Most, hogy megjelenik Tarján Vilmos posztumusz kötete, A bedeszkázott riporter - amely visszaemlékezés valóságos műfaját tekintve nem más, mint egy újabb (rém)regényesen kalandos korrajz a régi Budapestről -, talán eljött az ideje annak, hogy áttekintsük a szerző munkásságát. Azt vizsgálva, mit adott hozzá a város irodalmához.

Az előző századfordulón - ezt a mostanit csak elvétve nevezzük annak, kell még egy-két évtized, hogy a fordulathoz hozzászokjunk - kezdte meg vissza-visszatérő üstököséhez hasonlító pályáját s karrierjét született Klein Vilmos. Egy terézvárosi szatócs egyetlen fia, aki olyannyira pesti jelenség, amennyire a városnak polgára egyáltalán az lehet. Élete volt Budapest, s Budapest maga élt az életében. Minden idegszálával jelen volt abban a világban, amelyet polgárinak mondunk (megkockáztatunk e minősítésben némi túlzást), s amely valamikor a harmincas évek közepén jutott el önnön lehetőségei csúcsáig, ahonnan aztán már az időközben beleépített fékek szerepe, sőt a katasztrofális féktelenség lesz a domináns.

Akkora nagyjából véget is ér ez az 1900-ban megkezdődött diadalmenet, amely Tarján Vilmos - vagy ahogy mindenki nevezte, az egész város: a Vili - sajátja volt, jellemzője életútjának és kivételes - nem csak társasági - teljesítményének.

Anélkül, hogy ezeknek az összefoglaló jellegű, indoklást sem tartalmazó életrajzi mondatoknak most mögé néznénk - A bedeszkázott riporterrel egy kötetben ugyanis megjelenik végre egy könyvbevezetőnél jóval terjedelmesebb bemutatása is, amivel a kultúrhistória régóta adósa a pesti éjszaka királyának -, vázlatosan tekintsük át mégis: ki mindenki volt a jelen írásnak is, túlzás nélkül: a hőse?

1900-ban újságíróként kezdte pályáját, már abban az évben az akkori Magyar Hírlap bűnügyi tudósítója. A bűnt leleplező írásaival iskolát teremt a magyar sajtóban, riportjai sztárrá avatják, neve és tekintélye 1905 körül már városszerte ismert és elismert. Kisebb - erkölcsinek is nevezhető - megbicsaklást követően (amely néhány évnyi szünetet 1908 és 1910 között arra használja ki, hogy belülről is megismerje az éjszakai mulatók, varieték, orfeumok és kabarék világát, s hogy ott maga is pénzt keressen), újra újságot ír majd, tovább fényesítve hírét s érdemeit.

Remek a pálya: Miklós Andor hívja meg 1910-ben induló, korszakos jelentőségű lapjához, Az Esthez. Itt lesz valóban a szakma egyik legnagyobbja (t. v.), ahogy nevét sokszor még a kolumnás riportok esetében is jegyzi. (Tudja azt úgyis minden olvasó, hogy aki írta, nem más, maga "a Tarján".)

Véres gyilkosságok, ravasz sikkasztások, politikai botrányok, becsületbe vágó megfigyelések, később a panamák (hadiszállítások), erőszakos esetek (akár az is, hogy kitört a háború, hogy Belgrádot bombázza a monarchia dunai flottája vagy hogy hol tanult merényleni Gavrilo Princip) jelentik a tárgyát leleplező kiváncsiságának. S a lottóötös majdnem mindig be is jön: siker, sztárgázsi, megbecsülés. Aztán megint következik az átmeneti zavar. Vili, ez a végletekig praktikus s józan (bár italos, nőző, hazardirozó) férfiú belekeveredik a politikába (nem nehéz 1919-20-ban), s óvatlansága oda vezet, hogy egyszer és mindenkorra búcsút kell mondani imádott hivatásának, az újságírásnak.

Talpra esik, mint mindig szinte, egész ügyesen önmenedzselt életében. Kártyán megnyeri azt az összeget, amelynek felhasználásával - s persze üzlettársak bevonásával - bérbe veheti az akkor már nem annyira híres New-York Kávéházat, hogy híres és jeles attrakcióvá tegye újra, miután átveszi a vezetését. Jelentős részét azoknak a jeleneteknek, figuráknak, helyzeteknek és állapotoknak, amelyekről oly sok szó esik mostanában, hogy a legendás lokalitás ismét régi fényében ragyog, értékként Tarján építette bele az értékőrző hagyományba. A pesti vendéglátás köztörténelmébe.

A harmincas évek közepén - egészen pontosan 1936-ban - utoléri a csőd a művészek, írók, színészek, mindenféle rendű és rangú bohémek, meg a semmit se alkotó semmirekelők paradicsomát, miközben maga a társadalom - a városé is - erősen változóban van.

