A magyar vendéglátás és újságírás nagyszabású figurája (a megjelölés és jelzője is gondosan válogatva) utolsó, de soha meg nem jelent könyvének kézirata most kerül elő másodszor. Tarján Vilmosról mindenki hallott és tud valamit, aki a két háború közötti pesti éjszakai (és társas) élet kultúrhistóriai vonulatát valaha is tanulmányozta, vagy akár csak érdeklődésével tüntette ki.

Legendás férfiú. Ott van mindenhol, ahol történik valami, s ahol ott van, ott mindig történik valami. Se szeri, se száma a nevéhez fűződő legendáknak, sztoriknak, anekdotáknak, és az elismerést sem tagadja meg egészen tőle az utókor: az oknyomozó újságírásban - főleg Az Est munkatársaként - leltározható teljesítménye olyannyira imponáló, hogy életművének ezt a vonulatát szinte minden újságíróképzéssel foglalkozó egyetemen-főiskolán tanítják a szakma professzorai.

A bedeszkázott riporter című, könyvnek tervezett írását közvetlenül azután vetette papírra, írta gépbe, hogy sok szerencsés túlélő kortársával együtt kiszabadult a pokol tornácának képeit és állapotát mutató pesti gettóból. Egy újsághír 1945 májusában fel is hívja a közönség figyelmét: a kivételesen érdekes, naplószerűen felépített munka, mely a német megszállás dátumától - 1944. március 19. - a felszabadulás évének áprilisáig tartalmazza Tarján feljegyzéseit mindennapos tapasztalatairól az alaposan megváltozott világban, két hét múlva megjelenik.

Nem így történt. Tarján Vilmos 1947. november elsején meghalt, s a kézirat egészen az 1970-es évek második feléig lappangott amikor is Palásti Lászlóhoz - aki a munkát ismerte, és megírta, hogy elveszett -, bevitte a szerző nevelt fia, Tarján György. Meg is jelent belőle akkor, 1977-ben szék két hasábnyi szemelvény az Új Élet hasábjain, Palásti bevezetőjével. De a mű persze ennél jóval gazdagabb terjedelmű és tartalmú. Mintegy három szerzői ívnyi szöveg egy kegyetlen év Pestjének életéről s annak szereplőiről.

Ezt is tudjuk, immár betűre pontosan, azóta, hogy másodszor is előkerült. Saly Noémi Tarján György leányától, Verától tudta meg, hogy a kézirat megvan, s elő is vehető a családi archívumból. Elővehető, megmutatható, abból újra közölhetők részletek. Sőt, az egész mű is. A Nagy Budapest Törzsasztal erre készül most. Arra tudniillik, hogy a bábáskodása mellett újjászületett BUDAPEST első megjelenésének, 2004. március 15-ének mindenkori évfordulóján egy-egy unikális kötetet ad ki, várostörténeti kuriózumot, a 2007. március 15-én induló BUDAPEST Könyvek sorozat részeként. Az első A bedeszkázott riporter teljes, jegyzetelt szövegét foglalja magában, Buza Péter bevezető tanulmányával, amelyben a szerző megkísérli - adósa ezzel Vilinek az utókor - megírni és értékelni a New-York legendás kávésának és Az Est pre-potens reporterének élettörténetét.

Az alábbiakban a bevezetőt és a gettó felszabadulása előtti két hét egy-egy napjának bejegyzéseit adjuk közre A bedeszkázott riporter kéziratából.

