeresztelkedett trubadúrt, és Shin kifogástalan öltönyben, pucolt cipőben néhányszáz kilométer hányódás után végül egy budapesti aluljáróban köt ki.

Nem, nem, Shinből nem lett európai hajléktalan, és rongyárus sem, kifőzdét sem nyitott, lányokat pedig egyáltalában nem futtat (sőt), és semmiféle alantas munkát nem végez (sőt-sőt). Shin pillanatnyilag megbocsátón, egyszersmind nyugodt erőt sugározva Pali szeme közé néz, és határozott lépésekkel megindul feléje, hogy küldetését teljesítse.

- Azert abbahagytam az eneklist, mert figyeltek, látom. Az jó. Tudtok valamit. Ereztek. Ez Istennek tetszeni. Es nekem is.

- Szépen énekel. Fellép máshol is?

- Ó persze, Keleti pályaudvar, Deák ter, és a gyulekezetben. Dolgunk ott lenni, ahol szukseges.

- Képes volt megtanulni magyarul a dalokat?

- Kepes. Nyolcvankilenc óta vagy itt nalatok.

- Csak nem váltott velünk rendszert?

- Dehogynem! Mikor megérkeztem, eppen tartott a valtózas. Akkor lelkesek voltak magyarok, nem, mint most, szilard arccal rossz mindig kedvuk. Brrrr. De mennem kell most vissza, aztán jovok hozzátok vissza.

Shin konzerthaus-arccal sugárzón a pódiumra lép, a közönség zizegő zacskóit a földre huppantva kíséri minden lépését. Azután kíváncsian a száját figyelik, hogyan ejti a szavakat újmagyarul, ha valakinek nem sikerül megfejteni egy-egy szót, a többiek segítenek. Jó szórakozás ez itt lent, végre valamit jobban tudni. Közben a parfümös tolvajt kiált, a szemek arrafelé rebbennek, a kíváncsibbak arra oldalognak, de nem túl közel, nehogy gyanúba keveredjenek. Amikor vége az utolsó dalnak is, Shin végighúzza viaszhomlokán tenyerét, összecsukja a kottaállványt, és Paliékhoz lép:

- Adom nektek ez a cd-t. Mint szarvas a cím. Koreaiul is vannak szoveg rajta.

- Köszönjük - köszöni Pali, és lovagiasan átengedi a lemezt újonnan szerzett ismerősének.

Váltanak még pár szót, miközben Shin néhány személyes csodatételről számol be; a felpuffadt hasú emberről, akinek már elfeketedett az arca, amikor megismerkedtek, és addig imádkoztak, amíg a férfi meg nem gyógyult, s azóta, ha találkoznak, csak intenek egymásnak, és cinkosan az égre emelik tekintetüket. És mesél a megnémult lányról, aki végül verseket szavalt (mást nem), a szülei azóta havonta egyszer elkísérik az éppen aktuális aluljáróba, hogy mosolyt váltva konstatálják: sikerült. A következő untig mesélt történet a megtért párttitkáré, aki a materializmus földi béklyóját ledobva ma már a lélek halhatatlanságát készül bizonyítani. Végül Shin visszakanyarodik kissé a buddhizmushoz, melyben ritkán (soha sem) fordulnak elő efféle kézzelfogható bizonyosságok.

Paliék köré gyűlnek néhányan, hallgatják a beszámolót, két fiatalember és egy nő közben a bérletbódénak dőlve üzletel - úgy hallik, nem a hajléktalanokkal virrasztás ez évi részleteiről beszélnek - dunamenti asszonyság kosarastul kínálja megmaradt szaloncukor-készletét, az indiánzenészek felderítői pedig csalódottan távoznak, amikor látják, hogy a másik messziről jött banda már felpakolt a placcra, így ők is az örökkévalóság transzformált ígéretével távoznak.

Pali szintén visszatér eredeti tevékenységéhez:

- Kér csipszet?

- Nagyon kedves - csatlakozik újra a Pali megszólítottja, és már komolyan számításba veszi őt.

- Évente csak egyszer eszem ilyesmit... - szabadkozik Palink, és belekezdene az ilyenkor szokásos bioszövegébe, de a nő félbeszakítja:

- Mindig csak január 15-én?

Pali nem tudja, ez most vicc, vagy nagyon is komoly, és akkor jobb, ha sürgősen továbbáll, de egyébként olyan kedves-formás a nő, hogy további esélyt adva eltereli a szót:

- Nézze, a koreai imádkozik a hajléktalanokkal. Ételt is oszt nekik.

- Á, az étel a lényeg nekik, nem az ima.

- Hű, de szigorú...

- Jó az illata ennek a káposztás babnak. Én is megenném...

- Ne irigykedjen, a múltkor direkt szóltam egy fiatalembernek, hogy pörköltet osztanak, de azt mondta, köszöni szépen, neki az túl zsíros.

- Itt könnyen vegetáriánussá válik az ember.

- Gondolja, hogy hús is van benne?

- Ne reménykedjen. Maga szerint kap érte pénzt?

- Megérdemelné - így Pali, és örökre elbúcsúzik a nőtől, majd Shin és a hajléktalanok felé veszi az irányt. Shin saját kezűleg méri a levest, keresztet rajzol minden fáradt homlokra, közben töretlenül szól a zene; az élet nem zavarja meg Istent.