A Nagykikindán született Zádor István (1882-1963) képzőművészeti tanulmányait Budapesten kezdte, Párizsban és Firenzében fejezte be. Hazatérte után csatlakozott a szolnoki művésztelephez, melynek állandó tagja lett.

1918-19-ben riportrajzokat készített a tanácsköztársaság eseményeiről, ezért 1920-ban emigrációba kényszerült. Előbb Weimarba, majd Münchenbe költözött. A '20-as évek második felében repatriált. 1929-ben a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesületének elnökévé választották. Ebben az időben számos kiállítása nyílt külföldön és Magyarországon is.

1944. március 19-e, a németek bevonulása sokként érte az akkor hatvankét éves művészt. Helyzetét kilátástalannak találta, komolyan foglalkozott az ország elhagyásának gondolatával, amiről így írt 1945-ben megjelent Budapest albumában: "Menekülnöm kellett. Megváltoztatott külsővel, idegen néven jóbarátok fogadtak be lakásukba Budán a Vár aljában. Életem hatodik évtizedének elején le kellett mondanom nevemről is, mellyel minden képemet és többezernyi rajzomat, rézkarcomat és litográfiámat szignáltam és amely névvel oly sok kiállításon szerepeltem Európában és Amerikában. El ebből az országból a háború után! Ez volt elhatározásom, el innen, minél messzebbre és soha többé vissza sem nézni."

Végül is úgy döntött, hogy itthon marad. Miközben elkeserítette, de művészi tettekre is ösztönözte a főváros látványa: "Budapest képe teljesen megváltozott: a németek és a nyilasok teljesen kifosztották, kirabolták és a felismerhetetlenségig romba döntötték. A világ egyik legszebb városa összeomlott házak, kő-és téglatörmelékek halmazává vált. Itt kell maradnom és meg kell mutatnom, mit cselekedtek ezzel a várossal." Csatlakozott azokhoz az alkotókhoz, akik kötelességüknek érezték megörökíteni a szétlőtt város utcáit, tereit, házait: "Meg kell rajzolnom a romokat, a felrobbantott hidakat, az üszkös falakat, a halálos sebeket, hogy kezem minden vonásával, minden vonás árnyalatával vádoljak. Vádoljam azokat, akik esztelen politikájukkal ide juttatták az országot és megbocsáthatatlan rövidlátásukkal ezt tették ezzel a várossal."

Az itt látható három festmény is ebben az időben készült. Az egyik alkotás a Várban a Szentháromság teret, a másik a Lánchíd roncsait, a harmadik a Deák téren akkor már romokban álló és már soha újjá nem épített, a Két törökhöz cégérezett házat ábrázolja.

Írásának befejező részében Zádor István így magyarázza a választott tematikát: "Azért készültek ezek a rajzok, hogy a látók lássanak és a még érzők borzadjanak! És majd később, ha a romokat eltakarították, a házakat helyreállították, újakat építettek és egy új, szebb modernebb és virulóbb város épült a romok helyén, mutassák ezek a rajzok, hogy amikor már nem volt kétséges a háború kimenetele, a hatalom bitorlói és azok német barátai mégis a háború prédájának dobták oda Budapestet. Ezt ne felejtsük el. Szeretném hinni, hogy rajzaimmal ki tudtam fejezni azt, ami szándékomban volt: elkeseredésemnek hangot adni a magam nyelvén, művészetem kifejezési eszközeivel - tollal és ecsettel - és sikerült elérnem azt a hatást, amelyet velük elérni akartam. Mert... vádolok, vádolok!"

A háború befejeztével munkakedvét visszanyerő művész nem csak a pusztulást ábrázolta, de az újjáépítés folyamatát is. Szinte megszállottan dolgozott, járta az országot. Minden érdekelte: az új lakótelepek, a helyreállított üzemek működése, a különféle társadalmi események, még sportversenyekre is ellátogatott. Rajzolta a budapesti hidak újjászületését, a Margit-híd, és a Lánchíd munkálatairól külön albumot készített. Munkáját, életművét 1951-ben Kossuth-díjjal ismerték el.