Tarján Vilmos: A bedeszkázott riporter

Bevezetés

Kortársaim - hatvannégy éves vagyok, talán még emlékeznek rá, hogy negyvenvalahány évvel ezelőtt egy Succi nevű olasz koplalómévészt mutogattak Budapesten. Az Andrássy úton volt egy panoptikum. Üvegkoporsót helyeztek el a viaszfigurák között. Akkor Majláth országbíró gyilkosai: Spanga, Pitély és Berecz voltak a panoptikum díszei - de ezeket is elhomályosította Succi látványossága. Azt hirdették róla, hogy megszakítás nélkül, harminc napon át fekszik a tökéletesen elzárt üvegkoporsóban anélkül, hogy ennék vagy innék valamit. Mindössze húsz fillért kértek a koplalómévész megtekintéséért. Nem sokáig tartott a csoda, mert rendőrségünk leleplezte a ravasz olaszt és impresszárióját. Megállapították, hogy éjszakánként az impresszárió felnyitotta az üvegkoporsót, és alaposan jóllakatta a derék koplalómévészt, sőt jókora mennyiségű bort is töltött beléje. Succi azután nappal a közönség szeme előtt aludta ki az éjszakai lakmározás és italozás fáradalmait. A rendőrség a két olaszt kiutasította a fővárosból.

Most, amikor a gettóbeli tartózkodásomra visszatekintek, magamat is ilyen Succi-szerű, a külvilágtól elzárt koplalómévésznek látom. Engem is elzártak a külvilágtól, de nem üvegkoporsóba tettek, hanem magas deszkafalak különítettek el, és csak nagyon kevesen láthattak be a deszkafalak mögé. Koplalómévésznek azonban különb voltam, mint Succi, mert több mint harminc napon át tényleg koplaltam, anélkül, hogy lett volna impresszárióm, aki éjszakánként alaposan jóltart étellel és itallal. Viszont engem ingyen is lehetett látni.

"Bedeszkázott riporter" voltam. Most, hogy a deszkafalak leomlottak, magam leplezhetem le, és igyekszem is mind jobban leleplezni és a nagy nyilvánosság elé tárni mindazt, ami a deszkafalak mögött és a bedeszkázott riporterrel történt.

Január 9.

Sorakozó. A nyilasok elvezetnek bennünket a gettóba. Vagy százötvenen állunk fel az úttesten. Egy elegáns, jóalakú százados parancsnokol. Cigarettával a szájában - harsányan kiáltja: Be a nagy gettóba! Aki elmarad, abba belerúgni és agyonlőni. Tudok ám én szépen is beszélni! (Ugyanez a tiszt néhány nappal előbb azt mondta Steiner doktornak, hogy minden nyilast lelövet, aki a védett házakból el akarná hurcolni a zsidókat. Erre parancsot kapott.)

Mi hangtalanul hallgattuk a vészes kommandót. Senki sem beszélget. És elindulunk...

Voltak olyanok, akik kis szánkón hurcolták maguk után megmentett holmijukat, főként matracukat. Befordulunk a Katona József utcába. Dörögnek az ágyúk. Itt meglát Dénes Gyuri, a színész, aki havat lapátol.

A Jókay utcában egy holttest mellett vonulunk el. Nyakára kötözve egy tábla, amelyen ez áll: Árdrágító, százharminc pengőért árusította a zsírt!

Végig a Jókay utcán piros vérnyomok a hóban. Vér, vér, mindenütt vér. A Király utca és a Kisdiófa utca sarkán bedeszkázott utcarész. Itt vonulunk be a gettóba. Egy zsidó őrnagyorvos kezéből kirántják a bőröndjét, leteszik a földre. Ide kell bedobni minden értéktárgyunkat és száz pengőn felüli pénzünket is.

Az egyik nyilas ezt kiabálja: Aki nem engedelmeskedik, azt agyonlövöm. Utolsó acélórámat bedobom az őrnagy bőröndjébe. (Még ma sincs órám.)

Január 10.

Éjjel-nappal robbannak a bombák. Már összevagdalt papírszalvétába csavarjuk a dohányt. Nem bírjuk az óvóhely borzalmas levegőtlenségét, felmegyünk szobánkba, és ágyúzás ide, ágyúzás oda, lefekszünk a földre. Mi lesz, ha találat ér?

Az asszonyok a leghevesebb ágyútűzben tesznek-vesznek, mintha mi sem történne. Mindig vitatkoznak azon, hogy német vagy orosz belövés ért-e bennünket. Mintha bent volnánk a pokolban. A pokolnak is a legmélyén. Társaim azt hiszik, hogy még élnek, én már halottnak érzem magam, halott vagyok, aki éber állapotban maradt.