Még tíz év év van hátra Tarján életéből, már a sorjázó zsidótörvények nyomasztó árnyékában, 1944 telén a gettóban, majd a felszabadulás után, súlyos betegen, de még akkor sem ambíciók nélkül, semmit-tevésben. Néhány héttel 1947. november 1-jén bekövetkezett halála előtt - csak hatvanöt éves volt - még próbálkozik utolsóként megírt könyve kéziratával, hátha némi átdolgozással talál majd kiadót hozzá.

Nem talált. Csak mostanra.

Minden írása - sok kolumnás, kétkolumnás napilap-riportja - Budapestről szól. Még akkor is, ha lehetetlen messzeségben volna éppen a helyszín otthonától, a Teréz vagy az Erzsébet körúttól. Elvégre Szarajevóból is Budapestre diktálja telefonon - s hogy a cenzor ne értse: Pest tolvajnyelvén, a szintén jártas kollégának Az Estnél - tudósítását a világtörténelmi merényletről. Ráadásul megveszi majd annak a szállodai szobának a berendezését, ahol Ferenc Ferdinánd és Chotek Zsófia élete utolsó éjszakáját töltötte a világháborúhoz vezető merénylet előtt. Aztán itthon állítja ki, Pesten, a FÉSZEK-ben, hogy vevőt keressen rá. Milyen méltánytalanság, hogy nem sikerült nyélbe ütni az üzletet, most, így utólag, szégyellheti magát miatta az egész város...

Budapestről szólnak a cikkei. Budapestről a könyvei. Ezzel a most még nyomdában készülővel együtt mindösszesen öt kötetben írta meg gazdag és változatos, kalandos és tanulságos életét - mert többnyire róla, viszonyairól, társairól, vele élő világáról szólnak ezek a kötetek. A sorozat első és ez az utolsó kötete a különleges, a szó szerint rejtőzködő darab, a többi különleges darabhoz képest is az (három ismert könyvéhez többnyire csak liciten lehet hozzájutni, ha vékonykák is, tízezer forinthoz közelítő leütési áron).

Kezdjük ezekkel az előbbiekkel az oeuvre rövid bemutatását, valóban csak egy-két mondattal. Első könyvét a maga védelmében írta 1919 nyarán. Attól hogy leleplezi a kommunista vezéreket egy portrékötetben, azt remélte, a berendezkedő hatalom megbocsátja neki, hogy - részben - ő készítette Vörös Riport címen Kun Béláék propagandafilm-híradóit. A munka címe: A Terror. Telis-tele roppant érdekes, a város akkori életére jellemző apró adattal, történelmi mutatvánnyal. A rendszerváltozásig zárolt anyag, lehet, hogy az az egy példánya maradt fenn, amit az Országos Széchényi Könyvtár egészen 1990-ig csak a különleges kutatói engedéllyel rendelkezőknek mutat(hat)ott meg. Most már bárki átlapozhatja az olvasóteremben.

Másik rejtőzködő munkájáról, A bedeszkázott riporterről elég lesz még kevesebb. Mint a BUDAPEST januári számában megírtam, ennek az emlékiratnak a kézirata most került elő, s hamarosan könyv lesz belőle. Arról a bő évnyi időről szól, amelyet vészkorszakként szakaszol ki a magyar történelemből s Budapest históriájából közös dolgaink krónikája. Ez is Pestről szól, persze hogy a városról. Megint csak rengeteg olyan adattal, olyan jelenettel, figurával, amelyeknek, akiknek megmutatása olykor a reveláció erejével hat.

És következzék az a három mű, amelyek a könyvgyűjtők vagy a város irodalmának ismerői körében soha nem kerültek hátulra, eldugott, elfelejtett pozícióba a polcokon, sőt lehet mondani, ezek voltak azok, amelyek Vili emlékét, ha nem is túl sokak élő emlékezetében, de máig megőrizték.

A legelsőt 1937-ben adta ki (közvetlenül azután, hogy a New-York megbukott). Címe: (t. v.)-től a Tarjánig. A legtestesebb műve, több mint kétszáz oldalas. Kronologikus elrendezésű munka, epizódjai pedig összefoglalásai annak, amit a világról megtudott.

A kronológia alapja saját életpályája. Tárgyalja a gyermekkort, a hírlapírás korát s annak szakaszait, nagy ügyeit, a mulatókban, az üzleti életben eltöltött éveket. Úgy gondolhatta, már-már tudományos művet ír, talán ezért szerepeltet névmutatót is a kötetben, igaz, nem rendel oldalszámokat a nevek mellé. Hiába! Nem tudós volt, újságíró... Bemutatja az éjszakai élet figuráit, megszövegezi törvényeit, portrét rajzol történelmi és a legkevésbé sem históriai alakokról, bemutat vendégfogadó helyeket Pest sűrűjéből, ír a lapokról, utcai nőkről, zsebtolvajokról, elmeséli, hogyan találta meg Mágnás Elza gyilkosait, vagy mi történt, amikor a kommunisták letartóztatták.

Sok fejezetre osztott tarka szövegszövet, egyenetlen stílus. Tarján írni, a szó irodalmi jelentése szerint, sohasem tudott igazán. De megírni! Azt nagyon.