Este az asszonyok főzés közben szinte őrjöngenek. A gettóban élünk, a világ legnagyobb és legsűrűbben lakott tébolydájában.

Egy orvos betegétől honorárium fejében egy falat kenyeret kér.

Pedikürös jelentkezik, aki még pénzért vág tyúkszemet. Szívesen adjuk a pengőket, mert a gettónak egyetlenegy előnye, egyben hátránya volt, hogy pénzt nem tudtunk kiadni. Nem tudtunk semmit sem vásárolni, mert nem volt semmi sem kapható. Legalábbis pénzért nem.

Január 11.

Neumann Sándor budapesti asztalos harminc évig vadházasságban élt egy keresztény asszonnyal. Két fiuk született és mind a kettő csendőrszakaszvezető lett. Neumann Sándor Fertőrákosra került. Két fia elhatározta, hogy megszökteti Budapestre. Kakastollas kalpagukkal, fegyverrel vállukon megjelentek Fertőrákoson, s jelentkeztek a munkatábor parancsnokánál azzal, hogy parancsuk van Neumann Sándort Budapestre szállítani. Az írásbeli parancsot fel is mutatták. Neumann Sándort elővezették, de nem merte követni két fiát. Helyette egy Goldstein nevű ember jelentkezett, aki könyörgött a csendőrségen, hogy apjuk helyett őt vigyék Budapestre. Kívánságát teljesítették. Így mentette meg Neumann Sándor két csendőrfia a vadidegen Goldsteint. Neumann Sándor még nem került elő.

Január 12.

Egy volt fiakkeres (tehát öreg ember) meghal óvóhelyünkön. Cipőjét le akarják húzni a lábáról. Ágyútűzben, a szemközt lévő házból kell hozni a vizet. Nagyon sokan vakaródznak - megjelenik a tetű az óvóhelyen. A kellemetlen vendéget borzadva fogadjuk.

Január 13.

A hozzánk közel lecsapó gránátok fényében árnyképeket látok. Éppen készülök le az óvóhelyre, amikor két gránát márványfehér színe villan meg a szemem előtt. Mellettem vannak rokonaim, ezt mondom nekik: Végünk van... De nem történt semmi bajunk, mindössze a kályhánk csövét szakította le a légnyomás.

Január 14.

A repülőgépek zaja és az ágyúzás kulminál. Mindenki az óvóhelyen! A háziszolgálatokat, így a kapuőrséget is felfüggesztették.

Öt halott van a házban, de nem temetünk.

Orvosunk, dr. Strausz is megbetegszik. Négyszáz halálraítélt embernek nincs kezelőorvosa. Az óvóhely a világ legsötétebb nyomortanyája. Egyformán züllöttek vagyunk. Van-e még mélyebb foka is a züllöttségnek? Van-e még a teljes züllöttségen túl is - züllöttség?

Négy napja egy korty vizet sem ittam, azt mondják, veszélyes, mert többen megbetegedtek tőle.

A házparancsnok kihirdeti, hogyha a halottrablások meg nem szűnnek, feljelentést tesz.

Az óvóhelyen főznek is. Nagy botrány keletkezik az eltűnt lábas miatt. A veszekedőket eltávolítják a bunkerből.

Egy szvetteres fiatalember udvarol egy csinos leánynak! Flörtölnek! Még a bombázás sem zavarja őket. A fiatalok eljegyzik egymást, engem kérnek fel házassági tanúnak. Mosolyogva beleegyezem, pedig körülöttünk minden ég. Házunk egy harmadikemeleti lakását lesodorta egy találat. Teremtő Úristen, meddig még!

Január 15.

Több gránát becsap házunkba. Olyan porfelhő keletkezik, hogy szinte megvakulunk az udvaron. Arcunk, felsőkabátunk telistele porral.