Jellinek Aurél, az Otthon igazgatója (1920-as évek)

1940-ben jelent meg az újabb opus, a Pesti éjszaka című, az előbbihez viszonyítva félterjedelmű újabb életleltár. Ebben az éjszaka jelességeinek portréját rajzolja meg, tanújaként a már akkor is régi időknek. Valóságos bibliája ez a kötet azoknak a kutatóknak, akik ezt a sajátos világot vizsgálják, elemzik, taglalják. Alighanem csak itt lehet olvasni részletesen Wabitsch Lujzáról, az éjszaka királynőjéről, Bálint Dezsőről, aki a mulatóipar legtehetségesebb menedzsere volt, Jellinek Aurélról, aki az Otthon igazgatójaként kivételes kártyás tehetségéről volt ismeretes messze Pesten és Budán, Báttáról, azaz Báttaszéki Lajosról, aki eredetileg hírlapíró volt ugyan, de szinte egész életében abból élt, hogy mindenkit megvágott kisebb-nagyobb összegekkel, ha a közelébe fért. Olvasható itt egy szótár az éjszaka nyelvéről, a szleng szószedete, meg testes fejezet a gárdista termetű Carola Ceciliáról, az első osztályú tehetségről, akinek különösen a keblei nyerték el a közönség tetszését, lévén akkorák mint egy kispárna (fele).

Hogy fontosak volnának ezek az információk? A maguk helyén azok. S azokhoz jutnak el, akik kiváncsiak az elmúlt világra. Szenvedélyeire és szenvedéseire, örömeire és könnyeire. Az emberre. Ha pesti.

1943-ban jelent meg a Riporteri titkaimat nem viszem a sírba című, életében utolsóként kiadott kötete. Vékonyka, kisalakú könyvecske, az egyetlen, amely illusztrált. Igaz, ennek is csak a borítója rajzos. Vértes Marcell, a világhírű grafikus készítette a karikatúrát Viliről, amint Az Est tudósítójaként éppen azon dolgozik, hogy kifaggasson egy felravatalozott halottat.

Fiatalember a rajzon, az 1910-es évek közepén készült, eredetije a Szamár című élclapban jelent meg. De a helyzet korántsem vicces. Különösen nem az épp kilencszáznegyvenháromban. Amikor mindenki azon fáradozik, hogy ezt a magában erősen bízó, határozott fellépésű, ügyes embert a víz alá nyomja (ha tetszik, szó szerint: néhány hónappal később nyilas suhancok számos barátját, ismerősét és üzlettársát lövik bele a Dunába).

Hogy ezt a rajzot választotta címlapnak, arra vall, Vili még mindig nem adta fel. A Bedeszkázott riporterből azt is tudjuk: azután sem. Próbálkozott, védekezett, harcolt, bújkált, rettegett, sírt, s aztán kinyitotta az Erzsébet körúton, ott, ahol most a Madách Színház működik (a Royal Orfeum régi épületében), a háború utáni Pest első eszpresszóját. (Hogy miként tudott babkávét szerezni 1945 áprilisában, annak csak ő volna a megmondhatója.)

A Riporteri titkaim - szakkönyv. Most, hogy divatszak lett a kommunikáció, az újságírás az egyetemeken, főiskolákon, igazán eszébe juthatna valamelyik tanszéknek, hogy megjelentesse hasonmás kiadását, annál inkább, mert az eredetinek példányát megvenni gyakorlatilag még könyvárverésen is lehetetlen.Arról ad számot - a példatárba beiktatva a különösen sikeres riportok teljes szövegét is -, milyen tapasztalatokat szerzett Tarján Vilmos aktív működésének közel két évtizede alatt ezen a göröngyös, nehéz, de igencsak izgalmas pályán. A kötetecske egyik zárópasszusa a tanítványokról beszél. Azt mondja el a szerző, ki mindenki tanulta tőle, az egyenlők közt az elsőtől Az Estnél a riporteri szakmát. Volontőrként (vagyis fizetés nélkül), miközben a mester azokban az években ezer koronákban mérhette az őt megillető honoráriumot. S nem csak hogy mérte, zsebre is tette.

Néhány ma már ismeretlen tanítvány mellett - fontos emberek voltak pedig a városban: Quandt Richárd, Egyed Zoltán - Márait, Zilahyt említi. Elemezzük akárhányféleképpen a dolgot, ez bizony teljesítmény!

Amikor a számvetés ideje jön el, érdemes és fontos fölsorakoztatni, mire vittük. A ritka becsű kötet utolsó sorait idézem ezerkilencszáznegyvenháromból: "Nem félek a haláltól. Istennek kegyes adománya ez. Legfeljebb visszatérek az öntudatlanságba. Akik meghaltak, azoknak nincs már semmi bajuk, csak éppen nem élnek. Néha a megsemmisülés jobb is ennél a cudar életnél." Pestinek, magyarnak, a mi történelmünket élőnek kell annak az életművésznek lennie, akinek ilyen mondatokból áll a hattyúdala...