Tíz napja nem kapunk kenyeret. Keresztény barátaink ugyanis már nem jöhetnek be a gettóba. De bejön Kálmán Jenő, az "Omszki randevú" szerzője, az ismert humorista, aki a Wesselényi utcában egy rendőrnek száz pengőt adott, hogy beeressze a gettóba. Abban a feltevésben élt ugyanis, hogy a nyilasokkal szemben a legvédettebb hely az átkozott gettó. És talán igaza is volt. De mindenesetre ő volt az egyetlen zsidó Pesten, aki fizetett azért, hogy bejuthasson a Gettóba. A többi sokezer zsidó szabadjeggyel került oda.

Január 16.

A szüntelenül cikkázó repülőgépek miatt egész nap az óvóhelyen kell tartózkodni. Festőt kellett volna odahozni, hogy skiccet csináljon bunkerünkről. Milyen szomorú, vigasztalan képet tudott volna festeni.

Egész nap se étel, se ital nem kerül a gyomromba. Az óvóhelyen olyan meleg van, hogy nemcsak felsőkabátomat, de kiskabátomat is le kell vetnem. Izzadok. A pokoli hőség ellen nincs védekezés. Beteg emberek nyögnek, jajveszékelnek. Tetvesek is vannak közöttünk. Egyesek hetek óta nem feküdtek lakásukban, mindig az óvóhelyen tartózkodtak.

A levegő ólmos, nehéz és fojtó. Kivánszorgok a pinceajtó elé, ahol friss levegőt szívhatok. Kizárólag a levegő táplál, hiszen negyven órája nem ettem és nem pihentem.

Német katona áll a pinceajtó bejáratánál. Megkínál cigarettával, és ezt mondja: Tessék csak többet venni, én már úgysem kerülök haza Németországba.

Zimányi viceházmester, aki komiszul bánt velünk, váratlanul megjelenik az óvóhelyen. Mint árjának el kellett költöznie a házból, de most visszajött, hogy elbújjék az agyonsanyargatott zsidók között. Megtudta ugyanis, hogy közelednek a gettóba az oroszok. A zsidókat nem fogják bántani, és ha itt van közöttük, ő is zsidónak fog számítani. A házparancsnok önérzetesen, hangos szóval kiutasítja Zimányit, aki hangtalanul elkotródik.

Január 18.

Hajnalban ütközet folyik le a házunk udvarán oroszok és németek között. A második emeletről végig akarom nézni a csatát, de feleségem bevonszol a szobába. Az ütközet nem tartott soká, mert a németek a túlnyomó többséggel szemben megadták magukat. Délelőtt 10 órakor megjelennek az első orosz katonák a Rumbach utcában. Tényleg orosz katonákat látunk! Nem hittem a szememnek... S mint a gyerek a meséskönyv képeit, olyan tágrameresztett szemmel vizsgálom az orosz katonákat. Máris visznek foglyokat lefegyverezve. Rendőröket és német katonákat. Egy orosz főhadnagy vizsgálja meg óvóhelyünket, nincs-e ott elbújtatva germán katona. Udvarunkon az oroszok élelmiszereket osztogatnak a kiéhezett, agyonsanyargatott zsidók között. A sárgacsillagot most már véglegesen letépjük.

Déli egy órakor költözködünk, vissza az Izabella tér 1. szám alá. Az utcákon őrületes népvándorlás. Robogó orosz autók dudálnak. Repülőgépek szelik át a levegőt. A rádió, telefon megszűnt. S jönnek-mennek a zsidók - mintha mélyből bukkantak volna fel. S mégsem tomboltunk örömünkben, pedig felszabadultunk. A körülöttünk lévő összerombolt házak szívfacsaró látványt nyújtanak.

A nyilasok kilencvennapos uralmukért feláldozták gyönyörű fővárosunkat, amely az oroszok véleménye szerint olyan szép város, hogy még romjaiban is gyönyörű. Száz év alatt építették fel Budapestet, a nyilasok száz nap alatt lerombolták.

Január 21.

Szomorúan konstatálom, hogy csak egy ingem van. Egy másikat kapok kölcsönbe Falus József barátomtól. Nem az én ingem, de megfejelem a közmondást: Akinek nem inge, vegye magára.